Kincskereső, 1991 (18. évfolyam, 1-9. szám)

1991-01-01 / 1. szám

KEMÉNY SIMON (Thuróczi János krónikája nyomán) Ha a török prédára éhezett, nem sokat töprengett, betört Erdélyország­­ba, és onnan mindig sok zsákmánnyal tért vissza. Hiszen megtehette, mert a föld népének védelmezője nem volt, az urak csak a maguk birtokával törődtek. Egyedül Hunyadi János szánta meg a szegénységet, csak az ő keze szorult ökölbe, amikor a felégetett falvakat látta. Nem is várta meg, míg a török betör, sokszor megelőzte a támadásban. Így járt vele a híres Mézer bég is, aki úgy tanyázott Marosszentimre mellett, mintha a hazájában volna. De azért mégsem, mert itt bátrabban rabolt és fosztogatott. Hunyadi pedig megelégelte a török vakmerőségét, és váratlanul megro­hanta Mézet bég táborát. Az első rohammal elsöpörte a törököt, de aztán a bég mozgósította a tartalékot is. Egyszerre Hunyadi azon vette észre magát, hogy a török háromfelől támad rá. Hirtelen tömött sorokba szorította a katonaságát, aztán lassan hátrálni kezdett. Váratlanul átkelt az Ompoly vizén, és visszavonult Gyulafehérvárra. Ott várta be a székelyek seregét. De ezalatt Mézet bég is felkészült a csatára. Összehívta legjobb tisztjeit, legbátrabb vitézeit, és azt mondta nekik: - Az oroszlánt csak az pusztíthatja el, aki a szívét eltalálja. Ilyen oroszlán a magyar hadsereg is, annak pedig Hunyadi János a szíve. Csak úgy győzhetünk, ha Hunyadit elfogjuk, vagy megöljük. - Úgy legyen! - kiáltották a tisztek, ezt kiáltották a közvitézek is.

Next