Kis Ujság, 1928. szeptember (41. évfolyam, 198-222. szám)

1928-09-01 / 198. szám

o Szenet a bucsuzkodó kisdiákoknak írta Huszár Károly Busán röpdösnek a bucsuzkodó fecskerajok a templom tornya körül. A legkisebb fecske is kiszállt már az anyafészekből. Az öregekkel versenyezve tanulnak repülni a fecskefiókák. Megfakult a mező, megsárgultak a kerti virágok, hul­lanak az őszi levelek, és néhány nap múlva csapatosan útrakelnek a mi kedves fecskéink, az Isten ma­darai. Új világba repülnek a fecs­kék. Útjuk idegen tengereken át visz az új hazába. Irtózatos nagy utat kell majd megtenniük, leír­hatatlan erőfeszítésükbe kerül, míg itt elhelyezkedést találnak a köze­ledő tél hidege ellen. Hogy körülcsicsergik ezek a drága madárkák a legszegényebb falusi templom tornyát is!... Simogatják, becézik, csókolják a sürgönydrótot, a villanypóznát, amelyeken oly bol­dog órákat töltöttek. Milyen nehe­zen búcsúznak a fecskék a jó fa­lusi emberek egyszerű, barátságos pitvarának eresze alatt!... Hogy meg­nézik a gémeskutat, a kazlat, a kéményt, a gólyafészket, az egész portának a képét, hogy jól bele­vésődjék az emlékezetükbe, mert vissza akarnak ide jönni a világ másik feléről is. Milyen sokszor visszakanyarodnak az ismert me­zők, legelők, tarlók, ligetek, pata­kok, erdők, tavak fölé! Hogy libeg­nek reszketve az anyafészek körül, mintha csak azt csicseregnék: Szülőföldem szép határa, Meglátlak-e még valaha! A fecskepapa és a fecskemama szorgalmasan építették, puhára bé­lelték ezt a kis sárfészket a ki­csinyeknek. A saját testükből tép­tek pillét, csakhogy a fiókák ágya puhább legyen. Fáradhatatlanul hordták az eledelt az éhes magza­toknak. Csudálatos ügyességgel ta­nították azután repülni az esetlen, gyenge fiókákat. Majd beleszakad­tak a gondba, a munkába, az öre­gek, csakhogy István királyra élet­erősre felneveljék az új fecskenem­zedéket. ■ V Hallottátok-e valamikor gondol­kozó ésszel, figyelő lélekkel az eresz alatti fecskék csudálatos csi­csergését? Mennyi báj, jóság, fi­nomság, melegség, odaadás, össz­hang, szeretet és életöröm van eb­ben a fecskecsicsergésben. Én min­dig úgy hallgatom a villásfarkú fecskék csicsergését, mintha az Is­ten oltárának csengetyűjét ráznák láthatatlan angyali kezek!... A csa­ládi életnek boldog muzsikája a fecskeének. Most, mikor az útra­­kész fecskerajok megható bucsuz­kodását figyelem, mindig arra gon­dolok, hogy mi öregek is így re­pültünk ki valaha a szülői otthon­ból és minden szeptember elején ugyanígy bucsuzkodnak millió­­és millió családi tűzhelyen az isko­lába készülő kisdiákok az otthon­tól, az édes szülőktől, a jó testvé­rektől, az ősi fészektől, a meghitt falutól, a régi pajtásoktól, a gond­talan gyermekkor egész aranyos álomvilágaitól. Mint az öreg fecskék a fiókákat a tengerentúli útra, úgy viszik most az apák és anyák a leánykákat, fiukat a falusi isko­lába, a városi polgáriba, gimná­ziumba, képzőbe és az egyetemre és a műhelyekbe és hivatalokba. Mire útrakel a fecskeraj a tenge­rekre, már az élet tengerén lesz­nek az új diákok is. Ma még mos­nak, vasalnak, pakolnak a jó édes­anyák, mindenkinek teletömik a tarisznyáját, csomagját a szülői háznak minden édességével és jó­ságával. Az édesapák reggeltől-estig adják a jótanácsot az idegenbe ké­szülő fiataloknak. Az édesanyák I rejtegetik a­ könnyeiket a fiú és I a leány elől, nehogy azok észre­vegyék, milyen nagy aggodalom­mal eresztik az idegenbe a dédel­getett kedvenceket. A gyermekek még álmukban is az új iskoláról, az új környezetről ábrándoznak és csapongó képzeletük színes-tarka délibábokkal festi meg jövendő élet­útjukat. Vannak bátor és merész gyerekek, akik valósággal fejest ug­ranak az élet hullámaiba. Ezeket nem kell félteni. Vannak mimóza­­lelkű, gyengéd gyermekek, akik fé­lénken és bátortalanul teszik meg az első lépést az életbe. Milyen, ne­héz életsoruk lesz ezeknek! Az egyik már az elemi iskola padjain a fejébe veszi, hogy nagyra tör és egész életén át sarkalja és buz­dítja őt a bucsúzkodáskor a szülők­nek tett ígéret. A másikat hiába biztatja apja, anyja, sehogy sem tud szárnyrakelni a maga erejé­ből. Minden szülő azt szeretné pe­dig ■ joggal, hogy az új nemzedék­­fecskerajával az ő gyermeke is a magasba emelkedhessék és eljut­hasson élete céljához. Ö, de szo­morú azoknak az anyáknak és apáknak a sorsa, akiknek anyagi helyzete nem engedi meg azt, hogy az ő tehetséges gyermekeiket be­írathassák az iskolákba és együtt indíthassák el az étel küzdelemre a többi szerencsés ifjúkkal. N, hány nagyon tehetséges fiú és leány kénytelen a szegénység miatt ott­honmaradni a fecskefészekben és busán nézni a városba induló ta­nulósereg és a tengerentúlra ké­szülő fecskék bucsúzkodását. Mi­lyen boldogok azok az ifjak, akik akár szüleiknek jóvoltából, akár az egyház, vagy az állam segítségé­vel bejutnak az iskolákba, interná­­tusokba azzal a reménységgel, hogy az átlagosnál magasabbra emelked­hetnek majd tanulás útján a tár­sadalmi ranglétrán. Az a szegény iparoscsalád, az az egyszerű kis­gazda, az a szűken élő munkás, az a nyomorgó kistisztviselő, meny­nyi reményt fű­z ahhoz, hogy a fiú, a leány, ha kitaníttatja, hogy fog majd segíteni a családnak ke­nyeret keresni, hogyan fog majd gondoskodni az öregekről az élet alkonyán!... Fiuk, lányok! Akik a napokban hosszú időre búcsúzkodtak az édes­anyától és édesapától, soha el ne felejtkezzetek arról a jóról, amit otthon élveztetek. Vénségükben ezerszeresen háláljátok meg a szü­lők jóságát! Soha el ne­ feledjétek azokat a jó tanításokat, azt a jó példát, amit kedves szüleitektől kaptatok. Bár­milyen magasra emeljen az Isten kegyelme, vagy bármily mélyre sújtson a sors, amíg szüleitek él­nek, ez a hely lesz a világon szá­motokra a legdrágább és a leg­­felejthetetlenebb. A palotákból is vissza fogtok vágyni a földesszo­­bákba és nagy tölilet­ asztaloknak lakomáinál is izesebb lesz az édes­anyátok pogácsája. Nincs a vi­lágnak olyan csudahelye, amelynél szebb, értékesebb volna, mint az, amelyen bölcsőnk ringott és amely anyánk, apánk hantját takarja. Meg ne felejtkezzetek arról, gyere­kek, hogy a taníttatás költségeit minden család rettenetes erőfeszí­téssel teremti elő. Drága a ruha, a cipő, drága a szállás, drága a koszt, még drágábbak a tanköny­vek. Kíméljetek mindent, amit szü­leitektől kaptok. Az iskolában pedig gondoljatok mindig a fecskékre. Legyetek ti is az Isten madarai! Törjetek a ma­gasba és szálljatok bátran az élet vizei fölé! Térjetek vissza mindig szeretettel a szülőföldre, a családi tűzhelyre. Vegyetek példát a csi­csergő fecskéktől és ha az élet megtépázta szárnyaitokat, rejtsé­tek el fájdalmatokat és könnyeite­ket a szüleitek elől, mint ahogy ők is elrejtik nehéz gondjaikat ifjú tel­ketek elől. Istent féljetek, a hazát szeressétek és készüljetek lelkese­déssel a nemzet szolgálatára. A három testőr A Kis Újság regénye (I)­ ­. D’ARTAGNAN ATYJÁNAK HÁROM AJÁNDÉKA 1625 áprilisának első hétfőjén Meung városka oly forradalmi képet mutatott, mintha a huge­nották jelentek volna meg, hogy második Ro­­chelle-t rendezzenek. Több polgár, látva asszonyok menekülését a Nagy-utca felől és gyermekek sikolto­zását hallva a házak küszöbe előtt, gyorsan fegyvert ragadott. Megerősítve bizonytalan magatartását egy­­egy alabárddal vagy muskétával, a »Bátor Molnár« hoz címzett fogadó felé tartott, ahol percről-percre növekvő lármás tömeg sereglett össze. Abban az időben gyakori dolog volt az efajta ria­dalom. Alig múlt el nap, hogy valamelyik város hasonló eseményt ne jegyzett volna krónikájába. Egyszer a földesurak hadakoztak egymás ellen, másszor a király a bíbornok ellen ; itt volt a spanyol, aki a királyát támadta meg. Ezeken a titkos vagy nyílt háborúskodásokon kívül itt voltak még a tolva­jok, koldusok, hugenották, a farkasok és lakájok, akik mindenkivel hadban álltak. A polgárok szabály­szerűen felfegyverkeztek a tolvajok, a farkasok, a lakájok ellen, — a nagyurak és hugenották ellen gyak­ran, — olykor a király ellen is, — a bíbornok és a spanyolok ellen azonban sohasem. Ebből a meg­szokásból következett, hogy az 1625. év áprilisának említett hétfőjén, a polgárok zajt hallva, de nem látva sem a piros-sárga zászlót, sem Richelieu bíbor­­­nok-herceg libériáját, a „Bátor Molnár“-hoz címzett fogadó felé indultak. Odaérkezve, mindannyian megláthatták és fel­ismerhették a riadalom okát. Egy fiatalember volt ott, egy Don Quichotte tizennyolc éves korában. Don Quichotte, mell­vért, páncélsisak és páncéling nélkül, gyapjútekében, amelynek kék színe felismerhetetlen változata volt az égszínkék és rozsdaszín keveredésének. Hosszú, barna arc, a furfang jeleként kiugró pofacsontokkal, rendkívül fejlett rágóizmok, amiről csalhatatlanul meg lehet ismerni a gascognei embert, még ha nincs is rajta gyapjasüveg, pedig a mi fiatalemberünk holmi tollfélével díszített gyapjúsüveget viselt. Nyílt és értelmes szempár, hajlott, de finoman metszett orr ; túlnagy egy ifjúnak és túl kicsi felnőtt férfinak, úgyhogy a hosszú kard nélkül, amely bőrszíjon lógva lábikráját verdeste, a kevéssé gyakorlott szem valami majoros vándorló fiának tartotta volna. A fiatalember hátaslovon ült, amely épp oly feltünést keltő volt, mint jó maga : bearnei gebe volt, tizenkét, vagy tizennégy éves, sárgaszőrű, a farkán szőr nélkül s nem kelevények híjjával a lábain. Gebe, amely jóllehet térdei közé horgasztott fejjel járt, ami a zabla alkalmazását kérdésessé tette , mégis lero­botolta naponként a maga nyolc óráját. Sajnos, e ki­váló tulajdonsága annyira el volt rejtve különös szőrzete, és szokatlan tartása alatt, hogy abban az időben, amikor mindenki értett a lovakhoz, a szó­­banforgó gebének Meung-ban való megjelenése akkora feltűnést keltett, amelynek kedvezőtlen hangja lovasáig is el kellett, hogy jusson. Ez az izgalom annál kínosabb volt a fiatal d’Artagnan-nak (így hívták e második Rosinante Don Quichotte-ját), mert maga sem titkolta, hogy mily nevetséges, amiért neki, legyen bármilyen jó lovas, ily paripa jutott. Nagyot is sóhajtott, amikor elfogadta, mint atyja ajándékát. Tudta, hogy ilyen állat megér húsz aranyat, viszont a szavak, amelyek az ajándékot kísérték, nem voltak értékben kifejez­­hetők. — Fiam, — szólt a gascognei nemes, azzal a hami­sítatlan bearnei tájszólással, amelyről IV. Henrik sohasem tudott leszokni — fiam, ez a jó atyád házában született tizenhárom évvel ezelőtt s azóta ittmaradt, ami szeretettel tölthet el iránta. Ne add el soha, hagyd elpusztulni nyugodtan és tisztességben az öregségtől és ha útrakelsz vele, kíméld, ahogyan az öreg szolgát kímélni kell. Ha oly tisztesség ér, — folytatta d’Artagnan apja — amire egyébként régi nemességed feljogosít, hogy az udvarhoz kerülsz, légy méltó ahhoz a névhez, amelyet őseid több mint ötszáz éve méltán viselnek. Sohase tűrt el semmit senkitől, a bíbornok úron és a királyon kívül. Csak a bátorság az, csak a bátorság, amellyel a mai napokban ne­mes ember megcsinálhatja a maga útját. Aki egyetlen pillanatig habozik, elszalaszthatja azt a horgot, amit a szerencse talán ép ebben a pillanatban nyújt feléje. Fiatal vagy, két okból kell bátornak lenned: először, mert gascognei­s másodszor, mert a fiam vagy. — Ne félj semmiféle összeütközéstől és keresd a bátor kalandokat. Vívni taníttattalak ; erős lábad van és vasöklöd , verekedj minden alkalommal, verekedj minél jobban tiltva van a párbaj, mert ekkor kétsze­resen bátor vagy. Csak tizenöt tallért adhatok mind­össze, kedves fiam, melléjük a lovamat és a tanácsokat, amelyeket most hallottál. Anyád megtoldja majd ezt egy biztosan ható balzsam receptjével. Egy cigány­­asszonytól kapta s csodálatos hatóereje van minden sebre, ami nem a szivet éri. Vedd mindennek jó hasz­nát s élj boldogan és sokáig. Még csak egy szót akarok mindehhez hozzáfűzni, egy példát ajánlok, persze nem a magamét, mert én sohasem voltam az udvarnál s a vallásháborúkat csak mint önkéntes csináltam végig. Treville úrról akarok beszélni, aki valaha szomszédom volt, s akit gyermekkorában az a meg­tiszteltetés ért, hogy együtt játszhatott XIII. Lajos királyunkkal! Rendszerint valóságos csa­tát rendeztek, amelyekben nem mindig a király bizonyult erősebbnek. Azok az ütések, amelye­ket kapott, nagy becsüléssel és barátsággal töltötték el játszótársa iránt. Később, első párisi útján Treville megverekedett másokkal vagy ötször. A néhai jó király halálától a fiatal király nagykorúságáig, a had­járatokat nem számítva, hétszer és a nagykorúság idejétől máig talán százszor ! És a parancsok, rende­letek, tilalmak ellenére mégis a testőrség kapitánya lett, ami annyit jelent, hogy parancsnoka egy Caesa­rokból álló seregnek, amelyre a király igen büszke és a bíbornok, aki pedig nem ismeri a félelmet, fél tőle. Hozzá még Treville úr tízezer tallér zsoldot kap éven­­kint, tehát igen nagy úr. Pedig éppen úgy kezdte, mint te. Keresd fel ezzel a levéllel és tartsd magad hozzá, hogy úgy járj, mint ő. Ezek után d’Artagnan atyja a fia derekára csatolta kardját, arcát két oldalról megcsókolta és meg­áldotta. (Vasárnap folytatjuk.). KIS ÚJSÁG 1928 szeptember 1

Next