Kisalföld, 1967. május (12. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-03 / 102. szám

1967. május 3., szerda Szocialista tsz-brigádok jubileumi versenye A Mosonmagyaróvári Járási Tanács mezőgazdasági osztá­lya arról értesített bennünket, hogy a rajkai Vörös Csillag Termelőszövetkezetben dolgo­zó szocialista brigádok a Nagy Októberi Szocialista Forrada­lom 50. évfordulója tisztele­tére versenyre hívják a járás szövetkezeteiben a cím birto­kosaként vagy annak elnye­réséért dolgozó brigádokat. A verseny célja, hogy a szerző­désben vállalt kötelezettséget a brigádok túlteljesítsék, szer­vezeti életüket megszilárdít­sák, tagjaik politikai és szak­mai képzettségét növeljék. A brigádok egymás közti vetél­kedését a járási versenybi­zottság tartja számon és ér­tékeli. A lovak a déli ablakot ro­pogtatják. Friss szénaillatot lehel az istálló ajtaja, bent a szénahalmon pihenve várják a fogatosok az ebédszünet vé­gét. A kocsisok már megebé­deltek, és ki-ki kerékpáron vagy gyalog érkezik az istálló­hoz. Beszélgetnek, hogy el­kelne már a jobb idő, fáznak a vetések, és a déli híreket vitatják. Vannak vagy huszon­öten. M­egzavarom csendes ta­nácskozásukat. Az egyik foga­­tos pirospozsgás, kubánkos ember — azt mondja, csak akkor „nyilatkozik”, ha nem írom ki a nevét. Mert fél év­vel ezelőtt kiírtam. Akkor a pénzfizetésről érdeklődtem. Veszkényben, most pedig azt kutatom, miként vélekednek a tsz-kongresszus javaslatáról, hogy ezután munka szerint le­hessen osztani háztáji földet, függetlenül attól, hogy valaki családtag vagy családfenn­tartó. — Százföldre kellett volna menni — mondja a fekete ba­­juszú ember —, ott fiskálisok az emberek. Vagy Babótra, ahol sok a föld. — Veszkényben nem szere­tik ezek szerint a háztájit? S­enki sem válaszol, gondol­koznak, a kérdés mögött va­lami „beugrató” szándékot sejtenek. Aztán egyikük mégis vállalkozik a szóra: — Szeretjük mi is, mér ne szeretnénk. — Csak hát rövid a taka­rónk­­— segíti ki a gondolattal társát egy magas, kucsmás fiatalember. A­ztán kibomlik a véle­mény, amely aggódó: — Jó téesz a miénk, meg elöl is jártunk minden új do­logban. Például pénzfizetésben is. De ezt a háztájit itt nálunk meg kell, gondolni. Alaposan. Mert kevés a földünk. A kö­zös földje. Egy tagra négy és fél hold jut, nehéz ebből még több háztájit adni. De azt tud­juk, hogy csak jót hoz magá­val, ha ad a téesz. Ezért majd meg kell fontolni, hogy miért adjon. Divatból tö e­bben mindnyájan megálla­podnak. És a gazda gondja érződik szavukban: ha meg­íródik az új tsz-törvény, he­lyet kap­ott a háztáji földre vonatkozó szabály is, örülnek annak, de vigyáznak, nehogy túllicitálják a rendelet adta lehetőségeket. B­ent az irodán megbeszé­lésre gyűlnek a brigádvezetők. Itt van a termelőszövetkezet főagronómusa, párttitkára és a falu tanácselnöke is. Elmon­dom, hogy mit hallottam az istállóban. — Mi nem tartunk attól, hogy elfogy a közösből a föld a háztáji miatt, ha majd munka után jár háztáji — mondja a tsz párttitkára. — Kevés az olyan családtag, aki tsz-tag is. — Különben már a tsz­­kongresszus előtt adtunk ki két traktorosnak földet a vég­zett munka után. Családtagok ugyan, de megérdemelték — tájékoztat a tsz főagronómusa. A termelőszövetkezetben dolgozó családok száma 330. A családokból tagja a tsz-nek 339 felnőtt, és a termelőszö­vetkezet adta jövedelemből 79-en élnek: családfenntartók és családtagok. — Nem félünk, hogy a ház­táji miatt elherdálódik a kö­zös — ez a véleményük a bri­gádvezetőknek. — Minden­esetre meg kell határozni, hogy hány ledolgozott nap után hány négyszögöl háztáji föld jár. Így engednek utamra: — Veszkényben még soha­sem veszett össze a közös a háztájival. p— i— Veszkényben az érdem a mérce M­a­gyarkeresztú­r lakói má­jus elsején ünnepelték az új üzleti ház megnyitását is. Régi vágya teljesült ezzel a falu lakosságának, hiszen a régi bolt korszerűtlen, zsúfolt volt már. Az épületet egymillió forint költséggel emelte a Szil és Vidéke körzeti Földműves­­szövetkezet. Vegyes önkiszol­gáló bolt és falatozó egy fedél alatt... A­z átadó ünnepséget dél­­u­tán két órakor tartották, de három nappal ezelőtt este már átadásra kész volt a szép üz­let. Csak a falatozó asztalait láttá­k el kora délelőtt még illatozó orgonacsokrokkal.­­— Itt öröm lesz dolgozni — ragyogott Kocsis Imre üzlet­ezető arca. — Rengeteg tár­sadalmi munka van ebben az épületben. Még a szövetkezet vezetői is csákányt, lapátot fogtak. A falatozó üzletvezetőjének, Tóth Kálmánnak még csak délután kezdődött a nagy munka. Az űrlap felirata disz­nótoros uzsonnát hirdetett. — Két nyolcvankilós sertést vágtunk — újságolta a kocs­­márosné. — Italunk is bőven van. A konyhában Magyarke­­resztur legjobb szakácsnője, Tompa Sándorné sütötte a pecsenyét, hogy „ne hagyjon kívánni valót maga után az ünnep”. S­za— Üzletház Magyarkereszturon . Tá­virat-muhatag, jókívánság-áradat A posta dolgozóinak kérése E­gy-egy ünnep, népszerű névnap alkalmával megsok­szorozódik a postások dolga Táviratok, üzenetek, levelek tömege árasztja el őket, és a szó igaz értelmében: ki sem látszanak a munkából. A táv­iratokkal, különlegesen kezelt levelekkel rengeteg az admi­nisztráció. M­ivel közeledik az anyák napja és vele együtt a közép­­iskolások ballagása (május 6­ ., szombat és vasárnap) érde­mes egy pillanatra visszate­kinteni 1966-ra. Tavaly a bal­lagáskor hússzor annyi táv­iratot adtak fel a diákoknak a szülők, rokonok, jó barátok és ismerősök, mint amennyi az átlagos napi forgalom a postán. A távirat­ zuhatag, zajos, kettős bosszúságot okozhat. A­ímzettnek azért, mert a ren­geteg adminisztráció miatt­­a dísztáviratokat lemásolják, iktatják, kevés a kézbesítő, foglaltak a távíró- és telefon­­vonalak stb.), csak másod­vagy harmadnap kapja meg a kedves figyelmesség jelét. És hasonlóképpen a postások is „kiborulnak”, nagyon elfárad­nak, igyekezetüknek pedig — a már említett okok miatt — alig van látszata. Épen ezért kérik a távira­tok feladóit a posta dolgozói, hogy segítsenek a csúcsfor­galmat csökkenteni, megelőz­ni. A ballagási és anyák napi jókívánságokat már most el­küldheti bárki, lehetőség van rá, hogy a ma feladott táv­iratot csak a kért időpontban kézbesítse a posta. K. L. KISALFÖLD Fertőszentmiklós is csatlakozott fertőszentmiklósi Új Élet Tsz is csatlakozott a jubileumi versenyhez, amelyet a Nagy Októberi Szocialista Forrada­lom 50. évfordulója tiszteletére kezdeményezett a mihályi Táncsics Tsz. E­lhatározta a fertőszentmik­­lósi szövetkezet, hogy a ter­vezettnél 25 holddal nagyobb területre vet cukorrépát, és holdankénti 160 mázsás átlag­terméssel számol, így terven felül 168 000­ forint bevétele lesz. Mákból is többet vet a tsz 5 holddal, s a tervezett­nél 15 mázsával több mákot értékesít. Zöldségkertészetet létesít 25 holdon, amelyből holdanként 6000 forintot vár a szövetkezet. Az őszi kenyér­­gabonák gondos fejtrágyázá­sával és a vegyszeres gyomir­tással terven felül 400 mázsa kenyérgabonát értékesít. A fer­tőszentmiklósi tsz felajánlásai­nak összes értéke 463 000 fo­rint. A Nulla órától huszonnégy óráig Képek a hegyeshalmi határállomásról A­z útlevélkezelő tiszt vilá­gító számlapos órája éjfélt mutat. Ausztria felől csípős szél fúj. Lobogtatja az árbo­con lengő háromszínű zászlót. A sorompónál egy kocsi lám­pái villannak fel. — Megjött a mai első uta­sunk — mondja a tiszt, és e­ngedélyt ad a belépésre. El­nyom egy ásítást. Hiába, az éjszaka közepén vagyunk. Tiszteleg a kocsiból kilépő osztrák úrnak, aki kedélyesen jó reggelt köszön, de mindjárt elnézést is kér a korai zava­rásért. — Reggel akartam indulni. A múlt nyár magyarországi emlékei azonban megrohan­tak a vacsoránál. Szunyókál­tam egy-két órát, és útnak indultam. Pesten akarok reg­gelizni. Gyönyörű város. Úgy szerem, mint Bécset Egy kis üzlet, egy kis szórakozás A­lighogy továbbindul a bé­csi vendék, fekete Mercedes siklik a feljáró elé. Két férfi száll ki belőle. Nagyot nyúj­tózkodnak a csípős szélben. N­yugatnémet kereskedők. Rövidesen kezdődik a Buda­pesti Nemzetközi Vásár. Te­repszemlére jönnek. — Remek üzleteket lehet önöknél kötni — mondják. — Nekünk is megéri, a magya­roknak is. Miért ne csinál­nánk akkor, igaz? M­eggyőző az érv. A kölcsö­nösség elve alapján nálunk bárkivel szívesen tárgyalnak a gazdasági szakemberek. A két hamburgi kereskedő néhány perc múlva búcsút int. Sietnek, mert mint mondják, körül is akarnak nézni az or­szágban. Az üzlet mellett egy kis szórakozás is elkel. Hajnalban kezdődik C­sendesen, lassan telnek a percek. Nincs nagy forgalom, de nem is unatkozik az átke­lőhely személyzete. Diplomá­ciai kocsik futnak be mind­két irányból. Egyre gyakrab­ban jönnek a kamionosok. Nemcsak a magyarok, hanem a románok és a bolgárok is. Utazik a primőr délről­ nyu­­gatra és északra. N­apkelte után élénkül a forgalom. Vasárnap van. Jön­nek víkendre a bécsiek. Aki szombaton nem indult el, és vasárnap napsütésre ébredt, bátran útra kelt. Egy Volks­wagenből hangos szóval az egész család kiszáll: a papa, a mama, a nagyfiú és két kis­lány. A fiú vezet. A papa jó­ízűen lekortyolgat két félde­ci kecskeméti barackot. A hölgyek meg összecsapják a kezüket, hogy milyen erős a kávé. N­emcsak kintről jönnek be, magyarok is szállingóznak ki­felé. Ki hivatalosan, ki ro­konlátogatóba, ki pedig het­ven dollárral a zsebében ön­állóan. Büszkén, hogy ő nem szorul rokonra. fi bilié nemzetközi találkozóhely A büfé időnként nemzetközi találkozóhely. Németül, ola­szul, franciául, angolul beszél­nek egyszerre. Amit kérek: barack, tokaji, fekete — azt magyarul is kitűnően meg­érteni. A­z átkelőnek jó híre van külföldön. Az előzékenység, a gyorsaság itt nem hiánycikk. Ez természetesen kölcsönös. De­ aki véletlenül több száz orkánnal érkezik, annak vár­nia kell. Akadnak ilyen ven­dégek is, azonban nem ez az általános. Ezért ebben a ri­portban nem is esik több szó a csempészekről. A jó hírnévről még annyit, hogy a Külügyminisztériumba a brazil gyárostól a bécsi tisztviselőig sokféle nemzeti­ségű, Magyarországra látogató külföldi írt dicsérő levelet. A­z útlevélkezelők elmond­ják egy cigarettaszünetben,­ogy a világ minden nemzeti­ségével találkoztak már. A legtöbb vendég német. Külö­nösen az osztrákok kedvelik a magyarországi kiránduláso­kat. Ebéd a Margitszigeten É­ppen érkezik is egy fiatal pár. Régi ismerősként köszön­tik őket. Gyakran ugranak át víkendre. Míg útlevelüket ke­zelik, a büfében felhajtanak egy feketét. A büfés hellyel kínálja őket. A csinos bécsi nő elhárítja: — Köszönjük, sietünk. Ebé­delni már a Margitszigeten szeretnénk. O­lyan gyorsan elbúcsúznak, hogy nincs idő felvilágosítani őket, a szigeti szálló átalakí­tás miatt zárva. Biztosan kár­pótolják magukat más helyen. Mi görbe felfelé mutat A­z útlevélkezelők és a vá­mosok elfáradnak, mire lete­lik a szolgálati idejük. — Egyre több a turista — mondják. — Újabb és újabb csúcsokat döntünk meg. Gyak­ran egész karavánok lepnek meg bennünket. G­yorsan dolgoznak. Aki siet, két perc alatt végezhet. Ha elvámolni való van, akkor is 5—6 perc a várakozási idő. Ennyi pihenés kell is. z átkelő mindinkább nagy­üzemmé válik. Főleg amióta felszerelték az automata fény­képező berendezést. Tizenkét forint ellenében másodpercek alatt készít három képet. A régi átkelőépület már 67 ok. Befejezés előtt áll az újnak az építése. A­z óra mutatói ezen a na­pon másodszor találkoztak, a tizenkettes számnál. Éjfél van. H­egyeshalom forgalmas ka­puja az országnak. Nyitott kapu bármilyen jószándékú embernek, akár idegen, akár magyar állampolgárnak. Cseresznyék István A ­ Négy ember pártfegyelmije Okulásul az öntelteknek H­ÓNAPOKON ÁT elkese­redett hangulat uralkodott a megye egyik községében. Fe­szült volt a légkör a pártszer­vezetben, a tanácson, a téesz­­ben, a KISZ szervezetben , az egész faluban. Lazult a pártfegyelem, a munkafegye­lem. A téesz tagsága nem érezte magáénak a közös vagyont. Sőt, ha alkalom nyílt rá, vitte a háztájiba. Sokszor könnyen hozzájutott, mert érezte, tud­ta: a vezetőség sem vallja ma­gáénak a közösség vagyonát. A falu tisztességben élő és dolgozó lakói egyre gyakrab­ban kérdezgették a téesz elnö­köt, a főagronómust, a tanács­elnököt, a párttitkárt: — Nem restellitek magato­kat? Nektek kellene irányí­tani, nevelni a falut, és mé­gis ti... ? N­em merték kimondani azt, amit gondoltak, pedig jól tud­ták, mi a baj. Látták, hogy a párttitkár és a tanácselnök, akik hónapokkal ezelőtt még kebelbeli barátok voltak — állandóan vitatkoznak egy­mással. Látták, hogy a téesz­­elnök és a párttitkár közötti kapcsolat annyira megromlott, hogy az utóbbi időben már köszönésre sem méltatják egy­mást. A párttitkár a főagro­­nómussal is gyakorta vitatko­zott. A VITÁKAT nem értették félre a falu lakói. Nagyon jól tudták, hogy ez a fajta vita nem a barátok, hanem a gyű­­lölködők vitája. Nagyon jól tudták, hogy nem a közösség érdekeit szolgálja. Csak éppen azt nem értették, hogy mind­ez miért van? A tények el­kedvetlenítették őket. A mun­ka, amit annak előtte szíve­sen, derekasan végeztek — háttérbe szorult. Idejüket, gondolatukat nem a napi fel­adatok, hanem a vezetők kö­özti feszült viszony kötötte le. De hallgattak. Mindazt, amit el kellett volna monda­niuk a nyilvánosság előtt, a kocsmában és kint a határ­ban, a dűlőutakon beszélték meg. A legnagyobb baj az volt, hogy a párttagság is hallga­tott. Látva a várható veszélyt, nem hogy elejét vette volna a bajnak — inkább arra vár­tak, majd csak megoldódik, majd csak elrendeződik magá­tól. A többség a párttitkárt hibáztatta — jogosan. A falu vezetői között lévő villongáso­kat neki kellett volna meg­akadályoznia, de ő éppen el­lenkezőleg cselekedett. Egyre inkább szitotta a tüzet, amely már amúgy is erősen parázs­­lott. Sebtében szervezett „ba­rátokat” gyűjtött maga köré, akikkel mindenáron el akarta hitetni, hogy a faluban ő az egyetlen, aki a közösség érde­keit védelmezi, a többi vezető ellenség. El is hitette, hogy az ő személye szent és sérthetet­len, neki mindenbe „beleszó­lása van”, hiszen ő a falu párttitkára. Sőt, amikor a helyzet már végképp elmér­gesedett, ilyen kijelentésekre ragadtatta magát: „Én bárkit kilőhetek innen, jogom van hozzá”. A saját felfogása sze­rint „biztos talajon állt”. Úgy gondolta, hogy a csaknem húsz éve párttevékenysége kri­tika nélkül mindenre felhatal­mazza, még arra is, hogy a falu lakosságát „tolvaj bandá­nak” nevezze — néhány em­ber miatt, akik valóban lop­ták a közös tulajdont. PÁRTTAGSÁG még min­dig hallgatott. Akkor is, ami­kor megtudták, hogy a párt­titkár törvénysértésre is haj­landó, csak azért, hogy neki legyen igaza. Törvénytelen időben, törvénytelenül szer­vezte meg a tanácsválasztá­sok előtt a jelölő gyűlést — azzal a meggondolással, hogy ő valóban „bárkit kilőhet” — nem történik semmi bántó­­dása. M­indez sértette a falu la­kosságát, a kétkezi munkájá­val holnapot teremtő parasz­tok önérzetét. Bár jó részük pártonkívüli, de meglepődött azon, hogy mindez miként történhet — büntetlenül. De legfőképpen azon, hogy az egymás között torzsalkodó, hatalmi harcot vívó, frakciózó vezetők mindezek ellenére „kommunistának vallják ma­gukat”, és állítják, hogy ,a közösségért dolgoznak”. Tud­ták a falu lakói: a kommu­nista nem különleges ember, de „megkülönbözteti őt má­soktól öntudata, eszmei szi­lárdsága ... a kommunista mindig a nép érdekeit tartja szem előtt, szívén viseli a nép gondját, baját.. C­sakhogy a falu néhány ve­zetője meg sem közelítette az emberek által elképzelt kom­munistát — éppen ellekezőleg cselekedett. Úgyszólván min­den fokon megsértette a párt szervezeti szabályzatát, ami­nek betartása korra, nemre, rangra való tekintet nélkül minden párttagra nézve egy­formán kötelező. A PÁRTTITKÁR ÉS NÉ­HÁNY VEZETŐ kötelessége ellenére sem őrködött a párt ideológiai, politikai és szerve­zeti egységén, holott tudniuk kellett volna: ez „a párt ere­jének alapfeltétele". Azt is tudhatták, hogy a pártban nincs helye „semmiféle cso­portosulásnak vagy frakció­nak, mert ezek megrendítik a párt egységét és harckészsé­gét’. Alapvető szabály az is, hogy a párttag „állandóan erősítse a tömegekhez fűződő kapcsolatát, mert a párt ereje és legyőzhetetlensége a dol­gozó néphez fűződő eleven és elszakíthatatlan kapcsolatban van.. A párttagok jól tudták, hogy hallgatásukkal kárt okoznak a pártegységben, az egész köz­ségben. Tudták, hogy a párt­titkár — a tilalom ellenére — látszatsikerre törekszik, és ön­telt — mégsem cselekedtek. M­ire a felsőbb pátszervhez az ügy híre eljutott — teljes volt a pártszervezet és a falu szétziláltsága. A „tisztúj­ításon” kívül más megoldást nem ta­láltak. Fegyelmi bizottság elé állították a falu négy vezető­jét: a párttitkárt, a téesz-elnö­­köt, a főagronómust és a ta­nács végrehajtó bizottságának elnökét. A párttitkár szigorú megrovást, végső figyelmezte­tést kapott. A többiek megro­vást. Mindez a párt ügye, de az, amiért kapták , az már a közösség ügye. A vezetők tor­zsalkodásának végső soron ők voltak a szenvedő alanyai. Az ügy miatt elkeseredtek, keve­set dolgoztak és keveset keres­tek. Mindehhez hozzájárult még az is, hogy rosszak a ter­mészeti adottságok. A mélypontról azonban fel kell emelkedni, hogy mielőbb elfeledje a falu lakossága, mi­lyen állapotok voltak a „tiszt­­újítás” előtt. Ha nem jön köz­be a nemrég lezajlott szétzi­­láltság, sokkal többre mehetett volna a község lakossága mind a termelésben, mind a közös­ségi életben, egymás segítségé­ben, megbecsülésében. S hogy a mélyponton mi­előbb túljusson mind a párt­tagság, mind a falu lakossága, szükség van a járási pártbi­zottság és a járási tanács se­gítésére. Megérdemlik a falu lakói, mert tudnak és akarnak jól dolgozni, ha megvan annak a feltétele. T­ANULSÁGUL a község­belieken túl, megszívlelhetik az esetet mind a járási pártbi­zottságon, mind a járási ta­nácsnál, nem akkor kell segít­ségére sietni egy közösségnek, amikor már csakis tisztújítás­­sal, pártfegyelmikkel lehet rendet teremteni, hanem ak­kor, amikor a bajnak még csak apró jelei, mutatkoznak. Márpedig a községben ez ré­gen mutatkozott, úgyannyira régen, hogy kis körültekintés­sel meg is előzhették volna a szervezkedést, a rendbontást, a látszatsikerekre való törekvé­seket és az önteltséget. (ksa) A

Next