Kis Ujság, 1933. augusztus (46. évfolyam, 172-197. szám)
1933-08-01 / 172. szám
2 i Számadás Üljünk le az asztalhoz, csináljunk némi számadást. Először is nézzük, mivel tartozik nekünk a világ. Az igazsággal, a joggal. Magyarország ezeréves egységével. Amit elragadtak tőlünk, ősi jussunkat úgy osztották szét, mint zákmányolt rongyot. Rabszolgák letek testvéreink, kegyelemkenyéren élnek a maguk földjén. Pedig nagy követelésünk volt nekünk a világgal szemben, hiszen ezer esztendő véráldozataival védtük Európát tatár ellen, török ellen. Mialatt más népek erősödtek, mi pusztultunk és vérteztünk. Befogadtunk vendégeket, népeknek adtunk szállást — és most azok is, akik testvéreink lettek, idegen uralom alatt nyögnek. Ez a mi nagy követelésünk. Pillanatig sem mondtunk le sem jogunkról, sem igazságunkról. De ítélkeztek fölöttünk, nélkülünk. Ránk diktáltak egy olyan békét, amely gyűlöletben fogamzott. Körülvett bennünket a meg nem értés közömbössége, az elfogultság rút gyanúsítása. Sebzetten és tépetten éltünk itt és hiába szólottunk a világ lelkiismeretéhez, süketek voltak a fülek és vakok a szemek. De ha most körülnézünk és ha most számadást teszünk arról, hol vannak barátaink és miben bizakodhatunk, akkor láthatjuk, hogy az igazság útját mégsem zárják el sorompók s hogy a megértő szellemek és szivek kapui kitárultak előttünk. Most ötven éves éppen az a Mussolini, az olasz nép nagy vezére, aki a felelős államférfi helyéről először hirdette a magyar revízió programját, mint európai feladatot. Éppen most lehettünk tanúi annak, hogy az olasz nép milyen megértő lelkesedéssel érzi át a magyar barátság nagy gondolaát. Ami Rómában most történt, az nyereséges diadalt jelent a magyar ügy számára, mert az időszerű nagy politikai kötelességek között ott tudja most az egész világ a magyar kérdés rendezésének szükségességét. De ugyanekkor Angliában, ahol Rothermere lord nagy egyénisége a magyar reménységnek olyan hatalmas lendületet adott, immár száznál sokkal több képviselő követeli, hogy maga Anglia tegyen lépést a népszövetségnél a revíziós tárgyalások megindítása érdekében. Nincs a világnak ma már egyetlen olyan területe sem, ahol a revíziós gondolatot visszautasítanák. Megszűnt a merevség, elmúlt a félelmes közöny, amely befagyasztotta a lelkeket és szétfoszlottak azok a hazugságok, amelyekkel ellenségeink vádjai ellenünk igyekeztek hangolni a nemzetek közgondolkodását. Felébredt a világ lelkiismerete és ez az érzés immár nem hagyja nyugton a tevékey politikát sem, mert mindenki tudja, hogy a világ nagy bajai megoldhatatlanok mindaddig, amíg Európa nyugalma vissza nem tér. Márpedig, amíg itt Közép-Európában egy nemzet megtépett teste vérzik, addig nem lehet sem nyugalom, sem semmiféle megoldás. Mi tudtuk ezt mindig, de ma már tudja a világ is. Ezt érezzük mi a nagy diadalnak, mert minden siker ott kezdődik, amikor annak lelkifeltételei megnyitnak. Mi a gyűlölködés rabságában éltünk és most kezdjük úgy érezni, hogy kinyíltak az ablakok és hogy egy nagy küzdelem nyílt területére érkezünk. Mert látnunk kell, hogy valami kezdődik. Történnie kell valaminek, mert az eseményeknek megvan a maguk törvényszerűsége. Ahogy a világ felismerte, hogy Magyarország sorsa nem maradhat a rabság, úgy kell megkezdődnie annak a munkának, amely változtat mindazon, ami rossz, hibás, gonosz és bűnös volt velünk szemben. A zsákmányéhség, másfelől az elhamarkodott közömbösség helyére odalépett immár az a tudat, hogy Magyarországgal számolni kell, hogy ez a nemzet nem közömbös valami itt Európa közepén és hogy a mi ügyünket csak velünk és csak a teljes egyenjogúság alapján lehet megtárgyalni és megoldani. Ha körülnézünk és számot vetünk azzal, hová jutottunk és hol tartunk, akkor úgy kell éreznünk, hogy most jutottunk el az újabb feladathoz, amikor már nem a cél kitűzéséről van szó, hanem annak megvalósításáról. Érzésünk az, hogy az út nehezebb felét megtettük. Mindig az a legnagyobb nehézség, amikor a bezárt és eltorlaszolt kaput kell kinyitni, a további haladás már sokkal könynyebb. De azért nem lehetnek túlzottak és mohók reménységeink, mert nem hihetjük, hogy máról-holnapra lehet megvalósítani azt, ami a dicsőséges múltat kapcsolja össze a nagyszerű jövendővel. A nemzet előtt és mindazok előtt, akik a világ sorsát intézik, lesznek még olyan feladatok és kötelezettségek, amelyeket kitartó akarással és céltudatos vágygyal kell leküzdeni. Jól tudjuk, a számadást nemcsak mi csináljuk, hanem számolni kell azokkal is, akik velünk szemben állanak. De éppen olyan jól tudjuk azt is, hogy nekik is számot kell vetniük önmagukkal. Azt hisszük, elkövetkezik számukra is nemcsak a belátás, de a magábaszállás órája is. Mi, békevággyal, szívós kitartással haladunk tovább. Amit akarunk, sohasem tagadtuk, mindig őszintén beszéltünk arról, mi a vágyunk és mi a mi követelésünk. Az egyenjogúság elve alapján lehet velünk tárgyalni és beszélni. Mi olyan megoldást akarunk, ami jogainkat, igazságainkat, ezeréves életünk eredményeit érvényesíti. Az emberi életnek nagy tanulsága az, hogy az igazság, a munka és a kitartás mindig győzedelmeskedik. Számvetésünkben ez a mi nagy erőnk s amikor önmagunk előtt egy számot adunk sorsunkról, akkor azt is érezzük, hogy számolni kell velünk. Hogyan, miként, mikor, ezek a kérdések rejtőznek most a világpolitika minden tárgyalása mögött. KI 55 , UJSAQ 1933 augusztus . aiiiiiiiiiiiiiiniiiiiHiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiimiiiiiuiiiiiiiiiiiiiBiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiii A hatalmak összefognak Németország ellen, hagy megvédelmezzék Ausztriát Franciaország és Anglia demarsra készül Ausztria felségjogainak megsértése miatt Az osztrákok külön tiltakoznak a német repülőgépek és a német rádió horogkeresztes propagandája ellen A német nemzeti szocialista uralom egyik fő célja az, hogy Ausztriában is uralomra juttassa a horogkeresztes irányzatot, aztán, megcsinálja az Anschlusst, vagyis Ausztriának a német birodalomhoz való csatlakozását. Nap-napután német repülőgépek jelennek meg osztrák tervei felett és a horogkeresztes mozgalom ellen küzdő Dollfusskormányt gyalázó röpcédulák, tízezreit dobálják le. A német rádióban pedig megismétlődnek a hasonló szellemű előadások. Anglia és Franciaország nem akarják tovább tétlenül nézni a német propagandát. A francia kor,hiány, újságja,a következőket írja: • •. . .·Ha a német birodalmi kormány nem igyekszik a kardesörtetők sztrgalmát fékezni, akkor diplomáciai bonyodalommal kell számolni. Valóban nem lehet tovább elviselni ezt az uszító hadjáratot. Ez az eljárás elviselhetetlen beavatkozást jelent egy szomszéd állam belső ügyeibe. Bizonyára első ízben történik a művelt népek történetében, hogy ilyen üzelmeket elkövetnek. Olyan kormány ellen, amely végtére csupán arra törekszik, hogy országának erkölcsi és politikai függetlenségét megvédje. Valósággal oktalanság azt állítani, hogy a birodalmi kormány ebben a kérdésben nem felelős. Igazán érthetetlen, hogy Berlinben még mindig nem látták be, hogy ez a hadjárat a nemzetközi közvéleményt teljesen a birodalmi kormány ellen hangolja. Más oldalról is hire érkezik, hogy a hatalmak demarsra, tehát erélyes hangú felszólalásra készülnek a német kormánynál. A demars saját kezdeményezésükre történik és attól Tümtfür- ' -/r-o-v . Ausztra külön is tiltakozni fog felségjogainak megsértése ellen. , Vasárnap Hitler egyik bizalmasa, Habieh beszélt a német rádióba. Példátlan kirohanásokat intézett Ausztria függetlensége ellen. A hazugságok hullámai Vasárnap lerakták Bécsben a Seipel kancellár emlékére tervezett templom alapkövét. Az ünnepségen jelen volt Innitzer hercegérsek és Dellfuss kancellár. Vaugoin hadügyminiszter beszédében szomorúan állapította meg, hogy míg a múltban, hasonló ünnepségeken Németország küldöttei mutatták a birodalom jóindulatát Ausztria irányában, addig most ehelyett a hazugságok hullámaival borítsták el Németországból Ausztriát az éteren át. Az osztrák kormánynak szembe kell ezzel szállania, mert a harc, amelyet vív, népéért folyik. Régi leány, uj szerelem... Elbeszélés, irta Szabó József Amikor hazaindultunk csónakunkon Sándorral a Római fürdő tájáról, már késő este volt és a Duna a holdvilágtól kapta fényét. A forróságot különös áramlat váltotta föl és erősebben sodort a víz. S ahogy a parti vendéglők mulatozóinak dala beleveszett a júliusi éjszaka csendjébe, barátom, aki egyébként huszonnyolc esztendős, hegedűtanára az egyik budai zeneintézetnek és néhány hangversenyen már szép sikert aratott, beszélni kezdett nekem az életéről. Pillanatra csodálkozva néztem rá, nem azért, mintha nem történt volna meg soha, hogy jó barátok elmondják egymásnak magánéletük, vagy múltjuk, egy-egy érdekesebb — szomorúbb vagy nevettetőbb — mozzanatát, de meglepett, hogy Sándor, aki mindenről beszélt eddig előttem, csak magáról nem, most így kezdte: — Alizról és Irénkéről akarok elmondani egyet-mást neked, de ne haragudj a hosszadalmasságomért, messze kell kezdenem... Nyolc évvel ezelőtt, amikor a városra jöttem Tihanyból, egy fehérneműs ládával, három öltöny ruhával, két pár cipővel, a hegedűmmel és néhány kottával a táskámban, azt mondtam a falumbelieknek: művész leszek, vagy zeneszerző, ötmillió korona volt a zsebemben, amit elhunyt szüleim gyűjtöttek éveken át, Indulásom költségeire. Arra éppen elég volt, mert hárommillióba került a Zeneművészeti főiskola első esztendeje, kettőből meg éltem — két hónapig. (A főiskola szeptemberi költségeit júniusban ki kellett mér fizetnem!) Az élet?... nem volt olyan rózsás, mint amilyennek a balatoni ég kékségében uszkáló bárányfelhők figyelgetése közben láttam. A nótáimat nem adták ki a zeneműkereskedők, így pótvizsgás diákok tanítására vállalkoztam. Akkor történt, hogy a Krisztina-körút egyik házában, egy miniszteri tanácsos előszobájában találkoztam írónkéval. Barna haja volt és kék szeme. Matrózgalléros ruhát viselt és nem látszott többnek tizenhat évesnél. (Később tudtam meg, hogy kivételesen nem csalt a látszat!) A kezében tartott újsághirdetésből gondoltam azonnal: ő is azért érkezett, amiért én, tanítványt akar vállalni. A tanítványt én kaptam, mert a tanácsos fia hetedikes gimnazista volt... Irénke elsietett, engem néma fejbólintással üdvözölt és láttam, nagyon szomorú volt. Ezt meg is értettem, mert ugyanúgy lettem volna, ha nem engem juttatnak az ötszázezer korona havi keresethez. A pénzből világító udvarra nyíló kis szobát béreltem egyik terézváros öreg házban. Ott hegedülgettem délelőttönként, délután tanítani voltam, este pedig kigyalogoltam a Hűvösvölgybe. Ott is aludtam, mert nem bírtam a pesti levegőt a Balaton után. Még szeptemberben is kaptam pénzt a tanácsostól, mert a fia kitűnően vizsgázott. A főiskolán — meglepetésemre — Irénkével találkoztam. Rám ismert, még néhány szót szólt is, amikor köszöntöttem. Emlékszem, azt mondta: — Zongorázni tanulok hétéves korom óta, de nem akarok művésznő lenni, azt nem engedik meg a körülményeim. Tanárnő leszek, így hát remélem, megkeresem majd a kenyerem... Azóta gyakran láttam, amint, — kolléganőivel ellentétben mindig egyedül — vagy az órájára sietett, vagy pedig hazaigyekezett a főiskoláról. Néha beszéltem vele a folyosón s találkozásaink alkalmával tudtam meg, hogy hét éves kora óta árvaházban nevelkedik. Tanulmányaimban jól haladtam és öreg tanárom megígérte, hogy bejuttat az Operaház zenekarába. Az öreg tudta ugyanis, hogy éjszakánként negyvenezer korona napi bérért az egyik józsefvárosi kiskocsma zenekarában muzsikálok. Valóságos barátom lett, de még így se sikerült elhelyeznie engem az Operaháznál, mert nem volt üresedés a zenekarban. Hanem a kocsmai zenekarban előléptem. A prímást marólúggal öntötte szemközt egy szőke nő, aki állandóan az egyik sarokasztalnál ült. Sokat beszéltek a környékben a regényes drámáról és voltak, akik sajnálták a prímást. Helyébe én kerültem, magam mellé pedig Kovács Ferkét, akadémikus társamat vettem a zenekarba. Akkoriban nagyon elkeseredett voltam, mert régi ruháim megkoptak, művészjelölt nőtársaim pedig egyre gyakrabban hívtak meg uzsonnákra és estélyekre, és le kellett mondanom — elfoglaltságomra való hivatkozással — a meghívásokat. Pedig szerettem volna már szeretni valakit. Akik engem kedveltek azoktól tartózkodtam. Nem akartam elődöm, a prímás sorsára jutni. Mielőtt oklevelemet megkaptam volna, a negyedik esztendőben nevetve mondta egy reggel Kovács Ferkó, hogy Irénke majdnem minden lépésemet követi. Már arról is tud, hol keresem a tandíjat, meg a koszt és lakáspénzt. És hozzátette: — Hallom, nagyon becsül téged. Minden nőt megkeversz! Nem vettem észre, Irénkével különben is ritkán találkoztam, mert nyár közeledett s a tanárommal töltöttem együtt sok időt. Az eredmény: szeptemberre tanárnak neveztek A légi harc veszedelme Az osztrák népőrség vezetői azt a kérdést intézték Salzburg közbiztonsági főnökéhez hogy miért nem szálltak fel szombaton osztrák elhárító repülőgépek, amikor a német propaganda repülőgépek megjelentek a város fölött és a gyalázkodó röpiratokat leszórták. Politika körökben általános feltűnést kért az a válasz, amit erre a kérdésre a salzburgi biztonsági igazgató adott. — Ha akár csak egyetlenegy osztrák elhárító repülőgép felszállt volna — jelentette ki a biztonsági igazgató — légi küzdelemre került volna a sor. Ilyen légi küzdelmet pillanatnyilag