Kis Ujság, 1928. szeptember (41. évfolyam, 198-222. szám)
1928-09-01 / 198. szám
o Szenet a bucsuzkodó kisdiákoknak írta Huszár Károly Busán röpdösnek a bucsuzkodó fecskerajok a templom tornya körül. A legkisebb fecske is kiszállt már az anyafészekből. Az öregekkel versenyezve tanulnak repülni a fecskefiókák. Megfakult a mező, megsárgultak a kerti virágok, hullanak az őszi levelek, és néhány nap múlva csapatosan útrakelnek a mi kedves fecskéink, az Isten madarai. Új világba repülnek a fecskék. Útjuk idegen tengereken át visz az új hazába. Irtózatos nagy utat kell majd megtenniük, leírhatatlan erőfeszítésükbe kerül, míg itt elhelyezkedést találnak a közeledő tél hidege ellen. Hogy körülcsicsergik ezek a drága madárkák a legszegényebb falusi templom tornyát is!... Simogatják, becézik, csókolják a sürgönydrótot, a villanypóznát, amelyeken oly boldog órákat töltöttek. Milyen nehezen búcsúznak a fecskék a jó falusi emberek egyszerű, barátságos pitvarának eresze alatt!... Hogy megnézik a gémeskutat, a kazlat, a kéményt, a gólyafészket, az egész portának a képét, hogy jól belevésődjék az emlékezetükbe, mert vissza akarnak ide jönni a világ másik feléről is. Milyen sokszor visszakanyarodnak az ismert mezők, legelők, tarlók, ligetek, patakok, erdők, tavak fölé! Hogy libegnek reszketve az anyafészek körül, mintha csak azt csicseregnék: Szülőföldem szép határa, Meglátlak-e még valaha! A fecskepapa és a fecskemama szorgalmasan építették, puhára bélelték ezt a kis sárfészket a kicsinyeknek. A saját testükből téptek pillét, csakhogy a fiókák ágya puhább legyen. Fáradhatatlanul hordták az eledelt az éhes magzatoknak. Csudálatos ügyességgel tanították azután repülni az esetlen, gyenge fiókákat. Majd beleszakadtak a gondba, a munkába, az öregek, csakhogy István királyra életerősre felneveljék az új fecskenemzedéket. ■ V Hallottátok-e valamikor gondolkozó ésszel, figyelő lélekkel az eresz alatti fecskék csudálatos csicsergését? Mennyi báj, jóság, finomság, melegség, odaadás, összhang, szeretet és életöröm van ebben a fecskecsicsergésben. Én mindig úgy hallgatom a villásfarkú fecskék csicsergését, mintha az Isten oltárának csengetyűjét ráznák láthatatlan angyali kezek!... A családi életnek boldog muzsikája a fecskeének. Most, mikor az útrakész fecskerajok megható bucsuzkodását figyelem, mindig arra gondolok, hogy mi öregek is így repültünk ki valaha a szülői otthonból és minden szeptember elején ugyanígy bucsuzkodnak millióés millió családi tűzhelyen az iskolába készülő kisdiákok az otthontól, az édes szülőktől, a jó testvérektől, az ősi fészektől, a meghitt falutól, a régi pajtásoktól, a gondtalan gyermekkor egész aranyos álomvilágaitól. Mint az öreg fecskék a fiókákat a tengerentúli útra, úgy viszik most az apák és anyák a leánykákat, fiukat a falusi iskolába, a városi polgáriba, gimnáziumba, képzőbe és az egyetemre és a műhelyekbe és hivatalokba. Mire útrakel a fecskeraj a tengerekre, már az élet tengerén lesznek az új diákok is. Ma még mosnak, vasalnak, pakolnak a jó édesanyák, mindenkinek teletömik a tarisznyáját, csomagját a szülői háznak minden édességével és jóságával. Az édesapák reggeltől-estig adják a jótanácsot az idegenbe készülő fiataloknak. Az édesanyák I rejtegetik a könnyeiket a fiú és I a leány elől, nehogy azok észrevegyék, milyen nagy aggodalommal eresztik az idegenbe a dédelgetett kedvenceket. A gyermekek még álmukban is az új iskoláról, az új környezetről ábrándoznak és csapongó képzeletük színes-tarka délibábokkal festi meg jövendő életútjukat. Vannak bátor és merész gyerekek, akik valósággal fejest ugranak az élet hullámaiba. Ezeket nem kell félteni. Vannak mimózalelkű, gyengéd gyermekek, akik félénken és bátortalanul teszik meg az első lépést az életbe. Milyen, nehéz életsoruk lesz ezeknek! Az egyik már az elemi iskola padjain a fejébe veszi, hogy nagyra tör és egész életén át sarkalja és buzdítja őt a bucsúzkodáskor a szülőknek tett ígéret. A másikat hiába biztatja apja, anyja, sehogy sem tud szárnyrakelni a maga erejéből. Minden szülő azt szeretné pedig ■ joggal, hogy az új nemzedékfecskerajával az ő gyermeke is a magasba emelkedhessék és eljuthasson élete céljához. Ö, de szomorú azoknak az anyáknak és apáknak a sorsa, akiknek anyagi helyzete nem engedi meg azt, hogy az ő tehetséges gyermekeiket beírathassák az iskolákba és együtt indíthassák el az étel küzdelemre a többi szerencsés ifjúkkal. N, hány nagyon tehetséges fiú és leány kénytelen a szegénység miatt otthonmaradni a fecskefészekben és busán nézni a városba induló tanulósereg és a tengerentúlra készülő fecskék bucsúzkodását. Milyen boldogok azok az ifjak, akik akár szüleiknek jóvoltából, akár az egyház, vagy az állam segítségével bejutnak az iskolákba, internátusokba azzal a reménységgel, hogy az átlagosnál magasabbra emelkedhetnek majd tanulás útján a társadalmi ranglétrán. Az a szegény iparoscsalád, az az egyszerű kisgazda, az a szűken élő munkás, az a nyomorgó kistisztviselő, menynyi reményt fűz ahhoz, hogy a fiú, a leány, ha kitaníttatja, hogy fog majd segíteni a családnak kenyeret keresni, hogyan fog majd gondoskodni az öregekről az élet alkonyán!... Fiuk, lányok! Akik a napokban hosszú időre búcsúzkodtak az édesanyától és édesapától, soha el ne felejtkezzetek arról a jóról, amit otthon élveztetek. Vénségükben ezerszeresen háláljátok meg a szülők jóságát! Soha el ne feledjétek azokat a jó tanításokat, azt a jó példát, amit kedves szüleitektől kaptatok. Bármilyen magasra emeljen az Isten kegyelme, vagy bármily mélyre sújtson a sors, amíg szüleitek élnek, ez a hely lesz a világon számotokra a legdrágább és a legfelejthetetlenebb. A palotákból is vissza fogtok vágyni a földesszobákba és nagy tölilet asztaloknak lakomáinál is izesebb lesz az édesanyátok pogácsája. Nincs a világnak olyan csudahelye, amelynél szebb, értékesebb volna, mint az, amelyen bölcsőnk ringott és amely anyánk, apánk hantját takarja. Meg ne felejtkezzetek arról, gyerekek, hogy a taníttatás költségeit minden család rettenetes erőfeszítéssel teremti elő. Drága a ruha, a cipő, drága a szállás, drága a koszt, még drágábbak a tankönyvek. Kíméljetek mindent, amit szüleitektől kaptok. Az iskolában pedig gondoljatok mindig a fecskékre. Legyetek ti is az Isten madarai! Törjetek a magasba és szálljatok bátran az élet vizei fölé! Térjetek vissza mindig szeretettel a szülőföldre, a családi tűzhelyre. Vegyetek példát a csicsergő fecskéktől és ha az élet megtépázta szárnyaitokat, rejtsétek el fájdalmatokat és könnyeiteket a szüleitek elől, mint ahogy ők is elrejtik nehéz gondjaikat ifjú telketek elől. Istent féljetek, a hazát szeressétek és készüljetek lelkesedéssel a nemzet szolgálatára. A három testőr A Kis Újság regénye (I) . D’ARTAGNAN ATYJÁNAK HÁROM AJÁNDÉKA 1625 áprilisának első hétfőjén Meung városka oly forradalmi képet mutatott, mintha a hugenották jelentek volna meg, hogy második Rochelle-t rendezzenek. Több polgár, látva asszonyok menekülését a Nagy-utca felől és gyermekek sikoltozását hallva a házak küszöbe előtt, gyorsan fegyvert ragadott. Megerősítve bizonytalan magatartását egyegy alabárddal vagy muskétával, a »Bátor Molnár« hoz címzett fogadó felé tartott, ahol percről-percre növekvő lármás tömeg sereglett össze. Abban az időben gyakori dolog volt az efajta riadalom. Alig múlt el nap, hogy valamelyik város hasonló eseményt ne jegyzett volna krónikájába. Egyszer a földesurak hadakoztak egymás ellen, másszor a király a bíbornok ellen ; itt volt a spanyol, aki a királyát támadta meg. Ezeken a titkos vagy nyílt háborúskodásokon kívül itt voltak még a tolvajok, koldusok, hugenották, a farkasok és lakájok, akik mindenkivel hadban álltak. A polgárok szabályszerűen felfegyverkeztek a tolvajok, a farkasok, a lakájok ellen, — a nagyurak és hugenották ellen gyakran, — olykor a király ellen is, — a bíbornok és a spanyolok ellen azonban sohasem. Ebből a megszokásból következett, hogy az 1625. év áprilisának említett hétfőjén, a polgárok zajt hallva, de nem látva sem a piros-sárga zászlót, sem Richelieu bíbornok-herceg libériáját, a „Bátor Molnár“-hoz címzett fogadó felé indultak. Odaérkezve, mindannyian megláthatták és felismerhették a riadalom okát. Egy fiatalember volt ott, egy Don Quichotte tizennyolc éves korában. Don Quichotte, mellvért, páncélsisak és páncéling nélkül, gyapjútekében, amelynek kék színe felismerhetetlen változata volt az égszínkék és rozsdaszín keveredésének. Hosszú, barna arc, a furfang jeleként kiugró pofacsontokkal, rendkívül fejlett rágóizmok, amiről csalhatatlanul meg lehet ismerni a gascognei embert, még ha nincs is rajta gyapjasüveg, pedig a mi fiatalemberünk holmi tollfélével díszített gyapjúsüveget viselt. Nyílt és értelmes szempár, hajlott, de finoman metszett orr ; túlnagy egy ifjúnak és túl kicsi felnőtt férfinak, úgyhogy a hosszú kard nélkül, amely bőrszíjon lógva lábikráját verdeste, a kevéssé gyakorlott szem valami majoros vándorló fiának tartotta volna. A fiatalember hátaslovon ült, amely épp oly feltünést keltő volt, mint jó maga : bearnei gebe volt, tizenkét, vagy tizennégy éves, sárgaszőrű, a farkán szőr nélkül s nem kelevények híjjával a lábain. Gebe, amely jóllehet térdei közé horgasztott fejjel járt, ami a zabla alkalmazását kérdésessé tette , mégis lerobotolta naponként a maga nyolc óráját. Sajnos, e kiváló tulajdonsága annyira el volt rejtve különös szőrzete, és szokatlan tartása alatt, hogy abban az időben, amikor mindenki értett a lovakhoz, a szóbanforgó gebének Meung-ban való megjelenése akkora feltűnést keltett, amelynek kedvezőtlen hangja lovasáig is el kellett, hogy jusson. Ez az izgalom annál kínosabb volt a fiatal d’Artagnan-nak (így hívták e második Rosinante Don Quichotte-ját), mert maga sem titkolta, hogy mily nevetséges, amiért neki, legyen bármilyen jó lovas, ily paripa jutott. Nagyot is sóhajtott, amikor elfogadta, mint atyja ajándékát. Tudta, hogy ilyen állat megér húsz aranyat, viszont a szavak, amelyek az ajándékot kísérték, nem voltak értékben kifejezhetők. — Fiam, — szólt a gascognei nemes, azzal a hamisítatlan bearnei tájszólással, amelyről IV. Henrik sohasem tudott leszokni — fiam, ez a jó atyád házában született tizenhárom évvel ezelőtt s azóta ittmaradt, ami szeretettel tölthet el iránta. Ne add el soha, hagyd elpusztulni nyugodtan és tisztességben az öregségtől és ha útrakelsz vele, kíméld, ahogyan az öreg szolgát kímélni kell. Ha oly tisztesség ér, — folytatta d’Artagnan apja — amire egyébként régi nemességed feljogosít, hogy az udvarhoz kerülsz, légy méltó ahhoz a névhez, amelyet őseid több mint ötszáz éve méltán viselnek. Sohase tűrt el semmit senkitől, a bíbornok úron és a királyon kívül. Csak a bátorság az, csak a bátorság, amellyel a mai napokban nemes ember megcsinálhatja a maga útját. Aki egyetlen pillanatig habozik, elszalaszthatja azt a horgot, amit a szerencse talán ép ebben a pillanatban nyújt feléje. Fiatal vagy, két okból kell bátornak lenned: először, mert gascogneis másodszor, mert a fiam vagy. — Ne félj semmiféle összeütközéstől és keresd a bátor kalandokat. Vívni taníttattalak ; erős lábad van és vasöklöd , verekedj minden alkalommal, verekedj minél jobban tiltva van a párbaj, mert ekkor kétszeresen bátor vagy. Csak tizenöt tallért adhatok mindössze, kedves fiam, melléjük a lovamat és a tanácsokat, amelyeket most hallottál. Anyád megtoldja majd ezt egy biztosan ható balzsam receptjével. Egy cigányasszonytól kapta s csodálatos hatóereje van minden sebre, ami nem a szivet éri. Vedd mindennek jó hasznát s élj boldogan és sokáig. Még csak egy szót akarok mindehhez hozzáfűzni, egy példát ajánlok, persze nem a magamét, mert én sohasem voltam az udvarnál s a vallásháborúkat csak mint önkéntes csináltam végig. Treville úrról akarok beszélni, aki valaha szomszédom volt, s akit gyermekkorában az a megtiszteltetés ért, hogy együtt játszhatott XIII. Lajos királyunkkal! Rendszerint valóságos csatát rendeztek, amelyekben nem mindig a király bizonyult erősebbnek. Azok az ütések, amelyeket kapott, nagy becsüléssel és barátsággal töltötték el játszótársa iránt. Később, első párisi útján Treville megverekedett másokkal vagy ötször. A néhai jó király halálától a fiatal király nagykorúságáig, a hadjáratokat nem számítva, hétszer és a nagykorúság idejétől máig talán százszor ! És a parancsok, rendeletek, tilalmak ellenére mégis a testőrség kapitánya lett, ami annyit jelent, hogy parancsnoka egy Caesarokból álló seregnek, amelyre a király igen büszke és a bíbornok, aki pedig nem ismeri a félelmet, fél tőle. Hozzá még Treville úr tízezer tallér zsoldot kap évenkint, tehát igen nagy úr. Pedig éppen úgy kezdte, mint te. Keresd fel ezzel a levéllel és tartsd magad hozzá, hogy úgy járj, mint ő. Ezek után d’Artagnan atyja a fia derekára csatolta kardját, arcát két oldalról megcsókolta és megáldotta. (Vasárnap folytatjuk.). KIS ÚJSÁG 1928 szeptember 1