Kisalföld, 1970. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
1970. január 1., csütörtök Téli reggel Jó reggelt, munkás, gyárba menő! Nézd, nem is te vagy ma az első! Valaki megelőzött, hajnali sötétbe, éjszakai fagyba fogódzva kelt fel az is, lovakat befogni. Hegyek között siklott a szán, fák között jött, csigaúton a csillogó hó csikorgását csengettyűkkel derítette. Lova alatt sárga pára. Pokrócostul remeg Háta, „pipázik”. A gazdát várja. Dehogy várja, szomorú. Gyerekbeszéd, aprónép szólása. Komoly dolgot hozott a szán, szagokat. Pörzsölésnek barna szagát, disznóölést, igazit. Nem konyhai csatateret, kihűlt fertályt, böllértelen eseményt, nagyot, hangost, harcosat; szertartásos disznóölés illatával rakta tele szánját ez a gazda. Kövér, gyáva állatot, szalma- gyufakerülőt, éles késre szemet nyitót, téli konyhába jutót látott a szán „dereka”, mielőtt a városba jutott volna ma kora reggel. (Tóth) Ruhagyáriak vetélkedője Nem újdonság a vetélkedők rendezése a Soproni Ruhagyáriban. Vetélkedővel ünnepelték meg a Tanácsköztársaság kikiáltásának, valamint a Szovjetunió megalakulásának évfordulóit is. December tizenötödikéig lehetett jelentkezni az soron következő vetélkednie, amelyet hazánk felszabadulásának 25. évfordulója tiszteletére rendeznek a soproni Ruhagyár párt-, KISZ- és szakszervezeti bizottságai. A határidőig tíz brigád küldte be jelentkezését a március 15-ig lebonyolítandó vetélkedőre. Minden brigád négy taggal indulhat, készenlétben egy póttag áll majd segítségükre. Három témából készülnek a versenyzők: felszabadulásunk ,és a huszonöt év története, időszerű ,bel- és külpolitikai, valamint irodalmi, művészeti kérdések szerepelnek majd a vetélkedőkön. Az első díj háromezer forint lesz. » Emlékezés Somnovses Mültpa szerű pályán, amelyen a Dán Királyi Tudományos Akadémia tagságához vezetett. Ebben az évben lesz kétszáz éve, hogy Koppenhágában megjelent először, , majd ugyanabban az évben Nagyszombaton is főműve: „Demonstratio idioma Hungarorum et Lapporum idem esse.” Országos ünnepségen emlékezik meg róla a Magyar Tudományos Akadémia, melybe Győr is bekapcsolódik. Győri tartózkodásának helyét, a Kazinczy utca 21. számú Rozália-házat emléktáblával jelölik meg. Javaslatunk, hogy nevezzenek el róla utcát is, esetleg az Adyvárosban vagy az új műszaki főiskola környékén. Ápoljuk nagyjaink emlékét! Sajnovics János volt a finnugor nyelvészet első rendszeres kutatója. Ifjú évei egy részét Győrött töltötte, ott szerzett tanári diplomát. Onnan indult el azon a nagy Nincs igaza Sartrenak! Sartre írta valahol: az embernek mindig az ember volt a legnagyobb ellensége. Sokszor valóban úgy tűnik, hogy igaz ez a mondás. Belépünk a boltba és ha nem szolgálnak ki azonnal bennünket, úgy mordulunk az eladóra mintha ellenségünk lenne. Fel akarunk szállni az autóbuszra, a gépkocsivezető ellenségesen becsukja előttünk az ajtót. És milyen jó, ha az ellenkezőjét tapasztaljuk. Ha emberi módon szólnak hozzánk és mi is így szólunk embertársainkhoz, ha legalább megkíséreljük az emberi együttélés legelemibb szabályait megtartani. Én a napokban az utóbbival találkoztam. Késő este volt és akkor vettem észre, hogy az egész napi rohanás közepette elfelejtettem feladni azokat az újévi üdvözlő lapokat melyeket barátaimnak és ismerőseimnek írtam. Idegesen és fáradtan futottam be a győri vasúti postára. Nem vagyok jártas a postai díjszabásban, azért megkérdeztem a második ablaknál rám mosolygó fiatal lányt, milyen értékű bélyeget kell a kis levélkére ragasztani. Azonnal megmondotta. Mivel sok ismerősöm és barátom van, nagy csomó levelet kívántam feladni. Megkockáztattam a kérdést: nem lehetne-e valahogy úgy elintézni, hogy ne kelljen minden egyes levélre nekem a bélyeget ráragasztani. Nevetve válaszolta: Dehogynem, kifizeti a bélyegek árát év, meg ráragasztom azokat a kicsi borítékokra. Nem akartam hinni a fülemnek. Ilyen is létezik? örömömben boldog új évet kívántam neki, és jó érzéssel léptem ki a hideg, havas utcára. Még sincs igaza a bölcs franciának! fb KISALFÖLD Falusi napközik Vagy nincs, vagy üres Városainkban a vakációk idején a legvidámabb az élet az iskolai napközi otthonokban. Nem kell a következő napi leckét tanulni és a felkészültséget ellenőrizni, a nevelők és a tanulók is felszabadultabbak, ötletes társasjátékokkal, sportversenyekkel szórakoznak naphosszat. Ezekben az időszakokban a közös foglalkozások hatására válik igazán közösséggé egyegy napközis csoport. Falvainkban más a helyzet. A zömmel termelőszövetkezetekben dolgozó szülők téli napokon sem mindig érnek rá foglalkozni csemetéikkel. Mégis az az általános tapasztalat, hogy a téli szünidő idején elnéptelenednek a napközik , azokban a falvakban is, ahol egyébként jó eredményekkel dicsekedhetnek. Sőt, a pedagógusok szavaiból kiderül, hogy az utóbbi egy-két évben népszerűtlenebbek ezek a hasznos, az iskolai nevelőmunkát jól kiegészítő intézmények. Csak komoly rábeszélés árán tudják tartani a működéshez szükséges létszámot. TomposBéla, a farádi szép, új iskola igazgatója jól tapintja a jelenség okát: rohamosan növekedett a termelőszövetkezeti tagság jövedelme, s ezzel egyenes arányban a napközi otthonok térítési díja is. Sokallják a szülők azt a napi egynéhány forintos összeget. Pedig ennek fejében gyermeküket élelmezik, felügyelnek rájuk, és segítik őket napi iskolai feladataik elvégzésében. Nehezen tudják például meggyőzni azokat a fizikai dolgozókat, akiknek hátrányos helyzetű gyermekei rendszeres korrepetálásra szorulnak, hogy ezt teljességgel csak a napköziben kapják meg, s hogy a napközis foglalkozások jó nyomot hagynak majd a bizonyítványban is. , Most, a téli szünet idején kong az ürességtől az apró ötletekkel otthonossá varázsolt farádi napközi otthon is. (Óvodai része nem!) Olvasatlanul hever a száz kötetet számláló könyvtár, a sarokban búsul a sakk, árvák a társasjátékok, hiába a pedagógusok felügyeleti beosztása. A farádi szüleik és gyermekek talán nem is sejtik, hogy a közeli Rábatamási lakossága boldog lenne egy szerényebb lehetőségeket kínáló napközivel is. Rábatamási évtizedes problémája, hogy nincs hova tenni, kire bízni se a kicsiket, se a nagyobbakat. Nyári dologidőben működik ugyan egy időszakos napközi, két gimnazista lány vigyáz az iskola épületében a 3—6 évesekre, de szeptemberben ez is bezárja kapuit. Az iskolás hordákat nyáron is, télen is az udvar, az utca neveli. A havas falu egyetlen lármás pontján gyerekhad hancúrozik. A kérdésre, hogy konyhában vagyunk, délután mivel töltik a szünidőt, egyöntetű a válasz: „Délelőtt a az utcán.” (Még jó, hogy nem engedi messze kalandozni őket az időjárás — mondja Jászai László iskolaigazgató.) Egy-két lelkes pedagógus jóvoltából akad ugyan közös program az iskola egyetlen jól fűtött tantermében — asztalitenisz-bajnokságot szerveznek, levetítették a Pál utcai fiúk című magyar filmet —, ezek azonban nem töltik ki a szünidőinekmég a negyedét sem. A két ellentétes tapasztalat, amely közül az egyiket a farádi üres napközi, a másikat a hiányzó rábatamási példázza, közös feladatra mutat: a tanítás újrakezdésehoz éppúgy hozzá kell szoktatni a tanulókat az iskolai fegyelemhez, a közösségi munkához, mint szeptemberben. Gyors és ésszerű megoldást persze nagyon nehéz találni. Járási és községi szervek összefogásával és a pedagógusok személyes hatásával azonban minden általános iskolával rendelkező faluban életre lehet hívni és fel lehet élénkíteni a napközi otthonokat — valóban szükség van rájuk. L. G. Hazafelé a boltból es. S. feb.) Asszony, kiált a szurdok! Kiált a szurdok, kiált a domboldal, kiáltanak a kopasz fák. Némán, mégis visszhangosan: „Balla Irén! Gyere ki a pad alól! Te vagy az utolsó, hagyd el az évszázados barlangodat, mert nem embernek való. Irén, menj el a szurdokból!” Én hallom a kiáltást, a horhos tiltakozását. Csak más nem hallja, mások, akiknek hallaniuk kellene, akik tehetnének valamit Irénért? Kiáltsunk hát együtt a szurdokkal, negyedszázaddal ■azután, hogy a közé lett a Dunának és Tiszának ez a nekünk oly gyönyörű völgye, ki kell jönnie az utolsó barlanglakónak is a fényre. Az écshegyi Balta Irén esete legyen az utolsó ezen a tájon, és sorsa jobbra fordulásának eseménye az idei ünnepünk egyike. Horhos, mondták egykor a márgás, meredek domboldalra a hegyi emberek. Szurdok, keresztelem át, mert ma ez így jobban érthető, és igazabban illik az eljegesedett ösvényt útra, amely a hegy aljában nyújtózkodik. Ecshegy falutól vezet, egy rövid darabon házak szegélyezik kétoldalt. Aztán meredekké válik a part, és elmaradnak a házak. Bal oldalába pincéket vágtak, húszat, ötvenet. Az újévi kedvcsinálóért kitapostak a szurdokban egy lábnyomnyi utat, ezen járhat Balla Irén. Ezen indul vízért, ha tud, de mennie kell, ha élni akar. Lakásában, ahogy errefelé mondják, a pad alatt keresem. Zárva az ajtaja. Egyik pincében hallom, biztosan bement a faluba melegedni. Várom, aztán elé megyek az úton. Bizonytalan leplekkel jön egy feketébe öltözött öregasszony. Remeg a szája, nem izgalmában, nagyon régen remeghet így. Szemét összehúzza, várom, hogy sírni fog, de a 67 éves Balla Irén már régen nem sír. Magamnak tíz perc volt az út, együtt még egyszer annyi. A barlanglakáshoz érünk. — Forduljon el — mondja Irén —, senkinek sem engedem meg, hogy megtudja, hová teszem a kulcsot. — Elfordulok a templom egerénél is szegényebb asszony szokásának megindító tiszteletéből. Irén bemegy a barlangba, aztán kiszól. Egymásra merőlegesen kivájt két alagút a hegy oldalában. Talán két méter széles, 5 méter hosszú egyik-egyik. Megtermett ember nem tudna bennük kiegyenesedni. Hogyan tisztelte eddig a mélyben lakó asszonyt a hegy, mert csak a puszta tapasztás védi a kunyhót a beomlástól, és az a ráhibázott 100 esztendővel ezelőtti parasztlogika, hogy a lekerekített vajat megtartja a fölötte lévő roppant súlyt, ez őrizte eddig Irént és elődeit. — Még anyám édesapja készítette — mondja Irén. — Itt halt meg anyám 1929-ben, és innen vittük ki apámat 1944-ben. — Mindegyik alagútban egyegy ágy, az egyikben egy tapasztott tűzhely. Egy-két kopott szék, a márgába ütött szögeken néhány ruha lóg. Egy élet, sok élet összegyűjtött jószága ez. Hideg, levegőtlen, vaksötét a barlang. Gyertya van az asztalon, negyedötnyi venyige a tűzhely előtt. — Tavaszkor nagyon félek apáti alatt. Leszivárog a víz fentről, ilyenkor fel kell pácolnom a mennyezetet. És máskor? Mennyit félhetett is a barlangban Irén! A magánytól, a hegy bosszújától, a háborúban, viharok idején. Csak „szégyenét” takarta kegyesen a pad alatti barlang, amikor Irén negyven éve megesett. Lánya azóta férjhez ment, Pesten lakik. Veje még nem látta a barlangot. — Nem szabad meglátnia, honnan került el a lányom — mondja Irén. Szegénységét szégyelli? Tehetetlenségét? Irén száz forintot kap havonta a községtől, lányáék lakásra gyűjtenek, csak fillérekkel tudják segíteni. Irén nyaranta most is napszámba jár. És őszszel, télen miből tengeti életét? Szociális otthonban lenne a helye. Kérte a községieket, azok ígérték, ígérik. És addig? Kíméletes lesz még a hegy? És mivel fűt Irén, mit eszik a télen az az ember, aki az élete nagy történetéről ennyit mond: — Mi ii barlangot és a szegénységet örököltük. Ahogy visszaemlékszem, mindig csak dolgoztam. Este összerogytam a fáradtságtól, és mire álmodtam volna, már keltettek. — Van fám a hegyen, csak le kellene hoznom — mondja. — Elindulok százszor is, kilátástalan vállalkozás. Harminc métert sem tudok megtenni a meredek kapaszkodón. Ez hát az igazság: Irén lehelete melegíti barlangját. A szurdokból húsz, jégbe vájt lépcső vezet fel a pad alá, Irén barlangjáig. A barlang fölött, a hegytetőn tavasszal kivirágzanak a fák, most ördögcérna lóg a szűk bejárat elé. A megfáradt testű asszonyt egyedül hagyom az ördögcérnás odú mögött, a föld alatt. A győri pannonhalmi út már járható. A vasút töltése feketéiik a varjaktól. A csóka okos élőlény, kikaparja magának az eleséget. És csapatba verődik, egymást melegíti. Irénnek nincs ehhez ereje és módja. Csak ember, de az ember sem tud létezni társak nélkül... Ferenc József Érték erhaladás nagysága különösen akkor mutatkozik, ha a majdnem negyedszázadra visszatekintünk, és értékeljük az ipar fejlődését, a kisparaszti gazdálkodás átalakulását nagyüzemivé, a tudománynak és a kultúrának közkinccsé válását. A társadalmi termelési viszonyok fejlődésében döntően fontos azoknak az embereknek tevékenysége, akik elsőnek ismerik fel a szocialista építés jelentőségét, és a marxizmus-leninizmus elméletétől vezérelve be tudják tölteni a forradalmi irányítók szerepét. Az irányításban a szocializmus alapjainak lerakása után is nélkülözhetetlen a rendszer iránti hűség, a marxista politikai tudás és a vezetői készség. Az elsőről, a rendszer iránti szilárdságról a szocialista állhatatosság ad tanúbizonyságot. A másodikról, a marxista-leninista tudás elsajátításáról a politikai iskolán való részvétel és a megszerzett oklevelek adják a formai bizonyosságot. A harmadik, a szocialista vezetőkészség szorosan összefügg az elsővel és másodikkal, mégis más. A szocialista rendszer lenini vezető típusa rendelkezik a „bolsevikokra” jellemző tulajdnsággal, a proletárérzékkel. A proletár osztályérzék nem mesterkélt tulajdonság, és a munkásszármazásnak nem feltétlen velejárója a paraszt, és értelmiségi és mindenki, aki a szocialista forradalmi építésnek hívévé válik, elsajátíthatja. A tudományos szocializmusnak alkotó módon való alkalmazása sok feladat együttes végzését feltételezi. A vezetőnek figyelemmel szükséges kísérnie az összes jelentős kül- és belpolitikai eseményeket, valamint otthon kell lennie a szakma ismeretében, hogy véleménye megalapozott legyen. A politikai és szakmai ismeret együttesen előfeltétele a vezetésnek. Ám az előrevivő javaslatban és különösen a döntésben, hogy az a lehető legbiztonságosabban szolgálja a társadalmat, szükséges a proletárérzék. Az ipari, mezőgazdasági, pénzügyi és tudományos, valamint intézeti vezető egyaránt emberek ügyeivel is foglalkozik. A beosztottakkal való kollektív összeforrottság csakúgy, mint az ügyfelekkel való jó viszony a vezetőtől elvárja a nyílt, őszinte, proletárérzéktől áthatott kapcsolatot. A szocializmus épülése egész korszakában nemcsak a politikai vagy kulturális, hanem a gazdasági vezetőnek is folytonosan küzdenie szükséges a marxizmus—leninizmus kétféle torzítása ellen. A jobboldali elhajlás a megalkuvás, a lazaság, a szocialista építés sikeres lebecsülésének légkörét táplálja. A baloldali dogmatizmus is megfeledkezik a marxizmus—leninizmus objektív értékelő szerepéről, a szocializmus építésének sikereit ugyancsak helytelenül szemléli. A marxizmus—leninizmustól kétféle irányban történő elhajlás hibáit nem elegendő szavakkal bírálni. Az alkotó, termelő munka biztosítása a rendkívül bonyolult politikai, kulturális és gazdasági életben határozott eligazodást követel. A mindennapi építő tevékenység bizonyítja leginkább, hogy bár a marxizmus —leninizmus ismerete és a szakmai tudás feltétlenül szükséges, de egymagában nem alakítják ki a lenini vezetői tevékenységet A teljességhez az a többlet is szükséges, amely biztonságosan felvértez akispolgári hízelgés ellen, véd az önteltséggel szemben, a legmagasabb tisztségben is megőrzi a kommunista , szerénységet és szembe tud szegülni az olcsó népszerűségnek. Az ilyen, szocializmust építő embernek és főleg vezetőnek tulajdonsága a nehezen körülírható és mégis létező, a társadalmunkban megbecsüléssel övezett proletárérzék. kortyai Sionom