Kisalföld, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1957-05-01 / 100. szám
„Minden csillagban a Kreml csillagát látom..." Minden folyóban a Volga vizét kutatom, minden vidéken hazai tájakról álmodozom. — Anyámat látom, topog szegényke az udvaron, a feleségem künn áll a kapuban és azt suttogja: merre lehetsz ,most Borisz, kedvesem. S egyszer majd egy nyári festen kopott zubbonyomban megállók a kerítés alőtt.. . De lehet, hogy posta jön, lehajtott fejjel adja át valaki, s szívéhez kap az én kis öregasszony anyám ... ... Ennyit mondanak mindössze Borisz Romanov szovjet költő versei. Nem ismert költő. Ne is keressék nevét antológiákban, irodalmi folyóiratok lapjain. Versei még hazájában is ismeretlenek, én ismerem csak egyedül... S talán néhány olajos zubbonyos katona, akik az esti ég csillagjaiban a Kreml csillagát látják, mint ő. Versei — melyek most látnak először napvilágot — nem nagy művek. A verslábak döcögnek, sután csengenek a rímek, a hasonlatok egyszerűek, gondolatai szűk körben mozognak. Nehéz dolga van a fordítónak, akadozva halad sorról-sorra előre, s néha megáll... mert elfátyolosodnak a szemei, torkát fojtogatja a sírás, remeg a toll... Miért? Olyan megrendítőek ezek a sorok? Ma még beszélgettünk a kert alatt, S te kérdeztél: mi bánt? Oly bús a képed. . . Hej, virradatkor indul egy vonat, S tán soha többé nem látlak már téged. golta: A bátyám jól beszél oroszul, talán hasznát veszi... Ráírta a címet: Giricz Mátyás rendező, Győr, Kisfaludy Színház, így került a füzet Győrbe .A csomagot együtt bontottuk fel, együtt olvastuk a füzet címlapján a nevet: Romanov Borisz G. Találomra nyitottuk fel a füzetet, mely a »piszkes ruszki« verseit tartalmazta. S amikor az első verset elolvastuk, sokáig nem tudtunk szólni. Égő szemmel néztünk magunk elé. Hogy mire gondoltunk? Nem mondom el. Aki ember, az érti, aki nem annak semmi köze hozzá. Október végén történt Csepelen. Ellenforradalmi banditák egy szétlőtt tankban, a halott harckocsizó kezében értékek után kutattak. Nem találtak semmit, csak egy kopott, sárgafedelű füzetet. Röhögve mutogatták egymásnak: -Nézd csak a pszkes ruszki... Az ázsiai barbár dög ... Talán a rablóit holmit írta össze benne.. .« Azután ledobták a sárba, rátapostak. Egy csepeli ifjúmunkás felvette, letörölte róla a sarat, hazavitte, elrejtette. A suhancok és bűnözők uralmának végnapjai után újból elővette s tiszta papirosba csoma-Tudom, hogy vársz, tudom, hogy nem feledted Szerelmünk még. . . Nem kellenek szavak. . . Az idő száll felettem és feletted, De kettőnk sorsa mindig egy marad. Elröppennek a távol töltött évek. Hidd el, nem is kell várni már sokat, S egy szép napon megtelik régi, tépett Zubbonnyal majd egy katonavonat. A hátizsákban néhány apró holmi. . . A házunkban dereng az esti fény, Te észreveszel, s némán — nem kell szólni — Ragyogva, lassan elindulsz felém. A derékszíjam csendesen leoldod, Egy könnycsepp bújik mindkettőnk szennán, S én mindent elfelejtek, újra boldog Leszek, hogy látlak, újra látlak én. Alatta a dátum. Magyarország — 1960. Törénelmi dátum. Mit írjak rólad Boisz Romanov, szovjeten asz kiskatona, aki szazadidődben vereket írni, akinek szemében lesszi erdők képe tükeződött, s akinek szíve, mint a hegyipatak, olyan szta volt. Nem tudok nőst frázisokat írni, megrendültem és szégyellem magam... Szégyellem magam, mert gyilkosaiddal egy nyelvet beszélek és szégyellem magam, hogy nem tudtalak tőlük megvédeni. Most már, hogy magyarázzam meg neked, Borisz Romaov, — testvére egy másik szovjet katonának, akit az utcán leköptek és ő mozdulatlanul, némán állt tovább — hogyan mondjam meg, hogy nem én köptem és nem én lőttem. Hiába is bocsátanál meg. A seb úgyis ö öleké éget, hogy hazám fiai tették ezt veled. Azok, akikről olyan kedves ró, Valahol messze borinak az árnyak■ ■ , Uj rügy fakad tavasszal majd a fán, A feleségem mást talál magának, Csak te maradsz magadra jó anyám. ■ , Kicsiny fiam majd felnő, s drága szája Kérdést pötyög: apácskám merre van? A mama sir, s úgy mondja csak magában: — Idegen földben nyugszik, kisfiam. S elküldöm hazádnak vágyódásodat, álmaidat, szeretetedet. Visszaküldöm a földre, ahonnan származott. Elküldöm, hogy lemossam magamról a honfitárs búr részességét, elküldöm, mert testvérem voltál. Egy katona levele Ha érdekli a szolgálat barátom, Elmondhatom, hogy boldog vagyok. Idegen minden itt e messzi tájon, A szó, a lány, a rét, a csillagok. Úgy élünk itt, mint pásztor künn a sztyeppén, Vagy jeges tajgán szófukar halász, Bús harmónikaszó közt emlékezvén. .. Egy ismerős kert. . . lány. . . egy régi ház. . . Otthon — tudod — más volt a naplemente. . . Együtt sétáltunk. Várt a vadonat Kicsiny erdőnknek. Vajon hova menne Itt távol — mondd — egy árva katona. Nem mondom, szépek erre is a rétek, Akadnak itt is erdők és tavak, De nékem otthon, otthon van csak élet, Az én falumban, hol a kis patak A dombok alját mossa. Oh, de régen Láttam hazámat. . . Oh, ti tengerek, Moszkvánk, Volgánk. . . és mindegyik vidéken Testvérek, drága szovjet emberek. Csak álmodok most rólad, s hordozom Magamban édes erdeidnek húsét. . . Bizony komám, nyugodtan mondhatom. Nem élet az otthon — de gyönyörűség. 1945. május 1. Budapesten. . . A felvonulók feje felett meg a háború nyomaként ott meredezett egy lelőtt, és az épületbe fúródott Stuka, olyan szeretettel írtál kicsiny füzetedben. Bocsánatot kérek tőled, Borisz Romanov egy ország nevében. Bocsánatot kérek egy távoli, Az utolsó sor fordításánál sokat gondolkoztam. Ő ugyanis így írja szószerint: Az élet otthon nem is élet, hanem mánia. Bocsáss megérte Borisz Romanov, hogy elferdítettem a sort, nálunk nem értik a te hasonlatodat. Kicsit kiegyengettem a verslábakat is, valamivel jobban csengettem össze a rímeket. Azért tettem csak, nehogy valamelyik magyar író azt mondhassa: ■ »Lám, milyen primitíven írnak ezek az oroszok, egy rendes rímük nincs. Hiába. Ruszki kultúr«. Te csak pihenj Borisz Romanov Megvédek én ezentúl , a rágalmaktól. Ha kell, hát úgy, hogy kijavítom rímeidet. Haláloddal egy nagy család fogadott be, melyet talán nem is ismersz A szabadságért elesett költők családja. Ott állasz őszhajú, megtört nénikétől, egy szorooruszemű fiatalasszonytól és egy kicsiny gyerektől. Elküldöm nekik egyik utolsó versedet. Borisz Romanov, elesett vörös katona. Olvassátok el itthon is hazájukat fillérekért eladó, könnyű szívvel elhagyó brigantik, olvassátok hogy ír hazájáról egy ‘barbár ruszkl« közkatona Garda Lorca, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós és a fasiszták által meggyilkolt szovjet költők mellett. Persze közöttük is közkatona maradsz, de ebben a családban közkatonának lenni is nagyszerű. Nem tudom hol temettek el Borisz Romanov, ha egyáltalán eltemettek. Én így temettelek el magamban: Vörös posztóval letakart koporsód után — melyen ott csillog Komszomol jelvényed — diszlépésben vonulnak bajtársaid. Katonazenekar játssza az elesett forradalmárok gyászindulóját. Utánatok pedig — Borisz Romanov hősi halált halt vörös katona — egy lehajtottfejű, sokat szenvedett és sokat tévelygett nép vonul s énekli halkan: »Szerettétek a népet és meghaltatok ...« Kardos György VÁRNAI ZSENI: De’mi május Egzengős szavakkal, hogy mindenki hallja, lángoló betűkkel, hogy mindenki lássa, szívem vérével, hogy a szívekbe szálljon, ezt a nagy, kiharcolt Májust kikiáltom. Eljött a nagy Május, eljött a nagy Május! Minden égtájaknak és mindegyik népnek, a vérző földgolyón minden világrésznek, minden nemzeteknek és minden hadaknak, kik a szabadságért élnek, s ha kell, halnak, hirdetem, hogy eljött, eljött a nagy Május! És a gáncsotoknak és a reszketőknek, akik tűnt századok emlékén tengődnek és nem merik hinni, hogy szebb holnap érik, lángdalak lobogják a földtől az égig. Eljött a nagy Május! Eljött a nagy Május! Eljött a nagy Május, világrengés szülte, föld megindulása, égnek szakadása, dübörögve jött el, félelmetes fénnyel, poklokkal csatázva, s győzve dicsőséggel, jött a szabadító nagy, igazi Május! S mind a letiportak, s föltámadó népek, a Torzók, szenvedők, az ínséggel vertek, évszázadok óta most először bátran, szabad lélekkel a nagy szabad világban ujjongva kiáltják: Eljött a nagy Május! Eljött a nagy Május, vér és könny özöne nem hullott hiába. Eljött a nagy Május! Amióta ember tapossa e földet, soha még meg nem ért nagyobbat és többet, szabadságunk fénye Ez a vörös Május! Világrengés szülte, világrengés hajtja, a vörös Keletről, a sápadt Nyugatra és nincsen megállás és jaj a hadaknak, kik a szabadságnak barrikádot raknak, fülperzseti őket a nagy szabad Május! A nagy vörös Május!