Kisalföld, 1964. március (9. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-01 / 51. szám

1964. március 1., vasárnap KISALFÖLD A cért nem lehet mérni A fiatalember hazaérke­zett vadonatúj diplomájá­val, megállt az ajtóban és elkeseredetten azt kérdez­te: ezért tanultam tizenkét évig? Ezért, hogy most el­fogadjak egy ezerkétszáz forintos állást? Vendég volt a házban, idős megfontolt férfi. Meg­lepetésként hatott, ahogy hirtelen oktató magyará­zatba fogott. Azzal kezdte: bezzeg az én időmben... Nem­ idé­zem tovább szó szerint a hallottakat. Elég az hozzá, hogy parázs vita kezdődött. A család, hangtalan szem­lélője volt a friss diplo­más és­ az idős férfi szó­csatájának. — Túl igényes vagy, fiam — hangzott a végíté­let. — Ti mai fiatalok mindnyájan azt várjátok, hogy kényelmesen beül­hessetek a készbe. — Az én igényességemet ez a társadalom nevelte — replikázott a fiatalember. Valóban elgondolkoztató sok esetben, hogy jogos-e a fiatalok igénye a többre, szebbre, jobbra. Gondo­lom, ritka ember, aki erre nemmel válaszolna. Hiszen társadalmunk alapvető lé­nyege a „mindent az em­­­­berért” elv gyakorlati meg­valósítása, s ebbe termé­szetszerűleg beletartozik a fiatalság igényeinek szám­bavétele és kielégítése. Idősebbek gyakorta han­goztatják, hogy az ő ide­jükben másként volt, meg kellett küzdeni a kenyér­ért, egy új ruháért, minden fülérért ,­s ebből a szem­léletből vonják le azt az általánosító tanulságot, hogy a mai fiatalokat el­kényeztetik. Tény, hogy a mai húsz­éveseknek nem kell mun­kanélküliségtől, éhezéstől, nyomortól tartaniuk, tény, hogy ezért az idősebb ge­neráció sokat tett és sokat tesz még ma is. Ez azon­ban nem szolgáltathat ala­pos indokot arra, hogy a fiatalok elégedetlenségét túlzott igényességnek mi­nősítsék. Vannak kirívó esetek. Előfordul, hogy egyesek tényleg olyasmit várnak a társadalomtól, egyszerre, azonnal, amért még nem tettek semmit, amit nem lehet a legalap­vetőbb ellenszolgáltatás, a munkavégzés nélkül köve­telni. Az említett fiatalember a szó szoros értelmében az élet küszöbén állt diplo­májával. Pillanatnyi elke­seredésében elvesztette jó­zan ítélőképességét s el­feledte, hogy tizenhét évig pénzbe került az államnak az ő taníttatása, s azt, hogy az elméletileg képzett, de a gyakorlatban még kezdő munkaerőt nem le­het ajándékképpen túlfi­zetni, mert hiányzik rá a fedezet, a tapasztalat, a gyakorlati szaktudás. Persze alapvetően nem a fizetések körüli viták váltják ki a túlzott igé­nyességről alkotott véle­ményt. A mai fiatalok tisztában vannak azzal, mit kaphat­nak s mit kell adniuk. Azt, hogy egyenes igényt tarta­nak mindenre, ami a reá­lis viszonyok között embe­rileg elérhető, az nem baj, sőt ez a fejlődés motorja. Igenis legyenek igényesek, joguk van hozzá. A múlt — az, hogy 30— 40 évvel ezelőtt milyen volt a fiatalok sorsa — ma nem lehet mérvadó (de néha még példálódzódnak is hamisan cseng), mert ak­kor nem előbbre jutnánk, hanem visszafejlődnénk. Az élet törvényei szerint a fiatalok munkába állnak és növelik a termelő em­berek táborát. Végzett munkájuk szerint része­sülnek az anyagi javakban, s ez szabhat határt igé­nyességüknek is. A fontos csak az, hogy ez a munka értékes, jó legyen. Rácz Zoltán A hegyeshalmi vasutasoké maradt a vándorzászló Rusovce és Hegyeshalom. Egyforma létszámú, körül­belül azonos forgalmú állo­mások. Dolgozói a csehszlo­vák és magyar vasutasok, naponta találkoznak, beszél­getnek, öt év óta versenyez­nek is egymással. Munkaver­­seny-szerződést kötöttek 1959- ben, és azóta félévenként mindig azon az állomáson értékelik az eredményt, ahol a vándorzászló van. Február 17-én Hegyesha­lom volt az ünnepség szín­helye. A két vasútállomás képviselői itt döntötték el, kit illessen az 1963 második félévi munka u­tán a vándor­zászló. Ez volt a verseny megkezdése óta a tizedik ér­tékelés. Az értékelők figyelembe vették, melyik állomás kol­lektívája tartotta be legpon­tosabban a vonatok menet­rendszerűségét és a fuvarle­velek kezelését. (Amely egy­ben azt is jelen­ti, hogy mi­lyen volt az állomáson a ko­csikihasználás, a kocsifor­duló.) Megállapították, hogy a két legfontosabb verseny­pontban a hegyeshalmi vas­utasok érték el a jobb ered­ményt, tehát továbbra is Hegyeshalomban maradt a tavaly júliusban elnyert ván­dorzászló. Kábelhálózat felújítása Az év első felében felújít­ják és bővítik a győri távbe­szélő központ kábelhálózatát. A munka során valamennyi telefonállomás áramkörét fo­lyamatosan átkötik a szere­lők. A posta műszerészei mindent elkövetnek azért, hogy a felújítás a legkeve­sebb kiesését se okozza a for­galomban, mégis előfordul­hatnak előre nem látható hi­bák, nehézségek. A posta ezért felhívást intézett a győri előfizetőkhöz, hogy a bonyolult és kényes felújítás során keletkezett zavarok miatt legyenek türelemmel. Ha a zavar hosszabb ideig tart, jelentsék be a hibaosz­tály 03-as hívószámán. A SZORGALOM DICSÉRETE Levertek vele egy zárszámadást Nem múlt el zárszámadó közgyűlés, hogy ne dicsérték, de jutalmazták volna. Már restellte is a sok dicséretet, és kérte a tsz vezetőségét: ne említsék meg többet a munkáját. De Horváth Já­nost, a peresztegi Szabadság Tsz ácsmesterét mégis min­den esztendő elmúltával ju­talmazni kellett. Kézfogása kemény, hatá­rozott. Ha felnézek a ma­gas, vállas ember arcára, ott szelídséget, derűt látok. Talán ez a szelídség, derű magyarázza szorgalmát. Mert ha ember kellett valahová, nem vonakodott, ment és dolgozott. Ácsmesterséget tanult, de 1950-ben traktoros lett a gépállomáson. Nem szerette a szakmáját? „De szerettem, csak akkor nem ment az ipar” — mondja. Mikor 1956-ban a tsz traktorokat kapott, elment érte a ter­melőszövetkezet elnöke, ha­zahívta. Mert jó híre volt már a fiatal traktorosnak. Akkor lépett be a tsz-be is. De raktáros is kellett később, meg gépcsoportvezető is. Horváth Jánost bízták meg. Édesapja volt tavaly tava­szig a termelőszövetkezet ácsmestere. De megbetege­dett, és azóta nem tud dol­gozni. „Akkor hivatták az iro­dára — beszéli Horváth Já­nos. — Azt mondták: ács kell, sok lesz az építkezés. Az idegen ács sokba kerü, így viselem újra a mester­séget”. Húsz tsz-épületen rajta a keze nyoma. Tavaly kom­­bájszín kellett, 22 méteres. Mérnökre akarták bízni a tervezést. Sok pénzbe ke­rült volna. Horváth János megtervezte és felépítette., A bizottság átvette, semmi hi­bát nem talált a színen. Most rábízták, meg kőmű­ves társára, Gerencsér Jó­zsefre a 300 férőhelyes ser­téshizlalda építését. Vállal­ták. Sok pénzt takarít meg ezzel a szövetkezet. „Csak legyen anyagunk. Aratás előtt be akarjuk fe­jezni a kombájnozás miatt’. Mert azért nem lett hűt­len egészen a traktorosság­hoz. Nyaranta kombájnra ül. Ha szükség van rá. Tavaly is szükség volt. „A lóistállót építettük ta­valy. Küldtek értem, hogy Köblösben áll a kombájn, nincs rá traktoros, így men­tem tavaly kombájnozni”. Aratás után hideg levegős szénaszárítót épített. Azt mondják, hogy mégis leg­büszkébb a villany számoló­gépre. „Hallottam, hogy minden hónapban javíttatják, de mindig elromlik. Egy javít­tatás belekerült úgy 200■—250 forintba. Zárszámadás előtt voltak az irodán. Kellett a gép, de rossz volt. Hazahoz­tam. Egy éjszaka csináltam. Azóta levertek vele egy zár­számadást, most számolják a terveket, de semmi baja a gépnek”. Ül a széken, térdén daj­kálja kisfiát, és mikor ke­zébe veszi, a csöppség elve­szik karjaiban. Nemrég ér­kezett meg a munkából, le­­mosakszik, és indul a faluba. Tanácsülésre. Hetente egy­szer meg a tsz-akadémiások­­nak vetít oktató filmet, mert ő a falu mozigépésze is. Szorgalmáért a tsz tízna­pos üdülésre küldte tavaly a Szovjetunióba. B. L „ A fsuk a felelős Miként lehetne jobban” című vitaindító cikkünkhöz sok hozzászólás érkezett. A Kisalföld február 11-i szá­mában közöltük Magyar Vilmosnak, az É. M. Győr megyei­­ Állami­­Építőipari Vállalat építésvezetőjének le­velét, aki az építkezések gé­pesítésével foglalkozott, és a gépek hibáiért közvetlen fe­letteseit hibáztatta. Közöltük levél után Unger János főgépész válaszát is. „Arra kérdésre, ki a felelős ezekért a hibáikért, majd a vállalatnál megindult vizs­gálat adja meg a választ” — írtuk akkor. Az Építőipari Vállalattól levelet kaptunk, amely meg­állapítja: „A részleg munká­jának további javítására ér­vényesítjük azt az elvet, hogy javítás után a gépek hibáiért a tmk a felelős, és köteles a gépet díjmentesen kijavítani, és anyagilag a felmerült kárért felelni. 1964-ben több új gépet ka­punk, s ez lehetővé teszi az elavult gépek egy részének fokozatos kicserélését.” Az előző évi 45 forint után a mostani zárszámadáson 38 forintot osztott munkaegysé­genként a szanyi Dózsa Ter­melőszövetkezet. Visszalépni mindig kellemetlen, a­ sok után még többet várnak az emberek. A mostani 38 fo­rint csalódást okozott a sza­­nyiaknak, ezért viharos közgyűlésre számított mindenki. A veze­tőség is. De arra nem, hogy a szövetkezet és az ellenőr­ző bizottság elnökeinek be­számolója után Szabó Ignác, az első felszólaló mindjárt ezzel kezdi: — Legyenek szirtesek és mondjanak le a vezetők, mert annyi hibát elkövettek, annyi kárt okoztak, hogy azt kis­sé lehet számítani. — Borzalmas dolgokat lát­tam a mezőn — mondta a következő vitázó, Szabó Vince. A többi felszólaló is — egymás után — csak a hibákról beszélt. Arról, hogy rossz helyre vetették a bú­zát, azért termett az előző évinél lényegesen kevesebbet. 70 holdon tönkrement a vö­röshere széna, a megfogás­ se sikerült; az asszonyok de­rékig érő gazból bontották ki a kukoricát. Főleg Gasz­­tonyi János elnököt, Orbán Ignác elnökhelyettest, Koncos Ignác mezőgazdászt bírálták, hogy nem hallgattak az em­berekre, a választott veze­tőség többi tagjára sem, „nem a tudásukat, hanem a hatalmukat használták” a tsz irányításában. Amikor Orbán Józsefné megkérdezte, hogy kit akarnak leváltani, néhányan közbetaláltattak: — Mindenkit! Menjen a nyúl, de bokrostul. A zárszámadó közgyűlésen robbant vita azóta is fogl­lkoztatja a szanyi szöve­t­kezet tagjait. Főként azt mérlegelik magukban és egymást közt az emberek, hogy érdemesek-e bizalmuk­ra a megbírált vezetők. Mert nagy gond ez, nem olyan egyszerű, mint ahogyan né­hány ember elképzeli. A bírálóknak igazuk van abban, hogy a szövetkezet függetlenített vezetői elhíz­ták magukat, különösen az 1962. évi 45 forintos zár­számadás után. „Jól megy itt minden, tudunk gazdálkodni” — gon­dolták magukban, és egyre kevesebb szükségét látták annak, hogy megkérdezzék az embereket, a szövetkezeti gazdák véleményét. A köz­gyűléseket rendszeresen meg­tartották ugyan, de kevesen vettek részt azokon. Ebből újabb helytelen következte­tést vontak le; a tagokat nem érdekli a gazdálkodás ezernyi részletkérdése, csak az, hogy minél több legyen az osztalék. De ha mindenki elment volna is a közgyű­lésre, akkor sem lehettek vol­na elég eredményesek a ta­nácskozások. Nyolcszáz em­berrel együtt nem lehet ala­posan mindent megbeszélni. Néhány alkalommal brigád­értekezletet is tartottak, de csak nagyon kivételes ese­tekben. A gazdálkodás ezer­nyi feladata, a gazdaság sok­sok gondja mellett a csak­nem 6000 holdas szövetkezet legfelső vezetőinek nem ju­tott elég idejük arra, hogy az emberekkel többet törődjenek. Koncos Ignácnak sokan a szemére vetik, hogy nem elég közvetlen az emberek­hez. A függetlenített veze­tők és a szövetkezeti gazdák jobb kapcsolata bizonyára le­hetővé tette volna, hogy né­hány, a gazdálkodásban el­követett hibát is megelőzze­nek. De mire jó, kinek jó, hogy néhányan csak az elkövetett hibákra emlékeznek, azokat hajtogatják? A zárszámadó közgyűlés vitája akaratlanul is azt a kérdést juttatja az ember eszébe: ha ennyi baj, hiba volt a szanyi szövetke­zetben, miből osztottak mégis 38 forintot, a tervezettnél 6 forinttal többet? Sőt, ha a premizálásként kifizetett ér­téket is számítják, 41 fo­rintot ... A „megszámlálha­tatlanul sok hibát vétett” vezetőség irányításával a ta­valyi rossz esztendőben is 13,8 mázsa búzát termeltek holdamként, ami csak az elő­ző évi kiugróan magas 18 mázsás átlaghoz képest ke­vés. A „gazból kifejtett” ku­korica is átlagosan 21 mázsá­val fizetett, a János-majori, hungazinnal kezelt 130 hold 25 mázsával. A cukorrépa 200 holdon 208 mázsás átla­got adott. Pillangós szénából — az eltúlzott veszteség el­lenére is — a tervezettnél 30 vagonnal többet gyűjtöt­tek be. A szövetkezet állat­­tenyésztése — amely megye­­sze­rte híres — 1 200 000 fo­rinttal teljesítette túl bevé­teli tervét. Csaknem 300 te­héntől átlag 3195 liter tejet fejte­k, ami országosan is na­gyon szép eredmény. A Dó­zsa Tsz 1325 hízott sertést adott el tavaly az államnak. Félreértés ne essék: nem állítom, hogy ezek az ered­mények csupán Koncos Ig­nác mezőgazdász és Gaszto­­nyi János elnök érdemel. De az sem igaz, hogy csak a tei­bákért felelősek, a süketek­hez semmi közük. Begyakor­lott, tapasztalt vezetők, akik jóformán minden órá­jukat a szövetkezetnek ál­dozzák. Koncos Ignác me­­gyeszerte ismert és elismert szakember, akit jó néhány szövetkezet nagyon szívesen fogadna. Érdemeikre hivat­kozva nem akarom kisebbí­teni hibáikat, amiért megér­demlik a bírálatot, s amit el is fogadnak. De a hibák or­voslásának nem az az egyet­len módja, hogy lemondanak, és helyükbe más, új embe­rek, kevésbé tapasztalt veze­tők kerülnek. Ezzel elsősor­ban nem a leváltott vezetők veszítenének, hanem a szö­vetkezet. Egyesek úgy viselkednek ebben az egész szövetkeze­tet sőt az egész falut fog­lalkoztató nagyon fontos vi­tában, mint az a gibic, aki­nek semmi se drága. „Ha tíz forint lesz is jövőre a mun­kaegység értéke, akkor is menjenek a mostani vezetők” hangoztatják. Tagadnak mindent, ami a szövetkezet sikere er­edménye, és nagy indulattal szavalnak a ret­tenetes” hibákról. Nem” tö­rődve, hogy ezzel nemcsak a vezetők hibáit túlozzák, ph®em.,az tagság öt­éves áldozatos munkáját be­­­ kiáltják semmi­d^r' A1? - 1józanul meggon­dolja kijelentéseiket, köny­­hyen rájön: talán nem is annyira a szövetkezet javát a maguk hasznát akarják ezek az emberek. 'STe í°bb szövetkezeti gazdában ébred fel ez a gon­­a ^ ^ k­el megfontoltan. A bagadmegbeszélések han­gulata bizonyítja ezt. A régi mulasztások kijavításaira való törekvés első példáiként a szövetkezet vezetői a múlt napokban brigádonként, te­lepenként leültek beszélget­ni az emberekkel. A legsür­­tősebb feladatok mellett a kapcsolat megjavításának le­hetőségeiről, a bizalomról beszélgettek- Akadt egy-két " ember aki nagyon indulato­­t gorombán megmon­dogatott az elnöknek, a me­­zigazdásznak, vagy egy ma­függetlenített vezetőnek de a beszélgetés vége p­n­­dig az volt: nem akarják bokrostul kiugratni a nyulat de elvárják, hogy a megbí­rált vezetők határozottan szakítsanak hibánk­k­al. Rend­­szeresen, legalább kéthavon­­ként tartsanak bri­gádérte­kezleteket, hallgassák meg az emberek véleményét, le­gyenek közvetlenebbek. A h­angoskodókkal ellentétben a szövetkezet gazdálkodásá­­val általában elégedettek a szövetkezeti tagok, de ter­mészetesen évről évre jobb eredményeket, nagyobb jö­vedelmet akarnak Ha ezért velük együtt ezután is min­det megtesz a mostani ve­zetőség, nem érdekük a meg­gondolatlan cserélgetés Egy­szer már megfizette a szövetkezet a tanulópénzt, másodszor — ha lehet — nem fizet A szanyi gazdák többségé­re jellemző józanság — a brigád értekezleteikhez ha­­sonlóan — bizonyára a kö­vetkező közgyűlésen is ér­vényesül. Ne nézzék el a hi­bákat,, de a kiugrasztott nyúl után ne égessék fel a bok­rot mert az nagy meggon­dolatlanság lenne. Fábián Ferec-?: A iivillát bokrostul? m A Győri Keksz- és Ostyagyárban március 14-ére befejezik a húsvéti csokoládéfigurák gyártását. Négy és fél vagon csokoládéfigurát készítettek már el, még ötven-hatvan mázsa van hátra. A gyerekek kedvenc drazséjából huszonöt vagonnal gyártottak Metzker­ esi A pedagógus -szakszervezet művelődési otthona klubest­jén Turcsányi Emil, a Győri Zeneművészeti­ Szakiskola igazgatója ismerteti Metzker Károly hegedűművészt a Fil­harmonikus Zeneikar kon­certmesterét. Az előadás március 3-én, kedden este 6 órakor lesz, érdekessége még, hogy Metz­ker Károlytól ez­úttal Vivaldi, Bach, Kodály, Werner, Zarzycki és Pagani­ni műveket ba©unk, zongd­­eázi késére Metzker Károlra­.

Next