Kis Vasárnapi Ujsag, 1874 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1874-01-04 / 1. szám
KIS VASÁRNAPI ÚJSÁG, 3 1874. 1— 1. szám. Édesek voltak utolsó álmai a szülői házban. S még másnap reggel is, midőn beteg atyjától és halálsápadt anyjától, ki kezét görcsösen szivére szokta, búcsút vett. — Roland bátor és erős maradt. Sugárzó szemmel nézett körül, midőn a hajó felszedte a horgonyt s őt elvitte, messze hazájától, mig a beteg otthon sóhajtva rejté arczát párnáiba, s az anya néma fájdalomban térdre omlott. Ő nem sirt, nem imázott, ő csak egyet tudott, egyet értett, azt, hogy gyermekét elbocsátotta magától. Aztán jött egy másik fájdalom; férje hosszú szenvedés után meghalt. De fájdalmában vigasztalátt a gondolat, távoli szép fiára, és üde, derült levelei, rózsaszirmokként hullottak rideg, fagyos magánosságába. Roland egészen kiépült bajából, erős és izmos lett, ezt nem csak ő maga írta, de az orvosok, a jó barátok és a hű öreg szolga is. Még csak néhány hetet kell várnia, és Roland egészen visszatérend hozzá; az elválás nehéz áldozata tehát nem volt eredmény nélkül. És végre megérkezett utolsó, örömet lehelő levele, és aztán a tudósítás, hogy a hajó már útra kelt, és aztán -- — néma hallgatás! — — — Ama hajó, mely egy vágyó, remélő, váró, magányos anyának legdrágább kincsét vitte, eltűnt, elveszedt, elsülyedt . . . Évek múltak el, mig a mindentől megfosztott anya ismét világosan eszmélni tanult, hanem valami gyötrő nyugtalanság maradt meg kedélyében ama sötét időkből; folytonosan utazni vágyott. Mindazon tengeri fürdőket meglátogatta, melyek azon útnak közelében voltak, mit ama hajó tán folytatott, de sehol sem maradt sokáig. Egészsége szemlátomást fogyott, az orvosok szigorun tiltották őt az erős, éles tengeri jégtől, — hiába, csak folytonosan bolyongott, béke és nyugalom nélkül. Így jelent meg egy napon az említett, az északi tengernek legdélibb fekvésű szigetén, és csodálatos módon nemsokára kinyilatkoztató, hogy itt ébredt lelkében először a nyugalom utáni vágy. Három éven át jött el mindig tavaszszal, és cselédjei azt beszélték, hogy otthona valóságos lázas vágygyal várja az elutazás napját. Már a második nyár vége felé annyira megerősödött, hogy néha társalgó nője karjára támaszkodva, kertjében fel s alá járhatott. Úgy látszik, hogy a merev, dermesztő fájdalom csendes szomorúsággá változott, szemei más kifejezést nyertek. A szegények itt is, mint mindenütt, ahol megjelent, angyalt láttak benne; óriási fájdalma, szörnyei szenvedése nem keseríte el nemes szívét. A harmadik nyáron súlyos betegségbe esett, nem utazhatott el, a szigeten telelt és csak lassan épült fel. De tavaszkor megint annyira felüdült, hogy a szigeten hosszabb sétákat is tehetett, melyek mindig meszebbre és messzebbre terjedtek, s végre a „Hontalanok otthonjá "-hoz is. És ott történt valami csodálatos — szívrenditő! —Az idegen belépett a kapun, velőtrázó sikoltást tett, s a bejárás melletti sirdomb mellett térdre omlott. Homloka a hantra hajolt, kezei görcsösen átfogták a kis keresztet, melyre fia születésének napja és évszáma volt irva. A megrémült társalgónő fel akarátt emelni s ijedten hajolt föléje. Ekkor amaz felemelé fejét s túláradó szemmel mondá: — Csitt, te balga, nem látod hát, hogy olyan boldog vagyok, a milyen én még a földön lehetek? Hiszen feltaláltam gyermekemet! Itt nyugszik ő, az én fiam, én tudom azt. Az anya feltalálja gyermekét s megismeri, habár a földnek legmélyebb mélyébe rejtsék is el előle! — Ezen óra óta sirhatott s azóta mindennap elvándorolt a magányos temetőbe, hol a hontalanok alusznak. És valóban feltalálta elveszett fiát, — egy halász világosan emlékezett arra, hogy egy szép, barna fürtös ifjút temettek e sírba, egy aranymedaillon volt nyakán, bevésett nap- és évszámmal, — mint hittek, születésének napja és éve lehetett, s azért is írták azt sírkeresztjére. S igy hát az anyai szív vágya helyesen vezeté őt gyermeke sírjához. — Ezentúl nincs egyéb teendőm e földön, csak nála maradni és utolsó kiválóságát teljesíteni, — mondá, és halkkal, halkkal, mintegy álomban suttogá e szavakat: „Kedvesim, ha halva leszek: A sírhoz, hol aluszom, Szomorutuzt ültessetek . .