Kisalföld, 1961. június (6. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-01 / 127. szám

1961. június 1., csütörtök „Amíg az emberben élet van, küzdeni kell" !1 MAGYAR TÖRTÉNELMI Társulat és a Hazafias Nép­front 1960-ban dokumentum­kötetet adott ki „Parasztsors — Parasztgond 1919—1944” címmel. Alázatos hangú le­ öreg, fáradt kis embert várunk a kapuhoz. — Én vagyok a Kiss Sán­dor! Mi járatban? Kék kötény van előtte, széles karimájú, gyűrött ka­lap a fején, s talán az erő­sen őszülő bajusz emlékez­tet csak idős emberre. Meg­lepődve átveszi a könyvet, nézi a föllapozott oldalt, idegesen a szemüveg után nyúl, aztán ráfeledkezik. Arcán kisimulnak a redők. — Emlékszem rá. Ilyent nem lehet elfelejteni. Mellénk telepszik a tiszta­­szagú konyhában. — Pozsonyból bandukol­tam haza Tápra, mint ka­tona. Forradalom volt, 1919. Egyenesen a községházára tartottam. Sírtak az asszo­nyok, panaszkodtak a jegy­zőre. Az asszonyok kérték tőle a hadisegélyt, gorom­bán rájuk mordult: „Ha nincs mit enniük, menjenek legelni.” A Tanácsköztársa­ság nevében első dolgunk volt, hogy elzavartuk a jegyzőt, a bírót. Megkértük a református tanítót, hogy vegye át a község vezetését. A felesége bort tesz az asztalra. Pirosan csillog a fehér kristályban, s a pohár belesimul a tenyérbe. — A tápi katonai helyőr­ségnek lettem a parancs­noka, meg paraszttanácstag voltam. Készültünk a nagy napra, az aratásra. S jött a hír, győzött az ellenforra­dalom. Nálam tizenhat fegy­ver költ, elvitték velem együtt. Tizenegy hónap alatt végigjártam három város börtönét: Győrt, Hajmás­kért, Zalaegerszeget. Tizen­egy hónap után hazajöttem, s itthon minden héten je­lentkeznem kellett a csend­őröknél. A falut el nem hagyhattam, s ekkor írtam a kérvényemet, ezt a leve­let. Napszámba kellett vol­na járnom, hogy az egyik, hol a másik faluba, s míg ellenőrzés alatt voltam, nem mozdulhattam el. Ez majd­nem egyenlő volt az éhen­­halással. — Volt eredménye a le­vélírásnak? — Két év után. S addig minden hét csütörtökén megjelentem a csendőrsé­gen, jól lepiszkoltak, s me­hettem. Közben , megnősül­tem, a feleségem nem nézte azt, hogy nyilvántartott va­gyok. HÁLÁSAN PILLANT az asz­szonyra, mint harcostársra, aki az ajtófélfának dől, s a rossz emlékektől szorongva összekulcsolja kezét, a kö­tényét markolva. Az ember megkóstolja a bort, ízlelgeti. Saját termés. Annyi van belőle, hogy mindennapra jut egy-egy pohárkával az újig. velek, a mindennapi kenyér­ért rimánkodó sorok gyűjte­ménye ez a kötet. Köztük olvasható Kiss Sándor tápi lakos 1921. július 6-án kelt levele: — Elmúlt a két év — kezdi újra —, de azért ké­sőbb is szemmel tartottak. Hallgattam, amikor úgy lát­szott jónak. De azért annyi cselédet mégse lehetett el­hallgattatni örökre. Aztán negyvenöt után gyorsan változott az életünk. Kap­tam én is hat hold földet, bíró lettem, tanácselnök, párttitkár. De a föld... Min­den garasunkat félreraktuk, hogy nagyobb legyen a bir­tok. — Bolondok is voltunk — szól közbe az asszony. — Hát igen, de így volt a földhöz jutott cselédem­ber. — Most tsz-vezetőségi tag? — Van 3600 holdunk — vágja rá, bizonyításképpen, hogy otthon érzi magát a szövetkezetben, s a közös gondja-baja az övé is. Kinéz az udvarra, az időt kémleli. — Alighanem délután már mehetek krumplit kapálni, nem lesz annyira ragacsos a föld. — Bírja még, Sándor bá­csi? — Hogy bírom-e? Ma­gamnak csinálom, nem? Meg az ember úgy van, amíg élet van benne, küzdeni kell. Nem jó dolog nélkül lenni. Tegnap kaszáltam egész nap. A kasza elfogja a lu­cernát, igaz, de én már ne­hezen lépek utána. Azt csi­nálom, amire éppen szük­sége van a szövetkezetnek. Pedig nyugdíjaztak. — Ez az év alighanem jól sikerül — jegyzi meg a fe­lesége. — Úgy látszik — bólint rá Sándor bácsi, aztán elne­veti magát. — Eszembe jutott valami. A múltkor, mikor utaztam Pestre, mert minden évben föl szoktam menni körül­nézni, összetalálkoztam egy Bakony környéki asszony­nyal. „Maga tsz-tag?” — szó­lított meg. „Az vagyok” — válaszoltam. „Aztán meny­nyit osztottak, tavaly?” — tudakozódott. „Huszonegy forintot egységenként”. „Az is valami?” — húzta föl az orrát. Megpaprikásodtam, s kicsit dühösen kérdeztem: „Maguknál mennyi volt?” Zavarba jött az asszony, az­tán kibökte: „Kilenc forint.” Nem akartam megbántani, de kirobbant belőlem a ne­vetés. Igaz, hogy mi nem osztottunk negyven forintot, de a közös alapnak meg kell lenni. Építeni kell, bő­víteni a gazdaságot, s mi­kor mindenünk meglesz, le­het többet osztani. KIÜRÍTI A POHARAT tetőm bajszáról az utolsó cseppe­ket. Az udvaron álló nagy bokorról rózsát kínál, majd mosolyogva végignéz: — Azt hitték, ugye, hogy már nem is élek? Pedig most kezdek kiegyenesed­ni. .. Hetvenkét éves korára, sok megaláztatás után. G. Szabó „Nagyságos Alispán Úr! Alulírott Kiss Sándor tápi lakos földműves és napszámos azon kéréssel fordulok a Nagyságos Alispán Űrhöz, hogy a csatolt községi bizonyítvány alapján, mint politikai fogolyra kirótt heti kétszeri jelentkezés alól felmenteni kegyeskedjék. A jelentkezési kötelezettség úgy reám, feleségemre, mint szüleimre, akiknek eltartásáról mind ez ideig gondoskodnom kell, már súlyos anyagi károsodást okozott és a további jelentkezési kötelezettség pedig létfenntartásunkat, megélhetésünket alapjában fogja megingatni és bennünket ellátatlanná fog tenni.“ Kiállításon mutatják be a baromfitenyésztési épületek tervét A Földművelésügyi Mi­nisztérium pályázatot hirde­tett belterjes nagyüzemi ba­romfitenyésztési épületek terveire. A pályázatra 84 pályamű érkezett. A tizen­ötezer forintos első díjat mind a tojóház, mind a csibenevelő-tervek csoport­jában Szőnyi László, Bíró Sándor, Földváry György és Hajas József közös mun­kája nyerte. Ezeken kívül további négy pályaművet díjaztak, hetet pedig meg­vásároltak. A díjazott és megvásárolt terveket a Te­chnika házában kiállításon mutatják be. (MTI) KISALFÖLD Géppel palántázzák a paprikát a Lajta-Hansági Állami Gazdaság horvátkimlei kertészetében M­ozgalmas nap a soproni Liszt Ferenc Kultúrotthonban Egy kultúrház életét első­sorban a látogatottságán, másodsorban a benne folyó szakköri munka eredmé­nyességén lehet lemérni. Az utóbbi időkben a soproni Liszt Ferenc Kultúrotthon mindkét feltételnek eleget tett. A szakköri munka eredményességét bizonyítja a résztvevők nagy létszáma és az alkalmi kiállítások minősége. Néha összesűrű­södnek az események, és ilyenkor minden helyiség foglalt a kultúrotthonban, így történt ez a hét ele­jén is. Vasárnap délelőtt 9 óra­kor a Petőfi téri általános iskola úttörőcsapata ren­dezte úttörőavatási ünnep­ségét a nagyteremben. Meg­hallgatták a pajtások rá­dión az úttörő­ szervezet 15 éves fennállása alkalmából Komócsin Zoltán üdvözlő beszédét. Délelőtt 10 órakor már hangos diafilm-vetítés-­­re gyűltek össze a gyerme­kek. Egy órával később a könyvhét ünnepélyes meg­nyitása történt meg. Délután 3 órakor a nőta­nács rendezésében másfél órás szellemi vetélkedőre gyűlt össze 1200 soproni gyermek. Óvodás kortól az általános iskola VI. osztá­lyáig bezárólag ott voltak a soproni lányok, fiúk. A vetélkedő után bababálon vettek részt. Nagyon kedves színfoltja volt ez a nőta­nácsi rendezvénynek. A kultúrotthon egyik leg­jobban működő szakköre a szabás-varrás tanfolyam volt. Több mint 120 soproni asszony és leány tanulta meg egy év alatt a szabást és varrást. A tanfolyam céllja az volt, hogy házi használatra, saját és gyer­mekeik egyszerűbb holmijait megvárhassák a nők. Ezt a célt sikerült elérni. Ezt bizonyította a vasárnap dél­után 4 órakor megnyíló ki­állítás a Liszt Ferenc Klub­ban. Egy évi szorgalmas munka befejezéseként gyűl­tek össze a tanfolyam részt­vevői, hogy megkapják a „bizonyítványukat”, mely igazolja, hogy elsajátították a szabás-varrás legfonto­­­­sabb tudnivalóit. A kiállí- t­­ás nemcsak a tanfolyam hallgatóinak ügyességéről tanúskodott, hanem a tan­folyam vezetőjének, Tátrai P­óbertnének hozzáértéséről is. Mozgalmas napja volt te­hát a soproni Liszt Ferenc Kultúrotthonnak és ha fi­gyelembe vesszük, hogy az otthon más helyiségeiben ugyanakkor bélyeggyűjtők, képzőművészek tartottak összejövetelt, akkor megál­lapíthatjuk, hogy a kultúr­otthon jól szolgálja a mű-­­velődést Készülődés az építők napjára Június 4-én, vasárnap ti­zenkettedszer ünnepli az or­szág az építő- és építő­anyagipari munkásokat. Me­gyénkben is minden válla­latnál, minden munkahelyen készülnek már az ünnepre. A legnagyobb szabásúnak a győri építőmunkások ün­nepsége ígérkezik. Győrött ugyanis nem vállalatonként, hanem összevontan, az épí­tők szakszervezetének Erkel Ferenc Művelődési Ottho­nában tartanak egész napos, közös ünnepséget. Délelőtt 10 órakor kezdődő ünnepsé­gen osztják ki „Az Építő­ipar kiváló dolgozója a ki­tüntetéseket, valamint a ju­talmakat is a legjobb mun­kát végző győri építőmun­kásoknak. Ezután a Kis­faludy Színház művészeinek közreműködésével vidám kultúrműsor szórakoztatja a győri építőmunkásokat és családtagjaikat Délután szórakoztató ze­ne és a Győri Vasas Ének­kar szólistáinak énekszámai járulnak hozzá, hogy az ünnepség jól sikerüljön, es­te pedig tánccal fejeződik be a vidám összejövetel. Az ünnepség rendezői számíta­nak arra, hogy a családias ünnepségre a szülők gyer­mekeiket is elviszik (termé­szetesen nem este), s ezért igyekeznek gondoskodni ar­ról, hogy­­ a gyermekek is jól érezzék magukat. Gerald Götting látogatása Kállai Gyulánál Kállai Gyula, a Miniszter­­tanács első elnökhelyettese fogadta a hazánkban tar­tózkodó Gerald Göttinget, a Német Demokratikus Köztársaság államtanácsá­nak elnökhelyettesét, a ke­resztény­demokrata unió fő­titkárát, valamint kíséreté­ben lévő Karl Ordnungot, a CDU titkárát. ­ Két évvel ezelőtt még gid­­res-gödrös pusztaság volt azon a helyen, ahol most már függönyt lenget a szél a házak ablakain, az erké­lyen kisbaba napozik, és sok ember ide tér haza barát­ságos, meleg otthonába. A mosonmagyaróvári vá­rosközponti építkezés a terv szerint 21 lakóházból áll. Három épületben már lak­nak, hármat május végén adtak át az építők, a szer­ződéses határidő előtt két hónappal. Ebben a három épületben 34 lakás és két üzlethelyiség van. Ez évben előreláthatólag még öt la­kóház építése kezdődik meg, egy épület pedig szeptember 30-ra lesz készen. Két év múlva, 1963-ban az egész lakótömb elkészül, aztán már csak az utak elkészí­tése és a parkosítás lesz hátra, hogy a Lenin úti szép környezetben épült házak még szebbek, még barátsá­gosabbak legyenek. A modern vonalú, színes falú házak nemcsak kívül­ről, hanem belülről is szé­pek, mutatósak. A lakások naposak, beosztásuk célszerű. Nagyon kellemes hatásúak a tágas, világos lépcsőházak a szép bejárati ajtókkal. A földszinteken is, az emelete­ken is vannak egyszobás­ étkezőfülkés és kétszobás­étkezőfülkés lakások. A konyhában beépített szek­rény, mosogató van, sőt asz­tal is jár a kényelmes, taka­ros konyhához. A konyhából nyílik az étkezőfülke. A Győr-Sopron megyei Épí­tőipari Vállalat dolgozói szép munkát végeztek eddig is a lakótömb építkezésén, s a munkát serényen folytatják. Mire elkészül a lakótömb, 275 lakással — mégpedig szép lakással — és egy mo­dern lakótömbbel lesz gaz­dagabb Mosonmagyaróvár. A MOSONMAGYARÓVÁRI LAKÓTÖMB-ÉPÍTKEZÉS Neonfények, kandeláberek és petróleumlámpa A győri Sztálin úton neonfények világítanak, a Honvéd-ligetben új, csi­nos kandeláberek adják a fényt, de a Sztálin út és Honvéd-liget között, a győri MÁVAUT forgalom­­irányító bódéjában vége a világítási kultúrának: petróleumlámpa pislákol benne. Ha valakinek fel­tűnnék az ellentét a neon, a kandeláberek és a pet­róleumlámpa között, és megkérdezné, miért nincs villany a bódéban, a kö­vetkező meglepő választ hallaná, jeléül annak, hogy a bürokrácia hétfejű sárkányának azért még nem sikerült minden fe­jét lenyesni. — Körülbelül egy hó­nappal ezelőtt elromlott a villanyvilágítás a bódé­ban — mondja a forga­lomirányító. — Telefonál­tunk az ÉDÁSZ-nak. Az ÉDÁSZ ki is küldte em­bereit. Hosszú lenne el­mondani, hogyan, mikor, — a tény az, hogy hat­szor voltak kint. Megál­lapították, hogy tőlünk néhány lépésnyire lévő oszlopon a bekötőfejben van a hiba: elégett egy huzal. De miután a meg­javítása nem az ÉDÁSZ feladata, lépjünk érintke­zésbe a MEGYEVILL-lel, arra tartozik. Érintkezésbe léptünk. A huzavona ecsetelése mel­lőzhető, elég az hozzá, hogy a MEGYEVILL X-es részlege kiküldött egy fia­talembert, aki megerősí­tette az ÉDÁSZ diagnó­zisát. Meg is gyógyította volna a beteg bekötőfejet, de nem volt nála mászó­vas, tehát nem tudott fel­mászni az oszlopra. Tel­tek a napok, mi vártunk, aztán érdeklődtünk. Azt a választ kapuk a MEGYEVILL 1-es részle­gétől, hogy jelenleg egyet­len mászóval sem tartóz­kodik a városban, mind „kimászáson” van vidé­ken. Miután ettől a fel­világosítástól nem gyul­ladt fel a villanyunk, újra zavartuk a MEGYE­VILL 1-es részlegét, ami­kor is egy szép napon azt a választ kaptuk, hogy mostanában nincs a kö­zelben beütemezett mun­ka, várjunk nyugodtan, majd rákerül a sor. Eddig a história. S most az amúgy is szűk bódéban, ahonnan az autóbuszokat indítani kell, ahol elszámolások foly­nak, s ahová betérnek pihenni a kalauzok, a gép­kocsivezetők — egy hó­napja sötétség van és petróleumszag, szemron­tás és tűzveszély. Egy „előnye” van az egész ügynek: a petróleumlám­páról gyújtanak cigarettá­ra a MÁVAUT dohányo­sai, de ehhez egyáltalán nem ragaszkodnak; jó lenne nekik a gyufa vagy az öngyújtó is. Elvégre ez modernebb. A villanyvilá­gításhoz is azért ragasz­kodnak, mert valahogyan korszerűbbnek, jobbnak, kényelmesebbnek talál­ják, mint a petróleum­­lámpát. Ezért kívánják, hogy javítsák meg most már a villanyukat, mind­egy, hogy ki, mindegy, hogy üzemen kívül vagy ütemen belül. A kérésüket alighanem jogosnak lehet ítélni minden lelkifurda­lás nélkül. Sőt, rá is szol­gáltak már a villanyfény­re az egyhónapi vakosko­­dással. (v. gy.)

Next