Kereskedelmi Szemle, 1988 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1988-01-01 / 1. szám

teszi a káros hatások kivédését. Vagyis segít abban, hogy a döntések optimálisak legyenek. A szakszervezetek pl. azt képviselték a vitában, hogy ha a következő években szükséges az áldozat­­vállalás, akkor az egyformán terhelje a három „jö­vedelemtulajdonost”: a vállalatokat, a költségve­tést és a lakosságot. Tehát ne csupán a lakosság vállára háruljon a kilábalás minden „költsége” és konzekvenciája, hanem legalább olyan mértékben a vállalatokra és a költségvetésre is. (Sokan talán nem tudják, hogy a kormány már eddig is számos intézkedést tett a takarékosabb állami gazdálkodás érdekében.) A szakszervezetek azonban úgy vélték: az életszínvonalat, a lakosságot terhelő elkerülhe­tetlen áldozatvállalás egyben hozzájárulás a dolgo­zók — mint jövedelemtulajdonosok — részéről a stabilizáció és a kibontakozás programjának meg­valósításához, saját érdekükben is, mert ez a feltéte­le a rosszabbodás elkerülésének, az életszínvonal későbbi emelésének, az általános jólét megteremté­sének. A szakszervezetek mindamellett érdekképviseleti álláspontjuk sikereként tartják számon, hogy eb­ben a nehéz átalakulási folyamatban elérték: a bér­reform ne a távoli jövő célkitűzése legyen, hanem már 1987-ben megkezdjék az előkészítését. Ebben a munkában a szakszervezetek is részt vesznek. A jelenleginél lényegesebben ösztönzőbb, valóban teljesítményelvű, a tudást sokkal jobban elismerő bérpolitikára van szükség. A szakszervezetek is azon az állásponton vannak, hogy azt kell elérni: ne legyen külön bérszabályozás, hanem a bérkölt­ség ugyanolyan jellegű legyen a vállalat számára, mint bármely más termelési tényező költsége. Ugyancsak sikernek tekintik a szakszervezetek, hogy a kormány is a családi pótlék és a nyugdíjak reálértékének megőrzésére törekszik. Megemlítem, hogy a szakszervezetek több — a fentieknél kisebb jelentőségű, de egyes rétegek közérzete szempontjá­ból jelentős—javaslatát a továbbiakban megjelenő rendelkezések tartalmazzák. (Ilyen pl. a nagycsalá­dosok adókedvezménye.) A nyíltság és a demokratizmus egymást feltétele­ző fogalmak. A nyíltsághoz tartozik — mint emlí­tettem — annak elismerése, hogy ilyen nehéz hely­zetben nem lehetséges minden érdeket érvényesíte­ni, még a reálisak nagy részét sem. (Egyébként mindig, jobb gazdasági helyzetben is így van, legfel­jebb az érvényesíthető érdekek arányában van kü­lönbség.) A közvéleménynek tudnia kell, hogy a jogos munkavállalói érdekeket elismerik az állami partnerek, de a körülmények miatt csak szűk kör­ben, illetve csak részben tudnak azoknak eleget tenni. A nyíltság, a demokrácia erősítése is segíti a kormányprogram megvalósítását. Az 1987 szep­temberi szakszervezeti „nagyaktíván” hangzott el: „Ezt a programot nem szeretni kell, hanem csinál­ni!”, vagyis cselekedni kell annak szellemében. Gazdaságunkat csak lépésről lépésre tudjuk stabili­zálni, helyzetünket javítani. Tehát a nyíltság és a demokratizmus elsősorban a cselekvést ösztönözze, segítse, és ezt szolgálják a viták is. Az öncélú viták­ra nincs időnk! Mindenekelőtt meg kell valósítani azt, amiben a parlament már döntött. A szakszer­vezetek véleménye erről: lehet, hogy a kormány­­program nem csalhatatlan, a legjobb megoldás mégis az, hogy egységesen cselekedve tegyünk meg mindent megvalósításáért. Semmire sem megyünk, ha — cselekvés helyett is — csak vitatkozunk és szétforgácsoljuk az erőnket. Ugyanakkor folyama­tosan figyelemmel kell kísérni a végrehajtás tapasz­talatait, elemezni az intézkedések gazdasági-társa­dalmi hatásait. A képviselőházban is elhangzott, hogy pl. az adótörvényekre egy év múlva vissza kell térni, miként válnak be. Ez a kritikai megközelítés, a hatások folyamatos elemzése, az esetleg szükséges korrigálás a további fejlődés záloga, a hibás dönté­sek elkerülésének feltétele. Ilyen értelemben termé­szetesen a további vitának is helye van. Az előbbiekből is kitűnik, hogy az eredménye­sebb szakszervezeti érdekvédelmet csak a gazdaság­ban elérendő jelentős fordulat alapozhatja meg. Csak ezen a talajon lehet kielégíteni mind a szak­mai, mind az egyéni érdekeket. Csakis ezen keresz­tül lehet a dolgozókat érdekeltté tenni a minőségi­leg kifogástalan munkában, hogy minden tekintet­ben megfeleljenek az adott munkahely követelmé­nyeinek. Foglalkoztatáspolitika Kétségtelen, hogy a reform következetes végigvi­­tele gazdaság- és társadalompolitikai feszültségeket is okozhat, ha nem tudunk megfelelően kezelni bizonyos folyamatokat. Ezek közül talán az egyik legtöbb vitát és várható feszültséget kiváltó kérdés a foglalkoztatáspolitika. A szakszervezetek régi (és mai) álláspontja az, hogy a teljes foglalkoztatás elvét nem szabad felad­ni, mert az vívmánya és egyik jellemzője a szocialis­ta társadalmi rendnek. Munkanélküliséget előirá­nyozni — a népgazdasági tervben — elfogadhatat­lan. Azt viszont helyeseljük, hogy a teljes foglalkoz­tatás párosuljon a jövedelmező, hatékony foglal­koztatással. Ne foglalkoztassunk embereket olyan munkakörökben, amelyekre tulajdonképpen nincs szükség. A szelektív iparfejlesztés, az állami támogatások megszüntetése, a bértömeg-gazdálkodás és más té­nyezők racionálisabb létszámgazdálkodásra fogják szorítani a vállalatokat. A felszabaduló munkaerő­ről, a munkahelyüktől megválni kényszerülő embe­rekről gondoskodni kell. A gondoskodásnak — mint ismeretes — több irányúnak kell lennie: új munkahelyek teremtése, átképzési lehetőség bizto­sítása, az emberek átirányítása oda, ahol szükség van rájuk, anyagi támogatás rendszere stb. Előreláthatóan több tízezer munkavállaló kény­szerül majd arra, hogy új munkahely után nézzen. Ez azonban mégsem azonosítható a tőkés típusú

Next