Kis Vasárnapi Ujsag, 1874 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1874-10-18 / 42. szám
1874. — 42. szám. KIS VASÁRNAPI ÚJSÁG. 659 hol kalapot, hol csizmát, hol felöltöt vesz ezeknek a porontyoknak, és aztán panaszkodik, ha betérek a korcsmába és egy-két korty bort iszom. Azt mondja, részeges ember vagyok, eliszom a keresményemet, és nem viszek a házhoz semmit. Egy kis kenyérre, ruhára valót. Hogyis ne?! Majd, annak a két porontynak, akik miatt mindig bajom van a feleségemmel, akik miatt mindig panaszkodást, sirás-rivást kell hallanom. . . . No de nem is állom már ki sokáig. El kell pusztulni a háztól ennek a két gyermeknek. Akkor aztán mindjárt jobban megy a dolgom, mert két evővel és ruhaszaggatóval kevesebb lesz a háznál, és illatom kedvemre a Jakab zsidó korcsmájában. Még hozzá nem is dolgozom semmit, pedig most se valami sokat dolgozom, mert hát a Kató nagyon munkás asszony — azt meg kell adni — s dolgozik helyettem is— Majd elpusztítom én ezt a két porontyot nemsokára. Ily istentelen gondolatok és tervek forogtak a részlelkű, test, dologkerülő és iszákos ember fejében, és vad dühében csikorgatta a fogát, mint egy kőszült vadállat, s ütésre emelt kezekkel rohant az ártatlan kisfiukra, kegyetlenül megverve őket. Sokkal romlottabb, gonoszabb volt már a szíve, lelke, a test élet és iszákosság miatt, semhogy megindult volna a szegény kicsi fiuk keserves jajgatásán és fájdalmas panaszaikon. Gonosz terve mindennap jobban-jobban megerősödött. Csak valami kedvező alkalomra várt még, hogy e tervét véghez vigye, még pedig úgy, hogy senki ie tudja meg, hogy mostohafiait ő veszítette el. A gonosz! — Nem gondolt az Istenre!Nem gondolt arra, hogy az mindent lát, amit az emberek nem láthatnak is, és az Isten igazságos, ki a bűnöst előbb-utóbb megbünteti. „Nemsokára lerázlak én már titeket a nyakamról, várjatok csak porontyok! várjatok csak!“ És az alkalom a gonosz terv kivitelére valóban megjött. A borzasztó ember azt az éjszakát választotta ki erre nézve, melyen felesége, — Kató asszony — a grófi kastélyban volt mosni, — amint említettük is már — hol már, két nap óta tartózkodott, csak éjszakára térve haza gyermekeihez, hogy megnézze: nincs-e valami bajuk? de ahonnan ekkor, a rosz idő miatt, éjszakára nem jöhetett haza, bár, mint jó, érzékenyszivü anya sokat nyugtalankodott gyermekei miatt, s mintha valami fájdalmas előérzet támadt volna anyai szívében, egész éjjel nem bírt aludni. A gonosz ember — ki kora reggel távozott hazulról e napon, bezárva a házba, s éhen szomjan magukra hagyva a gyermekeket — késő este tért haza a gyermekekhez, kik az éhség s a félelem miatt keservesen sírták. — Elhallgattok mindjárt ?!...— kiáltó durván a bortól mámoros ember, a lelketlen mostoha apa. — Mindjárt belétek fojtom a hangot. A két kis gyermek — Imre és Sándor — megrettenve némult el. Ők még nem értették, mit mondott a mostoha apa, mert még csak keveset tudtak beszélni, és így a más emberek beszédéből érteni, hanem azért tudták szegénykék, hogy a gonosz ember valami nem jót mondhatott, és hogy nekik el kell hallgatni, mert különben kegyetlenül fog velük bánni a mérges ember, kinek rút vörös arcza olyan vad, ijesztő volt, s szemei olyan haragos tűzben villogtak ! — Majd nem soká visítotok már az én fülembe ! — mormogá aztán. — Ez az utolsó este! . . . Épen alkalmas rá az idő, hogy örökre eltegyem láb alól ezt a két porontyot.... Az anyjuk nincs itthona ... az idő zivatarra készül ... az éjszaka sötét lesz, mint a pokol, mikor ördögöt akasztanak. Éppen alkalmas idő. Odalépett a házikó ablakához s kitekintett. A szél otthinn épp e pillanatban zúgott fel, rémes dudolással megzörgetve s megmozgatva a panaszkodva nyikorgó ablak üvegtábláit. — Csak zúgj, csak zúgj szelecske! — kiáltott fel a kegyetlen mostoha a düh és gonosz káröröm kaczagásával, mely által hasonlított egy vigyorgó ördöghöz, milyeneket a falra meg a kalendáriumokba szoktak festeni a tudatlan, babonás emberek bámulására és félelmére. — Csak zúgj, 42*