Kincskereső, 2004. (31. évfolyam, 1-9. szám)
2004-01-01 / 1-2. szám
FOGADÓÓRA 1. A MATEK - Fater, nem lenne jobb, ha csak te mennél be a matektanárhoz? - Miért? Kettőnk közül ki kapott kétszer is hármast? - Én, de a te fiad vagyok. Mintha azt mesélted volna, te se tündököltél matekból... Ez igaz, de annak története van. Az 1946/47-es tanévben kezdtem suliba járni, de borzasztó sokat hiányoztam, amiről a háború előtt szerzett betegségeim tehettek: nem tett túl jót, hogy hónapokig a dohos légópincében éltünk, levegőzés címén legfeljebb az udvarra mehettem volna fel, oda se nagyon, mert közel volt a Britannia Szálló, ahol 1945 telén előbb a németeknek, aztán az oroszoknak volt valamiféle parancsnokságuk, s ezért folyton lőtték a környéket. Ennivalónk is alig volt - akkor is főleg krumpli, bab, lóhús -, de gyümölcs, zöldség, tej meg ilyesmi nem létezett, legalábbis számunkra nem, az ilyesmit aranyért meg dollárért cserélték. Szanatóriumból szanatóriumba vándoroltam, s az egyik ilyenben, az ún. Szabadlevegős Iskolában, az akkor még Sváb-, később Szabadság-, ma megint (vajon miért?) Sváb-hegyen végeztem el az első osztályt, és csak másodiktól jártam rendes iskolába, az Izabella utcaiba, ami korábban közönséges bérház volt, s csak többé-kevésbé alakítottak át sulivá. Ma a kerületi rendőrkapitányság van ott, és a rendőrök kedvéért persze tipptopp palotává alakították. A lényeg, hogy sokat voltam otthon: egyik betegség jött a másik után. Hiányoztam például akkor is, amikor a többiek azt tanulták, hogyan kell szorozni, ha a szorzószám kezdődik egyessel. Nekem erről senki se szólt, de még azt se tudtam, hogy pótolni kéne. Később meg azt gondoltam, sebaj, megfordítom a sorrendet: az egyessel kezdődő számot szorzom meg a másikkal. Azt tudniillik még tanultam. Sosem buktam le vele, de nyolcadikban új padtársat kaptam, aki egy másik iskolából jött, és egyből kiszúrta, hogy mit művelek,, például a hatmillió-ötszázhatvanháromezerrel szorzom meg a tizenkettőt, s nem fordítva. Kiröhögött, hetekig szekált, de rendes is volt, mert nem árult el a tanárnak: egy nyolcadikos számára baromi nagy szégyen lett volna, ha ilyesmi kiderül róla. A gimnáziumot is ezzel a számolástechnikával evickéltem végig. A Kölcseyben épp a matektanárnő volt az osztályfőnökünk, és szegény B.-nét idegesítették a gyönge matekosok, mint én is, pláne mivel akadt az osztályunkban néhány kiváló képességű srác is, akik a főváros matematikai versenyein (talán ezt hívták Kádár Flóris-versenynek) évről évre elindulhattak. Ők meg a tanárnő a fejünk felett félszavakból megértették egymást, s még kívülük is volt legalább tíz-tizenöt olyan fiú, aki nem volt ugyan matekzseni, de nálamnál gyorsabban felfogta a problémákat. Tudniillik reál osztályba jártam, mert a humán tagozat létszáma épp előttem telt be - ugyanúgy, ahogy mindig is, ha bárhol sorba álltam, pont előttem zárt be a pénztár, vagy fogyott el a krumpli. Osztálytársaim többsége egyetlen magyarázatból is értett mindent, a mi többiek pedig leszoktunk róla, hogy megkérdezzük, ami nem világos, mert eleinte megtettük, de csak