Kincskereső, 1973 (kísérleti Kincskereső, 1-8. szám)

1973 / 1-2. szám

SZIRÁKY JUDIT kígyó és esőcsepp Farkasok-járta, medvék­ lakta fekete rengetegben, valaha régen piros láng lobbant estelente. Fáradt fadöntögetők keveredtek munka után a tü­­zecske köré, s hallgatag nézték körülöttük az égbenyúló, haragos hegycsú­csokat, s fejük felett a kigyúló kedves csillagokat. Majd megszólalt egyi­kük, és nem is másnak, nem is magának, talán csak a holdtalan éjszaká­nak, mondani kezdte a mesét. Az embert Gyorgyónak hívták, az asszonyt Illyánának. Szegények vol­tak, de Illyána víg volt, és nevetett, semmit se búsult azon, hogy csak pu­liszka fő a fazékban, inkább még örült is neki. — Aranyat eszünk, és ezüstöt iszunk rá — mondta egy napon, amikor csak víz meg kukorica volt a vacsorájuk. Az ember búsult, az asszony énekelt, frissen, mint a madár, perdült­­fordult a sarkain, s szoknyáját térdig kapta fel addig-addig, míg az em­bernek is kedve kerekedett. Ilyen asszony volt. Azután fáradtan és boldogan aludni tértek. A hold besütött a tiszta ablakon, s kerek arca még kerekebb lett, mert mosolygott azon, hogy az asszony, két öklét arcára nyomva aluszik, mint a kisgyermekek. A virágok jószágot leheltek a kertben, s azt suttogták: — Szeretünk itt élni a ház körül. S már kora hajnalban ébredezni kezdtek, mosdóztak és frissítették ma­gukat, simítgatták, fodrozták szoknyájukat, hogy az asszonynak még job­­ban tessenek; a fák kihúzták derekukat, hogy még magasabbnak, kar­csúbbnak lássanak, s levéltenyerükkel az asszony után kapkodtak pajko­san. Az asszony tudta, hogy játszanak vele, s ezért véknyan, mint a leg­kisebbik harang, nevetni kezdett. De egy éjszaka nem jött fel a hold. Az ember azt mondta: — Vihar kél. — És bedeszkázta az egyszem ablakot. Az asszony mosolygott, és mint a macska, karikába gömbölyödve bújt az ágyba, s ezt felelte. — Jól van, nem is kell, hogy süssön a hold. Igen ám, de ha a hold nem búvik ki egy ilyen nagy meleg nyári éjsza­kán, annak oka van. Oka van annak is, ha a szél nem mozdult, s a sötét­ség, mint egy rég fekete posztó, terül rá a vakvilágra. — Bezártad a gyöngytyúkokat? — kérdezte az ember, mert valami mo­­corgást, surrogást hallott odakünn. — Be-be — mondta az asszony, s ez úgy hangzott, mintha báránykák feleltek volna. A gyöngytyúkok azonban, akik a szárnyasok közt elsőnek érzik meg a vihar közeledtét, a porba guggoltak, és behúzták pettyes nyakukat. ^_^Baj van — pityogták — baj, baj. De az asszony már aludt, és mosolygott álmában, és nem hallotta. Odakünn ezalatt ez történt:

Next