Kis Ujság, 1949. november (3. évfolyam, 270-273. szám)

1949-11-20 / 270. szám

Művek sorozatát ajánlják fel a magyar írók Sztálin születésnapjára Az igazi remekművek mögött, a vi­lágirodalom és a magyar irodalom tanulságai szerint, mindig az aktuali­tások voltak a kiváltó okok. Csokonai, Petőfi, Táncsics, Ady, József Attila és sok más, a népből származó, véd­telen és igazságkereső írótársaik re­mekművekkel álltak helyt az elnyo­más alatt is a társadalmi haladásért, a népért és az igazságért. Mttst, a felszabadult ma­gyar nép köztársaságában a szép magyar ivel­­vet, a szabadság és emberiesség tiszta megnyilvánulásait Sztálin 70. születés­napjára úgy szólaltatják meg íróink, mint boldog emberek, akiknek mód­juk van ünnepelni azt a 70 esztendőt, amelyben a szocialista világ felépítése öltött testet. A szabad Magyarország szabad írói — akik különben is megtanulták a Szovjetúnió alkotóinak buzdító példáján azt, hogy az írónak a mai élet legfontosabb kérdései felé kell fordulnia — a hazafias, harcos, ma­gas művészi értékű témákra tértek át. E témák között most legelsővé lett Sztálin 70. születésnapja. Ez a hetven esztendő a jelenkor legnagyobb gon­dolkodójának életét példázza, amely­nek csodálatos hegyvonulatában min­den év, minden életforduló hegy­csúcs, amely az új korszak felé mutat. A történelem e nagy összefüggéseit Sztálinnal kapcsolatban úgy vizsgál­ják meg, öntik verses vagy prózai alkotásokba, történelemidéző jelene­tekbe a magyar írók, hogy azokból minden olvasónak személyes ügye legyen. Sztálin 70. születésnapjának ün­neplésére felbecsülhetetlen emberi, irodalmi és történelmi dokumentum­ként ad­ja ki a Franklin Társulat a legkiválóbb szovjet költők verseinek fordítás-gyűjteményét: Isszakovszki, Tyihonov, Szurkov, Sztalszkij, Vaszil­­jev, Szmeljakov, Dzsambul, Mihaljkov és társaik alkotásait Kardos László, Képes László, Keszthelyi Zoltán, Somlyó György, Devecseri Gábor, Gáspár Endre, Faludy György, Ma­darász Emil, Vészi Endre, Gábor­­Andor, Lányi Sarolta, Vihar Béla, Hegedűs Zoltán, Vajda Endre, Ur­bán Eszter, F. Nagy István fordí­totta le magyarra. Természetes, hogy komoly szerepet töltött be e gyűjte­mény összeállításában Békés István, aki elsőnek szólaltatta meg magyar nyelven a szovjet forradalom elköl­tőjét, Majakovszkijt, akinek a szov­jet forradalmat megelevenítő dina­mikus alkotásait a felszabadulás után hamarosan magyar nyelven is meg­szólaltatta, Leonidze hatalmas epo­­szát Baja István fordítja le. Nem maradhatott ki az ünnepi felajánlá­sok közül Pablo Neruda Sztálinhoz írt verse sem, amelyet Gáspár Endre költött át magyarra. Ugyancsak a Franklin adja ki a magyar költők országos fellángolásá­ból született versantológiáját, hogy Íróink Sztálin-köszöntői már a szü­letésnapkor az irodalomtól eddig el­zárt nép kezében legyenek. A Nyugat­nemzedék legnagyobb élő tagjaitól, Füst Milántól, Gellért Oszkártól, Gá­bor Andortól kezdve senki sem hiány­zik ebből az antológiából, a Nyugat­nemzedék nyomába lépő generáció­kon át a legfiatalabbakig: Illyés Gyula, Berda József, Devecseri Gábor, Vas István, Gereblyés László, Hajnal Anna, Keszthelyi Zoltán, F. Nagy Sándor, Szüdi György, Lukács Imre, Hegedűs Zoltán, Hegedűs Géza, Baráth Endre, Mátyás Ferenc, Reményi Béla és a fiatalok egész serege teszik gazda­gabbá a költészet ecsetével felrajzolt Sztálin-portrék gazdag sorozatát. Próza­íróink közül az élő leg­kiválóbb alkotószellemek ez alka­lomra itt nagyszerű művekkel doku­mentálják, hogy a magyar irodalmi élet kifejlődésére milyen hatást tett a Sztálin vezette győzelmes háború, amely leverte a fasizmust és a ma­gyar nép számára is megteremtette a tartós béke feltételeit. Tersánszky Józsi Jenő, Gergely Sándor, Szabó Pál, Illés Béla, Veres Péter, Balázs Anna, Palotai Boris, Sásdi Sándor, Koroda Miklós, Hegedűs Géza prózai műveket írtak az ünnepi jubileumra. Az elnyomott ember első valóságos felszabadulását kiharcoló hetven esz­tendő legjellemzőbb jeleneteit egyfel­­vonásosokba tették át: Háy Gyula, Karinthy Ferenc, Földes Mihály, Gyárfás Miklós. Tömegdalokat készí­tettek: Keszthelyi Zoltán, Kurtág György zenéjével, Zelk Zoltán, Vásár­helyi Zoltánnal fogott össze, Aczél Tamás Székely Endrével, hogy a szocialista világ felépítését a dolgo­zók milliós optimizmusát sugárzó dalokban ábrázolják. Rajos István orosz dalokat tett át magyarra, an­nak illusztrálására, hogy a Szovjet­unió szabad nemzetiségei milyen op­timizmust sugárzó zenei művekben fejezik ki életörömüket. A honvédség kulturális osztálya szerkesztésében ugyancsak a Franklin ad ki versekből és regény­életekből álló antológiát, amely magyar és szovjet szerzők művein át mutatja be Sztálin életét. A Sztálin esküjével kezdődő antológiában Tyihonov gyö­nyörű pohárköszöntője, Barbusse Sztálinról írt könyvének részletei, Szüdi György két verse, Alexej Tolsz­­toj- részlet, Sol­ehov „Új barázdát szánt az eke“-részlete, Zsdanov: „Sztá­lini aratás“ című zeneműve, Pav­lenko-, Fagyejev-, Pervencev-művek, Isszakov-versek, majd magyar köl­tők — Devecseri, Keszthelyi, Vészi, Szüdi és prózaírók alkotásai — Illés Béla, Rideg Sándor, Barabás Tibor, Hegedűs Géza prózai részletei ünnep­üik a történelem legragyogóbb életpá­lyáját: Sztálin hetven esztendejét. A fenti névsor még közelről sem teljes, mert csak a máris nyomdakész művekről szól. Sztálinnak a békéért és szabadságért és a szocializmus épí­téséért eltelt diadalmas hetven esz­tendejét még számos más író ün­nepli, mint a magyar nép és a nép lelkéből lelkedzett írók legszemélye­sebb ügyét. 4 (Vasárnap, november 29) Tessedik Sámuel 1779 őszén történt, hogy egy szarvasi gazda szokatlan lépésre szánta el magát: megtrágyázta a föld­jét és a trágyát beszántotta. Az eset­nek nagy híre lett a környéken, mert a föld trágyázása eddig ismeretlen dolog volt parasztjaink körében. So­kan gúnyolódtak a jámbor gazdán, aki „felült” az újfajta tanításnak, mely szerint a földnek táplálékra van szüksége és, hogy ez a táplálék — a trágya. A gúnyolódókat csak a követ­kező nyár némította el, amikor azt látták, hogy a szarvasi gazda búzája a trágyázott földben 22 magot ho­zott. Ez az eredmény nagy elégtétel volt nemcsak a kísérletező gazdának, ha­nem egy fáradhatatlan népnevelőnek: Tessedik Sámulnek is, a szarvasi evangélikusok akkori papjának. Ez a lelkes kultúrmunkás ekkor már tizenkét hosszú esztendőn át próbálta megnyerni a parasztságot az okszerű gazdálkodásnak, de — meglehetős sikertelenül. Nehéz küzdelmet kellett megvívnia a kemény és konok fejek­kel és tudatlansággal. A parasztok akkor sem szerették az újítást, húzó­doztak minden változtatástól. Ország­szerte faekével végezték a szántást, a trágyázásnak hírét sem hallották, vetésforgót nem ismertek. Nem ter­meltek takar­mánynövényt sem. Álla­taik a legelő és ugar füvén éltek, té­len szalmát és kórót vágtak. Mikor Mária Terézia elrendelte a takar­mánynövények termesztését, a szarvasiak a szárított fűvet vágták apróra s azt szórták bele a földbe. Semmiképen sem akarták elhinni, hogy a fűnek magja van és azt kell a földbe vetni. Tessediket 1767-ben a Felvidékről hívták meg Szarvasra másod l­elkész­­nek. Mindössze huszonötéves ifjú em­ber volt még. Amikor a holmijait szállító szekér végigdöcögött vele az Alföld úttalan útjain, fájdalom szo­rongatta a szívét. Fátlan pusztasá­gon, sivó homokon, sovány és szikes földeken, mocsarakon és lápokon, rendezetlen és nyomorult falvakon át vitte a szekér új otthona felé. S míg útján ez a lehangoló látvány kísérte, képzeletében diákköri élményei ele­venedtek meg. Annak a tanulmány­útnak az emlékképei, amelyet Nagy Frigyes Németországában végzett. Vi­rágzó városokat, rendezett falvakat, gyártelepeket látott ott. Látta a jénai csatornarendszert, amely hatalmas te­rületet tett termelésre alkalmassá, látta az egykori homokpusztaság he­lyére telepített charlottenburgi erdő­ket és a sanssouci kertet. Itt ezen a szomorú alföldi úton újra megfo­gadta, hogy életét népe nevelésére, országa felvirágoztatására szenteli. Amit Szarvason talált, az még mé­lyebb fájdalommal töltötte el. Meg­döbbentő volt a lakosság elmara­dottsága és tudatlansága. Gazdasági életük a Körös szeszélyének volt ki­szolgáltatva. A folyó áradásai a köz­ség határában szűk területre szorí­tották a földművelést. A kiszipolyo­zott föld mindinkább szikesedésnek indult s a veszedelemmel szemben tehetetlenül állt a lakosság. Az állat­­tenyésztést minden szakértelem nél­kül végezték s emiatt évről-évre igen sok állatuk pusztult el. Két­­ségbeejtőek voltak az egészségügyi viszonyaik is. Lakószobáik alacso­nyak, nedvesek s betapasztott abla­kaik miatt bűzösek, levegőtlenek. A járvány időről-időre nagy pusztítást vitt véghez köztük. Az iskolák töm­­löchöz hasonló épületek, sötét és bűzös termeikben zsúfoltan ülnek egymás mellett a tanulók. A tanítók nyomorúságos , fizetésből tengetik életüket. A nép nevelésével nem so­kat törődnek. Azt lesik, hol kárpó­tolhatják magukat lakodalomban, keresztelőn, halotti toron. Tessediket ezek a tapasztalatok el­szomorították, de el nem keserítet­ték. Kora ifjúságától a munka és gyakorlat embere volt Szarvason is nyomban lázas tevékenységbe kezd, hogy kiemelje népét szörnyű elesett­­ségéből. Az ifjú emberek tiszta lel­kesedésével és töretlen hitével hatá­rozza el, hogy sorra megtanítja őket mind­arra, ami szebbé, jobbá és bol­dogabbá teheti az életüket. Ennek a célnak a szolgálatába állítja azután minden tevékenységét, templomi pré­dikációt, iskolán kívüli felolvasásait, röpiratait és könyveit. Ebből a célból szervezi meg a községben az olvasó­­egyletet De nem csak szóval, példa­­adással is oktatja őket. A saját kert­jében és földjén mutatja meg, hogyan lehet okszerűen gazdálkodni. Itt végzi újító kísérleteit. S tizenkét évi előkészítő munka után 1780-ban föl­állítja az erre a célra kapott telken gazdasági iskoláját, az első magyar szakiskolát. Ebben a parasztfiatalság százaival sajátíttatja el azután a gazdálkodás és iparűzés tudomá­nyát: trágyakezelést, állatgondo­zást, a len-, kender- és gyapjúfel­dolgozást, cukorgyártást, selyemher­­nyótenyésztést, méhészkedést, stb. Törekvéseinek a kor szelleme is ked­vez. A kor fölvilágosult uralkodói mindenfelé a mezőgazdasági terme­lés fejlesztésére igyekeznek. Tessedik buzgón kapcsolódik be a fejedelmi intézkedésekbe, így indítja el intéze­téből a digózás, az akácfaültetés, ta­karmánytermesztés mozgalmát, ami lassanként egészen megváltoztatja az Alföld képét. Iskolájának, kísérletei­nek, gazdasági akcióinak mihamar országos, majd világhíre lesz. Inté­zetét Németországban mintaiskola­ként emlegetik. Oroszországból két­szer is kap meghívást az ottani tan- és gazdaságügy rendezésére. Feje­­delmi kitüntetésekben részesül. II. József személyesen akarja felkeresni, de a halál meggátolja terve kivitelé­ben. Ám ahogyan megnő az intézet hite és jelentősége, úgy burjánzik fel kö­­rülte és Tessedik személye körül­i gyűlölet és ellenségeskedés is, amely végülis az intézet bukását idézi elő. Tessedik működése ellen főleg két kifogást hangoztattak ellenfelei. Az egyik, hogy lelkész létére többet fog­lalkozik a földi boldogulás kérdései­vel, mint a mennyei dolgokkal. A másik, hogy iskolájában a latin mű­veltség helyett mezőgazdasági ismere­tekre és szövés-fonásra oktatja a nö­vendékeket. S agitációjuknak meg lett az eredménye. Sikerült Tessedik ellen hangolniuk még azokat a pa­rasztokat is, akik egykori tanítvá­nyai voltak és olyan sokat köszön­hettek e nagyszerű ember önfelál­dozó munkájának. Tessedik mindenesetre merész és forradalmi úton járt, amikor a szarvasiak lunya, elmaradott életébe erős kézzel nyúlt bele, kemény fegye­lemre fogta őket s egész sor újítással vette fel a harcot babonáink, hagyo­mányos szokásaik és életrendjük ellen. Mindenekelőtt szokatlan volt kor­társai előtt az a mód, ahogyan a maga lelkipásztori hivatását felfogta és gyakorolta. A bibliából azt ta­nulta: nem az megy be a mennyek országába, aki sokat hangoztatja: Uram, Uram, hanem aki cselekszi az Isten akaratát. S ő úgy gondolta, hogy az ember akkor szerekszi Isten akaratát, ha hasznos életet folytat. Ki­mutatásnak tartotta azt a kegyes­séget, amelynek nem volt emberséges folytatása a templomon kívül. Éppen azért kegyes szólamok hangoztatása és üres ájtatoskodás helyett az élet gyakorlati feladataira való ösztönzést tekintette a maga hivatásának. A szószéken is ilyenformán szokta föl­vetni a kérdést: „Betöltöd-e várjon az Isten akaratát azzal, ha a földet rosszul műveled és gabona helyett konkolyt aratsz?“ Prédikációit min­dig gyakorlati kérdésekről tartotta: a parasztnyomor okai; harc a babona­­ság ellen;­ a szorgalmas munka haszna; a fák ültetése; az állatokkal való helyes bánásmód; a rendezett falu szépsége stb Úgy vélte,­ ahogy a pestis ellen nem elég pusztán imádkozással védekezni, úgy az ország gazdasági nyomorúságán sem lehet kegyes el­mélkedésekkel segíteni . Tessedik egyébként a maga korá­ban sem állt egyedül ezzel a lelkész­ gyakorlatával. Ez a korszak az euró­pai felvilágosodás és racionalizmus korú volt s erősen hatott az egyházi szemléletre is. A kor felvilágosult papjait csatasorba állította az em­beri elmaradottság, babona és okta­lan hagyományok ellen. De még egyébként is ismeretes, hogy a gaz­dasági érdek, a hasznosság szem­pontjai a korszellemtől függetlenül is milyen jelentős mozgatói az em­beri cselekvésnek. Tessedik legádá­zabb ellenfele, lelkésztársa, Boczkó Dániel volt. Ez az ember nem győzte eléggé fejére olvasni Tessediknek, hogy lelkészi gyakorlatában olyan nagy szerepe van a materiális ténye­zőknek. Nos, tudni kell, hogy ennek az embernek a gyűlöletét igazáb­a alacsony anyagi érdek fű ölte társa ellen. Nem bírta elviselni, hogy Tes­­sediknek, mint vezetőlelkésznek és iskolaigazgatónak több jövedelme és nagyobb lakása volt, mint neki. Azért akarta őt kitúrni, hogy a helyére kerülhessen. Tessedik megsokallva a zaklatáso­kat, 1795 nyarán bejelentette iskolája bezárását. Négy év múltán azonban, 1799-ben — tehát éppen 150 évvel ezelőtt — kormánykörök beavatko­zására mégegyszer megnyílt az inté­zet. Ám újabb pályafutása sem tar­tott sokáig A tanulmányi alap 1806- ban megszüntette az intézet anyagi támogatását. Ezzel az iskola végleg bezárta kapuit. A kormánynak másra kellett ekkor­a pénz. Nem iskolára és művelődésre, hanem háborúra,­­ a franciák ellen. Utána igen hosszú időnek kellett eltelnie, amíg Magyarországon ismét törődni kezdtek azzal, hogy a paraszt okszerűen művelje a földet. S még hosszabb időnek ahhoz, hogy pa­rasztságunk gyermekei egész sor kö­zépfokú szakiskolában sajátíthassák el a korszerű termelés, állattenyész­tés, ipari növényfeldolgozás tudo­mányát. A nagy fordulat napjaiban illő felidézni a szakoktatás úttörő munkájának emlékezetét. Dolmatovszkij­t GOETHE SÍRTA Reggelre már az ódon német város Miénk lesz. Százéves cseréptető Alatt a házfal szürke alja sáros, Csíkozza ferdén verdeső eső... Gépágyú jó s a gárda megy mögötte, Az utca puszta, néma mind a ház. — E városban van eltemetve Goethe. — Az ezredes a csendben magyaráz. S amint mennek, legenda leng fölöttük: E gárda itt — a puskini brigád. A temető ösvénye már előttük, Megállnak. Egy sem hallatja szavát. A puskinői domb jut most eszükbe, A szent emlékek a Hármashegyen, A kőlapok, amelyek széjjelütve Hevernek ott, a drága sírhelyen. Most itt verik golyók a tölgyfalombot Alkony dereng. Csak hull a zápor itt És diszörségünk őrzi azt a dombot. Amelynek mélyén Goethe álmodik. Fordította Radó György Ü KÖNYVSZIMU Palotai Boris: Tűzhely. (Ahenaeum­­kiadás.) Huszonkilenc elbeszélést fűz egybe Palotai Boris legújabb kötete. Ezek a kerek, elevensodrású kis tör­ténetek 1942 és 1949 között íródtak. Legtöbbjük munkásokról, munkás­asszonyokról szól. Részvéttel és írói gyöngédséggel formált alakok cselek­szenek, mozognak, éreznek s Palotai Boris írásművészete nyomán testi és lelki valóságukban jelennek meg előt­tünk. A munkásság már régen Pa­lotai Boris írói képzeletének homlok­terében áll. A felszabadulás előtt ke­letkezett novellák keserű, az elnyo­mottakkal azonosságot vállaló lázadó hangja, természetszerűleg 1945 után felenged, megenyhül és gyakran az igazság győzelmének diadalmas ak­kordjain kap hangot az írói ábrázo­lás. Az új társadalom építése, az új élet­ teremtette új embertípusok ter­­mékenyítőleg hatoltak a valóságot éles szemmel fürkésző íróra. Rendkí­vül sok finom részletben bővelkedő és mégis sűrített írásmodora a gon­­gos megfigyelés és az élményszerűség hitelességén alapszik. A kötet első novellája, a „Fiatalok” nagyszerűen sikerült kísérlet a mai öntudatos, fej­lődni, tanulni akaró „ifik“ életkörül­ményeinek és problémáinak az ifi­fiúk és leányok egymással való kap­csolatának életteli irodalmi áttételére. Csupa mosoly, jókedv, őszinte derű, magávalragadó optimizmus ez a kis társadalomrajz és úgy hisszük, nem túlzunk, ha a „Fiatalok“ című elbe­szélésben az új magyar szocialista irodalom egyik úttörő lépését látjuk. És a többi történetek, vagyis helye­sebben elbeszélések — mert Palotai Boris írásainak épp az a ritka va­rázsa, hogy árad belőlük az emberi beszéd közvetlenségének elevensége — sorai között ott feszül az író tárgy iránti szeretete, melegítő humora és színes, fordulatos, modern nyelveze­tének csípősen édes zamata. ld.) A TERMÉSZETTUDOMÁNYI KIÁLLÍTÁSON Nem a kiállítás anyaga új, hanem közönsége és hatása: a tömegekben eleven élménnyé válik. Ez a folyamat a Nemzeti Múzeum természettudo­mányi kiállításának termeiben szinte a megfigyelő szeme láttára történik. Élménnyé lesz az ember és a tár­sadalom fejlődése, a százezer- és millióesztendős múlt, a fordulópont minden jegyét magánviselő jelen, sőt a jövő is, mint a legmagasabb társadalmi szervezettség korszaka. • Feladat a jövő történetírója szá­mára: megírni, hogyan jutottunk el idáig, hogyan vált a tudás a tömegek ügyévé, bensőséges élményévé. A múltban úgyszólván semmi sem tör­tént ennek érdekében, sőt az ellen­kező törekvés volt túlsúlyban: a tö­megek távoltartása a tudás forrásai­tól és az elért tudományos eredmé­nyeknek szűk osztályérdekeket szol­gáló kirostálása, csoportosítása. A tudás kevesek magánügye volt, bir­tokosai téren és időn át egymásnak üzengettek és a tömegekkel szemben az „adi profanum vulgus“ álláspont­jára helyezkedtek. Ma a tudás forra­dalmának is tanúi vagyunk. • Vörösmarty kellene, hogy szilaj képzeletével és roppant nyelvi erejé­vel egyetlen hatalmas vízióba fogja össze mindazt, ami szép és nagyszerű ma a világban történik. Történelmi mértékkel villanásnyi idő: néhány év alatt százmilliók ébrednek új ön­tudatra, népek nyújtóznak börtönük­ben, tördelik rabságuk bilincseit és megremeg a föld, amikor talpraáll­­nak. „Ex Oriente lux“ — fény jött Keletről — és a nép, a korábban vak Sámson, látóvá lett és tudni akar. Mert erről is szó van: a tömegek friss tudásvágyáról, a hatalmat je­lentő tudás birtokbavételéről, amiből szükségszerűen következik az ön­ismeret és a világ megismerése, az erőviszonyok, a szabadságjogok és igények felismerése, vagyis a politikai és gazdasági hatalom népi gyakor­lása. A népek nagykorúvá lettek és kiléptek a színre, ahol a történelem és a kultúra most már az ő irányí­tásukkal formálódik. Diákok és munkások arca tükrözi, sugározza ezeket a gondolatokat a Múzeumban. Egyszerű embereké, akik napról-napra ezrével komolyan és figyelmesen nézik a természet­­tudományi kiállítás szemléltető anya­gát. Homo sapiens ... A nyelv gyakran okosabb, mint az emberek, akik használják. A Homo sapiens-t „bölcs embernek" fordítja a felületes szóhasználat, ám a latin su­per c­ége eredetileg ezt jelenti: Ízlelni, érzékelni, megismerni. Az ember, bio­lógiai fejlődésének legmagasabb fokán az a lény, aki érzékszervei útján agyá­val felfogja, megismeri a világot. Vagyis realista. A valóságtól elszakadt spekulatív gondolkozás, a bölcseleti, tudományos és mindenfajta „idealiz­mus“ — elhajlás az egyenes vonaltól, az igazságtól. Nem a homo „sápiénás­hoz méltó tevékenység. • Az ember természeti lényként kezdte, de csakhamar társadalmi lény lett. Vagyis a természet nemcsak a tájban, hanem az emberben is érint­kezik a történelemmel. Oswald Spengler a század elején „A Nyugat alkonyáról” írt művében, amelynek időszerűségéről jellemző módon sokat írnak mostanában — a kapitalista Nyugaton, azt állítja, hogy a termé­szet és a történelem kibékíthetetlen antitézisben birkózik egymással az időben s ez a küzdelem ad tragikus jelleget az emberi létnek. Hagyján, ha csak a természet mostohasága fájna Spenglernek, de ő pesszimizmusa mellett „idealista“ filozófus és törté­netbölcselő, vagyis a tudományon kí­vül álló, misztikus, ideális fogalmak­kal operált. Ezért állítja szembe a a történelmet természettel és veti oda áldozatul mindkettőnek az embert A valóság erősebb minden elmélet­nél. A természettudományi kiállítást látogató, látó és tudni akaró embe­rek nem a természet és a történelem elveszett áldozatainak érzik magukat és távolról sem pesszimistává, hanem éppen optimistává hangolódnak attól, hogy látják, hogyan lett emberré az ember, munkával, ésszel, a természeti erők egyre célszerűbb kihasználásá­val. Az iskolásgyermek és a meglett férfi vagy nő számára egyformán a bizakodó erő forrása ennek a hosszú, küzdelmes útnak a megismerése. • Nem véletlen, hogy a múzeumi ter­mekben, a kiállítás anyagát szemlélve jut eszünkbe: az új szocialista társa­dalmi rend elméleti megalapozói és gyakorlati építői adták meg a mun­kának azt a becsületet és dicsőséget, ami nélkül a munka nem lehet más, mint életőrlő robot, az emberi mél­tóság megalázása. És amint a száz­ezer év előtti múltban, úgy ma és a jövőben is a munka teszi emberré az embert. A színházak szombati műsora Operaház: Carmen (Vidtor Pál-bér­­let, 7). — Nemzeti: Vízkereszt (He­vesi-bérlet, fél 8). — Magyar: Ide­gen árnyék (Boér Emma-bérlet, ,7). — Madách: A kertész kutyája (fél 8). — Belvárosi: Hétköznapok hősei (7). — Fővárosi Operett: Bécsi diákok (Molnár-, Kilényi-bér­­let, 7). — Vidám (volt Pesti): Film­csillag (Udvarhelyi-bérlet, fél 8). — Ifjúsági (volt Víg): Zichy-palota (Mahler- és Lotz-bérlet, 7). — Út­törők (volt Művész): Csodák or­szága (fél 4, fél 8). — Bábszínház volt Kamara): Rosszcsontország baj­ban van (3, 5). — Fővárosi Varieté (Royal Revü): Botrány az Állatkert­ben (8). — Kamara Varieté: Nem félünk a nívótól (8). — Optimisták: Nevetés nagyban (9).

Next