Kereskedelmi Szemle, 1995 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1995-01-01 / 1. szám

szolgálta az exportot és a belföldi piaci beavatkozá­sok céljait. Ennek 1992-ben 80%-a, 1993-ban 65%­­a volt az exporttámogatás és 20-35%-a a belföldi piaci beavatkozást célzó hányad. Ugyanez az arány Nyugaton fordított: 33% exporttámogatást, 67% belső piaci beavatkozást szolgál. A nyugati példák önmagukban számunkra nem irányadók, a hazai tapasztalatok (viták, piaci és termelési szélsőséges kilengések) azonban azt sugallják, hogy a piacok stabilizálására jóval nagyobb összegeket kellene fordítani. Ezt támasztja alá az is, hogy a hitelforrá­sok is szűkösen és rapszodikusan állnak a termelő rendelkezésére, míg Nyugaton a belső piaci szabá­lyozás pénzeszközeit bőséges hitelforrások egészí­tik ki. Az eddigi tapasztalatok igazolják a piaci inter­venciót célzó források elégtelenségét. A támogatási összegek, ezen belül a belső piaci intervenciós keret növelése látszik indokoltnak (beleértve bizonyos átcsoportosítási lehetőséget is a szintén megnöve­lendő exporttámogatások és a belpiaci intervenciós pénzeszközök között). Javítandó továbbá az exportszubvenció és a pia­ci intervenció kiszámíthatósága, hozzáférhetősége, szektorsemleges működtetése. Mindez nem zárja ki a különböző beavatkozások esetén a versenyeztetés (tenderezés) kiszélesítését, korszerűsítését. A költségvetési források növelése mellett előbb­­utóbb megfontolandó az agrárpiaci szereplők saját kockázatcsökkentő forrásképzésének lehetősége (beleértve ebbe az előbbit ösztönző bizonyos adó­­kedvezmények nyújtását) is. Szervezeti kérdések Az Agrárpiaci Rendtartás mindaddig nem mű­ködhet eredményesen, amíg nem rendelkezik meg­bízható információs rendszerrel és megfelelő szak­értői elemzésekkel. A szükséges információk köre felöleli O a kínálatot (hazai termelés, készletezés, import stb); O a keresletet (hazai fogyasztás, export, piaci in­tervenciók stb.). Ehhez megbízható hazai adatgyűjtés szükséges (ami reprezentatív, és az agrárpiaci szereplők által elismert hitelességű). Az információk forrásai: me­zőgazdasági termelők, élelmiszerüzemek, kereske­delmi és piaci szervezetek, vámhatóságok, szakmi­nisztériumok, érdekképviseletek stb. Nem nélkülözhető a külföldi források feldolgo­zása sem (pl. EK, illetve Európai Unió (EU), tőzs­dei megfigyelések, külképviseletek által beszerzett információk). Az információgyűjtés és -feldolgozás nagy költ­ségigényű, amelynek forrásai a költségvetésből, a piaci szereplők saját érdekében végzett felmérések­nél az ő pénzügyi forrásaikból és az információs szolgáltatásokat igénybe vevőktől beszedett pénz­eszközökből fedezhetők. Az első időszakban (a következő 4-5 évben) a fő forrás főleg a költségvetés lehet. Később, amikor kialakulnak a valóban legitim érdekképviseleti szervek (ez csak a tulajdoni rendezést követően képzelhető el), bekapcsolható lesz kisebb-nagyobb arányban ezen szervek költségviselése is. Végül nagy valószínűséggel az információknak a felhasz­nálók általi megfizettetésére kerülhet sor (azonban ez teljes körű soha nem lehet!). Egy információs rendszer hatékony működtetése feltételezi a rendszer komplex megtervezését, a mű­ködtetés koordinálását, a finanszírozási kérdések tisztázását, megfelelő szellemi kapacitás összponto­sítását stb. Sajnos, a fentiek ez ideig átfogóan nem kerültek kimunkálásra, s ennek is része van abban, hogy időről időre váratlan, súlyos termelési zava­rok következnek be. Az elmúlt években az agrárpiac bizonyos új in­tézményei megalakultak. Működésüket a kezdeti nehézségek mellett olyan kérdések megoldatlansá­ga is nehezíti, amire kevés figyelmet szentelnek az illetékesek. Ezek közül az alábbiakban csak a sze­rintem fontos néhány kérdést érinteni. Megoldatlan a mezőgazdasági termelők képvise­lete. A mezőgazdasági termelők egészét nem képvi­selhetik a szövetkezetek (nem is tartanak a szövet­kezetek erre igényt). A termelők egy része független a szövetkezetektől (s ez a kör valószínűleg még bővülni fog). A szövetkezetek és az egyéni gazdák egyes érdekei eltérően alakulhatnak (pl. a szövetke­zetek a jól gépesíthető gabonatermelésben nagy súlyt fognak képviselni, és valószínűleg eladói pozí­cióba kerülnek a magángazdálkodók felé­. A va­gyoni, tulajdoni kérdésekben, a jövő gazdálkodói formáját illetően szintén eltérőek lehetnek az érde­kek. Ezért nem sok reményt lehet fűzni olyan érdekképviseletekhez, amelyek egyaránt akar­ják a szövetkezetek és magángazdálkodók érdekeit védeni. Vannak persze közös érdekek is (az ipari árak, az adók, a mezőgazdasági árszínvonal stb. terüle­tén), azonban a piac számos kérdésében az ellenté­tes érdekek megjelenését nem szabad kizárni. Ma még a mezőgazdasági termelők érdekvédel­mi, érdekképviseleti szervezetei nem eléggé kiala­kultak. A szövetkezeteket esetenként létükben fe­nyegető törvények, az egyéni gazdálkodókat pedig a kárpótlás elhúzódása, a tulajdoni és a gazdálko­dási kérdések rendezetlensége tartja olyan helyzet­ .

Next