Kisalföld, 1970. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-14 / 11. szám

172(332 AZ MSZMP GYŐR-SOPRON MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA GYŐR, 1990. JANUÁR 14., SZERDA + XXVI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM JUSSON IS, MARADJON IS A napokban, hetekben vet számot múlt évi munkájáról a parasztember. Közös ez a számvetés, mint ahogy a munka is közös volt egész esztendőben. A termelőszö­vetkezetek pénzügyi szakem­berei az irodákban, a tsz­­paraszt odahaza, munkatár­sai körében végzi a számve­tést. Érdemes volt-e végig­dolgozni az esztendőt, mi jut még a havonta kifizetett osztalékrészen felül zár­számadás után a zsebbe, s marad-e a következő évek alapozásához? Azt mondják: a falusi em­bert nem kell tanítani a gazdálkodásra. Ha nem kel­lett volna, talán ma is fa­ekével szántana. Azt mond­ják, a parasztembert nem kell megtanítani okos szám­vetésre. Ha így lenne, a ko­rábbi években sok helyen kiosztották volna a követke­ző évet is. Inkább úgy mon­dom, a parasztság nagy mű­velődése és sok képzett szak­ember kellett ahhoz, hogy a tsz-tagban szunnyadó képes­ségeket kivirágoztassák. Rá­vezessék, ahogy rávezették a korszerű gazdálkodásra, és felkeltsék benne a felelősség érzetét: maradjon osztás után a közös kamrájában is. A gazdaságok immár má­sodízben végeznek zárszám­adást teljesen önállóan. Sen­kinek sem kötelesek jóváha­gyásra benyújtani, a zár­számadást. A jóváhagyás ki­zárólag a közgyűlés joga. A vállalatszerű önállóság nagy felelősséget ró a tsz-vezetők és tsz-tagok vállára, mint ahogy nagyobb volt a fele­lősség az önálló, vállalatsze­rű gazdálkodás bevezetése óta a termelésben is. Miről is van szó? Arról, hogy a termelés során létrehozott jövedelmet az igazi gazda gondosságával, az előrelátó gazda felelősségtudatával osszák szét. A múlt évi zárszámadások tanúsága szerint a megye t­ermelőszövetkezeti paraszt­sága — néhány szövetkezet tagjai és vezetői kivételével — helyesen határozott a gazdálkodás eredményeinek felosztásáról, és ezzel bizo­nyította, hogy érett az új gazdaságirányítási rendszer adta önállóságra. Adódtak tavaly hibák is a mérlegké­szítéskor. Ezek a hibák álta­lában még tapasztalatlan­ságból keletkeztek, hiszen tavaly először számoltak ön­állóan a termelőszövetkeze­tek a múlt év gazdálkodásá­ról. Azóta megyénkből sok számszaki ember vett részt zárszámadást előkészítő tan­folyamon, s ez megkönnyíti az idén munkájukat. A szakember tudása, a gazda felelőssége párosuljon tehát a zárszámadás előké­szítésének idején. Becsüljék meg a nehéz munkával el­töltött, az eddigieknél is több jövedelmet hozó eszten­dőt azzal, hogy a fejlesztési alapot, amely a jövőt teszi biztosabbá, a részesedési alappal együtt arányosan növeljék. Nem lenne helyes és biztonságos a jövőt te­kintve, ha csak a részesedési alap fejlesztésére fordíta­nánk nagy gondot. Mérle­­geljék azt is, mi marad a jövőben a termelés fejleszté­sére, a biztonságos gazdál­kodásra. Tehát legyen megfontolt a jövedelem-felosztás. A tag­ság kapja meg a termeléssel arányosan az őt megillető részt, érezze munkája elis­merését. De maradjon pénz a gazdaság fejlesztésére: gé­pekre, berendezésekre, épít­kezésekre, vegyszerre és az esztendő biztonságos meg­kezdésére. Ha nem úgy kez­dődik és végződik is az idei esztendő, mint a tavalyi (a múlt évihez hasonló gazdag év még alig volt a termelő­szövetkezetek életében), ak­kor se essenek kétségbe a gazdaságok, legyen mivel pótolják a veszteséget. A biztonságot csak az adhatja meg, ha marad a tavalyi jö­vedelemből az idénre is. Nem teszek hozzá, semmit. Nem veszek el belőle semmit. Úgy be­szélem el, ahogy nekem mondta­­m, aki átélte. Ön még nem próbálta. Nem is hiheti el, hiszen mindenki csak akkor érti meg igazán, hiszi el a beteg szenvedését, ha ő is átélte. Ha tudja, mit­ jelent, a halál küszö­bén várni a megsemmisülést. Nagyon szenvedtem. Ha a két or­vos, aki fájdalmam okát kereste, azt mondja: most le kell fűrészelnünk a fejét , akkor megadóan bólintok, ám legyen. Nem érdekelt, mit tesz­nek velem, csak a kínoktól megsza­baduljak. Forgott velem a szoba. A filodendron zöld levelei eggyé let­tek a zárófüggöny koralljával. Ma­­szattá keveredett a kettő, aztán fe­ketévé vált minden. Milyen autó volt? Nem tudom. Csak azt éreztem, hogy a kocsi meg­rándul, és a kínom halványozódik. Beszédfoszlányt hallottam: — Sürgős! Életveszély! Felnéztem. Piros arcú nővért lát­tam. Fecskendő volt a kezében. Ó, máskor de nagyon félek a tűtől! Most...?­­ — Nem fájt? — kérdezte a nővér, aztán gondosan törölgette a tű nyo­mán kibuggyant vérem. Nem volt erőm válaszolni. Inteni sem, pedig hálás voltam a két szóért. De még milyen hálás! Valahogy a műtőasztalra kerültem. Éreztem, lehúzzák a ruhámat. Dide­regtem. Nem tudtam, hogy a félelem, e hideg vagy a szégyenérzet okoz­za-e? Körülöttem fehér sisakos emberek álltak. Olyanok voltak mind, mint trámz as utca a frissen esett hótól. Úgy tetszett, a cinkosom valameny­­nyi... de legalább betakarnának! Vagy nem­ is látnak? Hiszen itt csak valami vagyok, valami, amivel dol­goznak, ami munkát ad nekik, mint a kabát a szabóságon. Nem nézhetik miattam a tévét. Pedig megy a Kloss. Egy kóros alany vagyok, akinek öm­lik a vére, és nem, tudják elállítan Sötét az éjszaka. Oda­kint a hó világít. Fölöttem a hatal­mas műtőlámpa. Hol lehet a gyer­mekem? A férjem? Az orvos mintha megértené, szelíden szól: — A folyosón várják. Szeretnék kiáltani, hogy: nem, nem! A gyermekem nem láthatja a kínomat, nem láthatja a műtét utáni halottsápadt arcomat. Micsoda nyo­mot hagyna zsenge kis lelkében a kegyetlen valóság, hogy az édesmama szenved. Nem tudok szólni. Nem tu­d Egek! Már itt az akasztófa. Az infú­ziós állványt gyerekkoromban így neveztem. De akkor nem nekem állí­tották. A gép is működik. Valaki megszólal: — Most elaltatom. Most?__Most! Ez az orvos és a többiek feláldozzák értem az éjsza­kájukat. Ma értem, holnap másért, kétszáz nap múlva a kétszázaink em­bertársukért. Most... most ...az éle­tem az orvos kezében van. Hogyan köszönjem meg neki? És egyáltalán? Lehet ezt megköszönni?... Majd jönnek a látogatók. Furcsa emberek Tesztnek. A legtöbbjét nem a rész­vét, hanem a kíváncsiság hozza az ágyamhoz. Vasárnap délutáni prog­ram leszek itt... így... félig eszmé­letlenül. Ha meghalok, majd szidják az orvost, mondván: nem értett hoz­zá! Valójában ők nem értenek hoz­zá. Persze, persze, kevesebb pletyka kellene a szájba, és több könyv a kézbe. A diagnózist tőlük kellett vol­na megkérdeznem. Ejnye, miért nem ők operálnak? Hiszen csuda okosak! Hm... nem írógép és nem szajkó­­kotta a szervezetem. Ha meghalok csak én lessék a hibás. Tévedtem. Dolgozni addig, amíg szusszal bírom? Ez csak elméletnek szép. A valóság­ban ide a műtőasztalhoz vezet. Innen aztán nem menekülök. Ha erőm len­ne is, a szíjak fogva tartanak. Nyerni a békekölcsönön? Ugyan! Csak túléljem. Lakásnak egy viskó is megteszi. Csak életben maradjak. Ha drága kis szüleim megtudják ... Holnapra megígértem, hogy elme­gyek és elintézem annak a kis öreg úttisztítónak a panaszát. Miért kö­töztek ide? Engedjenek el! Zsákra való a tenniakarásom, még mielőtt feladják nekem a szikével az utolsó kenetet. Mit kiálthattam félálmomban? Nem tudom. Valaki vigasztalt: — Most ne törődjön semmivel. Az életéről van szó. Nem ... nem tudtam törődni. Szé­dítő mélység adott nekem ágyat. Ébredéskor a jóságos nővér ült mellettem. Mit is mondott? Mit is... Nem tudom. Felnéztem. A kö­dön át két férfialak rajzolódott ki előttem. Egy kicsi és egy nagy. Ők azok. A szeretteim. Nem láttam, de éreztem, hogy az arcuk kétségbe­esett. Szívesen vállaltak volna a szen­vedésemből, de nem lehetett. Ez az én utam. Nekem kell végigjárnom. Bugyromban az útravaló bőséges. Kelletlenül cipelem. Nekem nem volt elég a súlyos műtét, nekem még kel­lett hozzá tüdő és mellh­ártyagyulla­­dás. Leülök az útszéli kőre. Kicsit ne bántsatok. Hagyjatok tanakodni, ki adta nekem ezt a csomagot? Én nem kértem! És miért éppen nekem adta? — Adjak fájdalomcsillapítót? — kérdezte a nővér, aztán verejtékező homlokomat törölgette. — Ne... ne... az én csomagomba már semmi sem fér el. Hogy hívják? — nyögtem erőtlenül... Rózsit mon­dott? Katit, Arankát, Ilonát? Nem tudom. Szerettem volna megköszön­ni... Ott ült egész éjszaka az ágyam­nál, és őrködött a kínom felett. Nem tudtam ... Messze volt tőlem, meg­foghatatlanul messze, mint az ég, a csillagok, és oda...? Nem kiáltha­tok. És ha kiálthatnék? Ki hallaná, ki értené a kétségbeesése­met? Ki érezné a fájdalmamat? A szíjakkal fogva tartott didergésemet? Mindenki csak akkor érti meg, ha ő maga is próbálta... ön már tudja, mit jelent a műtőasztalon feküdni? .. . Várni a megsemmisülést vagy az újra­éledést? Sindulár Anna IMBOLYGÓ VILÁG Évfordulóra készülnek A kapuvári könyvtár dol­gozói megkezdték a felsza­badulási szavalóverseny szer­vezését helyben és a környe­ző községekben. Az üzemek, középiskolák és a szakmun­kásképzők fiataljai házi sza­valóversenyen vesznek részt. Ezek győztesei jutnak tovább a­ kapuvári versenyre, ame­lyet február 22-én tartanak. A szavalók szabadon válasz­tott két vers mellett kötele­zőként Illyés Gyula: Kézfo­gások című költeményét mondják majd el. f . A tartalomból: Megk ezd©­dtek a magyar—jugoszláv tárgyalások Forogjon a pénz! Ház? űznézonen az ETO-nál Tatán V_______________________________________________________/ Ismét vizsgázik a házgyár Kombináttá alakul a MOTIM A Mosonnanagyaróvári Tim­föld- és Műkorundgyár az idén sok tízmillió forinttal gazdagodik. Rövidesen meg­kezdik a gyár százszemélyes munkásszállójának az építé­sét. Nagy szükség van rá, és ha elkészül, még inkább ra­gaszkodnak majd a gyárhoz a most még vidékről bejáró dolgozói, lesz gyári otthonuk is. A munkára ötmillió fo­rintot költ a MOTIM. Az építkezés érdekessége: a munkásszállót házgyári ele­mekből készítik. A Győr megyei Állami Építőipari Vállalat házgyára tehát is­mét vizsgázni fog, most ki­tudódik, milyen célszerű ter­mékeiből akár munkásszállót is készíteni. A MOTIM úgy tervezi, hogy júniusban fel­avatja új létesítményét. A Mosonmagyaróvári Tim­föld- és Műkorundgyár kom­bináttá alakulása már évek­kel ezelőtt megkezdődött. A MOTIM, a valamikor egy­fajta terméket gyártó üzem fokozatosan az alumínium­­oxid-fajták gyártására tér át, s ezáltal válik szó sze­rint kombináttá. Az üzem termelésének már csupán felét alkotja a tim­föld, másik felét a többi alu­­míniumoxid származék. A gyár helyes irányba fejlő­dött, ezt bizonyítja, hogy a MOTIM, bár hazánk­­harma­dik s egyben legkisebb tim­földgyára, mégis a legtöbb nyereséget termeli az ország­nak. Az idén gyorsul a MOTIM - ban az új kádkóüzem építé­se. Az ömlesztett, tűzálló kő termelésénél, növelésére a gyár 50 millió forintot költ. Ugyancsak még az idén meg­kezdik Mosonmagyaróvárott az alumíniumszulfát-üzem építését is. Nemrég fejeződött be a MOTIM-ban a timföldüzem bővítése, s még az, idén újabb munkálatok kezdőd­nek meg ott. Az újabb bővítéssel évente 20—25 000 tonnával több timföldet ké­szíthet a gyár, mint eddig. Temérdek pénzt költ az or­szág a MOTIM-ra, de a gyár kollektívája bebizonyította, hogy jól gazdálkodik a rábí­zott vagyonnal. A MOTIM az idén már 36 OOO tonna timföldet szállí­t Ausztriának, jóval többet, mint tavaly. Alumíniumhid­­rátból 3000 tonnát exportál Finnországba. Az­­ alumí­­niumszulfát-üzem építését most kezdik meg, de a gyár már az idén a­kar eladni leendő üzemeinek terméké­ből. A MOTIM Olaszország­ban szeretne piacot keresni új árujának. .. .1. DRÁGA TORLASZOK Most nem arról lesz szó, hogy a hideg évszakban mennyivel többet költenek a családok tüzelőre, meleg hol­mira stb. Mibe kerül a hosz­­szú idő óta nem tapasztalt he­vességű tél egy olyan válla­latnak, ahol a tulajdonkép­peni munkahely az ország­út? Hogyan boldogultak a győri 19-es Autóközlekedési Vállalat gépkocsivezetői, ra­kodói akkor, amikor egy hó­napot figyelve több út volt járhatatlan, mint járható? Eleget tudoa-e tenni szállí­tási kötelezettségeinek a vál­lalat? Ezekről a kérdésekről be­szélgettünk Ligeti Tiborral, a vállalat teherforgalmi és ke­reskedelmi osztályvezetőjé­vel. — A váratlanul lezúduló hómennyiség megyénkben rengeteg hóakadályt okozott. Nemcsak az országutakon, hanem a vasútnál is szállí­tási nehézségek adódtak, és emiatt bizonyos esetekben az autóközlekedésre nagyobb feladat hárult. A cukorrépa­szállításnál például nem az eredetileg csak vasútállomá­sig való fuvart végeztük, ha­nem egyenesen a cukorgyá­rakba vittük a téeszek termé­sét. — Január hetedikén leállt az ácsi cukorgyár, addig min­den erőnket oda irányítottuk. Karácsony első napja kivéte­lével mindennap jártak a te­herautók. A napokban a Szi­getközből Petőházára szállí­tunk, ott húszadika körül szeretnének végezni a mun­kával. Mi is befejezzük a hé­ten a fuvarozást. — Az emberek hogyan vi­selték az ítéletidőben vég­zett munkát? — Nagyon meg vagyunk elégedve dolgozóinkkal. Szin­te hősies erőfeszítéssel vé­gezték dolgukat. Még arra is maradt erejük, hogy az or­szágutakon bajba jutott autó­sokon segítsenek. — Sok „19-es AKÖV” fel­iratú hóeltakarító járművet látni az utakon .. . — Jó néhány erős teher­autót adtunk és adunk ez­után is a KPM Közúti Igaz­gatóságának, ezenkívül mi magunk is szélesítjük hókot-­­róval felszerelt gépeinkkel az­­ egy nyomon kitisztított uta­kat.­­ — Mennyi veszteséget oko­zott eddig a h­ó? — A teherfuvar szállítási ki­esés körülbelül kétmillió fo­rint kárt jelentett a vállalat­nak, egész tevékenységünk­ben (beleértve a személyszál­lítást) hárommillió forint ter­heli gazdaságossági száma­inkat. Cs. A. Díszpolgári címet adományoznak Sopronban demét, akik rászolgáltak a város megbecsülésére. A Hazafias Népfront városi elnöksége helyesnek tartja, hogy a városi tanács dísz­polgári címet adományozzon olyan személyeknek, akik ki­magasló érdemeket szereztek a város fejlesztésében. Java­solja a városi tanácsnak, hogy a régebben díszpolgár­rá választott személyek kö­zül azoknak, akik erre érde­mesek, a díszpolgárságot adja vissza, erősítse meg. Akik vi­szont erre a címre méltatla­nokká váltak, vagy már ele­ve méltatlanok voltak, azok­tól véglegesen vonja meg a díszpolgárságot. A népfront városi elnök­sége javasolja, hogy a városi tanács tanácsrendelet formá­jában örökítse meg a nem­zetközi és a magyar munkás­mozgalom nagy halottainak emlékét. Külön-külön méltas­sa azok érdemeit, akik a Ta­nácsköztársaság idején a vá­ros szocialista irányú fejlő­désében munkálkodtak, s harcoltak a fehér terror el­len, akik a Vörös Hadsereg vezetőiként és harcosaiként részt vettek a város felszaba­dításában. Akik a munkás­­mozgalom harcosaiként segí­tették a város újjáépítését, részt vettek a demokratikus államrend megteremtésében, a szocializmus alapjainak le­rakásában. A népfront által javasolt ta­nácsrendelet célja, hogy dísz­polgár kitüntető címet ado­mányozzon mindazoknak, akik Somron fejlesztéséért ki­emelkedően dolgoztak, poli­­­tikai, társadalmi, gazdasági, tudományos és művészeti vo­natkozásban maradandót al­kottak. Továbbá azoknak, akik kimagasló munkássá­gukkal közvetlenül hozzájá­rultak Sopron város szocia­lista fejlődéséhez, a város te­kintélyének növeléséhez. A Hazafias Népfront váro­si elnöksége a díszpolgári cím adományozásáról szóló ter­vezetet ismételten megtár­­gyalja, majd az elnökség jó­váhagyása után a Sopron vá­rosi Tanács Végrehajtó Bi­zottsága elé terjeszti, hogy az elfogadásra a tanácsülés­nek javasolja. írj A felszabadulás előtt Sop­ronban a város törvényható­sági gyűlése díszpolgári cí­meket adományozott. Az ado­mányozást határozat formá­jában jegyzőkönyvben rög­zítették, és díszes oklevelet állítottak ki róla. A város első díszpolgára Széchenyi István volt, majd később Le­hár Ferenc is megkapta a ki­tüntetést. A legméltóbbak és méltók sorába méltatlanok is kerültek (hogy mást ne em­lítsünk, például Iiaynau). De ez sem kisebbítheti azok­ét­

Next