Kincskereső, 2004. (31. évfolyam, 1-9. szám)

2004-01-01 / 1-2. szám

FOGADÓÓRA 1. A MATEK - Fater, nem lenne jobb, ha csak te mennél be a matektanárhoz? - Miért? Kettőnk közül ki kapott kétszer is hármast? - Én, de a te fiad vagyok. Mintha azt mesélted volna, te se tündököltél matekból... Ez igaz, de annak története van. Az 1946/47-es tanévben kezdtem suliba járni, de borzasztó sokat hiányoztam, amiről a háború előtt szerzett betegségeim tehettek: nem tett túl jót, hogy hónapokig a dohos légópincében éltünk, levegőzés címén leg­feljebb az udvarra mehettem volna fel, oda se nagyon, mert közel volt a Britannia Szálló, ahol 1945 telén előbb a németeknek, aztán az oroszoknak volt valamiféle pa­rancsnokságuk, s ezért folyton lőtték a környéket. Ennivalónk is alig volt - akkor is főleg krumpli, bab, lóhús -, de gyümölcs, zöldség, tej meg ilyesmi nem létezett, leg­alábbis számunkra nem, az ilyesmit aranyért meg dollárért cserélték. Szanatórium­ból szanatóriumba vándoroltam, s az egyik ilyenben, az ún. Szabadlevegős Iskolában, az akkor még Sváb-, később Szabadság-, ma megint (vajon miért?) Sváb-hegyen vé­geztem el az első osztályt, és csak másodiktól jártam rendes iskolába, az Izabella ut­caiba, ami korábban közönséges bérház volt, s csak többé-kevésbé alakítottak át su­livá. Ma a kerületi rendőrkapitányság van ott, és a rendőrök kedvéért persze tipp­topp palotává alakították. A lényeg, hogy sokat voltam otthon: egyik betegség jött a másik után. Hiányoztam például akkor is, amikor a többiek azt tanulták, hogyan kell szorozni, ha a szorzószám kezdődik egyessel. Nekem erről senki se szólt, de még azt se tudtam, hogy pótolni kéne. Később meg azt gondoltam, sebaj, megfordítom a sor­rendet: az egyessel kezdődő számot szorzom meg a másikkal. Azt tudniillik még ta­nultam. Sosem buktam le vele, de nyolcadikban új padtársat kaptam, aki egy másik iskolából jött, és egyből kiszúrta, hogy mit művelek,, például a hatmillió-ötszázhat­­vanháromezerrel szorzom meg a tizenkettőt, s nem fordítva. Kiröhögött, hetekig szekált, de rendes is volt, mert nem árult el a tanárnak: egy nyolcadikos számára ba­romi nagy szégyen lett volna, ha ilyesmi kiderül róla. A gimnáziumot is ezzel a szá­molástechnikával evickéltem végig. A Kölcseyben épp a matektanárnő volt az osz­tályfőnökünk, és szegény B.-nét idegesítették a gyönge matekosok, mint én is, pláne mivel akadt az osztályunkban néhány kiváló képességű srác is, akik a főváros mate­matikai versenyein (talán ezt hívták Kád­ár Flóris-versenynek) évről évre elindulhat­tak. Ők meg a tanárnő a fejünk felett félszavakból megértették egymást, s még kívü­lük is volt legalább tíz-tizenöt olyan fiú, aki nem volt ugyan matekzseni, de nálam­­nál gyorsabban felfogta a problémákat. Tudniillik reál osztályba jártam, mert a hu­mán tagozat létszáma épp előttem telt be - ugyanúgy, ahogy mindig is, ha bárhol sorba álltam, pont előttem zárt be a pénztár, vagy fogyott el a krumpli. Osztálytár­saim többsége egyetlen magyarázatból is értett mindent, a mi többiek pedig leszok­tunk róla, hogy megkérdezzük, ami nem világos, mert eleinte megtettük, de csak

Next