Kincskereső, 1977 (4. évfolyam, 1-9. szám)
1977-01-01 / 1. szám
Eljött az éj, s a csillagok bársonyba vágott ablakok, feketéllett az orgonasövény, menyasszonyánál volt a vőlegény, kezedben ugrált forró rézkilincs — angyal, angyal, de nem magányos, odahajlik a bohócához, olyan mint a „j” betű, játékos és gyönyörű imül A dzsigitek, a dzsigitek, jönnek a dzsigit lovasok, a lovak lába a porond porába tapos, csak a vágta, a vágta a dzsigitek álma, se nyereg, se kantár, csak a csizma és a térd, se porond, se pálya, se cél, és mégis jönnek a dzsigitek, a ló sörénye úszik a szélbe, száll a dzsigit, felhő a ló hátán, árnyék a ló oldalán, a ló nyakához tapad a dzsigit, és háttal előre, kézen állva, keresztben a ló hasa alatt csak jönnek a dzsigitek, a dzsigitek, se nyereg, se kantár, se ló, csak a dzsigitek, a dzsigitek ... Kis bohócom, fekete-fehérben, zárjuk a boltot kéz a kézben, elég ebből mára, lesz még idő vad viháncolásra. Csukódj esernyő, koppanj csákó, fűzd ki a cipőd nagy varázsló, hagyd a tréfát, kupolákban a cérnalétrát, lengjenek csak, fújjon, fújjon a szél. Fekete, fehér. Üres tenyér, nyitott ablak. Szárnya most nő a madaraknak. Csönd, csönd, figyelem. Magban az alma most terem. Csönd, csönd. Nem néma, nem fél a szó, a nyelv nem, a szív nem, a fej nem fárad, a szájra nem kattan lakat. Így csak a csönd mulat, csak a hallgatás beszél. Fekete, fehér. Csönd, csönd. Kocka, gömb.