Kis Ujság, 1927. november (40. évfolyam, 248-272. szám)

1927-11-01 / 248. szám

­ Ahol megáll az élet vándora Halottak napja a Kerepesi-temetőben Halottak napján dalt zengek a rettenetes ha­lálról, aki eltépi egymástól a szerető szíveket, aki­nek akaratából a földön kezdett csak a másvilágon csattan el. De dalt zengek a boldogító halálról is, aki kettévágja az emberi szenvedés fonalát és aki­nek akaratából a hétköznapok nyomorúsága a mennyország ünnepi örömében ér véget. És dalt zengek az emlékezet koszorújával övezett fejfákról, meg a korhadt fakeresztekről, amiket a közöny döntött ki és a feledés borított el porral. Dalt zen­gek a koporsóról, piros élet és sárga halál átjáró kapujáról. Dalt zengek a falusi temetők lengő­susogó szomorúfűzéről és dalt zengek a nagyvárosok temetőjének rideg kőerdejéről is. SÁROS CSIZMÁT TISZTÍTOTT ... A világváros rabját, az üzleti élet lármáját elfogja a Kerepesi-temető magas fala. A néma sírkövek mellett halkabbra válik a szó a Halottak napjáénak zarándokai közt. Jön a végtelen menet: férfiak és nők, öregek és ifjak, gazdagok és szegények, akik halottak napján mind­ a földön kezdett csók folytatását várják. Hiszen annak reményében szórnak virágot az ősz le­­helletétől letarolt sírokra. A halál birodalmának parcelláiban egy sír dom­borult nemrégiben, ami előtt a Kerepesi-temető min­den zarándoka megállóit. Fejtől a hantba ütve törött­­fejű bot meredt fel, rajta egy csokor babérlevél örök­zöldje. Mintha babéros dicsőség zápora után itt állott volna meg az élet egy vándora. Ma már oszlopos, ne­héz márványtömb nyomja a sírt, azon néhány szó: Jászai Mari volt míg élt, aki itt ír sírjához ért Szenvedések útján, a nép közül jutott el a leg­nagyobb magyar színésznő a temető csendes lakásáig. Aki ott nyugszik, talán arról álmodik, hogy Győr város egyik szélső házában síró leánygyermek borult anyja koporsójára, könnyeivel követelve a szülői csókot, ami itt a földön megszakadt. Százszor jaj a szegény árvá­nak ! A kis Mari arcán meg sem száradt a könny, ami­kor cselédsorba kellett állnia. Sáros csizmát takarított, udvart sepert, mosogató tál felett görnyedt. Aztán el­ment markotányosnőnek, durva katonatréfák céltáb­lájául. Lelkében pedig égett a dicsőség vágya. Mikor végre színpadra került, néma mellékszereppel kellett megelégednie a legzengőbb szavú magyar asszonynak. Húsz forint volt akkor a fizetése. . . . Hüstem amint egyszer szóhoz jutott, a szavak zengő szárnyán szállott a dicsőség magaslatára, hogy többé vissza ne forduljon, ne álljon meg soha-soha, csak ott a sírjánál. Vagy talán ott sem állott meg. Zengő szavát most is visszazengik a magyar szívek. A földön túl is foly­tatódik a művészet csókja. A BECSÜLET KATONÁJA Ahol a Kerepesi-temető rideg márványerdejében kegyelemből megmaradt egy-egy fa, most váltja ruhá­ját : a nyári zöldet őszi fakósárgára. Minden változik, ami lélekzik a földön, élet és halál között minden-min­den csak változás. Egész világ így hangoztatja ezt, egyedül a magyar lélekben él valami, ami nem válto­zik, mert ha változik, nincs többé : a becsület. Az a változatlanul zöld fenyő az erények között. A tizedik számú parcellában kemény gránitkőből faragott emlékmű áll: gyolcsinges, harisnyás székely zászlót visz vállán. A becsület zászlaját. Lenn, az alap­zaton pár szó. • Désy Zoltán 1862—1915. Míg élt, Erdélynek élt s Erdély él vala benne, Hősi halált halt hű s hősies élet után. Volt idő magyar földön, amikor az embernek csak ára volt. Kinek több, kinek kevesebb. Désy Zoltán, a becsület katonája állott akkor elő és a csúfságos párttusákban, a bérelt lelkiismeretű emberek között a földönfutó igazságért kelt harcra. Mások a minden­ható arany után futottak, ő a száműzött, koldusszegény becsület mellett vállalt szolgálatot. Miniszterekkel szállt szembe, a bírák előtt vívta meg harcát és­­ győzött. Ha nem a becsület keménygerincű szolgája lett volna, talán elvakítja a győzelem, a népszerűség. Követelhetett volna aranyhegyeket, rangot, ragadás­­yhelyett — mikor a világháború fergetegében minden­felől ellenség rontott reánk ,— kardot öltött, önként ment a véres küzdelembe az öreg népfelkelő-hadnagy. Ott esett el Zaloscikinél, de becsületét holtig megőrizte. Vagy azon túl is. Szívében ott ég holta után is a be­csület csókja. MINDEN MAGYAR ÉDESAPJA A becsület gránitból faragott zászlótartója mesz­­sze néz a Kerepesi-temető márványerdeje fölött. Túl a halál sűrűn lakott birodalmán fehér kövekből egybe­rótt síremlék szökken magasba. Az a Kossuth-mauzó­­leum. Egy nevet, egy eszmét őrzött szívében a becsület katonája : Kossuth, minden magyar édesapja. A becsü­leten kívül Kossuth neve volt vezére a tévelygéssel tel­jes életben. Most állít a magyar nemzet új emléket Kossuth­nak. A szobor már kész, a márvány megőrzi majd an­nak alakját, akit egy nemzet hív apjának. Lehet valaki világbíró hős, lehet birodalmak ura, lehet mérhetetlen vagyon tulajdonosa, lehet százféle címe, lehet térdgör­­nyesztő rangja, de mind eltörpül amellett, amivel Kossuthot ruházta fel nemzete, mikor apjának nevezi. A gyermeki szeretet és hűség van ebben a szóban. A szabadságharc hősének ezzel a szóval áldoznak a fel­szabadított jobbágyok. A fehér márványkőből való mauzóleum és a márványszobor mellett minden magyar szívben élő emléke áll Kossuth apánknak. Nincs annál drágább cím, mint amit a nemzet ajándékoz jószántá­ból nagy fiainak. Így kapta Széchenyi a legnagyobb magyar nevet, így lett Deák Ferenc a haza bölcse, így lett Jókai Mór költőkirály, de apjának csak egy embert nevez a magyar­ Kossuthot. Mintha a síron túl is érezné minden ember szülői­­csókját. AZ ÉLET DALA A TEMETŐBEN Halottak napján dalt zengek a rettenetes halálról, a boldogító halálról, dalt zengek a szomorúfűzről, a márványemlékekről és akkor zendül fülembe az élet dala egy sír mélyéről. Ahogy a Kerepesi-temető főkapuján befordul a halál birodalmának látogatója, a széles út közepén egy sír állítja meg. Vasrács fogja körül a hantot, hatal­mas koszorú takarja el és virágok hajlanak rá. Még nem is olyan régen elhagyottan állott ez a sír. Csak az egyszerű fejfa felírása bizonykodott, hogy itt nyugszik a költőkirály, Jókai Mór, aki ezen a hétköznapi világon túl új világot teremtett, szebbet, jobbat, dicsőbbet a mindennapinál. Ha lehet boldogság a földön, a költőkirály a bol­dogok közé tartozott. Gyermeklélekkel élt a mesék világában, roppant erejű emberek, csodálatosan tiszta asszonyok termettek. Aki zengő szavain keresztül el­merült ebben a mese­mindenségben, sóhajtva kiáltott fel: bár ilyen lenne a mi világunk is ! Nemzedékek jö­hetnek és mehetnek, de a szívek mélyén újra meg újra feltámad ez a sóhaj. Mert amíg magyar szó hangzik a földön, a halálon túl is érzik majd a kései utódok a költészet csókját. ISMERETLEN SÍR Most pedig jöjjetek velem, halottak napjának za­rándokai. Ismeretlen sírhoz megyünk. Segesvár domb­jai-hegyei, között valahol örökre megnyugodott a nyug­talan lélek, akit úgy hívtak: Petőfi. Azt várnád, hogy ismeretlen sírjából láng csap majd ki, mintha jelezné: itt pihen ! De a halál némán őrzi titkát, a rög hallgat és a magyar nemzettel megtörtént a legkülönösebb, ismeretlen legnagyobb költőjének sírja. Akiknek lelké­ben lángot gyűjtött lelkének lángja, ott­ állnak, ott jön­nek sorban, "karjukon virág, hogy letegyék sírjára, de — ez a sír nincs sehol. * Csakhogy a sors különös játékának még folytatása is van. Az a föld, amit­ Petőfi vére öntözött, nem magyar föld többé. Mérhetetlen sírdomb lett az egész Erdély ,és a sír a magyarság jólétét takarta el. Még másik három ilyen nagy sír is van a magyar haza testén : a Felvidék, a Délvidék és a Nyugati-végek. De sokszor kérdeztük már: lesz-e feltámadás a nagy temetés után?! Úgy rémlik, hogy a végtelen messzeségből válasz jön e szóra. Petőfi éneke megrendül az ismeretlen pihenőhelyen és az elszakított Erdélyt a költőnek, a nemzetnek­: sírján túl is egyesíti velünk a hazaszeretet másvilágon foly­tatódó csókja. FÜIT Az elmúlás szava a füit, azt jelenti: volt. Künn a Városligetben csaknem egy évszázad óta kopott sírkő állott. Rajta a felirat ennyi: »Fuit». Ki nyugszik itten?... kérdezték az arra járók és legendák keltek az ismeretlen halottról. Beszélték, hogy boldogtalan szerelmes volt, aki ezen a helyen vetett véget minden bánatának, ahol­ most sírköve áll. Mások jobban tudták a sírkő történetét. Azt mondták, hogy gazdag főúr nyugszik alatta, aki vagyonát egy csodálatos szenvedélyre köl­tötte. Híres táncosnőt imádott, de soha imádottjával nem beszélt, mégis ráment,egész vagyona szerelmére. Ha a színpadok hősnője valamelyik városban megje­­lent, főúri titkos imádója megvásárolt minden virágot és azt vitette a színpadra. Ha tovább utazott, kibérelte azt a szobát, amelyikben az imádott csillag lakott, hihetetlen árat fizetett a pohárért, amiből ivott, a fésűért, amivel haját simogatták, a párnáért, amin feje nyugodott és mindezt hazaküldte kastélyába. Egész múzeum gyűlt már ott össze a táncosnő holmi­jából, de a gazdag főurat ez a költséges szenvedély sze­génnyé tette. Maradék pénzén sírhelynek vásárolta meg a Városligetben a kővel jelölt helyet, ahol most nyugszik és emlékezetét csak egy szó őrzi: »Fuit». Most aztán a régi sírkő eltűnt, újjal cserélte ki a fővá­ros. Az új sírkő felirata bővebb. Abból kiderül, hogy alatta gazdag pesti polgár nyugszik, aki nagy hagyo­mányt testált a fővárosra és ennek ellenében kérte a sírhelyet a kővel, rajta a »Fui» felirással. Így foszlott szét a halál legendája, amit mi élők költöttünk, míg megállított bennünket a sírkő. És ami­kor halottak napján zengem a dalt a rettenetes halál­ról, meg a nyugosztaló halálról, a virágos sírok között járva lassan-lassan oszlik a halál titokzatossága, elvész borzalma is. Olyannak látom, mint jóbarátot, aki ve­lünk van jóban-rosszban és bármikor köszönt be há­zunk ajtaján, mindig legjobbkor jött. KIS ÚJSÁG 1927 november 1 G­rászünnep Erdőcsstomon A kormánypárt kisgazdacsoportja vasárnap éjjel Mayer János földmívelési miniszter vezetésével Erdő­­csokonyára utazott, hogy kegyelettel megünnepelje nagyatádi Szabó István halálának évfordulóját. Vasárnap hajnalban T­all­ián Andor alispán és dr. Páska Zoltán főszolgabíró fogadták Erdőcsokonyán Mayer minisztert és a képviselőket, akik először nagy­atádi Szabó István özvegyénél tettek látogatást. A Nagyatádi-háztól hosszú kocsisor indult a te­metőbe. A vármegye díszkocsijában a miniszter ült, jobbján a feketekendős, gyászruhás özveggyel. A köz­ségi temetőben már többszáz főnyi kisgazdaközönség vára­kozott a fővárosi vendégekre. Alacsony betonpárkány veszi körül a négyszögletű sírt, amelyet törpefenyők és Nagyatádi legkedvesebb virágai, vérpiros muskátlik díszítenek. A sír mögött fehérterítős asztal áll, itt fog­lal helyet Mayer miniszter, Nagyatádiné és a gyászoló család, míg a fővárosi vendégek körülülik a sírt. Gyász­dalt énekelt a községi dalárda, Nagyatádiné lehajtja fejét és nem is emeli föl többé a gyászünnepség végéig. A könnyeit rejti el. Halka Sándor református esperes, Csizmadia András és Ehn Kálmán képviselő, majd Bán Ignác katholikus plébános méltatták a kisgazdák elhúnyt vezérének nagy érdemeit. Azután Somogy vármegye koszorúját helyezték a sírra, Szabó Sándor képviselő mondott néhány szót és a különböző kis­gazdakörök küldöttsége tette le koszorúját. Mayer János a földmívelési minisztérium virágait helyezte el, végül pedig Herczeg Sándor beszélt.

Next