Kis Ujság, 1950. augusztus (4. évfolyam, 176-202. szám)

1950-08-01 / 176. szám

Kedd, augusztus 1 Napok alatt csaknem 14 millió forint gyűlt össze Ülést tartott a „Megv­é­ük a békét“”mozgalom Országos Tanácsa A „Megvédjük a békét“­mozgalom Országos Tanácsa az országgyűlés minisztertanácsi termében ülést tar­tott. Az ülésen megjelentek Rónai Sándor, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, Darvas József közoktatásügyi miniszter, Illő Lajos evangélikus, Péter János református püspök, valamint a Béke­tanács tagja. Mester Erzsébet, a Béketanács tit­kára megnyitója után Majláth Jolán, a Kultúrkapcsolatok Intézetének fő­titkára rámutatott, hogy szinte na­pok alatt gyűlt össze csaknem 11 millió forint, amely lehetővé tette, hogy az eredeti tervtől eltérően nemcsak orvosi és ápolóbrigád, ha­nem teljes tábori kórház indult út­nak Koreába. Ernszt Antalné, a Rákosi Művek szlahanovistája elmondotta: Az ame­rikai imperialisták koreai háborús provokácójára nemcsak tiltakozó szó­val vagy kórházvonat elküldésével kell válaszolni, hanem azzal is, hogy leleplezzük is ártalmatlanná tegyük az imperialisták hazai ügynökeit, a jobboldali szociáldemokratákat is a klerikális reakciót. Parragi György országgyűlési képvi­selő hangsúlyozta, hogy az egységes békemegnyilatkozás a számok erejé­vel szólítja fel elsősorban a katolikus papságnak is hívőknek azt a részét, amelyet egyes egyházi hatóságoknak az egyházi és az állami törvényeket egyenesen megsértő tiltó rendelkezése a békemozgalomtól eddig távoltartott, hogy most már ők is csatlakozzanak a békemozgalomhoz, legyen példa számukra a lengyel püspökök maga­tartása akik aláírták a stockholmi békefelhívást. Seregélyi József országgyűlési kép­viselő bejelentette: a pest megyei dol­gozó parasztság vállalja, hogy a ko­reaiak pénzbeli segítségén túl augusz­tus 20-ra maradéktalanul befejezik a terménybeadást és időben elvégzik a még hátralévő növényápolási munká­kat. Mihály­fi Ernő, a Kultúrkapcsola­­tok Intézetének elnöke rámutatott arra, hogy most Koreán vonul végig pusztítva nem az Egyesült Nemzetek Szövetségének, hanem az egyesült im­perialisták szövetségének megvert me­nekülő hadserege, ugyanúgy, mint ahogy hat évvel ezelőtt Hitler hordái menekültek a győzelmes szovjet had­sereg elől. Dr. Hetényi Géza szegedi egyetemi tanár hangsúlyozta: a magyar orvo­sok különösen büszkék arra, hogy a magyar egészségügyi dolgozók Ko- Teába érkezett lelkes csoportja segít­séget nyújt a hős koreai népnek. Mohai József székesfehérvári laka­tos, a megyei békebizottság tagja azt mondotta, hogy az eddig küldött se­gítséget fokoznunk kell elsősorban azzal, hogy saját országunkat több­­termeléssel, áldozatos munkával erő­sítjük. Mester Erzsébet zárószavaiban fel­hívta a figyelmet arra, hogy a béke­védelmi bizottságok fokozzák felvilá­gosító tevékenységüket, lelkesítsék a dolgozókat újabb győzelmekre, a ter­melés frontján, hazánk megerősíté­sére, a béke megvédésére. * A „Megvédjük a békét“-mozgás­­lom Országos Tanácsa gyűlésén tartott beszámolók hatalmas erővel bizonyították a magyar dolgozó nép békeakaratát és hősies elszánt­ságát, amellyel minden háborús uszításra, imperialista behatolási kísérletre felelt. A szabadságáért hősiesen küzdő koreai nép meg­segítésének vágya felrázta az ország dolgozó lakossága minden rétegét. A koreai háború bebizonyította mindenkinek, mit jelent az álarcát levetett imperializmus gyilkos zsarnoksága és elnyomása. Az a se­gítség, amellyel dolgozó népünk a koreai szabadságharcosok segítsé­gére sietett, megtalálta a mega itthoni formáit is: mindenütt meg­erősítettük a békéért harcoló arc­vonalat, kiküszöbö­lük a klerikális reakció ügynökeit, a jobboldali szociáldemokratákat, a munka és a termelés szabotálóit, mindenütt fo­kozzuk éberségünket. Az imperia­listák törekvéseire népünk munká­val, a terménybegyűjtés fokozásá­val, a tömegek minél nagyobb fel­világosításával felelt. Tehát tevéke­nyen és áldozatosan — nemcsak szavakkal­ — küzdünk a békéért. A magyar dolgozók minden rétege átérzi a békemozgalom jelentőségét. A stockholmi békefelhívás hatása végigzúgott az egész országon és a magyar dolgozó nép a koreaiaknak nyújtott segítséggel, hazai munká­jának és belső frontjának erősíté­s ára.M le.ie.o»1 fl'ISSS Zöld P°m' | A Marg zsiigeti pájából világos­szürke, kemény ragyogással előválik a Sztájin-híd. Emitt a most locsolt gyep, a vízcseppek ragyogó gyémánt­­szemeivel, a repkény-keretbe font ro­mok, a tavirózsák és álmatag arany­halaik idillje ott az állványzat, anyag­halmok és munkástáborok mozgal­masságában áll a híd, széles és izmos vállakkal, a pillérek körmére támasz­kodva, mint egy atléta, pompás egyensúlyban a lábujjai hegyén. Érzik a roppant súly és a megfoghatatlan szilárdság, mégis könnyed a látvány és lenyűgöző. Az ideiglenes gyalogos­­forgalom most a járművek felhajtó­­ján vezet a hídra szelíd íveléssel s olyan megoldással, hogy semmiféle jármű nem keresztezheti egymást Fel és le, a Szigetről és a Szigetre, az egyik partról a másikra Óbuda és Angyalföld között a közlekedés si­mán zajlik majd. Ez a pont, ahol a hídra lépek, a Duna fölött etfeszülő, nagyszerű test csípője. Finoman göm­­bölyödő, kagylós nyílások vezetik majd a gyalogosforgalmat az alul­járók felé, az autók és villamosok nyílegyenesen vágtathatnak egyik partról a másikra. Hatalmas térség­et,felmég in­kább tágul és elkápráztat arányaival. A hídépítők dandára a szigeti angyal­földi szárnyon tömörül, ezüst daru lebeg az utolsó vízpil­lér ormán, mint egy óriási halász-sas, néha méltóság­teljesen lenyúl és a magasba emel egy iszonyú vasgerendát. Egyetlen, rövid ív üres még s a két szemben­álló acélarc úgy feszül össze, mint két játszó kosfej, egy pillanat és összeütik a homlokukat. Hányféle munkát végeznek itt egyszerre, így egyszerű, avatatlan pillantásra fel­mérhetetlen. Tonnás acéltömböket építenek be, szegecselnek villa­mos kalapácsok szapora pergésével, szerelők fektetik le és feszítik a ma­gasba a híd idegrendszerét, aszfalto­­zók járnak a kátrányüstök keserű füstjében, villamossíneket hegesz­tettek, mázolok fürge ecsetekkel simogatják fel az elegáns, galamb­­szürke színt, a gyalogjáró alatt, az aknákban kábelszerelők forrasztólám­­pája sziszeg, szegélykövezők kala­­pácsa táncol vidáman csengő bazalt­­kockák hátán. Vaskorlátokat illesz­tenek a helyükre és oszlopokat ágyaznak a híd acélos izmai közé. A nyüzsgésen és a ragyogó színeken túl az angyalföldi feljáró kilomé­teres lejtője kúszik fel a híd­főhöz, az oldalára most szabják a smaragdzöld gyepruhát. A híd tenge­lyétől enyhén jobbra egy új pontház világos kőburkolata fénylik, egy le­gyintéssel balra pedig új hangyabo­lyok rakják az­ új lakóházak alap­jait. Egy kilométer, ha lehet a távol­ság odáig, de ideérzik a munka sza­pora lélegzete, egy zárt, sokáig elha­nyagolt munkásváros készül ott arra, hogy fél évszázados aléliság után összekössék az élet ütőereivel. Az óbudai hídrész­­­szén áll A teljes Margit híddal csak­nem versengő félszélessége középütt van, majd jobbról és bá­ról illesztik hozzá a teljes szélességet, így nem kell villamossíneket áthelyezni, a to­vábbi építkezés nem zavarja a híd életét. Szabad a pálya Óbuda felé, csak a Hajógyári-sziget fölött dolgo­zik még néhány útburkolómunkás. Friss, fekete lakkfényben csillogó aszfalttal zománcozzák a gyalogjárót, a villamossíneket rögzítő kövek közé csorog a forró szurok. Odalenn, a hajógyári belvizeken egyazon ütemben dong a munka. Egy pillanatra megáll az öntözőkanna és a simítóhenger, ami­kor lassú és óvatos hátrálással két újdonatúj uszály búvik át a híd alatt. A magas, cölöpös partnál új tenger­járó hajónk áll munkában, tetőtől­­talpig miniumréteg alatt Magas, sével bizonyítja be, hogy — Rákosi Mátyás emlékezetes szavaival élve —, Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béke frontján, vihará­ló palánkjai vannak, zömök és harcias orra, takarékos furfanggal el­helyezett kajütjei, tágas hajóhídja. Kazánja ott hever a forgódaru alatt, vaskos táncokkal megbilincselve. A Hajógyári Dunameder fölött ahol horgászok tapogatják a vizet libegő, piros parafadugókkal, a híd harsogva belezúdul Óbudába. A hídfő előtt már letörölték a Fő­ tér ósdi, szegényes regényességét a csákányok s Óbuda arculatát tárták fel, a nyerset és őszintét, amely azt mutatja, hogy ez a kopott báj hazugság volt. A gyaloglép­cső széles karéja például egy nevetsé­gesen riadt, roskatag házikó lábához ér, jobbról meg egész sor ház didereg, olyan gyöngék és korhadtak, hogy beroppanna gerincük egy kóbor kandúr lábai alatt is. A hídfőnél tá­madt tér — óriási. Ebben a feltárt állapotban, új villamossínekkel és ívelő úttestekkel hevenyészetten át­fonva is akkora, hogy majd elveszik benne a vedlett Fűszerudvar és a rózsaszín girlandokkal éktelen Zene­ház. Egy házsor még megvetette a lá­bát és sebtiben felrakott új vakolat­tal, hátát vetve az újjáépülő negyed­nek, sértetten duzzog. A Dohánygyár szilárdan állja a változás nagy csatá­ját, de mögötte az a sárga bérház, amely otrombán emlékeztet egy régi, császári tömlőére, már hideglelősen izzad a napsütésben, mint akit váltó­láz gyötör. A szürke porban kék for­rasztóláng villan, mint egy tőrpenge, amellyel a fürge haladás hadakozik a lomha maradiság ellen, az új tér hátába, ahonnan teljes perspektívát nyújt a híd s erről az ünnepélyes nézőpontról látom, hogy a régi Óbudának tagadhatatlanul befellegzett. A híd szélessége, lendü­lete sorra letisztítja ezeket a viskókat, amelyekre a múlt szemérmetlen közö­nye felhintett egy bizonyos ájtatos regényességet. Nem is állhat az útba ez a sok, salétromos víztő­l örökké nyirkos házacska, a budai gyárnegyed innen már sugarakban bocsátja majd szét új, egészséges házsorait, fel a he­gyek lejtőjére s amarra Csillaghegy felé, ahonnan a szapora település már nyújtogatja erre karjait. A hatos autóbusz egy terepjáró imbolygásával döcög első végállomásából, kétkerekű kubikoskordékat kerülgetve, ásatások és útalapozások, új csatornák és ká­belárkok hálózatában, főtéri megálló­ját is terméskövek közé erősítették, mert nem is érdemes még véglegesen belencövekbe ültetni. Minden moz­gásban van itt, mint egy tervszerű, pontos földinduláskor. Autóbuszra ülök s az befurakodik a Kiskorona-utcába, a vályogfalak közé, amelyek béketűréssel várják a csá­kányt. Néhány kiskocsma ásítozik, üresen így délidőben s az alacsony­nál alacsonyabb házikók fölött mind­untalan visszacsillan a híd s ezek a gyors, filmszerű felvillanások — ro­mok, ósdiság és a nagyszerű alkotás gyors változásai — véglegesen meg­adják a­z egész látvány ízét. Az okos, szükséges bontás eltakarítja a régi rosszat s vele egyidőben, sőt messze megelőzve már sarjad a maradandó út. Az óbudai patkányfészek helyén egy új város, a falakban fuldokló Angyalföld helyén a napjárta pont­házak és a kettő között haladásunk jelképe, a nagyszerű híd, amely Sztá­lin nevét viseli. A Sztálin-híd és két újjászületett városrész E?gyalogosok Tej cukor, kakaó+ Zamakó K­ií­­mplett Zamak­ó Elkészítéséhez csak víz kell. KIS Újság Már az új normákkal­­ dolgoznak a Hofherr-gyárban A Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének székházá­ban az időelemzők értekezlet kereté­ben megbeszélték a minisztertanács­nak az ipa­rban és a bányászatban fog­lalkoztatott munkások alapbérének felemeléséről és a normák rendezésé­ről szóló határozatát. Az értekezleten Horniák Lipót, a nehézipari minisztérium normaosztá­lyának vezetője előadása után az egyes nagyüzemek időelemzői számol­tak be az új norma előkészítésével kapcsolatban végzett nagy lelkiisme­retességet követelő munkájukról. A Hofherr-gyár időelemzője elmondotta, hogy gyárukban miként állapították meg az új normákat. A műére­tbizott­­ságok rámutattak azokra a normákra, amelyeket túl lazának vagy szorosak­nak tartottak. A műhelybizottságok javaslatai segítették az időelemzők munkáját. Hétfőn már a Hofherr-gyár dolgozói új normákkal indultak harcba ötéves népgazdasági tervünk célkitűzéseinek megvalósításáért. N£gy évi börtönt kapott egy „rendszeres“ sorban álló krumplidrágító Tampics József, foglalkozásnélküli egyén az utóbbi hetekben rendszere­sen állt sorba a KÖZÉRT fiókok előtt, összevásárolta a burgonyát és azt jelentős nyereséggel adta tovább. A Budapesti Büntetőtörvényszék ár­drágítás miatt felelősségre vonta és négy évi börtönre ítélte. tt Siófok jogállása a felszabadulás óta másodszor változott most meg. Az első változás 1945-ben történt, amikor a Balaton fővárosát — mert kétségtelen, hogy Siófokot ez a cím jogosan illeti meg — Veszprém me­gyétől átcsatolták néhány szomszé­dos községgel együtt Somogyország­­hoz. A nép sok évtizedes kérése való­sult meg ezzel az intézkedéssel. Vesz­prém megye többi részétől a Balaton választotta el Siófokot, de mégis oda, a túlsó oldalra kellett adózni és a megyétől tulajdonképpen sem­mit sem kapott, de fizetni kellett a magas megyei pótadókat, a Balaton túlsó partjára kellett fut­osni min­den apró-cseprő ügy elintézése vé­gett. A jogállás második változása most történt, a helyi tanácsokról szóló törvény végrehajtásakor, amikor Siófok járási székhely lett. A Balaton déli partján most szer­vezték meg ezt a járási székhelyet, amely lehetővé teszi, hogy az egymás közelségében létesült helységek ügyeit ne messziről, aktákból intézzék. Sió­fok a járások átrendezésével egyidő­ben egyesült Balatonújhellyel, i­letve hozzácsatolták ezt a községet, amely­től eddig sem választotta el más, csak a Sió hídja. Valósággal egy helység volt eddig is a kettő, de mégis külön községháza működött Siófokon, kü­lön Balatonújhelyen. Siófokon vala­mikor folyt a mulatozás, durrogtak a pezsgős palackok, tomboltak a kár­­tyacsaták és ahol tavasztól-őszig ált a bál, rendszeresen aszfaltozták az utcákat, vízvezetéket, csatornázást lé­tesítettek. Balatonújhelyen viszont mindenütt feneketlen nyári por és téli sár uralkodott az utcákon. Most az egyesülés után Siófok készséggel siet a Sión túli rész segítségére és a nagy nyári kánikulában például át­­küldi oda pormentesítésre locsoló autóját. Eddig ezt sem tehette, mert útjában állt még az ilyen locsolási se­gítségnek is a bürokrácia. Siófok és Balatonújhely főként nyaralótelep, de mindkét községnek vannak lakói is. Ipari munkások, kis- és közép­­parasztok, tisztviselők, iparosok, ke­reskedők, akik kimondhatatlanul nagy örömmel fogadták a két község egye­sítését. Augusztus 15-én alakul meg a nép legdemokratikusabb képviseleti szer­ve, a járási helyi tanács és ezen a napon választják meg a járási tanács végrehajtó bizottságát. A lakosság — nem a balatoni üdü­lők, hanem Siófok állandó lakói — joggal örülnek annak, hogy az egye­sítés új feladatok elé állítja Siófokot. Az elkövetkező hetekben, a járási, majd utána ősszel a községi taná­csok, egyik legelső feladata lesz ki­dolgozni a fejlesztési programot. —­ Ez a fejlesztési terv abban fog különbözni a régi világ Balaton­­fejlesztési programmjaitól, hogy most meg is valósítjuk azt, amit akarunk — mondja a megnagyobbodott köz­ség egyik vezetője. Régen is csináltak programokat, majdnem évente ösz­­szegyűltek itt a pesti urak, a minisz­tériumok, a hivatalok kiküldöttei. Két-három napig szórakoztak, ettek, ittak, vitorláztak, azután nagyhangú terveket közöltettek a lapokban arról, hogy mi mindent terveznek Siófokon. Megvalósulni azonban semmi sem va­lósult meg. A Horthy-rendszer első éveiben volt itt és Budapesten egy balatoni kormánybiztosság nevű elő­kelő hivatal, nagyképű és nagyfize­tésű kormánybiztossal az élén. Utána meg itt volt a hírhedt BIB, a Bala­toni Intéző Bizottság, amelynek egész tevékenysége kimerült a vezetők ön­reklámozásában, a nagy bürokráciá­ban és azoknak a hol balatoni kon­gresszusnak, hol meg balatoni an­­kétnak nevezett nyári szórakozások­nak a megszervezésében, amelyekből nem született meg soha semmi, de azért az utókor részére mindig ma­radt vissza néhány­­ kifizetetlen bankettszámla. A balatonmenti főis­pánok szorgalmasan részt vettek eze­ken a dáridó-jogcímeken, de más azután senki. Sohasem kérdezték meg a helybélieket, a népet, hogy milyen tapasztalataik, terveik vagy panaszaik vannak, hogyan gondolják ők, az itteni dolgozó nép.­­ Most végre alkalmunk lesz meg­valósítani azt, ami a dolgozó nép ér­dekében való. Nem yachtkubot, vi­torlásházat meg kaszinót építünk, hanem például iskolákat, gyermek­kórházat, átvisszük a vízvezetéket. A csatornát a Sió túlsó partjára, asz­faltozzuk Balatonújhelyen is az ut­cákat. Meg kell építeni a régen kért vasúti felüljárót is, mert akinek ma a vasút másik oldalán van dolga, csak másfél vagy két kilométeres gyaloglással tud oda eljutni, meg kell ugyanis kerülni az egészen a Sió part­jáig kerítéssel elzárt sínpályát. — De nem kívánunk csak helyi kérdésekkel foglalkozni. Nem az a célunk, hogy csak Siófok fejlődjék. Hozzá akarunk járulni­ a lobbi balatoni községek hasonló fejlődéséhez, az üdülőtelepek kifejlesztéséhez. A magyar dolgozó nép tulajdonképen csak most kezdi megismerni a Bala­tont, amikor a népi demokrácia kor­mánya mind nagyobb mértékben fo­kozza a dolgozók üdültetését. Ne­künk, balatoniaknak tehát arra kell törekednünk, hogy a dolgozók ott­­üdülését még kényelmesebbé, felejt­hetetlenebbé tegyük. Hogy pedig ezt­ a célt elérhessük, sokat, nagyon sokat kell dolgozni. Olyan életet akarunk itt teremteni és olyan együttműkö­désre törekszünk a többi balatoni he­lyekkel, hogy ezzel elérjük későbbi célunkat, azt hogy Siófok a Balaton fővárosa legyen hogy innen irányítsák az összes für­dőhelyeket, innen irányítsák a bala­­tonparti községek életét. Innen egy­ségesen szeretnénk majd irányítani a balatonmenti termelést is, hogy a köz­ségek lakosságát és a nyaralásra ide­érkező százezreket még jobban ellát­hassuk mindazzal, amit a magyar népi demokrácia a dolgozó népnek nyújtani kíván. Nagy és szép feladat, amelyet a nép segítségével a nép ja­vára kívánunk megoldani. Tób— SIÓFOK a Balaton fővárosa lesz TELNEK A MAGTÁRAK Jelentések a gabonabegyűjtésről Gyöngyösi József dunaszent­györgyi kisparaszt, aki három holdon gazdálkodik, 1323 százalékra teljesítette terménybeadási kötelezettségét. Gerjén községben Ke­resztes Imre, ugyancsak háromholdas kisparaszt, kötelezettségének nyolc­szoros mennyiségét adta be a föld­művesszövetkezetbe. A Vál község dolgozó parasztsága másodízben nyerte el a megyei tanács vándorzászlaját a bicskei járás köz­ségei közül. Most azért nyerte el, mert a község dolgozó parasztsága a 32 és fél vagon terménybegyűjtési elő­irányzatból eddig 28 vagont gyűjtött be. A Népfront Bizottság az aratástól kezdve a terménybeadásig nagymér­tékben kivette részét a politikai fel­világosító munkából. A baranya megyei DÉFOSz vándor, zászlaját Máriakéménd község szerezte meg, amelynek dolgozó parasztsága már befejezte a cséplést. A zászlóátadási ünnepségről a község dolgozó paraszt­jai táviratban értesítették Rákosi Má­tyást, a magyar dolgozó nép szere­tett vezérét és megígérték, hogy Mindszent és Szegvár példáját kö­vetve, alkotmányunk ünnepére ők is befejezik a begyűjtést. Kunszentmárton községben Nagy Imre kétholdas kisparaszt mu­tat példát a község dolgozóinak a ter­ménybeadásban, 118 kilogram helyett 15 mázsa 92 kilogram gabonát adott be és ezzel 1319 százalékra teljesí­tette beadását. Ugyanitt Tóth Albert ötholdas kisparaszt a kötelező meny­­nyiség kilencszeresét adta be, Mata­­sovszki József ötholdas kisparaszt pedig 193 kilogram helyet 18 mázsa 40 kilogramot adott be, vagyis be­adását 979 százalékra teljesítette. Veszprém megyében a városok és járások versenyében a balatonfüredi járás vezet, amely bú­zából „A“ és „B“ jegyre 53.76, rozsból 16.85 százalékot gyűjtött be. Második helyen áll a veszprémi járás, harma­dik helyen Pápa városa, utolsó helyen van a veszprémi járás és Veszprém város. Szépek a versenytáblák Igalon, nagy is a forgalom az igali földmű­­vesszövetkezetnél, de a gabona átvé­telét rosszul szervezték meg. Július 28-án délelőtt 8-10 kocsi várakozott a magtár előtt, ott állott például már reggel fél 9 óta Hauer József héthol­das dolgozó kisparaszt, akinek több mint három óra hosszat kellett várnia. Vincellér József hatholdas dolgozó paraszt szintén fél 9-kor érkezett és neki is terhes volt a többórás vára­kozás. A földművesszövetkezet veze­tősége nem gondoskodott arról, hogy a terményátvevő mellé ezekben a na­pokban, amikor a dolgozó parasztok a gép mellől gyorsan behozzák a ga­bonájukat, segítséget állítson. Ezt a hibát sürgősen ki kell küszöbölni, mert veszélyezteti a verseny­beadás jó szellemét.

Next