Kisalföld, 1960. február (5. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-02 / 27. szám
1800. telefonia., kedd Cárokba került az ütött koll, patt, sok vihart, szelet, esőt, napsütést látott bőrtáska. Szíjai ernyedten csüngnek alá, mint fáradt ember karja. Már nem nyúl többé ásító torkába a jól ismert kéz, hogy az „Itt a postás bácsi" kiáltásra átnyújtsa örömök, bánatok híradását. Letelt az idő: több mint négy évtized. A hatodik X-et tapossa Csontos József postás, hivatalos címén postai vezető főkezelő. Itt az ideje a pihenésnek. Új gazdát kap a nagy táska, más róla Csontos József helyett a jól ismert utakat, utcákat, lépcsőket, más csönget, kopog be az ajtókon, más arc láttán örvendeznek, vagy búsulnak a levelet, újságot várók. Negyvenhárom esztendő. .. Tengernyi levél, lap, újság. Tele lehetne velük teríteni talán egész Győr városát. Csontos József rótta-rótta az utcákat sötétkék egyenruhájában, hordta a leveleket, amelyekben a történelem íródott negyvenhárom esztendő alatt. 1917. szeptember 1. Tizenkét éves ekkor Csontos József. Megkezdi postás pályafutását Szombathelyen, a 2. számú hivatalnál. Volt tábori postás Hajmáskéren, s nyolcévi szolgálat után, 1925. júliusában a győri 2-es postahivatalhoz került. 1930-ban kapta meg a nádorvárosi körzetet, s nádoros volt 1948-ig. Aztán a révfalui körzetbe került, s 1949 óta tegnapig a Czuczor utcai és a Széchenyi téri rész volt a körzete. Az idők változtak, s változott bennük Csontos József is. Pedig nem történt vele semmi különös. Csak a dér a postássapka alatt is megtalálta a haját, s a léptei friss kopogása is alább-alább hagyott. Ette az idő a lábait, a nyakizmait; a nehéz táska súlya húzta éveken és éveken át. De Csontos József az utolsó levél, az utolsó újság kikézbesítéséig becsülettel tette a kötelességét. És nemcsak becsülettel, szeretettel is. Amikor arról beszél, hogy most már nem kell többé bemennie a hivataliba, nem kell minden reggel a nyakába keríteni a nagy bőrtáskát, elhomályosulnak a szemei. Pedig nehézvolt a negyvenhárom év. Nem volt ideje terveket szőni. Várta a kötelesség, a munka, a család, a két gyerek taníttatásának, nevelésének gondja. Most már ráér terveket szőni. E hónapban pihenni akar, aztán be-bejárt majd a hivatalba, hiszen kérték is erre. Talán még helyettesítést is vállal, aztán sétál majd mint magánember a győri utcákon, ahol annyit járt, sietett, mint szolgálatos. Kicsit talán segít az asszonynak bevásárolni, tenni-venni a ház körül, s telnek majd a napok, az évek a biztos nyugdíj mellett. Pihen majd és emlékezik. Most meg benne van a munka lendülete, hiszen egy napja, hogy abbahagyta. De nemsokára az emlékek távolába kerül az az idő, amikor elkezdte az elsők között az újságokat is hordani a levelek mellett, majd az ellenforradalom zűrzavaros napjai után megint az elsők között volt, akik vállalták a párt szavának a terjesztését, holott akkor sokan kigúnyolták, kinevették, fenyegették is érte. De Csontos József becsületes szíve tudta, hol a helye. S amikor a nyakába vette az újságokkal tömött táskát, könnyebbnek érezte, ha arra gondolt, hogy jó lapterjesztői munkájáért nem egyszer kitüntetés, jutalom járt neki, szanatóriumi beutalás is, hogy gyógyíttassa a fájós lábait. A régi világban pedig... 1931 nyarán a pécsi főigazgatóság Hévízre kérte ki, mert szükség volt a postai forgalom minden ágában járatos kézbesítőre. Amikor visszatért, nehezebb munkát adtak neki, mint amit otthagyott, mondván, hogy úgyis csak nyaralt, most dolgozzék. Csontos József átadta a szolgálatot. Olyan becsülettel adta át, amilyen becsülettel teljesítette. Aki most már a Széchenyi teret, a Czuczor utcát rója, megkapott tőle minden segítséget, hogy ne legyen fennakadás a munkájában. Csontos József a negyvenhárom év minden napjára tiszta lelkiismerettel tekinthet vissza. Ezért lesz derűs a nyugdíjas élete. S mikor a jelen lassan múlttá fakul vagy szépül, biztos, hogy álmában gyakran jár madja körzeteiben. S ha mint a megérdemelt pihenést élvező ember elsétál a régi kedves győri utcákon, biztos, hogy sokan fogják örömmel üdvözölni a postásbácsiit. Mert Csontos József szerette a munkáját, ezért szerették őt. S a munka, amit szívesen végez valaki, már hivatás. A hivatás pedig csak akkor szűnik meg, amikor örökre búcsút kell mondani a körzetnek... Várnagy Györgyné KÖZELEDETT már a reggel, de még éjszaka volt. A köd áthatolhatatlanná tette a sűrű sötétséget. A határőr járőr a Fertő melletti nyomsávot ellenőrizte. Az éles fényű elemlámpát állandóan villogtatni kellett, nehogy letévedjenek a százszor járt útra. A járőr alaposan megvizsgált minden gyanús jelet, de közben folyton az járt a katonák fejében, hogy ugyan ki lenne az az őrült, aki ebben az időben nekimerészkedne a Fertőnek. A ködben lehetetlen tájékozódni, s különben ige a néhány napja még kőkemény jégpáncél az enyhe fuvallatra már elvékonyodott a nádasok között, a szabad vizen pedig már zajlik a jég. Még a legelszántabb ember is meggondolja, hogy útnak merjen-e indulni. Alighogy elhagyták a katonák Ballot, megálltak. A nyomsávon határozottan kivehető lábnyomokat fedeztek fel. Alaposan megvizsgálták a nyomokat, s nem akartak hinni a szemüknek. Felnőttek lábnyomai mellett apró gyermekcipőcskék nyomait is látták, méghozzá nem is egyfajtáért. SZÁGULDOTT a jelentés a soproni határőrség parancsnokságához. Ami ezután következett, felér egy hőskölteménnyel Nem kellett hozzá sok idő kideríteni a szökevények személyazonosságát. A balfi Pintér Antal és Király László voltak azok feleségestől. Velük öt apró gyerek A legkisebbik hat hónapos, a legnagyobb sincs még hatéves. — Bestiák ezek, nem szülők — szorította ökölbe a kezét az egyik határőrtiszt. A törzs többi tagjának arca is komor volt. A gyerekekre gondolt értük aggódott valamennyi. A jelentésieket gyorsan összegezték. Nem volt nehéz megálllapítani, hogy a csoport nem juthat át, mert a szabad vizein feltört a jég. Jeges vízben pedig kilométereket gyalogolni, az maga a halál. — Ott kucoroknak valamelyik nádsziget közepén — reménykedett a másik tiszt. A harmadik hozzátette: — Hacsak közben le nem szakad alattuk a papírvékony jég. Akkor pedig az isten legyen irgalmas a szegény gyerekekhez, mert a szüleik nem voltak irgalmasak. — Fel kell kutatnunk őket. Nem várhatjuk meg, míg visszafordulnak. Pedig nem érdemli meg az a négy ... — elharapta a szót a határőrtiszt. — Nem is értük! A gyerekekért! — csattant a vezető hangja. S megkezdődött a harc az életért MOZGÓSÍTOTTÁK az összes mozgatható járőralakulatokat. Nem sokkal a kivilágosodás után készen álltak az emberek Életveszélyes volt a rájuk váró feladat. Közben a jég még jobban megvéseonyodott s számítani lehetett rá, hogy beszakad alattuk. Elindultak. Alig tettek néhány lépést, negyvenen már meg is fürödlték. Megrázták magukat, aztán indultak tovább. Minden emberre szükség volt, ha életben akarják találni a gyermekeket. Ekkor meg a tűz szólt közbe. A nádgazdaság, mint sem sejtve a történtekről, eredeti tervéhez híven felgyújtotta az egyik le nem aratott nádszigetet, hogy jövőre jó nádat kapjon. Most már azért aggódtak a katonák, nehogy a tűzbe pusztuljanak a kicsinyek, amikor már közeledik a segítség. Túljutottak a tűz fészkén. Most ismét a víz kellemetlenkedett. A jég egyre jobban ropogott lépteik alatt. Hogy ki járta meg, azt csak a közvetlen szomszédja tudta, mert a köd ekkor még nem szállt fel. Hiába volt nappal, két lépésnél tovább alig lehetett látni. Mentek haladtak fáradhatatlanul a katonák. Megnéztek minden nádkupacot, minden kis fészket. Telt, múlt az idő. A balfi templom harangja elkongatta már a delet. Egyszer csak a nyomozókutya elhullajtott iratot talált. Király László vesztette el. A végzés Király ellenforradalom alatti dicstelen magatartásáról beszélt . . És mást is mondott. Azt, hogy nem lehetnek már messze a gyerekek. Valóban. Négy kiskatonához imiinitha gyereksírást vitt volna a lengedező szél. Füleltek. — Hallod? — kérdezte az egyik A szomszédja bólintott. Rohanni kezdtek a hang felé. A NÁDSZIGET közepén ott kuporgott egy nádkupacon kimerülten, vizesen, éhesen agyonfázva, dideregve az öt kicsi. S ott állt mellettük lehajtott fővel, makacs elszántsággal a négy szülő. Diadalkiállással ölelték magukhoz a kiskatonák a gyermekeket. S azok örömmel karolták a kemény katonai nyakakat és sírva simultak a szúrós katonaposztóhoz. Már jócskán engedett a köd. Az egyik katona körülnézett. Aztán mutatott valamit a társának. Alig 50 méterre tőlük, az arcot simogató langyos szellő fázásra borzolta a távolba vesző jeges víztükröt . . . A katonák utálattal pillantottak a felnőttekre. Közrefogták őket. Elindult a menet a part felé. Mennyivel nehezebb és mégis mennyivel könnyebb volt az út visszafelé. Most már egyre gyakrabban szakadt le alattuk a jég. Volt, amikor 100 métert is vízben gázolva kellett megtenniük. S volt erejük, hogy óvják a karjukban tartott gyermekeket. Vigyáztak, hogy a jegesvíz egy cseppje se borzongassa meg vizes, fázó kis testüket. A LAKTANYÁBAN forróra fűtött szoba, tea és orvos várta őket. Az orvos erősítő injekciót adott nekik. Meg kellett előzni a nagy kimerültség utóhatásait. Hárman-négyen szárítgatták a kis ruhácskákat, s aggódva figyelték, nem lázast-e valamelyik gyerek. Másnap egy egész határőrlaktanya szeretete fogta körül az öt gyermeket. Ma már egy egész országé. A soproni járási pártbizottság és a járási tanács intézkedésére azonnal állami gondozásba vették őket. És a szülők? Vajon miért akartak elmenni? Miért tették ki veszélynek a gyermekeiket? Talán nyomorban voltak ? Pintér Antal jövedelme 2000 forint körül volt, melléje négyszáz négyszögöl kert. Király László jövedelme ennél valamivel magasabb volt. Úgy látszik, azt gondolták, hogy Nyugaton a földön hever a dollár, az arany. Ezért nem szánták az apró gyerekeket kivinni a ködös, jeges éjszakába . . . Tetteikért felelniük kel. De nemcsak azért, amit az állam ellen, hanem azért is, amit gyermekeik ellen vétettek. KÖLKEDI ISTVÁN Fertői történet 1960 január 28 KISALFÖLD Kitüntetések a magyar sajtó napja alkalmából Az Országház Munkácsy termében a magyar sajtó napja alkalmából kitüntetéseket nyújtottak át. A kitüntetések átadásánál jelen volt Nemes Dezső, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, Szirmai István, az MSZMP Politikai Bizottságának póttagja, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, Szakasits Árpád, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, Naményi Géza, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának vezetője. A kormánykitüntetéseket Kristóf István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának titkára nyújtotta át. Lányai Sándor, a Kisalföld felelős szerkesztője a Szocialista Munkáért Érdemérem kitüntetést kapta. Több újságíró ugyancsak Szocialista Munkáért Érdemérem, illetve Munka Érdemérem kitüntetésben részesült. Benke Valéria művelődésügyi miniszter első ízben nyújtotta át a Rózsa Ferenc-díj oklevelét, emlékérmet és a velejáró pénzjutalmat élen. Tekintsék fontos feladatuknak az új, a szocialista ember jellemének, erkölcsének, tudatának állandó formálását, harcoljanak az önzés, az önhittség és megannyi egyébb, a múltból ittmaradt, a szocialista embertől idegen, káros tulajdonság ellen. Kívánom, hogy soha nem feledve nagy elődeik példamutatását, állandóan tanulva és merítve a magyar sajtó forradalmi hagyományaiból, munkálkodjanak tovább népünk javára. A kitüntetettek nevében Árkus István, a Népszabadság rovatvezetője mondott köszönetet. Rózsa Ferenc-díj kitüntetésében részesültek 1. fokozat: Rényi Péter a Népszabadság szerkesztőbizottságának helyettes vezetője, Baktai Ferenc, a Népszava főmunkatársa. 2. fokozat: Árkus István, a Népszabadság rovatvezetője, Ruffy Péter, a Magyar Nemzet főmunkatársa. 3. fokozat: Dutka Mária, a Magyar Nemzet munkatársa, Grandpierre Lajos, a Hajdú-Bihari Napló felelős szerkesztőhelyettese Kristóf István beszédet mondott a kitüntetések alkalmából. Hangsúlyozta: ma milliók hallgatják a rádiót, olvassák lapjainkat, s milliók tekintenek elismeréssel arra, ami jó ebben a munkában. Él bennünk a várakozás, az igény, hogy sajtóink dolgozói a nép odaadó szolgálatában állandóan javítsák munkájukat. Ez a megtisztelő várakozás nagy felelősséget ró a sajtó munkatársaira, akik ezt büszkén és örömmel vállalják, mert annak hangsúlyozását jelenti, hogy újságírók, lapot előállító nyomdászok, a rádió és televízió műszaki dolgozói, a lapot a tömegekhez eljuttató terjesztők, postások a magasztos ügy szolgálatában fáradoznak. Harcoljanak a sajtó munkatársai bátran az élet új és haladó jelenségeinek győzelemre juttatásáért, tegyék mozgósító erejűvé azt az alapvető igazságot, hogy a nép jobb élete, hazánk gazdagsága és ereje a jobb munkától függ. Építő bírálattal, megalkuvás nélkül szenvedélyesen lépjenek fel a szocialista építés útjában álló lazaságok és fegyelmezetlenségek, fogyatékosságok és mulasztások el Baráti találkozó a magyar sajtó napja alkalmából A magyar forradalmi munkásparaszt kormány Tájékoztatók Hivatala és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége a magyar sajtó napja alkalmából a kitüntetett újságírók tiszteletére hétfőn este baráti találkozót rendezett az újságírók szövetségének székházában. A baráti találkozón megjelent az MSZMP Központi Bizottságának több tagja, valamint a magyar sajtó számos vezető munkatársa. Résztvettek a találkozón a Szovjetunió és a népi demokratikus országok nagykövetségeinek sajtóattaséi, valamint a Budapesten működő sajtótudósítók. (MTI) rfWWWWWWWWWWWW^lWWt/WS^WW Megemlékezés Rózsa Ferencről a magyar sajtó mártírjáról Hétfőn — a magyar sajtó napja alkalmából — kegyeletes koszorúzású ünnepséget tartottak Rózsa Ferencnek, a Szabad Nép mártírhalált halt első szerkesztőjének, a Népszabadság székházának előcsarnokában elhelyezett emlékpálájánál. Az ünnepségen részt vett Nemes Dezső, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Népszabadság szerkesztő bizottságának vezetője, Szakasits Árpád, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke, valamint a magyar újságírás több vezető személyisége, a nyomda- és papíripari dolgozók képviselői, a baráti országok sajtójának munkatársai. Gács László, a magyarrádió és televízió elnöke méltatta Rózsa Ferencnek a forradalmi pártmunkában eltöltött sokéves munkásságát, majd a szerkesztőségek küldöttségei elhelyezték a megemlékezés virágait emléktábláján. Az ünnepség az Internacionálé hangjaival ért véget.