Kincskereső, 1973 (kísérleti Kincskereső, 1-8. szám)
1973 / 1-2. szám
SZIRÁKY JUDIT kígyó és esőcsepp Farkasok-járta, medvék lakta fekete rengetegben, valaha régen piros láng lobbant estelente. Fáradt fadöntögetők keveredtek munka után a tüzecske köré, s hallgatag nézték körülöttük az égbenyúló, haragos hegycsúcsokat, s fejük felett a kigyúló kedves csillagokat. Majd megszólalt egyikük, és nem is másnak, nem is magának, talán csak a holdtalan éjszakának, mondani kezdte a mesét. Az embert Gyorgyónak hívták, az asszonyt Illyánának. Szegények voltak, de Illyána víg volt, és nevetett, semmit se búsult azon, hogy csak puliszka fő a fazékban, inkább még örült is neki. — Aranyat eszünk, és ezüstöt iszunk rá — mondta egy napon, amikor csak víz meg kukorica volt a vacsorájuk. Az ember búsult, az asszony énekelt, frissen, mint a madár, perdültfordult a sarkain, s szoknyáját térdig kapta fel addig-addig, míg az embernek is kedve kerekedett. Ilyen asszony volt. Azután fáradtan és boldogan aludni tértek. A hold besütött a tiszta ablakon, s kerek arca még kerekebb lett, mert mosolygott azon, hogy az asszony, két öklét arcára nyomva aluszik, mint a kisgyermekek. A virágok jószágot leheltek a kertben, s azt suttogták: — Szeretünk itt élni a ház körül. S már kora hajnalban ébredezni kezdtek, mosdóztak és frissítették magukat, simítgatták, fodrozták szoknyájukat, hogy az asszonynak még jobban tessenek; a fák kihúzták derekukat, hogy még magasabbnak, karcsúbbnak lássanak, s levéltenyerükkel az asszony után kapkodtak pajkosan. Az asszony tudta, hogy játszanak vele, s ezért véknyan, mint a legkisebbik harang, nevetni kezdett. De egy éjszaka nem jött fel a hold. Az ember azt mondta: — Vihar kél. — És bedeszkázta az egyszem ablakot. Az asszony mosolygott, és mint a macska, karikába gömbölyödve bújt az ágyba, s ezt felelte. — Jól van, nem is kell, hogy süssön a hold. Igen ám, de ha a hold nem búvik ki egy ilyen nagy meleg nyári éjszakán, annak oka van. Oka van annak is, ha a szél nem mozdult, s a sötétség, mint egy rég fekete posztó, terül rá a vakvilágra. — Bezártad a gyöngytyúkokat? — kérdezte az ember, mert valami mocorgást, surrogást hallott odakünn. — Be-be — mondta az asszony, s ez úgy hangzott, mintha báránykák feleltek volna. A gyöngytyúkok azonban, akik a szárnyasok közt elsőnek érzik meg a vihar közeledtét, a porba guggoltak, és behúzták pettyes nyakukat. ^_^Baj van — pityogták — baj, baj. De az asszony már aludt, és mosolygott álmában, és nem hallotta. Odakünn ezalatt ez történt: