Kis Vasárnapi Ujsag, 1874 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1874-01-04 / 1. szám

KIS VASÁRNAPI ÚJSÁG, 3 1874. 1— 1. szám. Édesek voltak utolsó álmai a szülői házban. S még másnap reggel is, midőn beteg atyjától és halálsápadt anyjától, ki kezét görcsösen szivére szok­ta, búcsút vett. — Roland bátor és erős maradt. Sugárzó szemmel nézett körül, midőn a hajó fel­szedte a horgonyt s őt elvitte, messze hazá­jától, mig a beteg otthon sóhajtva rejté arczát párnáiba, s az anya néma fájdalom­ban térdre omlott. Ő nem sirt, nem imázott, ő csak egyet tudott, egyet értett, azt, hogy gyermekét elbocsátotta magától. Aztán jött egy másik fájdalom; férje hosszú szenvedés után meghalt. De fájdal­mában vigasztalá­tt a gondolat, távoli szép fiára, és üde, derült levelei, rózsa­szirmok­ként hullottak rideg, fagyos magánossá­gába. Roland egészen kiépült bajából, erős és izmos lett, ezt nem csak ő maga írta, de az orvosok, a jó barátok és a hű öreg szolga is. Még csak néhány hetet kell várnia, é­s Roland egészen visszatérend hozzá; az elválás nehéz áldozata tehát nem volt ered­mény nélkül. És végre megérkezett utolsó, örömet lehelő levele, és aztán a tudósítás, hogy a hajó már útra kelt, és aztán -- — néma hallgatás! — — — Ama hajó, mely egy vágyó, remélő, váró, magányos anyának legdrágább kin­csét vitte, eltűnt, elveszedt, elsülyedt . . . Évek múltak el, mig a mindentől meg­fosztott anya ismét világosan eszmélni ta­nult, hanem valami gyötrő nyugtalanság maradt meg kedélyében ama sötét időkből; folytonosan utazni vágyott. Mindazon ten­geri fürdőket meglátogatta, melyek azon útnak közelében voltak, mit ama hajó tán folytatott, de sehol sem maradt sokáig. Egészsége szemlátomást fogyott, az orvosok szigorun tiltották őt az erős, éles tengeri jégtől, — hiába,­­ csak folytonosan bolyon­gott, béke és nyugalom nélkül. Így jelent meg egy napon az említett, az északi tengernek legdélibb fekvésű szigetén, és csodálatos módon nemsokára kinyilatkoz­­tató, h­ogy itt ébredt lelkében először a nyugalom utáni vágy. Három éven át jött el mindig tavaszszal, és cselédjei azt beszél­ték, hogy otthona valóságos lázas vágygyal várja az elutazás napját. Már a második nyár vége felé annyira megerősödött, hogy néha társalgó nője kar­jára támaszkodva, kertjében fel s alá járha­tott. Úgy látszik, hogy a merev, dermesztő fájdalom csendes szomorúsággá változott, szemei más kifejezést nyertek. A szegények itt is, mint mindenütt, a­hol megjelent, angyalt láttak benne; óriási fájdalma, szörnyei szenvedése nem keseríte el nemes szívét. A harmadik nyáron súlyos betegségbe esett, nem utazhatott el, a szigeten telelt és csak lassan épült fel. De tavaszkor megint annyira felüdült, hogy a szigeten hosszabb sétákat is tehetett, melyek mindig meszebbre és messzebbre terjedtek, s végre a „Hon­talanok otthonjá "-hoz is. És ott történt valami csodálatos — szívrenditő! —Az idegen belépett a kapun, velőtrázó sikoltást tett, s a bejárás melletti sirdomb mellett térdre omlott. Homloka a hantra hajolt, kezei görcsösen átfogták a kis keresztet, melyre fia születésének napja és évszáma volt irva. A megrémült társalgónő fel akará­tt emelni s ijedten hajolt föléje. Ekkor amaz felemelé fejét s túláradó szemmel mondá: — Csitt, te balga, nem látod hát, hogy olyan boldog vagyok, a milyen én még a földön lehetek? Hiszen feltaláltam gyerme­kemet! Itt nyugszik ő, az én fiam, én tudom azt. Az anya feltalálja gyermekét s meg­ismeri, habár a földnek legmélyebb mélyébe rejtsék is el előle! — Ezen óra óta sirhatott s azóta mindennap elvándorolt a magányos temetőbe, hol a hontalanok alusznak. És valóban feltalálta elveszett fiát, — egy halász világosan emlé­kezett arra, hogy egy szép, barna fürtös ifjút temettek e sírba, egy aranymedaillon volt nyakán, bevésett nap- és évszámmal, — mint hittek, születésének napja és éve lehetett, s azért is írták azt sírkeresztjére. S igy hát az anyai szív vágya helyesen vezeté őt gyermeke sírjához. — Ezentúl nincs egyéb teendőm e föl­dön, csak nála maradni és utolsó kiválósá­gát teljesíteni, — mondá, és halkkal, halk­kal, mintegy álomban suttogá e szavakat: „Kedvesim­, ha halva leszek: A sírhoz, hol aluszom, Szom­orutuzt ültessetek . .

Next