Kis Ujság, 1927. november (40. évfolyam, 248-272. szám)
1927-11-01 / 248. szám
Ahol megáll az élet vándora Halottak napja a Kerepesi-temetőben Halottak napján dalt zengek a rettenetes halálról, aki eltépi egymástól a szerető szíveket, akinek akaratából a földön kezdett csak a másvilágon csattan el. De dalt zengek a boldogító halálról is, aki kettévágja az emberi szenvedés fonalát és akinek akaratából a hétköznapok nyomorúsága a mennyország ünnepi örömében ér véget. És dalt zengek az emlékezet koszorújával övezett fejfákról, meg a korhadt fakeresztekről, amiket a közöny döntött ki és a feledés borított el porral. Dalt zengek a koporsóról, piros élet és sárga halál átjáró kapujáról. Dalt zengek a falusi temetők lengősusogó szomorúfűzéről és dalt zengek a nagyvárosok temetőjének rideg kőerdejéről is. SÁROS CSIZMÁT TISZTÍTOTT ... A világváros rabját, az üzleti élet lármáját elfogja a Kerepesi-temető magas fala. A néma sírkövek mellett halkabbra válik a szó a Halottak napjáénak zarándokai közt. Jön a végtelen menet: férfiak és nők, öregek és ifjak, gazdagok és szegények, akik halottak napján mind a földön kezdett csók folytatását várják. Hiszen annak reményében szórnak virágot az ősz lehelletétől letarolt sírokra. A halál birodalmának parcelláiban egy sír domborult nemrégiben, ami előtt a Kerepesi-temető minden zarándoka megállóit. Fejtől a hantba ütve töröttfejű bot meredt fel, rajta egy csokor babérlevél örökzöldje. Mintha babéros dicsőség zápora után itt állott volna meg az élet egy vándora. Ma már oszlopos, nehéz márványtömb nyomja a sírt, azon néhány szó: Jászai Mari volt míg élt, aki itt ír sírjához ért Szenvedések útján, a nép közül jutott el a legnagyobb magyar színésznő a temető csendes lakásáig. Aki ott nyugszik, talán arról álmodik, hogy Győr város egyik szélső házában síró leánygyermek borult anyja koporsójára, könnyeivel követelve a szülői csókot, ami itt a földön megszakadt. Százszor jaj a szegény árvának ! A kis Mari arcán meg sem száradt a könny, amikor cselédsorba kellett állnia. Sáros csizmát takarított, udvart sepert, mosogató tál felett görnyedt. Aztán elment markotányosnőnek, durva katonatréfák céltáblájául. Lelkében pedig égett a dicsőség vágya. Mikor végre színpadra került, néma mellékszereppel kellett megelégednie a legzengőbb szavú magyar asszonynak. Húsz forint volt akkor a fizetése. . . . Hüstem amint egyszer szóhoz jutott, a szavak zengő szárnyán szállott a dicsőség magaslatára, hogy többé vissza ne forduljon, ne álljon meg soha-soha, csak ott a sírjánál. Vagy talán ott sem állott meg. Zengő szavát most is visszazengik a magyar szívek. A földön túl is folytatódik a művészet csókja. A BECSÜLET KATONÁJA Ahol a Kerepesi-temető rideg márványerdejében kegyelemből megmaradt egy-egy fa, most váltja ruháját : a nyári zöldet őszi fakósárgára. Minden változik, ami lélekzik a földön, élet és halál között minden-minden csak változás. Egész világ így hangoztatja ezt, egyedül a magyar lélekben él valami, ami nem változik, mert ha változik, nincs többé : a becsület. Az a változatlanul zöld fenyő az erények között. A tizedik számú parcellában kemény gránitkőből faragott emlékmű áll: gyolcsinges, harisnyás székely zászlót visz vállán. A becsület zászlaját. Lenn, az alapzaton pár szó. • Désy Zoltán 1862—1915. Míg élt, Erdélynek élt s Erdély él vala benne, Hősi halált halt hű s hősies élet után. Volt idő magyar földön, amikor az embernek csak ára volt. Kinek több, kinek kevesebb. Désy Zoltán, a becsület katonája állott akkor elő és a csúfságos párttusákban, a bérelt lelkiismeretű emberek között a földönfutó igazságért kelt harcra. Mások a mindenható arany után futottak, ő a száműzött, koldusszegény becsület mellett vállalt szolgálatot. Miniszterekkel szállt szembe, a bírák előtt vívta meg harcát és győzött. Ha nem a becsület keménygerincű szolgája lett volna, talán elvakítja a győzelem, a népszerűség. Követelhetett volna aranyhegyeket, rangot, ragadásyhelyett — mikor a világháború fergetegében mindenfelől ellenség rontott reánk ,— kardot öltött, önként ment a véres küzdelembe az öreg népfelkelő-hadnagy. Ott esett el Zaloscikinél, de becsületét holtig megőrizte. Vagy azon túl is. Szívében ott ég holta után is a becsület csókja. MINDEN MAGYAR ÉDESAPJA A becsület gránitból faragott zászlótartója meszsze néz a Kerepesi-temető márványerdeje fölött. Túl a halál sűrűn lakott birodalmán fehér kövekből egyberótt síremlék szökken magasba. Az a Kossuth-mauzóleum. Egy nevet, egy eszmét őrzött szívében a becsület katonája : Kossuth, minden magyar édesapja. A becsületen kívül Kossuth neve volt vezére a tévelygéssel teljes életben. Most állít a magyar nemzet új emléket Kossuthnak. A szobor már kész, a márvány megőrzi majd annak alakját, akit egy nemzet hív apjának. Lehet valaki világbíró hős, lehet birodalmak ura, lehet mérhetetlen vagyon tulajdonosa, lehet százféle címe, lehet térdgörnyesztő rangja, de mind eltörpül amellett, amivel Kossuthot ruházta fel nemzete, mikor apjának nevezi. A gyermeki szeretet és hűség van ebben a szóban. A szabadságharc hősének ezzel a szóval áldoznak a felszabadított jobbágyok. A fehér márványkőből való mauzóleum és a márványszobor mellett minden magyar szívben élő emléke áll Kossuth apánknak. Nincs annál drágább cím, mint amit a nemzet ajándékoz jószántából nagy fiainak. Így kapta Széchenyi a legnagyobb magyar nevet, így lett Deák Ferenc a haza bölcse, így lett Jókai Mór költőkirály, de apjának csak egy embert nevez a magyar Kossuthot. Mintha a síron túl is érezné minden ember szülőicsókját. AZ ÉLET DALA A TEMETŐBEN Halottak napján dalt zengek a rettenetes halálról, a boldogító halálról, dalt zengek a szomorúfűzről, a márványemlékekről és akkor zendül fülembe az élet dala egy sír mélyéről. Ahogy a Kerepesi-temető főkapuján befordul a halál birodalmának látogatója, a széles út közepén egy sír állítja meg. Vasrács fogja körül a hantot, hatalmas koszorú takarja el és virágok hajlanak rá. Még nem is olyan régen elhagyottan állott ez a sír. Csak az egyszerű fejfa felírása bizonykodott, hogy itt nyugszik a költőkirály, Jókai Mór, aki ezen a hétköznapi világon túl új világot teremtett, szebbet, jobbat, dicsőbbet a mindennapinál. Ha lehet boldogság a földön, a költőkirály a boldogok közé tartozott. Gyermeklélekkel élt a mesék világában, roppant erejű emberek, csodálatosan tiszta asszonyok termettek. Aki zengő szavain keresztül elmerült ebben a mesemindenségben, sóhajtva kiáltott fel: bár ilyen lenne a mi világunk is ! Nemzedékek jöhetnek és mehetnek, de a szívek mélyén újra meg újra feltámad ez a sóhaj. Mert amíg magyar szó hangzik a földön, a halálon túl is érzik majd a kései utódok a költészet csókját. ISMERETLEN SÍR Most pedig jöjjetek velem, halottak napjának zarándokai. Ismeretlen sírhoz megyünk. Segesvár dombjai-hegyei, között valahol örökre megnyugodott a nyugtalan lélek, akit úgy hívtak: Petőfi. Azt várnád, hogy ismeretlen sírjából láng csap majd ki, mintha jelezné: itt pihen ! De a halál némán őrzi titkát, a rög hallgat és a magyar nemzettel megtörtént a legkülönösebb, ismeretlen legnagyobb költőjének sírja. Akiknek lelkében lángot gyűjtött lelkének lángja, ott állnak, ott jönnek sorban, "karjukon virág, hogy letegyék sírjára, de — ez a sír nincs sehol. * Csakhogy a sors különös játékának még folytatása is van. Az a föld, amit Petőfi vére öntözött, nem magyar föld többé. Mérhetetlen sírdomb lett az egész Erdély ,és a sír a magyarság jólétét takarta el. Még másik három ilyen nagy sír is van a magyar haza testén : a Felvidék, a Délvidék és a Nyugati-végek. De sokszor kérdeztük már: lesz-e feltámadás a nagy temetés után?! Úgy rémlik, hogy a végtelen messzeségből válasz jön e szóra. Petőfi éneke megrendül az ismeretlen pihenőhelyen és az elszakított Erdélyt a költőnek, a nemzetnek: sírján túl is egyesíti velünk a hazaszeretet másvilágon folytatódó csókja. FÜIT Az elmúlás szava a füit, azt jelenti: volt. Künn a Városligetben csaknem egy évszázad óta kopott sírkő állott. Rajta a felirat ennyi: »Fuit». Ki nyugszik itten?... kérdezték az arra járók és legendák keltek az ismeretlen halottról. Beszélték, hogy boldogtalan szerelmes volt, aki ezen a helyen vetett véget minden bánatának, ahol most sírköve áll. Mások jobban tudták a sírkő történetét. Azt mondták, hogy gazdag főúr nyugszik alatta, aki vagyonát egy csodálatos szenvedélyre költötte. Híres táncosnőt imádott, de soha imádottjával nem beszélt, mégis ráment,egész vagyona szerelmére. Ha a színpadok hősnője valamelyik városban megjelent, főúri titkos imádója megvásárolt minden virágot és azt vitette a színpadra. Ha tovább utazott, kibérelte azt a szobát, amelyikben az imádott csillag lakott, hihetetlen árat fizetett a pohárért, amiből ivott, a fésűért, amivel haját simogatták, a párnáért, amin feje nyugodott és mindezt hazaküldte kastélyába. Egész múzeum gyűlt már ott össze a táncosnő holmijából, de a gazdag főurat ez a költséges szenvedély szegénnyé tette. Maradék pénzén sírhelynek vásárolta meg a Városligetben a kővel jelölt helyet, ahol most nyugszik és emlékezetét csak egy szó őrzi: »Fuit». Most aztán a régi sírkő eltűnt, újjal cserélte ki a főváros. Az új sírkő felirata bővebb. Abból kiderül, hogy alatta gazdag pesti polgár nyugszik, aki nagy hagyományt testált a fővárosra és ennek ellenében kérte a sírhelyet a kővel, rajta a »Fui» felirással. Így foszlott szét a halál legendája, amit mi élők költöttünk, míg megállított bennünket a sírkő. És amikor halottak napján zengem a dalt a rettenetes halálról, meg a nyugosztaló halálról, a virágos sírok között járva lassan-lassan oszlik a halál titokzatossága, elvész borzalma is. Olyannak látom, mint jóbarátot, aki velünk van jóban-rosszban és bármikor köszönt be házunk ajtaján, mindig legjobbkor jött. KIS ÚJSÁG 1927 november 1 Grászünnep Erdőcsstomon A kormánypárt kisgazdacsoportja vasárnap éjjel Mayer János földmívelési miniszter vezetésével Erdőcsokonyára utazott, hogy kegyelettel megünnepelje nagyatádi Szabó István halálának évfordulóját. Vasárnap hajnalban Tallián Andor alispán és dr. Páska Zoltán főszolgabíró fogadták Erdőcsokonyán Mayer minisztert és a képviselőket, akik először nagyatádi Szabó István özvegyénél tettek látogatást. A Nagyatádi-háztól hosszú kocsisor indult a temetőbe. A vármegye díszkocsijában a miniszter ült, jobbján a feketekendős, gyászruhás özveggyel. A községi temetőben már többszáz főnyi kisgazdaközönség várakozott a fővárosi vendégekre. Alacsony betonpárkány veszi körül a négyszögletű sírt, amelyet törpefenyők és Nagyatádi legkedvesebb virágai, vérpiros muskátlik díszítenek. A sír mögött fehérterítős asztal áll, itt foglal helyet Mayer miniszter, Nagyatádiné és a gyászoló család, míg a fővárosi vendégek körülülik a sírt. Gyászdalt énekelt a községi dalárda, Nagyatádiné lehajtja fejét és nem is emeli föl többé a gyászünnepség végéig. A könnyeit rejti el. Halka Sándor református esperes, Csizmadia András és Ehn Kálmán képviselő, majd Bán Ignác katholikus plébános méltatták a kisgazdák elhúnyt vezérének nagy érdemeit. Azután Somogy vármegye koszorúját helyezték a sírra, Szabó Sándor képviselő mondott néhány szót és a különböző kisgazdakörök küldöttsége tette le koszorúját. Mayer János a földmívelési minisztérium virágait helyezte el, végül pedig Herczeg Sándor beszélt.