Kis Ujság, 1951. november (5. évfolyam, 255-257. szám)
1951-11-11 / 255. szám
Visárnap, 1951 fwr. ) kis Újság Matyótosszsgi' fővárosa, Mezőkövesd :•Forgott a színpad özönlőitek az idegenek Mezőkövesdre, Matyóország fővárosába, a hamis propaganda és az üzletes idegenforgalom minden támogatásával. Ringójárású lányok pompáztak az utcán, tobzódtak a színek, népviseletbe öltözött legények kurjongattak. A vasúti állomás másodosztályú várótermében, avendéglőben magyaros bútorok, folyt mindenfelé a tokaji bor és a barackpálinka. Berberiruhás, félrészeg pesti nagykereskedők szórták a kétfilléreseket gyerekek közé és a pesti rendezők napi egy pengőért alkalmi táncosoknak szerződtették a fiatal mezőkövesdi legényeket és lányokat. Jöttek az idegenek csodás autókarokon, luxusautókon. Sorra elsétáltatták előttük a színes ruhákat viselő matyókat Az idegenvezetők, rendezők úgy lökdösték őket, mint cirkuszi alkalmazottak a vadállatokat Hordták a tokaji bort és részegen már pálinkával keverték. Húzták a cigányok a madalokat, napokig tartott a vigasság s a főszolgabíró körúti angol kiejtéssel pohárköszöntőt mondott. A külföldiek részegen és boldogan távoztak, az idegeneket felhajtó ügynökök beseperték a pengőket és a dollárokat, de filléreket szórtak a népnek. Másnap újak jöttek, jószándékú, vagy közömbös idegenek, akik aztán tovább utaztak, azt hitték, hogy ez Magyarország. Így ment ez évről évre, míg egyszer a matyólegények odavágtak az asztalra: — Mi pedig nem cirkuszolunk! Megrémültek az ügynökök, összenéztek az idegenforgalmi irodák hajcsárai és pénzzel indultak hódító útjukra. Nem nagy eredménnyel. De az idegenek jöttek, kellettek a matyólegények, a díszesruhájú lányok. Az »üzem« nem akadt meg, hiszen volt Pesten sok dologkerülő jampéc, elzülött úrilány, alkalmi direktrisz, kiket vagonszámra szállítottak Mezőkövesdre. Megérkeztek a külföldiek s már félrészegen várták őket a kurjongató álmatyólegények s az ízléstelen, tarka ruhákba cicomázott utcalányok. A dzsentri főszolgabíró újra szónokolt, a cigány túst húzott s tobzódó részegek ordították a giccses műdalt: »Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország...« — az álmatyólányok hamis könnyeket sajtoltak ki müszempilláik alól, a jampecek pálinkától bárgyúan szomorkodtak s a berúgott külföldiek »igazságot« követeltek Magyarországnak. Ezt a Mezőkövesdet állította ki a régi Magyarország egy idegenforgalmi színpad előterébe. Ezt mutogatták külföldieknek, pénzes »hazafiaknak« egyaránt. Látta ezt e sorok írója évtizeddel ezelőtt, de akkor már sokan benéztek a csillogó díszletek mögé a magyar népet keresők közül. Mert a kulisszák mögött a valóság feketén vádolt. Könyörtelenül, mint a jégverés, fájón, mint a haldokló mellett a jajkiáltás és tanítóan, mint a kis falusi iskolákban az öreg mester első szava. Cifraság, léhaság, fény kívülről — halál, betegség, közöny, bűn és mulasztás belülről. »Cifra nyomorúság« — találóan így nevezték a mezőkövesdiek életét. Most, hogy visszavethettük a műit Mezőkövesdjének hamis arcát, nézzük meg az akkori valódit is. Egy évtizeddel ezelőtt miskolci orvosismerősömmel jártam erre. Őt aztán nácik pusztították el a dachaui megsemmisítőtáborban, mert szerette a népet, küzdött érte tudományával. Feljegyeztünk néhány hivatalos adatot s elindultunk útunkra. Az adatok így vádolták a kort, a rendszert és az akkori vezetőket. A lakosság száma Mezőkövesden 20.806, a földterület 16.748 hold. Egy hold sem jutott egy embernek. A lakosság közül 13.000 lélek, nincstelen summás, agrárproletár volt, akik közül 7000 állandóan munkanélküli vergődött. Állandó emberpiac nyüzsgött a főtéren, ahol az ispánok, környékbeli zsírosgazdák úgy vásárolják az embert, mint valami portékát Mikor külföldieket jeleztek, megjelentek a csendőrök és szétzavarták a szerencsétlenek e szomorú hadát. Feljegyeztük, hogy a hétezer ember közül például 1932-ben 1500 agrárproletárnak egész esztendőn át egy fillér jövedelme sem volt. Miből éltek? Ezt kérdeztük akkor Sivó Andrástól. (Ma Buda környékén boldog, emberi életre talált telepes.) — Jöjjenek el májusban, akkor indulunk legelni! A nyomornak, a szegénységnek olyan aratása volt ez, ami ma már el sem képzelhető. Az országút eperfába jártak a földhözragadt szegények. Hónapokig az volt az egyetlen táplálékuk. — Ezért pusztított itt annyira a vérhas — mondotta akkor orvosismerősöm. Megnéztem az ő jegyzeteit s a kiáltó adatok így vádoltak egy kort, melynek embertelenségénél csak gonoszságaság és segítőkészsége egy gúnyos megállapításra szorítkozott: — Hiszen ez Borsod Abesszíniája! A barlanglakásokra mondta ezt, a rózsadombi luxusvillával rendelkező nagyúr. Mert barlangokban, föld alatt éltek az emberek Európa szívében, a huszadik században, Mezőkövesd környékén. Az idetartozó járás területén négyezer lélek tengődött odúkban, a Bükk-lejtőibe vájt barlangokban. Errefelé 805 ilyen barlanglakást tartottak nyilván s az öröklődött, ha ugyan az örökösök megélték azt ebben a nyomorban és kegyetlen sorsban. Hibák és bűnök emléke lebeg e táj felett. De már valóban csak emlék, mint ahogy emlékezést kíván tenni ez a néhány sor, amit itt papírra vetettünk. A valóságban már kevés nyoma található. Emlék már a régi Mezőkövesd valódi és igazi arca s a mai valóság gazdagsága, építése, sokféle alkotása teszi azt elfelejthetővé. Pergel a határban jártam, hol a traktorok hangját hozta-vitte a szél. Fénylett a fekete föld ekéjük nyomában és a barázdáik úgy sorakoztak egymás mellé, mint egy új erdő fiatal fái. Megnéztem a gépállomás modern kőházait Régen földalatti oda jutott az embereknek — ma a gépek is új, modern kőházakat, színeket, modern gépállomást kaptak. Gazdagon felszerelt ez a gépállomás, az épületek, traktorok, vontatók és ekék két és félmillió forint értéket jelentenek. Tengerré nőtt a jaj, acélfallá a szegénység a mezőkövesdi határban. Most ségét. Az asszonyok tollat fosztanak a meleg tűzhely mellett és délelőtt vásárolni járnak Felső-Magyarország legnagyobb szövetkezeti áruházába. Az acélfallá nőtt szegénységet, mint egy ködfátylat, elsodorta a munka, az élet és a fejlődés. A cifra nyomorúság székhelyén nyílhatott meg Felső- Magyarország legnagyobb üzletháza. A földművesszövetkezet hatalmas áruházában rádiót, herendi étkészletet, kerékpárt, villanygrafiofont és ruhaféléket vásárolnak a mezőkövesdi matyók. A többszázezer forintos havi forgalom nemcsak a háztartási cikkek vásárlását mutatja. Életük megkönnyítésére, szórakozásra olyan cikkeket is vásárolnak a mezőkövesdiek, amire régen gondolni sem mertek. Vásárolnak öregek, fiatalok s kint a piacon hízott kacsák, libák, csirkék áradata arról beszél, hogy a régi nyomorúságos étkezésnek, nélkülözésnek már talán az emlékét is elfelejtették. Gyerekek jönnek az iskolából, almát rágnak, van amelyik körtét majszol. Hozzájutnak a gyümölcshöz a földművesszövetkezet pontos óraelosztása nyomán vitamindús, gazdag gyümölcsfajták kerülnek a mezőkövesdi gyerekek asztalára. A régről maradt girbe-gurba utcákon halott falevelek borítják a földet A keréknyomban fellebbennek az úton és utánanéznek a zörgő szekérnek. Talán ők is csodálkoznak, mit visz a szekér, új bútort, szép, zománcozott tűzhelyet, nem egy esetben modern rekamiét. A termelési és szállítási szerződések, az új ipari növények termeltetése jelentős jövedelmet biztosít a dolgozó parasztságnak. A tanácsházban a termelőcsoportok munkájáról beszélgetünk. A közös gazdálkodás a mezőkövesdiek régi vágyát váltotta valóra. A múltban a földdel rendelkező kisparasztok az 1882-ben végrehajtott tagosítás nyomán szétszórt tenyérnyi földjeiken gazdálkodtak. Nem egy kisparaszt élt Mezőkövesden, akinek 13 darabban volt a három-négy hold földje. Feljegyezték akkor, hogy egy ilyen kisgazda, amikor szerteszét szórt földjét pontosan meg akarta munkálni, egy esztendőben két hónapot töltött el az ide-oda való gyaloglással. A III típusú termelőcsoport 587 hold földje most egy tagban hirdeti a közös gazdálkodás útján elért magasabb terméseredményeket. A kis- és középparasztok új termelőcsoportja ■ még csak I. típusú, de már 248 holdat mond magáénak. . . S a munkanélküliség? Mosoyognak Mezőkövesd mai vezetői és Biró István tanácselnök a mai munkaerőhiányról két igen jellemző esetet mond el. Először is arról beszél, hogy az állatállomány, különösen a sertések száma a tíz év előttinek 24-szeresére emelkedett Egy kanász már kevés a kondihoz. Bojtár kellene a kanász munkájának megkönnyítésére. De hónapok óta nem találnak. A fiatalok elmentek traktoristának, gyárakba dolgozni, most meg legújabban bányásznak. Felső-Magyarország egyik legmodernebb olajsajtolója épül s oda is kellene munkaerő. Nincs munkátlan ember Mezőkövesden, a régi munkanélküliség úgy eltűnt, mint az őszi nap simogatására a kerteket behintő dér. A cifra nyomorúság székhelye, Mezőkövesd nemcsak a megyének, hanem ennek az országrésznek is legelhanyagoltabb települése volt a múltban. Azóta felépült már itt a megye legnagyobb épülete. Hatalmas, modern épületkolosszus az 1500 vagonos gabonatároló- és magtisztítótelep. A régi barlanglakások hazájában 11 emeletes modern épület épült 32 millió forintos költséggel. Biztosítja a kenyérgabona és a vetőmag tárolását, de egyben szolgálja a minőségi magtisztítást és magellenőrzést is. — Ipari várossá leszünk 1954-re — mondja Bíró István tanácselnök. Ez a megállapítás tíz esztendővel ezelőtt merő képtelenségnek tűnt volna, de ma már valóság, hiszen az ipari várossá való fejlődésnek sokféle nyomával találkozunk. Épül a 1500 munkást foglalkoztató épületelemgyár és már megkezdte munkáját a vastömegcikkeket gyártó üzem. Ez az üzem háztartási cikkeket gyárt, jelenleg 50 munkással dolgozik, de az ötéves terv végére kifejleszti kapacitását, munkáslétszáma eléri a 300-at A jövő évben kezdi meg a munkát a fatömegcikkgyártó üzem és 50 főnyi munkáslétszámát a terv utolsó esztendejére 300-ra emeli. Az elmúlt évtizedekben koratavaszon bezárhatták Mezőkövesden az iskolákat. A munkát talált summások, agrárproletárok magukkal vitték a gyereket, mert ott legalább kapott egy karéj kenyeret, egy tányér meleg levest. Nem jártak iskolába, sok volt az analfabéta. A lakosság létszáma az elmúlt évtizedéhez viszonyítva nem emelkedett jelentősen, azonban az iskolásgyermekek száma 27 százalékkal nőtt Új típusú iskolát is épít a terv Mezőkövesden, mezőgazdasági technikumot, 100 ágyas kollégiummal. Mezőkövesd olyan itt a Bükialján, mintha a hegyekből lecsúszott volna az Alföld felé, a távoli Tisza füzeseinek irányába. Vidéke jórészt kopár, a földesúri erdők rablógazdálkodása megfosztotta fáitól. Most a fásításra is nagy gondot fordítanak. Gyönyörű csemetekertet létesítettek, amely állandóan száz munkást foglalkoztat és tízmillió facsemetét nevel az Alföldfásítás számára. Pusztított a tüdőbaj, aratott a halál, gazdag területe volt ennek a szomorú magyar népbetegségnek. Mint ahogy ez a népbetegség is a múlté, úgy itt Mezőkövesden is eltűnt a régi nyomorúságos állapot. Ötéves tervünk tüdőkórházat emelt, hol az ágyak száma most 40, de azt fokozatosan bővítik és fejlesztik. — Ne feledkezzünk meg a mi művészetünkről sem — szól a tanácselnök. Valaki azt mondta reggel az egyik házban, hogy a matyógyerek úgy születik: rajzolni és festeni tud. Valóban ez az alapja a népművészetnek, a matyóművészetnek, amely hanyatlik, romlása akkor kezdődött, mikor a régi világ hamis propagandája és idegenforgalma itt tért hódított. Izabella főhercegasszony mágnáskisasszonyokkal mágnásbált rendezett az Operában. Az ősi, népalkotta matyóruhákat, motívumokat ezek hamisították meg kozmopolita, selejtes ízlésük szerint, s e hamis ruháik. Visszakerültek Mezőkövesdre és megrontották az eredeti népművészetet. A régi matyórózsák helyére bizáncian merev pávatollak kerültek, melyek idegenek a néptől, meghazudtolják a népművészetet. Az öreg matyó asszonyok még ma is naponta kétszáznál több ilyen eredeti rózsát vetnek papírra s hímeznek a fiatalabbak, vannak akik még ápolják a régi népművészetet. A háziipari szövetkezet hivatalos támogatással igyekszik megmenteni haladó hagyományunknak ezt a jelentős színfoltját. Régen pesti kereskedők jó üzleti érzékkel elárasztották az egész világot álmatyóhímzésekkel, olcsó, konfekción készült selejtes blúzokkal. Most itt, a helyszínen szakszerű irányítással készülnek külföld számára a matyóblúzok és hímzések. Szállítják a világ minden részébe. A mostani negyedév alatt is 20.000 blúzt fognak a mezőkövesdiek elkészíteni. A háziipari szövetkezet művészi szempontból is irányítja a munkát, biztosítja a nyersanyagot, azonban gondot fordíthatna arra is, hogy ezt a lelkiismeretes munkát anyagiakban jobban honorálja. Szépen gondozott betonjárda vezet az állomás felé, most építették, két oldalon öt és fél kilométer hosszúságban. Rendbehozták három utcának a kövezetét, 300.000 forintos költséggel és 100.000 forintnyi összegnek megfelelő társadalmi munkával. Épül a város, aki régen járt erre, ma rá se ismer. Ipari várossá fejlődik Mezőkövesd, gyárai, üzemei, iskolái méltó helyet biztosítanak számára fejlődő országunk térképén. Ez a mai Mezőkövesd, ez lett a cifra nyomorúság régi városából, így őszidőben, hirtelen érkezik az este, úgy suhant a városon átfutó Hórpatak fölé, mint ahogy a vadászni induló macskák lépdelnek a háztetőn. A kicsiny ablakok mögött fény gyűl s mint halovány őrtüzek világítanak a dolgos embereknek. Estér nagy a csend Mezőkövesd felett, valahol bevágtak egy kaput, visszhangja nagyot csattant a csendességben. Hangja olyan, mint mikor régen a nemesi családok utolsó tagja után bevágták a kriptaajtót és lefordították rajta a címert. Ezt tették a régi Mezőkövesd címerével egy nagyon mély kripta felett az épülő és iparosodó Mezőkövesd lelkes építői. Dömötör László Az ősz már kiterítette kopott szőnyegét a tél bevonulása elé. A természet megszelídült a nyár tomboló szépsége után. A szél karjai közt szomorúan vergődő kukoricaszárak riadtan zizegnek s a diszüktől megfosztott mezőkön át úgy vezet az út, mint valami kiszáradt patak medre. . Az országút a Bükk erdői közül indult el, hol már rozsdarőt ruhát öltöttek a fák s a kopott ágakon a leveleket valami láthatatlan kéz néhány nap múlva végleg eltűnő aranyporral hintette be. Suttogó fák, a leletváró avar fojtott illatából jött ez az út s mikor itt elért Mezőkövesd első házaihoz, vénasszonnyal találkozott. Fekete, ünnepi kendő alatt a vénasszony fonnyadt vadalma-arca, de az egész teremtés is olyan töpörödött, összeszáradt, mint az út árkának szélén a bokrán felejtett vadszeder. — Hová öreganyám? — kérdi egy suttyó gyerek, aki az országút szélén kerékpárjának gumiját javítgatja. — Tatára fiam, lakzira! Hangja úgy sipít, mint rossz sípból a levegő. Reszket a keze, mint az őszi levél és szeme úgy ugrál, mint egy riadt bogár. — Nézd-e’ Kinyitja a kosarát, félrehúzza a vásott fekete kendőt. A nap is bekukkant a kosárba, benéz a fiatal gyerek s mi is néhányan, akik a nagy falu város házait látogatjuk. Talán a nap csodálkozik a legjobban, de összeszedi hanyatló erejét s megcsillogtatja a színek, díszek pompáján sugarát. Régi mezőkövesdi matyó-ruha, talán már ereklye, a nép hamisítatlan művészetének múló, de nem utolsó bizonyítéka. — Viszem a lakzira, az unokámnak! A ruha hímzésein, a színekben, népi motívumokban az ízlésnek, a tisztaságnak, az ősi alkotóerőnek olyan pompája, amit nem tudott meghamisítani maradandóan semmiféle üzleti vállalkozás, reklám vagy hamis propaganda. Az ősi ruhákat már így őrzik ereklyeként s az öregek viszik el a fiataloknak családi ünnepek, esküvők alkalmából. Csillog ebben a kosárban a matyó népművészet e csodás alkotása s most csillogjon néhány pillanatra — képzeletünkben — az a talmi fényekben pompázó színpad, melyet a régi Magyarország itt az idegenek számára felállított. A mai Mezőkövesden való séta közben visszaemlékezünk a múltra, arra az időre, amikor színpompába öltözött a város, de a házak felett a halál tanyázott, éhesen vándoroltak az emberek, csak a közöny volt nagyobb a bűnös hanyagságnál s az idegenek szórakoztatása a megsegítés és orvoslás szándékánál. Pompa élt a városban, de a földeken kevés volt a búza és sok az ember. Mit ábrázolt a múltnak a színpada egy-két évtizeddel ezelőtt? Először nézzük meg, amit a színfalak előtt mutatott s aztán tekintsünk be a kulisszák mögé, volt nagyobb. Mezőkövesden az elmúlt 10 évben (1925—1945) minden második újszülött meghalt. Részben vérhasban, részben tüdőbajban. Mert a nyomort bőségesen követi a tüdőbaj s ott azat, ahol szövetségese már előkészítette számára a talajt. Hivatalos adatok alapján Mezőkövesden 1930-ban a 12—13 éves fiúk 50 százaléka volt tbc fertőzött, a lányoknak pedig 75 százaléka. Ezek közül egy sem gyógyult ki, mert kórház nem volt Mezőkövesden. A gyógyíthatatlan tracomások száma ebben az évben meghaladta az 1600-at. Akkor megnéztünk egy élelmezési statisztikát, ami jellemző volt az igazi Mezőkövesdre. Ez a statisztika 3540 étkezést dolgozott fel. Ebben a 3540 étkezési alkalomban mindössze háromszor szerepelt főtt tojás és kétszer rántotta. A többi mind üres, néhány esetben olajoskenyér volt. Hullottak az öregek is, gazdagodott a temető. Aki munkát talált a nagybirtokon — mely szorító gyűrűjével átölelte Mezőkövesdet — a rossz élelmezés mellett minden megkeresett 10 pengőért testsúlyának egy kilójával fizetett. Emellett kétszáz százalékos pótadó, öregházak tenyérnyi ablakokkal, sárpadlóval, penészvirág, nyirkos lakások, bacillusok tengere, végtelen nyomor és állandó munkanélküliség egészítette ki Mezőkövesd valódi képét. És még valami, amit nem mutogattak idegeneknek, pestieknek, hivatalos embereknek. Mégis meglátta egyszer valami nagy autóval erre utazó hatalmascsak a felntfelejtett madárijesztők siránkoznak. Az emberek kísérik a traktort, nézik, vizsgálják az omló barázdjukat, az egymást betakaró hantokat — ellenőrzik a mélyszántás minő kétezren éltek állandó munkanélküliségben Mezőkövesden. A MULTI A Bükk lejtőibe vájt barlang odúkban sínylődtek a munkanélküliek. A JELEN: Felépült Mezőkövesd 11 emeletes, 1600 vagonos gabonaraktára és magtisztítótelepe.