Kisalföld, 1967. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-01 / 206. szám

967. szeptember 1. péntek KISALFÖLD A hazai mezőgépgyártás bemutatkozása Mezőgazdasági gépgyártá­sunk idei bemutatója tekinté­lyes gyártmányokban tükrözi azt a fejlődést, amely hazánk­ban a legutóbbi években le­zajlott. Dicsérni lehet a Vörös Csillag Traktorgyár most be­mutatott UE—50-es típusú traktorát, amely egyaránt ta­núskodik a tervezők ötletessé­géről és a gyár egész kollek­tívájának helyes törekvéseiről. Első látásra különösen szembe­ötlő a gép modern formater­vezése, és a szakemberek ab­ban is bíznak, hogy ez a trak­tor a szántóföldért is jól be­válik. Az üzemi próbák még folynak, sorozatgyártását 1968- ra tervezik. Sikeres a kiállításon a ren­dezőknek az a törekvése, hogy egy-egy erőgépet munkagé­peikkel együtt mutassanak be Ez az elrendezés megkönnyíti a látogató szövetkezeti szak­emberek dolgát, a gépesítés további tökéletesítésére ösz­tönzi a szövetkezetek vezetőit. A növényvédelemben hazai mezőgazdasági gépgyártásunk sikeresen valósította meg a komplex gépesítés programját. Egy-egy traktor közül ott lát­juk a permetező- és porozó­gépeknek minden változatát, amelyre csak szüksége lehet egy-egy mezőgazdasági üzem­nek, akár a gyümölcsösben, a szőlőben, vagy a szántóföldön. Nem is találnak e bemutatón kifogást a szakemberek, leg­feljebb annyit, hogy talán ér­demes lenne itthon is rátérni a vastag és nehéz fémlemezek­ből készült permetezőszer-tar­tályok helyett a műanyag tar­tályok gyártására. Évek óta küszködünk azzal a gonddal, hogy az egyes nö­vénytermesztési munkafolya­matok gépparkjából egyik vagy másik gép hiányzik, így például a gabona betakarítá­sának gépesítettsége elérte ugyan a 90 százalékot, de a magtisztítás, a kezelés, a táro­lás, továbbá a szalmabetaka­rítás gépeinek hiánya az ered­ményt számottevően rontja. Ugyanígy változatlanul gond a gépválaszték bővítése, a minő­ség javítása. Legszembetűnőb­ben mutatkozik ez a talajmun­­kák­ gépeinél. Traktorosok és mezőgazdászok panaszkodnak, hogy a magyar gyártmányú ekék túlságosan nehezek, anyaguk gyakran gyenge mi­nőségű, és ezért különösen ne­héz talajviszonyok között nem lehet velük biztonságosan dol­gozni. Ám a változás jelét már ilyen értelemben is fellelhet­jük a mostani kiállításon. A Mosonmagyaróvári Gépgyár elhozta FE—330-as típusú eké­jét, amely jól kombinálható: az egyik változata háromvasú, de a harmadik ekefejet percek alatt lehet leszerelni, méghozzá oly módon, hogy ezáltal a tar­tógerenda is rövidül, vagyis a traktor nem húz maga után fölösleges súlyt. Figyelemre méltó törekvése ez a moson­magyaróváriaknak, hiszen ez végre olyan hazai gyártmányú eke, amely két-, három- vagy — továbbfejlesztés esetén — többvasú megoldással kombi­nálható. Az előbb említett törekvést azért érdemes dicsérni, mert a legutóbbi­­ időkig hazai mező­­gazdasági gépgyártásunk fej­lődésének egyik akadálya a szerkesztési nehézség volt. Bi­zonyos gépeken még most is érzékelhetjük ezt. Gyakorlati szakemberek mondják, hogy a magyar gyártmányú tárcsák, boronák, küllős kapák és egyéb talajművelő gépek leg­többje túlságosan „merev”, nehezen kapcsolható. Gondot okoz az is, hogy a nehéz mun­kagépeket a traktorok hidrau­likus berendezése nem bírja, s így azok hamar elhasználód­nak. Csak egyetlen példa: a hazai gyártmányú váltvafor­­gató eke súlya 960 kilogramm. Hiába igyekeznek a D—4KB traktorra a legerősebb és leg­megbízhatóbb hidraulikát fel­szerelni, ezt a súlyt a szántó­földi körülmények között nem sokáig bírja. A mostani kiállítás arról ta­núskodik, hogy hazai gépgyár­tásunk képes az igényekhez igaz­odó nagyobb feladatok megoldására. Többfajta jó mű­szaki ötlet valósult meg, pél­dául az önfelszedő csávázógép­ben, a folyamatos üzemű ter­ményszárítóban, vagy a széna­betakarításban jól használható csillagkeresztes rendsodróban. De egy-egy gép első példányá­nak megalkotása még nem azonos a gyártással. És itt van a hazai mezőgépipar fejlesz­tésének egy olyan gondja, amelynek sikeres megoldásán sok múlik. Régi panasz, hogy egyes gé­pek kifejlesztése négy-öt évig is eltart, és mire a sorozat­­gyártás megkezdődik, addig — a nemzetközi mezőnyben — a gép már elavulttá válik. Pél­dát is említetünk: a talajmű­velés, a vetés és a növényápo­lás gépesítésében külföldön már jó ideje sikeresen alkal­mazzák a kombinátorokat. Olyan gépek egyszerű és gyors kapcsolásáról van szó, ame­lyekkel több munkafolyamatot egy menetben lehet elvégezni. Hazai gépgyártásunk még csak a kezdetén tart e program megvalósításának. Egységes vélemény, hogy a­­ magyar mezőgazdasági gép­gyártás az eddigieknél több fi­gyelmet, az erők jobb összevo­nását érdemli. A jelenlegi igé­nyeket és technológiát figye­lembe véve hazánk mezőgaz­daságában összesen mintegy 750—800 géptípus szükséges. E gépek közül megközelítően 5— 600-at tudunk itthon gyártani. Jelenleg a hazai gyártmányok­ból megfelelő típus mintegy 250—260, továbbfejlesztendő 80—100, és még ezután vár kialakításra több mint 200-féle­­ gép. Mi sem természetesebb, hogy ilyen program megvaló­sítása nehéz és sok erőt kívánó feladatot ró a­ mezőgazdasági gépgyártásra. A kiállítás gépbemutatójá­nak tanulságai és a mezőgaz­­daság gépesítésének gondja egyaránt bizonyítják a hazai gépgyártás irányítóinak azt az igényét, hogy e faladatok meg­oldásához jobb minőségű anyagok, több szellemi erőfe­szítés és erőteljesebb beruhá­zás szükséges. Horváth László A növényvédelmi gépek­ egyik legértékesebb darabja ez az RSN típusjelű, traktor­­vontatású permetezőgép. Teljesítménye tízórás műszak alatt elérheti az 50 kataszteri holdat Tanévnyitás a szakmunkástanuló-iskolákban A szeptember 1-i tanévnyi­tás után a szakmunkástanuló­intézetekben a múlt évinél csaknem húszezerrel több, összesen kétszázezer fiatal kezdi meg vagy folytatja le­endő szakmájának elsajátítá­sát. Az elsőévesek száma meg­közelíti a nyolcvanezret. A Munkaügyi Minisztérium ebben a tanulmányi évben je­lentősen kibővítette az érett­ségi bizonyítvány megszerzé­sére­­ is lehetőséget nyújtó emelt szintű képzést. Ebben az oktatási formában kétszer annyi elsőéves tanulót vettek fel, mint tavaly, mégpedig az eddigi 4 helyett 14 szakmára. Az átfogó ismereteket adó egységes alapképzést is kiter­jesztették. Így a vas- és fém­iparban 25, a faiparban 8, a vegyiparban 6 szakmában kapnak a tanulók egységes alapképzést. Eddig a MOM iskoláiban oktatott 168 szakmából 124- nek külön óraterve volt. Egy­ségesítéssel most 124-ről 25-re csökkentették az óratervek számát. A változtatást általá­ban a többéves képzés teljes tananyagának évfolyamok kö­zötti átcsoportosításával oldot­ták meg, s így az elsajátítandó ismeretek körét érintetlenül hagyták. Az óratervek egysé­gesítésével nemcsak a kis lét­számú rokonszakmai tanuló­­csoportok vegyes osztályainak kialakítását segítik, hanem egyúttal megteremtik az át­fogóbb ismereteket nyújtó egységes alapképzés kiterjesz­tésének feltételeit is. (MTI.) ÍGY TÖRTÉNT... 1930. szeptember 1-én zajlott le a Horthy-fasizmus korá­nak legnagyobb munkástü­ntetése Budapesten. Munkakönyvében — amelyben az utolsó beírás 1929. november 16. volt, ami azt jelenti, hogy immáron tizedik hónapja nem dolgozik —, így festi le a hatóság: „Arca: rendes, haja: barna, szája: rendes, szeme: barna, foga: sza­bályos, termete: közepes". Már ekkor, a könyv kiállításakor­­ ellopták moso­lyát, mely legényes, keskeny bajusza körül bújkált, ellopták csokoládébarna arcának kedves, ravaszkás tekintetét, amelyet talán kisfiúsán oldalra válasz­tott haja kölcsönzött neki. Utolsó estéjéről a lapok csak ennyit írtak: „Darnyik János, 28 éves galga­­hévizi állványozó már a forró szeptem­ber 1-ét megelőző este elindult a fő­városba”. Tíz órakor keltette az asszony. Aludt már a család, a három gyerek. Csak Mihók Rózs virrasztóit, hogy a csilla­gok feljöttével keltse urát, útnak in­dulni az erdőkön át, gyalogosan Pest­nek, munkáért, kenyérért. Nem vitt magával mást, csak a ta­risznyáját. Üresen. Nekivágott a feke­­tedő estének — nagy törzsű tölgyek kísérték Gödöllőig —, onnan már az érkező hajnal világította meg fehéren az utat a város felé. Reggelre ért be Pestre. Régi pallérját, Gazsó Mihályt kereste, talán ő valahogy be tudná szerezni munkába. De nem találta se otthon, se az épületeknél. Üresek az állványok, amerre ment, mintha ünnep, komoly vasárnap lenne. Gazsót keresed? — mondják neki a sétáló, ismerős kőművesek, állványo­zók —, akkor csak gyere velünk, ő is kint van most a Ligetben... S már viszi őt is a hullám, csepp a bizakodó, erős sodrú folyamban. Aréna út. . Hősök tere... Kiáltja ő is: „Munkát, kenyeret!”, s lóbálja magasba — mint­ha zászlaja lenne — a tarisznyáját. Kétoldalt rendőrcsapat sorakozik arc­vonalba. Az Andrássy útról már éles karddal vagdalkozó lovasrendőrök vág­tatnak feléjük. A rendőrgyűrű a Vajda­­hunyad vára felé szorítja a tömeget. Mikor a karcsú, kis hídon áthaladnak, ezt mondja a szomszédjának, Deszpoda Mihály kőművesnek: „Tizenegy éve jártam itt utoljára... Itt kértem meg egy vasárnap Rozim kezét, akkor épí­tettük együtt a papírgyár kéményeit”. Mikkor dördültek el a rendőrök fegy­verei. Itt, a Vajdahunyad vára tövében halt hősi halált Darnyik János állvá­nyozó, Deszpoda Mihálynak ideje sem volt, hogy elbúcsúzzék, lefogja pajtása szemét, menekült az éles kardok elől. Aztán mikor tiszta lett a tér, jött a rendőri bizottság és hivatalosan meg­állapította: „Egy állványozót, Darnyik Jánost, megölt a tüntetők egy eltévedt golyója”. Megállapította, hogy munka­könyvében az utolsó bejegyzés 1929. november 26. Megállapította még — hivatalosan —, hogy az elhunytnál egy üres tarisznya volt, pénztárcájában 4, azaz négy fillér. •mi-nn­» Csak vasárnap reggel tudták meg Galgahévizen a vasutasoktól, hogy a község lakossága egy emberrel keve­sebb lett. Mihók Rozália fekete kendőt kötött, és sógorával beutazott a vá­rosba, megnézni a férjét. De nem engedték, hogy lássa: ehhez rendőri engedély kell. Elmentek a fő­­k­apitányságra. Mikor temetni vitték a szülőfalujába, Budapestről Galgahévizig, az út tele csendőrrel. Pedig a koporsót nem is a főúton hozták; kora hajnalban, titok­ban indult el a hullaszállító a mellék­utakon — talán éppen arra, amerre néhány nappal ezelőtt szegény Darnyik János a városba indult. Még a határból is bejöttek a kint dolgozó parasztok a temetésre. Szuronyok gyűrűje fogta, körül a gyászoló tömeget. Mikor az utolsó rög is a sírdombon pihent, ment az özvegy a bérelt „la­kásba”, összecsomagolt, mindenüket hátára vette, s maga előtt engedve a gyerekeket, elindult a szomszéd köz­ségbe anyjához, Hévizgyörkre. Mert ott kellett hagyniuk a házat, amelyben laktak, most már egy percig sem hite­leztek nekik, mit! Másnap este fogta Mihók Rózái ,­ férje tarisznyáját, s akárcsak az ura, a csillagok feljöttével megindult az erdőnek, Pestnek. Ment, keresni azt a Gazsó Mihály pallért, akitől Darnyik János is munkát remélt. Végigment a Kerepesi úton, s ahol csak állványok nyúltak a magasba, kérdezte az embe­reket: merre találhatja meg Gazsó Mihály pallért, aki őneki bizton mun­kát szerez. A kőművesek — az Aréna út végén — nem engedték, hogy tovább menjen: felvették téglahordozónak. Közös kívánság volt ez: fel kellett Mihók Rózáit venni. Kicsi volt a mun­kahely — az élet —, összébb húzódtak hát a szegények, helyet szorítottak az özvegynek. Kőbányai György 11 A hagonyektói etalista Búzatermesztés a mosonmagyaróvári Dózsában A mosonmagyaróvári Dózsa Termelőszövetkezet évek óta élen jár a kenyérgabona-ter­mesztésben, és ma már szinte elszakadva minden ösztönösen művelt, táplált hagyománytól, a tudatos kísérletezés útját járja, hogy minél gazdagabban termő fajtákra találjon. Pénzes növény­ i fajtákat, az adott körül­mények között legjobban ter­mőket megtalálni azonban na­gyon nehéz. Ezt tudják a Dó­zsa Termelőszövetkezetben, és az önként adódó kísérletezés­nek már vannak eredményei. Az idén 570 holdon termel­tek búzát, és holdanként átla­gosan 22 mázsa 40 kilót taka­rítottak be. (Érdemes megje­gyezni a járási átlagot, amely 18 mázsa 30 kiló volt.) Nem­csak járási szinten, de a me­gyei eredményeket tekintve is figyelemre méltó eredmény. A jó munka gyümölcse az ár­ban is mutatkozik, összesen 106 000 forint minőségi felárat kapott az eladott búza után a közös gazdaság, s ezzel a mi­nőségi felárral együtt egy má­zsa búzáért 315 forintot fize­tett a gazdaságnak az állam. Ma már úgy beszélnek a ke­nyérgabonáról a termelőszö­vetkezetben, hogy pénzes nö­vény. Két fajtát legalább Az idei eredményeket hosz­­szú kísérletezés és kitartó munka árán érték el. A ter­melőszövetkezet vezetőivel évekre visszamenően áttekint­jük, hogy milyen fajtákat is termelt eddig egyszerre egy éven a gazdaság. Ezelőtt öt évvel például vezettek Bán­­kuti 1201-est, Fertődi 293-ast, Sanpastoret, Bezosztája 1-est és Bezosztája 4-est. Tavaly­előtt a búzavetés 60 százaléka fertődi fajta volt. És az idén az 570 hold vetésből 435 hold volt a Bezosztája 1-es, 100 hold a Fertődi 293-as és 35 hold (kísérletképpen) az Etoyle (francia). Az előbbi 22 mázsa 90 kilót, a fertődi fajta 16 má­zsa 66 kilót, az utóbbi 32 má­zsa 54 kiló termést hozott hol­danként. „Nem szabad egy fajtát ter­meszteni — mondják a gazda­ságban —, de négy-öt fajtát sem, mert mindegyiknek más az igénye, természete”. A San­pastoret például azért hagyták el, mert nem bírja a száraz telet, a fagyra érzékeny. A Bezosztája 4-es jó minőségű szalmát hozott ugyan, de ezen a vidéken gyenge volt a mag­­képződés. Két fajta mellett állnak ki, a Bezosztája 1-es és a Fertődi 293-as mellett. Hosszadalmas, megfontolt mérlegelések után döntöttek két fajta meghonosítása mel­lett, de megjegyzik, nem zár­kóznak el az úttól, ha az job­bat, többet hoz. Ezt bizonyít­ják a francia fajta kísérletei­vel is. A termelőszövetkezet­nek sok szántója van a Duna mellett. A Fertődi 293-as leg­inkább bírja ezt a Duna menti ködös, párás területet, és átla­gosan meghozza holdanként a 17 mázsa termést. De úgy vélik a gazdaságban, hogy 100—110 holdnál többet a ter­melőszövetkezet területén nem szabad ebből termelni, mert az már kockázat, és nem gaz­daságos. Vállalják a kockázatot „A Bezosztája 1-es megkö­veteli a magáét, de vissza is fizeti többszörösen, amit ráfor­dítottak” — vélekednek a szakvezetők. Az idén például 3 mázsa vegyes műtrágyát szórtak a fertődi és a Bezosz­tája alá, és az utóbbi fizetett jobban. Már kiszámították azt is, hogy a Bezosztájára hol­danként 4—5 mázsa vegyes műtrágyát szórhatnak ki, azon túl már ráfizetés a talajerő­­utánpótlás fokozása. A francia Etoyle fajta ter­mesztése még csak kísérlet a termelőszövetkezetben, de már kialakult a vélemény, hogy csak enyhe telek után hálás. Tehát nem esküsznek erre, de próbaként megtartják. Nem véletlen azonban, ha bú­záról van szó, hogy az új árat is említik. Ez teszi lehetővé, hogy próbálkozzanak, keressék a leghálásabb fajtákat. Az új árak mellett 30—40—50 hol­don is vállalhatnak kockáza­tot. Hiszen ha 30—40 holdon nem válik be az elképzelés, a többi, az az 500—550 hold pótolja a veszteséget. Más, termelésszervezési le­hetőségeket is rejt magában a búza új, jó ára. Eddig szinte viszolyogtak attól, ha valami­lyen ok miatt esetleg több búzát kellett vetni­. Most nem okoz gondot az sem, ha ősszel több terület kínálkozik búza­vetésre. Megéri — mondják —, hiszen jó árat fizetnek érte, és nem titkolják azt sem, hogy búzáért esetleg takarmányt vásároljanak. Pék Imre

Next