Heti Kis Ujság, 1992. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-03 / 27. szám

A VIDÉK HETILAPJA Főszerkesztő: Pártay Tivadar D r\ PÁRTAY TIVADAR Politika, gazdaság Szó volt már arról, hogy amikor a változások kora bekövetkezett, három nagy feladat állt az ország vezetése előtt. Az első, és azt hiszem, a legfontosabb az volt, hogy az ország bonitását, jó hírét, hitelét helyreállítsák. S ez nem kis feladat volt, mert az eltelt majd fél évszázad alatt alaposan megkopott a hírünk. A változáshoz kétségtelenül hozzájáruló, sőt azt elősegítő reformkommunisták és a jelenleg is szereplő és színen lévő utódok kivétel nélkül alaposan hozzájárultak az ország rossz hírének megteremtéséhez, és utódaik jártak élen ebben a devalváló munkában. A Láncos Kutyától az Erős Bástyáig, az állandóan harsogott „hálás" nemzetig, mely mindent a nagy Szovjetuniónak és a dicsőséges felszabadító Vörös Hadseregnek köszönhet — élen jártak a talpnyalásban és a TÚLTELJESÍTÉSBEN. Senki fejét nem követeli senki. De most már talán elég lenne abból a fennhéjázó magatartásból, mely lassan odáig megy, mintha az egész változás a volt és ma is meglévő MSZMP-nek lett volna köszönhető. Pedig csak annyi az igazság, hogy voltak jó szimatúak, akik idejében észrevették, hogy nagyszerű szocialista építmény, amelyet nagy buzgalommal építettek éveken át, a fejükre készül dőlni, s idejében belerúgtak a halódó rendszerbe. Mondom, senki nem kíván fejeket. Legalábbis magamfajta szenvedő alanyok nem, de amit már többször leírtam: kérni, mérni az elkövetett galádságokat, későbbi „érdemeket”, és aszerint elbírálni a szocialista hősöket. Akinek a galádsága lehúzza a serpenyőt, az tűnjön el a közéletből, és ne hányja-vesse magát, mint a parádés ló! S főleg, ne tegyen olyan pimasz megjegyzéseket a közönség előtt, hogy ő bizony nem hajt fejet a Horthy-hadsereg előtt! Hát Horn elvtárs, én nem hajtok fejet a volt pufajkások előtt! A különbség annyi: én és sok százezer bajtársam nem önként mentünk a Don mellé, Voronyezshez, Urivhoz, hanem vittek! Ön és a védteleneket nyomorékká verő pufajkás haverjai pedig önként öltötték fel a pufajkát, és nem az ellenséggel harcoltak, hanem ártatlan védteleneket vertek kéjjel. Én nem hozok ítéletet, de követelek tiszteletet a hősi halott, és fogságban elpusztított bajtársaimnak. Meg az elhurcolt asszonyoknak, gyerekeknek, akik valahol Szibériában pihennek. Ha egyáltalán pihennek, amikor ilyen otromba és sértő kijelentések hangozhatnak el nyilvánosan egy magyar képviselő szájából a nyilvánosság előtt. Nem tudom, van-e még ország, ahol ép bőrrel szabadult volna? Szóval a mentelmi jog nem mentesít a kötelező tiszteletadás alól, és nem jogosít fel arcpirító gyalázkodásra! Örüljön, hogy számonkérés helyett ma is aktív politikus lehet, de hagyja a gyalázkodó kijelentéseket azoknak, akik nem is olyan rég surrantak be ide. Én büszke vagyok halott, rokkant, elnyomorodott bajtársaimra. Ön pedig csak büszkélkedjen az idegen rongyra, ammit viselt, a pufajkára! Itt ma mindenki lehet politikus, aki pedig kívül maradt a politika boszorkánykonyhájából, az legalább politológus. Csak tudnám legalább, mitől lesz valaki politológus? Az elmúlt két év alatt lett a politika mágusa? Ráépítkezve évtizedes szemináriumi, pártiskolai stb. sokéves alapjaira? Vagy kifordítva: a hosszú évek során behabzsolt marxista ideológiát, tanokat, mint a kis szabó az ócska nadrágot, átmasszírozta azt polgári fazonra? Nem tudom. Megint csak gyatra hasonlatom szalad papírra; ahhoz, hogy a suszter egy rossz cipőt csináljon, három évig viaskodott. Politikus, politológus azonnal lehet valaki, ha megfelelő székbe ült. S aztán beülve egymást vagy csak az egyik oldalt okítják, kritizálják, s küldenék idő előtt valahová. Torgyán legalább nem követül, kereken kimondja: Antall mondjon le, mert az a hely neki kell! S ha saját hívei, kiket Isten tudja honnan szedett elő, szintén ki akarják sajátítani most már az ő helyét, akkor is Antall mondjon le, mert... Hogy miért? Nem tudom. Talán, mert nem óvta őt megfizetett sztreleceinek manőverétől. S erre csodálatos történetet talál ki. A kemény, kiképzett, fegyveres kommandósokat hála Istennek elűzte egy tucat botokkal felszerelt hadfi. Szegény közbiztonság, szerencsés terroristák, jöhettek, csak botokat hozzatok. Attól fél a kommandó! S akkor jön a „neves” politikus (a rádió mondta), akiről ugyan hallottam a ködös múltban, hogy jó közgazdász (azt nem tudom, melyik közgazdaságból), de hogy mitől lett neves politikus, azt nem tudom. Lehet a szék varázsától. Egyébként miért ne? Politika... Hisz akit a rádió megszólaltatásra méltat, az ha nem „világhírű”, akkor legalábbis nagy hírű, közismert és neves. Még akkor is, ha a kutya se hallotta soha a nevét. Legalább 3-4 nagy hírű, külföldre szakadt hazánkfiáról hallottam már, hogy az USA külügyi főtanácsadója. (Lehet, hogy azért ilyen nagyszerű az USA-politika? Balkán stb.) Miért is ne? Az a bugyuta magyar közvélemény úgyis beveszi ezt a maszlagot. Az összes nagy tekintélyű bankár (valójában nagyrészt zugbankár), akiken keresztül Fekete a milliárdos kölcsönöket bonyolította, melyek megérdemelt gyümölcseként most élvezi a szép életet. (Néha hazaruccan, és elvágja az új Újpesti Áruház szalagját.) Gondolom, azt sem ingyen. Aztán a híres tanácsadó, aki nem tudom milyen tanácsot osztogathat az évtizedek óta elhagyott Kelet-Európáról, melyet le se fütyült, míg a 80-as évek újra üzleti reménnyel nem kecsegtették. Kinti újságíró, aki ugar, nagyon régen nem volt itthon, de azért mindent tud, sőt jobban tud, mint aki itt nyavalygott. Persze ilyen nemcsak újságíró van. Más is helyet követel a parlamentbe az évtizedek óta kint élőknek is. Miért ne? Itt mindent lehet. Torgyán mondta, nem fontos, hogy frakciója van, vagy nincs. Van benne valami. Saját frakciója, mely őt kizárta, ezzel a ténnyel már kilencre zsugorodott! De ezt nem akarja az sem tudomásul venni, aki aláírta kizárását. A frakcióvezetőt értem, nem akarja elveszíteni a pénzét, de a volt miniszter alelnök? Gondolkodni sem tud? Ő kizárta a tizedik tagot, akkor kilenc maradt, tehát nincs frakció. De ők frakció maradnak, akkor is, ha négyen határozták el. Hát így néz ki a politika. De jön a politológus, aki ugyan sok évvel ezelőtt még politikus volt, s csak hogy kimaradt az osztozkodásból, lett politológus — megmagyaráz mindent. Múltat, jelent és jövőt. Ő csak tudja, hisz végigcsinálta a múltat, csinálja a jelent, és alakítja a jövőt! Sajnos, a mi jövőnket, s nekünk, ha csak észre nem térünk! S ez a jövő olyan is lesz, mint a múlt! S mi, azaz utódaink fogják élni és „élvezni”. Szóval ez a politika (mert hogy mi a politológia, azt a fentiek után nem tudom). S ez egyben azt is jelenti, hogy a második feladatunk a belső politikai stabilitás megteremtése — nem egészen sikerült. Sőt! Nem sikerült, mit szépítsem? A harmadik, a gazdasági stabilitás sem akar a rendes mederbe igazodni. Az előbbi miatt is, meg másért is. Ez a generáció felnőtt, a szakemberei belenevelődtek egy tervgazdálkodásba. Idejük, módjuk sem, sőt akaratuk sem volt átnevelődni a piacgazdálkodás elemeire. Csak gyorsan megkapaszkodtak, vagy bevágódtak, mint szakemberek. Pedig ők a tervgazdálkodás szakemberei, és még tisztességes része sem tud könnyen kivergődni az évek alatt belesulykolt tervgazdasági gondolkodásba. Nehéz lesz ezt így érteni, azért engedtessék meg nekem, hogy egy példával éljek. (Sok-sok ilyen van!) Az én egyszerű közgazdasághoz nem értő koponyámba sehogy sem akart beleférni, hogy lehet az, hogy az a szén, amit komoly márkákért termel ki a német bányász, és amely sok száz kilométerre utazik, míg ideér, nem olcsón, de kevesebbe kerül, mint a forintért, majdnem helyben kiszedett szén? Tudom, hogy „az” a szén még egyszer olyan kalóriájú, de a márka forint, a 30—40 km és a 6—700 kilométer számításba véve még mindig felébe kell, hogy kerüljön a hazai, mint a nyugati vagy lengyel. Mi hát a magyarázat? A tervgondolkodás. Például az Elektromos Művek okosai kiszámítják, ennyi a szén ára, de kétszer annyit kell kirakni a vagonból, befuvarozni a művekhez, belapátolni a kazánba stb. Aztán jobban rongálja a kazánt, több a salak, amit ki kell szedni, el kell szállítani és a többi, így kijön, hogy neki tényleg olcsóbb a drága nyugati. Igen ám, de ha számítjuk a bányászok tízezereinek munkanélküli-segélyét, a bezárt bányászok munkanélküli-segélyét, a bányászok milliárdos fenntartási költségeit (nem beszélve az elbocsátások okozta feszültségről stb.), akkor azonnal kiderül, hogy bizony sokkal olcsóbb lenne a hazai szenet használni. De a művek fütyülnek a népgazdaság hasznára vagy kárára. Ők a tervüket úgy készítik el, hogy nyereséges legyen a vállalat, mert azután kapnak prémiumot. Hogy másutt milyen kár keletkezik? Mi az általános következmény? Az nem a mi asztalunk? így tanulták a tervgazdálkodásban. S így lesz a laikusnak érthetetlen mindez — a hazai szén drágább, mint a külföldi! S így van ez sok mindennel. Most a legvárosibb „aszfalt ifjoncnak” is fő gondja a mezőgazdaság. Mindenki szakértő, mindenki tudja, mit kellene csinálni. Csak a nagyüzem — mondja az illetékes is. Hát ez sem igaz így. A gabona, kukorica stb. nagyüzembe való. De a zöldség-gyümölcs, a háztáji baromfi, a tojás stb. már nem az (az export nagyobb részét a háztáji nadrágszíjak adták). Az Ausztriával szomszédos megyék fóliásai a hajnalban szedett termékkel már reggel a bécsi, grazi piacon lehetnének. Emlékezem a szentendrei kofahajóra, melyen száz meg száz menyecske hozta a málnát, epret stb. Ma várja a „felvásárlót”, aki addig alkuszik, míg a guruló málna kis része levet ereszt, s akkor az ár leesik. Persze másnap már a guruló is azonos árú. Újra meg kell tanítani a termelőt a piacra termelésre, s akkor a 8—10 forintos szabolcsi alma nem 60—70 forint lesz a budapesti piacon, s a termelő szemét nem lehet kitörölni fillérekkel. Nem lesz könnyű és rövid munka egyik sem. Szól a rádió... Ha rossz napom van, nehezen alszom el, vagy egyszer felébredek. Hosszú, egész nap tartó beszélgetések után ez történt a múlt héten szombatról vasárnapra virradó éjszaka is. Felébredtem egy órakor és bekapcsoltam a rádiót. Az éjszakai fecsegések hihetetlenül primitívek, sok esetben (nem mindig) otromba, sikamlós megjegyzésekkel fűszerezve a műsorvezető részéről, aki nyilván azt hiszi ilyenkor, hogy szellemes, sokszor félig-meddig kocsmai hangulatúak, ami nyilván az éjszakának és betérőknek köszönhető. Szóval nem az a magasröptű kultúrműsor az éjszakaiak nagyobb része. De ami az említett éjszaka volt, az egyenesen ijesztő és elrémítően felelőtlen volt. Csak két telefonbeszélgetést emelek ki a csokorból. A közbiztonságról, a szaporodó bűnözésről folyt a beszélgetés. Egy idős hölgy nagyon felzaklatva mondta el, hogy lakásától nem messze történt az utóbbi rablógyilkosság. Nappal és nyílt utcán. De este ő már ki sem mer menni. Nagy színházlátogató volt, ma már nem jár, mert fél későn hazamenni. Az ő táskájába ugyan csak beletenni lehet, de a rabló azt nem tudhatja. Miért nem intézkednek, hogy csökkenjen a bűnözés? Okos Tóbiás műsorvezető mindenáron arra akarta terelni a szót, hogy ezért a kormány a felelős, mert a rendőrség így meg úgy. A hölgy okosabb volt, mint hogy ilyen ostoba magyarázatba belemenjen (hisz minden későn hazatérő, színházból jövő mellé nem állíthatnak rendőrt!), mire a beszélgetés befejezése úgy hangzott: „Majd a legközelebbi választáskor.” Hogy mi lesz akkor, nem tudom. Valószínűleg ő sem! Aztán jött az elképesztő telefonbeszélgetés! Lassú, vontatott hang közölte, hogy az ő fejére 20 ezer forint vérdíjat tűztek ki. Ennyit. Rádiós kérdése logikus: honnan tudja ezt? Megjelent nálam három ember, akit felbéreltek. Van-e fegyvere? (Folytatás a 3. oldalon)