Kincskereső, 1972 (kísérleti Kincskereső, 1-9. szám)
1972 / 1. szám
Az pár percre megállt a fa alatt, futtából fölkapott néhány szem epret és már szaladt is át a kocsiúton a másik árokpartra. A mohó éhség szédületében észre se vette, hogy éppen akkor robog el az úton veszett csörömpöléssel egy megvasalt parasztszekér. A kerekek csattogásától nem is hallottam a disznó sikítását, csak azt láttam, hogy fetrengve maradt a porban. A kocsis is észrevette a szerencsétlenséget, de nem állt meg, hanem még jobban megcsapkodta a lovakat. Úgy szíven markolt a rémület, hogy majdnem leestem a fáról. Magam se tudom, hogy értem földet. Odaszaladtam a disznóhoz. Keserves sivalkodással csúszkált ide-oda az út porában, de nem tudott talpra állni. Hátul folyt belőle a víz, hogy egész sártócsa keletkezett a faránál. — Mi lesz most? — döbbent belém a rémület. Úgy éreztem, ronggyá szakad a horizont és összekuszálódik körülöttem minden. Talán itt a végső ítélet ideje, mert ez után már nem következhetik semmi borzalom. Kiszakadt belőlem a sírás, de a szakadó könnyek árja most nem könynyített rajtam. — Kocám, kis kocám — könyörögtem a disznónak, mintha azt hinném, hogy csak ijeszteni akar. Megfogtam a farkát és vézna karjaimmal elkeseredetten cibáltam fölfelé, hogy talpra állítsam, de hiába. Céltalan kétségbeeséssel, segítséget keresve néztem szét. A közelben egy lélek se látszott. Fönt kéken ragyogott az ég, körülöttem gabonaérlelő bujasággal izzott a nyár. Az áldott termékenységi természet végtelen nyugodtsága még csak aláhúzta a bennem kavargó iszonyú tragédiát. Hát lehet itt még élni, mikor mindennek vége? . . .