Kis Vasárnapi Ujsag, 1874 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1874-10-18 / 42. szám

1874. — 42. szám. KIS VASÁRNAPI ÚJSÁG. 659 hol kalapot, hol csizmát, hol felöltöt vesz ezeknek a porontyoknak, és aztán panasz­kodik, ha betérek a korcsmába és egy-két korty bort iszom. Azt mondja, részeges em­ber vagyok, eliszom a keresményemet, és nem viszek a házhoz semmit. Egy kis ke­nyérre, ruhára valót. Hogyis ne?! Majd, annak a két porontynak, akik miatt mindig bajom van a feleségemmel, a­kik miatt mindig panaszkodást, sirás-rivást kell hal­lanom. . . . No de nem is állom már ki so­káig. El kell pusztulni a háztól ennek a két gyermeknek. Akkor aztán mindjárt jobban megy a dolgom, mert két evővel és ruhaszaggatóval kevesebb lesz a háznál, és illatom kedvemre a Jakab zsidó korcsmájá­ban. Még hozzá nem is dolgozom semmit, pedig most se valami sokat dolgozom, mert hát a Kató nagyon munkás asszony — azt meg kell adni — s dolgozik helyettem is— Majd elpusztítom én ezt a két porontyot nemsokára. Ily istentelen gondolatok és tervek fo­rogtak a részlelkű, test, dologkerü­lő és iszákos ember fejében, és vad dühében csi­korgatta a fogát, mint egy kőszült vadállat, s ütésre emelt kezekkel rohant az ártatlan kis­fiukra, kegyetlenül megverve őket. Sokkal romlottabb, gonoszabb volt már a szíve, lelke, a test élet és iszákosság miatt, semhogy megindult volna a szegény kicsi fiuk keserves jajgatásán és fájdalmas panaszaikon. Gonosz terve mindennap jobban-jobban megerősödött. Csak valami kedvező alka­lomra várt még, hogy e tervét véghez vi­gye, még pedig úgy, hogy senki i­e tudja meg, hogy mostohafiait ő veszítette el. A gonosz! — Nem gondolt az Istenre!­­­­Nem gondolt arra, hogy az mindent lát, a­mit az emberek nem láthatnak is, és az Isten igazságos, ki a bűnöst előbb-utóbb megbünteti. „Nemsokára lerázlak én már titeket a nyakamról, várjatok csak porontyok! vár­jatok csak!“ És az alkalom a gonosz terv kivitelére valóban megjött. A borzasztó ember azt az éjszakát választotta ki erre nézve, melyen felesége, — Kató asszony — a grófi kas­télyban volt mosni, — a­mint említettük is már — hol már, két nap óta tartózkodott, csak éjszakára térve haza gyermekeihez, hogy megnézze: nincs-e­­ valami bajuk? de a­honnan ekkor, a rosz idő miatt, éjsza­kára nem jöhetett haza, bár, mint jó, érzé­­kenyszivü anya sokat nyugtalankodott gyermekei miatt, s mintha valami fájdal­mas előérzet támadt volna anyai szívében, egész éjjel nem bírt aludni. A gonosz ember — ki kora­ reggel tá­vozott hazulról e napon, bezárva a házba, s éhen szomjan magukra hagyva a gyerme­keket — késő este tért haza a gyermekek­hez, kik az éhség s a félelem miatt keser­vesen sírták. — Elhallgattok mindjárt ?!...— kiáltó durván a bortól mámoros ember, a lelketlen mostoha apa. — Mindjárt belétek fojtom a hangot. A két kis gyermek — Imre és Sándor — megrettenve némult el. Ők még nem értették, mit mondott a mostoha apa, mert még csak keveset tudtak beszélni, és így a más emberek beszédéből érteni, hanem azért tudták szegénykék, hogy a gonosz ember valami nem jót mondhatott, és hogy nekik el kell hallgatni, mert különben ke­gyetlenül fog velük bánni a mérges em­ber, kinek rút vörös arcza olyan vad, ijesztő volt, s szemei olyan haragos tűzben vil­logtak ! — Majd nem soká visítotok már az én fülembe ! — m­ormogá aztán. — Ez az utolsó este! . . . Épen alkalmas rá az idő, hogy örökre eltegyem láb alól ezt a két poron­tyot.... Az anyjuk nincs itthona ... az idő zivatarra készül ... az éjszaka sötét lesz, mint a pokol, mikor ördögöt akasztanak. Éppen alkalmas idő. Odalépett a házikó ablakához s kite­kintett. A szél otthinn épp e pillanatban zú­gott fel, rémes dudolással megzörgetve s megmozgatva a panaszkodva nyikorgó ab­lak üvegtábláit. — Csak zúgj, csak zúgj szelecske! — kiáltott fel a kegyetlen mostoha a düh és gonosz káröröm kaczagásával, mely által hasonlított egy vigyorgó ördöghöz, milye­neket a falra meg a kalendáriumokba szoktak festeni a tudatlan, babonás embe­rek bámulására és félelmére. — Csak zúgj, 42*

Next