Kis Ujság, 1951. november (5. évfolyam, 255-257. szám)

1951-11-11 / 255. szám

Visárnap, 1951 fwr. ) kis Újság Matyótoss­zsgi' fővárosa, Mezőkövesd :•­­Forgott a színpad özönlőitek az idegenek Mezőkövesdre, Matyó­ország fővárosába, a hamis propa­ganda és az üzletes idegenforgalom minden támogatásával. Ringójárású lányok pompáztak az utcán, tobzódtak a színek, népviseletbe öltözött legé­nyek kurjongattak. A vasúti állomás másodosztályú várótermében, a­­ven­déglőben magyaros bútorok, folyt min­denfelé a tokaji bor és a barackpálinka. Berberiruhás, félrészeg pesti nagyke­reskedők szórták a kétfilléreseket gye­rekek közé és a pesti rendezők napi egy pengőért alkalmi táncosoknak szer­ződtették a fiatal mezőkövesdi legé­nyeket és lányokat. Jöttek az idegenek csodás autókaro­­kon, luxusautókon. Sorra elsétáltatták előttük a színes ruhákat viselő matyó­kat Az idegenvezetők, rendezők úgy lökdösték őket, mint cirkuszi alkalma­zottak a vadállatokat Hordták a to­kaji bort és részegen már pálinkával keverték. Húzták a cigányok a ma­da­­lokat, napokig tartott a vigasság s a főszolgabíró körúti angol kiejtés­sel pohárköszöntőt mondott. A kü­lföl­diek részegen és boldogan távoztak, az idegeneket felhajtó ügynökök be­seperték a pengőket és a dollárokat, de filléreket szórtak a népnek. Másnap újak jöttek, jószándékú, vagy közömbös idegenek, akik aztán tovább utaztak, azt hitték, hogy ez Magyarország. Így ment ez évről évre, míg egyszer a matyólegények odavágtak az asztalra: — Mi pedig nem cirkuszolunk! Megrémültek az ügynökök, össze­néztek az idegenforgalmi irodák haj­­­csárai és pénzzel indultak hódító út­jukra. Nem nagy eredménnyel. De az idegenek jöttek, kellettek a matyó­legények, a díszesruhájú lányok. Az »üzem« nem akadt meg, hiszen volt Pesten sok dologkerülő jampéc, elzü­­­lött úrilány, alkalmi direktrisz, kiket vagonszámra szállítottak Mező­kövesdre. Megérkeztek a külföldiek s már fél­részegen várták őket a kurjongató ál­­matyólegények s az ízléstelen, tarka ruhákba cicomázott utcalányok. A dzsentri főszolgabíró újra szónokolt, a cigány túst húzott s tobzódó része­gek ordították a giccses műdalt: »Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország...« — az álmatyólányok hamis könnyeket sajtoltak ki m­üszempilláik alól, a jam­­pecek pálinkától bárgyúan szomorkod­­tak s a berúgott külföldiek »igazságot« követeltek Magyarországnak. Ezt a Mezőkövesdet állította ki a régi Magyarország egy idegenfor­galmi színpad előterébe. Ezt mutogat­ták külföldieknek, pénzes »hazafiak­nak« egyaránt. Látta ezt e sorok írója évtizeddel ezelőtt, de akkor már sokan benéztek a csillogó díszletek mögé a magyar népet keresők közül. Mert a kulisszák mögött a valóság feketén vádolt. Könyörtelenül, mint a jégverés, fájón, mint a haldokló mel­lett a jajkiáltás és tanítóan, mint a kis falusi iskolákban az öreg mester első szava. Cifraság, léhaság, fény kí­vülről — halál, betegség, közöny, bűn és mulasztás belülről. »Cifra nyomorú­ság« — találóan így nevezték a mezőkövesdiek életét. Most, hogy visszavethettük a műit Mezőkövesdjének hamis arcát, nézzük meg az akkori valódit is. Egy évtizeddel ezelőtt miskolci or­vosismerősömmel jártam erre. Őt az­tán nácik pusztították el a dachaui megsemmisítőtáborban, mert szerette a népet, küzdött érte tudományával. Feljegyeztünk néhány hivatalos adatot s elindultunk útunkra. Az adatok így vádolták a kort, a rendszert és az ak­kori vezetőket. A lakosság száma Me­zőkövesden 20.806, a földterület 16.748 hold. Egy hold sem jutott egy em­bernek. A lakosság közül 13.000 lélek, nincstelen summás, agrárproletár volt, akik közül 7000 állandóan munkanélküli vergődött. Állandó emberpiac nyüzs­­gött a főtéren, ahol az ispánok, kör­nyékbeli zsírosgazdák úgy vásárol­ják az embert, mint valami portékát Mikor külföldieket jeleztek, megjelen­tek a csendőrök és szétzavarták a szerencsétlenek e szomorú hadát. Fel­jegyeztük, hogy a hétezer ember közül például 1932-ben 1500 agrárproletár­nak egész esztendőn át egy fillér jö­vedelme sem volt. Miből éltek? Ezt kérdeztük akkor Sivó Andrástól. (Ma Buda környékén boldog, emberi életre talált telepes.) — Jöjjenek el májusban, akkor indu­lunk legelni! A nyomornak, a szegénységnek olyan aratása volt ez, ami ma már el sem képzelhető. Az országút eperfáb­a jár­tak a földhözragadt szegények. Hóna­pokig az volt az egyetlen táplálékuk. — Ezért pusztított itt annyira a vér­has — mondotta akkor orvosismerő­­söm. Megnéztem az ő jegyzeteit s a kiáltó adatok így vádoltak egy kort, melynek embertelenségénél csak gonoszsága­ság és segítőkészsége egy gúnyos meg­állapításra szorítkozott: — Hiszen ez Borsod Abesszíniája! A barlanglakásokra mondta ezt, a rózsadombi luxusvillával rendel­kező nagyúr. Mert barlangokban, föld alatt éltek az emberek Európa szívé­ben, a huszadik században, Mezőkö­vesd környékén. Az idetartozó járás te­rületén négyezer lélek tengődött odúk­ban, a­ Bükk-lejtőibe vájt barlangok­ban. Errefelé 805 ilyen barlanglakást tartottak nyilván s az öröklődött, ha ugyan az örökösök megélték azt ebben a nyomorban és kegyetlen sorsban. Hibák és bűnök emléke lebeg e táj felett. De már valóban csak emlék, mint ahogy emlékezést kíván tenni ez a néhány sor, amit itt papírra vetet­tünk. A valóságban már kevés nyoma ta­lálható. Emlék már a régi Mezőkö­vesd valódi és igazi arca s a m­ai való­ság gazdagsága, építése, sokféle alko­tása teszi azt elfelejthetővé. Pergel a határban jártam, hol a traktorok hangját hozta-vitte a szél. Fénylett a fekete föld ekéjük nyomá­ban és a barázdáik úgy sorakoztak egymás mellé, mint egy új erdő fiatal fái. Megnéztem a gépállomás modern kőházait Régen földalatti oda jutott az embereknek — ma a gépek is új, modern kőházakat, színeket, modern gépállomást kaptak. Gazdagon felsze­relt ez a gépállomás, az épületek, trak­torok, vontatók és ekék két és félmillió forint értéket jelentenek. Tengerré nőtt a jaj, acélfallá a sze­génység a mezőkövesdi határban. Most ségét. Az asszonyok tollat fosztanak a meleg tűzhely mellett és délelőtt vásárolni járnak Felső-Magyarország legnagyobb szövetkezeti áruházába. Az acélfallá nőtt szegénységet, mint egy ködfátylat, elsodorta a munka, az élet és a fejlődés. A cifra nyomorúság székhelyén nyílhatott meg Felső- Magyarország legnagyobb üzletháza. A földművesszövetkezet hatalmas áru­házában rádiót, herendi étkészletet, kerékpárt, villanygrafi­ofont és ruha­féléket vásárolnak a mezőkövesdi ma­tyók. A többszázezer forintos havi for­galom nemcsak a háztartási cikkek vá­sárlását mutatja. Életük megkönnyíté­sére, szórakozásra olyan cikkeket is vásárolnak a mezőkövesdiek, amire régen gondolni sem mertek. Vásárolnak öregek, fiatalok s kint a piacon hízott kacsák, libák, csirkék áradata arról beszél, hogy a régi nyomorúságos étkezésnek, nélkü­lözésnek már talán az emlékét is elfe­lejtették. Gyerekek jönnek az iskolá­ból, almát rágnak, van amelyik körtét majszol. Hozzájutnak a gyümölcshöz a földművesszövetkezet pontos óra­elosztása nyomán vitamindús, gazdag gyümölcsfajták kerülnek a mező­kövesdi gyerekek asztalára. A régről maradt girbe-gurba utcá­kon halott falevelek borítják a földet A keréknyomban fellebbennek az úton és utánanéznek a zörgő szekérnek. Ta­lán ők is csodálkoznak, mit visz a szekér, új bútort, szép, zománcozott tűzhelyet, nem egy esetben modern rekamiét. A termelési és szállítási szer­ződések, az új ipari növények termel­tetése jelentős jövedelmet biztosít a dolgozó parasztságnak. A tanácsház­ban a termelőcsoportok munkájáról beszélgetünk. A közös gazdálkodás a mezőkövesdiek régi vágyát váltotta valóra. A múltban a földdel rendelkező kisparasztok az 1882-ben végrehajtott tagosítás nyo­mán szétszórt tenyérnyi földjeiken gazdálkodtak. Nem egy kisparaszt élt Mezőkövesden, akinek 13 darabban volt a három-négy hold földje. Felje­gyezték akkor, hogy egy ilyen­­ kis­gazda, amikor szerteszét szórt földjét pontosan meg akarta munkálni, egy esztendőben két hónapot töltött el az ide-oda való gyaloglással. A III t­í­­pusú termelőcsoport 587 hold földje most egy tagban hirdeti a közös gazdál­kodás útján elért magasabb termés­­eredményeket. A kis- és középparasz­tok új termelőcsoportja ■ még csak I. típusú, de már 248 holdat mond magáé­nak. . . S a munkanélküliség? Mosoyognak Mezőkövesd mai vezetői és Biró István tanácselnök a mai munkaerőhiányról két igen jel­lemző esetet mond el. Először is ar­ról beszél, hogy az állatállomány, kü­lönösen a sertések száma a tíz év előt­tinek 24-szeresére emelkedett Egy ka­nász már kevés a kondihoz. Bojtár kellene a kanász munkájának meg­könnyítésére. De hónapok óta nem ta­lálnak. A fiatalok elmentek traktoris­tának, gyárakba dolgozni, most meg legújabban bányásznak. Felső-Magyar­ország egyik legmodernebb olajsajto­­lója épül s oda is kellene munkaerő. Nincs munkátlan ember Mező­kövesden, a régi munkanélküliség úgy eltűnt, mint az őszi nap simoga­­tására a kerteket behintő dér. A cifra nyomorúság székhelye, Mezőkövesd nemcsak a megyének, ha­nem ennek az országrésznek is leg­elhanyagoltabb települése volt a múlt­ban. Azóta felépült már itt a megye legnagyobb épülete. Hatalmas, modern épületkolosszus az 1500 vagonos ga­bonatároló- és magtisztítótelep. A régi barlanglakások hazájában 11 emeletes modern épület épült 32 millió forintos költséggel. Biztosítja a kenyérgabona és a vetőmag tárolását, de egyben szolgálja a minőségi m­agtisztítást és magellenőrzést is. — Ipari várossá leszünk 1954-re — mondja Bíró István tanácselnök. Ez a megállapítás tíz esztendővel ezelőtt merő képtelenségnek tűnt volna, de ma már valóság, hiszen az ipari várossá való fejlődésnek sokféle nyo­mával találkozunk. Épül a 1500 m­un­kást foglalkoztató épületelemgyár és már megkezdte munkáját a vastömeg­­cikkeket gyártó üzem. Ez az üzem ház­tartási cikkeket gyárt, jelenleg 50 mun­kással dolgozik, de az ötéves terv vé­gére kifejleszti kapacitását, munkás­létszáma eléri a 300-at A jövő évben kezdi meg a munkát a fatömegcikk­gyártó üzem és 50 főnyi munkáslét­számát a terv utolsó esztendejére 300-ra emeli. Az elmúlt évtizedekben kora­tavaszon bezárhatták Mezőkövesden az iskolákat. A munkát talált summások, agrárproletárok magukkal vitték a gyereket, mert ott legalább kapott egy karéj kenyeret, egy tányér meleg le­vest. Nem jártak iskolába, sok volt az analfabéta. A lakosság létszáma az el­múlt évtizedéhez viszonyítva nem emelkedett jelentősen, azonban az is­kolásgyermekek száma 27 százalékkal nőtt Új típusú iskolát is épít a terv Mezőkövesden, mezőgazdasági tech­nikumot, 100 ágyas kollégiummal. Mezőkövesd olyan itt a Büki­­alján, mintha a hegyekből lecsúszott volna az Alföld felé, a távoli Tisza füzesei­nek irányába. Vidéke jórészt kopár, a földesúri erdők rablógazdálkodása megfosztotta fáitól. Most a fásításra is nagy gondot fordítanak. Gyönyörű csemetekertet létesítettek, amely állan­dóan száz munkást foglalkoztat és tíz­millió facsemetét nevel az Alföld­fásítás számára. Pusztított a tüdőbaj, aratott a halál, gazdag területe volt ennek a szomorú magyar népbetegségnek. Mint ahogy ez a népbetegség is a múlté, úgy itt Mezőkövesden is eltűnt a régi nyomo­rúságos állapot. Ötéves tervünk tüdő­­kórházat emelt, hol az ágyak száma most 40, de azt fokozatosan bővítik és fejlesztik. — Ne feledkezzünk meg a mi mű­vészetünkről sem — szól a tanács­elnök. Valaki azt mondta reggel az egyik házban, hogy a matyógyerek úgy szü­letik: rajzolni és festeni tud. Valóban ez az alapja a népművészetnek, a matyóművészetnek, amely hanyatlik, romlása akkor kezdődött, mikor a régi világ hamis propagandája és idegen­­forgalma itt tért hódított. Izabella fő­­hercegasszony mágnáskisasszonyokkal mágnásbált rendezett az Operában. Az ősi, népalkotta matyóruhákat, motívu­mokat ezek hamisították meg kozmo­polita, selejtes ízlésük szerint, s e ha­mis ruháik. Visszakerültek Mezőkö­vesdre és megrontották az eredeti nép­művészetet. A régi m­atyórózsák he­­lyére bizáncian merev pávatollak ke­rültek, melyek idegenek a néptől, meg­hazudtolják a népművészetet. Az öreg matyó asszonyok még ma is naponta kétszáznál több ilyen eredeti rózsát vetnek papírra s hímez­nek a fiatalabbak, vannak akik még ápolják a régi népművészetet. A házi­ipari szövetkezet hivatalos támogatás­sal igyekszik megmenteni haladó ha­gyományunknak ezt a jelentős színfolt­ját. Régen pesti kereskedők jó üzleti érzékkel elárasztották az egész világot álmatyóhímzésekkel, olcsó, konfekción készült selejtes blúzokkal. Most itt, a helyszínen szakszerű irányítással ké­szülnek külföld számára a matyóblúzok és hímzések. Szállítják a világ minden részébe. A mostani negyedév alatt is 20.000 blúzt fognak a mezőkövesdiek elkészíteni. A háziipari szövetkezet művészi szempontból is irányítja a munkát, biztosítja a nyersanyagot, azonban gondot fordíthatna arra is, hogy ezt a lelki­ismeretes munkát anyagiakban jobban honorálja. Szépen gondozott betonjárda vezet az állomás felé, most építették, két ol­dalon öt és fél kilométer hosszúságban. Rendbehozták három utcának a köve­zetét, 300.000 forintos költséggel és 100.000 forintnyi összegnek megfelelő társadalmi munkával. Épül a város, aki régen járt erre, ma rá se ismer. Ipari várossá fejlődik Mezőkövesd, gyárai, üzemei, iskolái méltó helyet biztosítanak számára fejlődő orszá­gunk térképén. Ez a mai Mezőkövesd, ez lett a cifra nyomorúság régi városából, így őszidőben, hirtelen érkezik az este, úgy suhant a városon átfutó Hór­­patak fölé, mint ahogy a vadászni in­duló macskák lépdelnek a háztetőn. A kicsiny ablakok mögött fény gyűl s mint halovány őrtüzek világítanak a dolgos embereknek. Estér nagy a csend Mezőkö­vesd felett, valahol bevágtak egy ka­put, visszhangja nagyot csattant a csendességben. Hangja olyan, mint mi­kor régen a nemesi családok utolsó tagja után bevágták a kriptaajtót és lefordították rajta a címert. Ezt tették a régi Mezőkövesd címe­rével egy nagyon mély kripta felett az épülő és iparosodó Mezőkövesd lelkes építői. Dömötör László Az ősz már kiterítette kopott szőnyegét a tél bevonulása elé. A természet megszelídült a nyár tomboló szépsége után. A szél karjai közt szomorúan vergődő kukoricaszárak riadtan zizegnek s a diszüktől megfosztott mezőkön át úgy vezet az út, mint valami kiszáradt patak medre. . Az országút a Bükk erdői közül indult el, hol már rozsdarőt ruhát öltöttek a fák s a kopott ágakon a levele­ket valami láthatatlan kéz néhány nap múlva végleg eltűnő aranyporral hintette be. Suttogó fák, a leletváró avar fojtott illatából jött ez az út s mikor itt elért Mezőkövesd első házaihoz, vénasszonnyal találkozott. Fekete, ünnepi kendő alatt a vénasszony fonnyadt vadalma-arca, de az egész teremtés is olyan töpörödött, összeszáradt, mint az út árkának szélén a bokrán felejtett vadszeder. — Hová öreganyám? — kérdi egy suttyó gyerek, aki az országút szélén kerékpárjának gumiját javítgatja. — Tatára fiam, lakzira! Hangja úgy sipít, mint rossz sípból a levegő. Reszket a keze, mint az őszi levél és szeme úgy ugrál, mint egy riadt bogár. — Nézd-e’ Kinyitja a kosarát, félrehúzza a vásott fekete kendőt. A nap is bekukkant a kosárba, benéz a fiatal gyerek s mi is néhányan, akik a nagy falu­ város házait látogatjuk. Talán a nap csodálkozik a legjobban, de összeszedi hanyatló erejét s megcsillogtatja a színek, díszek pompáján sugarát. Régi mezőkövesdi matyó-ruha, talán már ereklye, a nép hamisítatlan művészetének múló, de nem utolsó bizonyítéka. —­ Viszem a lakzira, az unokámnak! A ruha hímzésein, a színekben, népi motívumokban az ízlésnek, a tisztaságnak, az ősi alkotóerőnek olyan pompája, amit nem tudott meghamisítani maradandóan semmiféle üzleti vállalkozás, reklám vagy hamis propa­ganda. Az ősi ruhákat már így őrzik ereklyeként s az öregek viszik el a fiataloknak családi ünnepek, esküvők alkalmából. Csillog ebben a kosárban a matyó népművészet e csodás alkotása s most csillogjon néhány pillanatra — képzeletünkben — az a talmi fényekben pompázó színpad, melyet a régi Magyarország itt az idegenek számára felállított. A mai Mezőkövesden való séta közben visszaemlé­kezünk a múltra, arra az időre, amikor színpompába öltö­zött a város, de a házak felett a halál tanyázott, éhesen vándoroltak az emberek, csak a közöny volt nagyobb a bűnös hanyagságnál s az idegenek szórakoztatása a meg­segítés és orvoslás szándékánál. Pompa élt a városban, de a földeken kevés volt a búza és sok az ember. Mit ábrázolt a múltnak a színpada egy-két évtized­del ezelőtt? Először nézzük meg, amit a színfalak előtt mutatott s aztán tekintsünk be a kulisszák mögé, volt nagyobb. Mezőkövesden az elmúlt 10 évben (1925—194­5) minden máso­dik újszülött meghalt. Részben vérhas­ban, részben tüdőbajban. Mert a nyo­mort bőségesen követi a tüdőbaj s ott azat, ahol szövetségese már előkészí­tette számára a talajt. Hivatalos ada­tok alapján Mezőkövesden 1930-ban a 12—13 éves fiúk 50 százaléka volt tbc fertőzött, a lányoknak pedig 75 száza­léka. Ezek közül egy sem gyógyult ki, mert kórház nem volt Mezőkövesden. A gyógyíthatatlan tracomások száma ebben az évben meghaladta az 1600-at. Akkor megnéztünk egy élelmezési statisztikát, ami jellemző volt az igazi Mezőkövesdre. Ez a statisztika 3540 étkezést dolgozott fel. Ebben a­­ 3540 étkezési alkalomban mindössze három­szor szerepelt főtt tojás és kétszer rán­totta. A többi mind üres, néhány eset­ben olajoskenyér volt. Hullottak az öregek is, gazdagodott a temető. Aki munkát talált a nagybirtokon — mely szorító gyűrűjével átölelte Mezőkö­vesdet — a rossz élelmezés mellett minden megkeresett 10 pengőért test­súlyának egy kilójával fizetett. Emellett kétszáz százalékos pót­adó, öregházak tenyérnyi ablakokkal, sárpadlóval, penészvirág, nyirkos laká­sok, bacillusok tengere, végtelen nyo­mor és állandó munkanélküliség egé­szítette ki Mezőkövesd valódi képét. És még valami, amit nem mutogattak idegeneknek, pestieknek, hivatalos em­bereknek. Mégis meglátta egyszer va­lami nagy autóval erre utazó hatalmas­csak a felntfelejtett madárijesztők si­ránkoznak. Az emberek kísérik a trak­tort, nézik, vizsgálják az omló baráz­dju­kat, az egymást betakaró hanto­kat — ellenőrzik a mélyszántás minő­­ kétezren éltek állandó munka­­nélküliségben Mezőkövesden. A MULTI A Bükk lejtőibe vájt barlang­ odúkban sínylőd­tek a munkanélküliek. A JELEN: Felépült Mezőkövesd 11 emeletes, 1600 vago­­nos gabonaraktára és magtisztítótelepe.

Next