Kisalföld, 1971. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-21 / 44. szám
Femnes' BCIann Hihetetlen szerencse Az egész ház irigyelte Petrónét. Hogy valakinek ekkora szerencséje legyen! Az elegáns, hosszú légipostaboríték kézről kézre járt, a levelet már mindenki kívülről tudta. „Drága Máriám,... nekünk itt igen jól megy a sorunk. Sohasem fogom elfelejteni, hogy amikor influenzában feküdtem, te mosdattad, iskolába vitted a gyerekeket. .. Nem fogom elfelejteni a sok szíves szót, barátságot. Boldog lennék, ha meghívásunkat elfogadnád. Otthonunkban vendégszoba vár, külön fürdőszobával, tévével. Addig maradsz, ameddig jólesik. Igenlő válaszodra repülőjegyet boldogan küldök. Szeretettel ölelünk: Erzsike, Sándor és a gyerekek.” Hát hitte ezt valaki? Hiszen egy ilyen repülőjegy ezer dollár. Még testvér a testvérnek is ritkán küld ilyet. És a magányos, mogorva Patroné körül egyszerre átmelegedett a világ. A szomszédok beszaladgáltak hozzá, ki egy szeletke frissen sütött kaláccsal, ki egy tányér pörkölttel kedveskedett neki. És hallgatták és meséltették és ámuldoztak. És Petróné most már maga is emlékezett rá, hogy milyen jó barátságban volt Kerekesnével. A legkisebb gyereknek ő volt a keresztanyja, és amikor Kerekesék tíz évvel ezelőtt kivándoroltak, az asszony zokogva mondta neki: „Semmiért, senkiért nem fáj a szívem, Máriám, egyedül érted. De hiszen csak forduljon jóra a sorunk, te leszel az első, akit kihozatunk!” A házban lakó nyugalmazott jogtanácsos javasdattára Petróné az egész repülőúton egy papírlapot tartott a kezében: „I don’t speak English. I want to Sydney.” Akárki akármit kérdezett, Petróné felmutatta ezt a lapot. Hogy mi áll rajta, azt nem értette, de mindenesetre csoda történt. Hordárok elvették tőle a bőröndöt, jegyeket, kartonlapokat nyomtak a kezébe és vették el tőle. A stewardess enni adott: sültet, süteményt, ananászkrémet. És kávét, teát, narancslét töltött a poharába, és kispárnát tett a feje alá, és éjszaka pokróccal betakarta, és lesegítették a repülőgép lépcsőjén, és irányították... „Az öreg Bérczy doktornak valami nagyon szép ajándékot viszek majd haza” — gondolta Petróné meghatottam És a többieknek is, a házbelieknek mind, akik oly lelkesen kísérték ki a repülőtérre, akik bőröndöt adtak kölcsön, akik útravalót sütöttek ... Kerekesné tíz év alatt tízet fiatalodott. Őszes haja szőke lett, karbátja divatosabb, szoknyája kurtább, szempillája hosszabb. Viharosan összecsókolta Petrónét, az autóhoz tessékelte. „Erzsikém, én nem is tudom, hogy köszönjem meg” — rebegte Petróné elfulladva. — Nem is tudom, mivel érdemlem meg ezt.” — „Azzal, hogy jól érzed magad nálunk és vissza se mész! — mondta Erzsi. — Énnekem se barátnőm, se testvérem, én úgy vágyódtam utánad, hogy azt el se mondhatom.” Petróné szédült. A kétnapos repülés, az otthoni lucskos, szürke november után a csendes-óceáni ragyogó kékség, az eddig csak moziban látott vidék: pálmafák, felhőkarcolók, irtózatos forgalom, színes, különös virágok, az üzletekből ömlő áru csodák, az érthetetlen feliratok! És Kerekesné, aki odahaza fűzőkészítő kisiparos volt, itt úgy vezette az autót, olyan elegánsan ült a volánnál, olyan nagyvilágian csevegett és olyan barátságos volt, hogy Petróné csak hallgatott, hápogott, szédült a gyönyörűségtől. Az autó rohant, rohant és rohant. Útközben egyszer megálltak egy vendéglőnél. „Nem vagyok éhes” — szabódott Petróné. De Erzsiké rendelt. És már hoztak is két gyönyörű sült csirkét salátákkal, narancsszeletekkel, ananásszal körítve. Utána egy áruháznál álltak meg. „Itt most nyár van — mondta Kerekesné. Nem járhatsz ezekben a nehéz göncökben. Tessék. Vegyük meg ezt... meg ezt... meg ezt.” Petróné nem a lilásat vette volna, hanem inkább a narancsszínűt, a ruha szabása sem egészen olyan volt, mint amilyen neki tetszett, de magyarázatra nem maradt idő. Csak gyűlt a holmi az autóban. És Kerekesné beszélt és beszélt, hogy majd nézheti a tévét, és el fognak menni moziba, és levizitelnek a szomszédoknál, és kirándulnak ... És Petrónét olyan hála fogta el, hogy serekesné nyakába borult, és hirtelen megcsókolta a kezét. A magyar főkonzulátuson udvarias fiatalember fogadta az ügyfeleket. — Kívánságuk? — Mrs. Elisa Kerekes vagyok, sydneyi lakos. A hölgy, legjobb barátnőm, hat hónapja a vendégem. Nagyon jól érzi itt magát, és ugye, egy ilyen utazás nem kis költség. Isten tudja, sikerülne-e még egyszer az életben, özvegy, nyugdíjas, hatvankét éves ... szeretne még velünk maradni. Mód volna-e rá, hogy útlevelét meghoszszabbítsák? A tisztviselő rámosolygott Petrónéra. — Olyan jól érzi itt magát? — Ó, igen — felelte Petróné. — Értesítést küldünk. A főkonzulátusból hazafelé térve Kerekesné megállította az autót a legközelebbi shopping center előtt. — No, mit vásároljunk? Borjúmájat, marhafelsált? Vegyünk egy szép pulykát is? Holnapra főzhetnél karfiolog borjú becsináltat. És tudod mit? Paprikás csirkét, jó magyarosan. Istenien főzöl, Máriám! Milyen gyümölcsöt vegyünk? Egrest mártásnak? Vagy görögdinnyét? Banánt is vehetnél... Látod, itt mindent ehetsz, salátát, banánt, borjúmájat. És családban élsz! Hát nem jó így neked? Ha eszembe jut az a pesti rozoga ház... És ne felejtsd el, ezer dollár volt a repülőjegy, tőlünk sem kívánhatod, hogy egy fél évért enynyit reszkírozzunk. Vacsora után a gyerekek tanultak, tévét néztek, szétszóródtak a házban. Kerekes és Kerekesné vendégségbe készült. Kerekes bement a felesége szobájába. — Simán ment minden? — A legsimábban —■ felelte az asszony. — Egyelőre hathónapos meghosszabbítás, az is valami. Én nem szoktam ahhoz, drágám, hogy nyolc szobát magam takarítsak, mossak, vasaljak, főzzek... — Ezer dollár nagy pénz... — Ledolgozza. A shopping center vagy négy mérföldnyire lehetett Kerekesék házától. Kerekesné egyszer egy héten autón vitte ide Petrónét, akkor vásároltak meg mindent: húst, olajat, rizst, egész hétre valót. Mindig autón, mindig nappal. Most egészen más volt az út: holdfényben, éjszaka, gyalog, egyedül. Lehet, hogy nem is fog odatalálni ... Lehet, hogy nem is fog visszatalálni. De mindegy. Petróné kisurrant a házból, elindult a poros, homokos úton, a szétszórt villák között. Az utcának csak egyik oldalán voltak házak, a másik oldalon vad és átláthatatlan erdős, bozót. Kint járt az ausztráliai vadonban, negyven mérföldnyire a város központjától, az új, elegáns, gazdag negyedben, ahol se autóbusz, se vonat, se villamos, ahol nappal autókon suhantak a lakók, este pedig behúzódtak a házakba, ittak és nézték a tévét. A holdfényben még félelmesebbre nőttek az eukaliptuszfák. A kúszó árnyék Petróné ijedt képzeletében kígyóvá változott. Kerekeiné eleget mesélt a mérges pókokról, kígyókról, cápákról: „Sose menj ki a házból egyedül, Máriám. De hová is mennél?” Hová is mennél? Csakhogy a házban minek van? A tévét nem érti, a gyerekek már alig tudnak magyarul. Kerekesné beül reggel az ura mellé az autóba, ő ott marad a lakásban. Nem is tudja, hogy történt. Először csak egy kicsit segített a főzésnél, azután megtanulta az automate mosógép fortélyait, azután Kerekesék nagy vacsorát adtak, és a vendégeknek őt is bemutatták, „a kedves, budapesti Mária, aki ezt a remek tortát sütötte...” A repülőjegyét is akkor vette el tőle Kerekesné. „Még elveszíted. Jobb, ha bezárom ide, ebbe a fiókba az irataidat.” És azután a múlt heti veszekedés. „Ó, te hálátlan! Kiruháztunk, felhizlaltunk, a sok költség! És most, amikor egy kis segítségre van szükség...” A hosszú, erdős mellékútrak vége szakadt. Rohanó autók, villanó fények. Merre is? Jobbra? Balra? Nappal látszott egy kis fehér templom. De most mindent eltakarnak a lila virágú japarandafák. Találomra indult el, ment, ment. Hiszen egy fél évig maradna is még, de mi van otthon a lakással? Az otthoni emberekkel, utcákkal, ízekkel? Most még a télre is vágyva gondolt, a hó fehér táncára, a keringő pelyhekre, a duruzsoló kályhára, a „rossz” tévéműsorra, amit legalább ért. Még egy fél évig maradna is. De ha azután se engedik? Ha azután se? Tegnap egy kézitáskát vett neki Kerekesné. Nem kellett volna elfogadni. Már azt hitte, hogy eltévedt, amikor elétűntek a shopping center fényei. Egy késő estig nyitva tartó fodrászszalon, kis vendéglők, egy csemegeüzlet — sokszor vásároltak itt Kerekesnével. Fiatal fiú állt a kiszolgálópultnál. — Madame? Petróné egy cédulát szedett elő a zsebéből. A cédulán angolul a magyar főkonzulátus neve állt. Úgy, ahogy azt a hivatali várakozás alatt emlékébe rögzítette és ahogy emlékezetből le tudta írni. A cédulát mutatta a fiúnak és ismételgette: „Telefon! Telefon!” A fiú értetlenül bámult. Petróné meglátta a piros telefonkészüléket. — Telefon!... Vagy úgy. Azután azt is megértette, hogy Petróné nem tudja a számot kikeresni a telefonkönyvből. Azt is, hogy nincs húsz centje, telefonra. — Nem baj — intett a fiú. Kikereste a számot, tárcsázott. — Segítség! — kiabált Petróné a telefonba. — Haza akarok menni. Ne tessék nekem semmit meghoszszabbítani. Ha legközelebb megyünk, tessék azt mondani, hogy nem lehet... Itthon dr. Bérczy jogtanácsos feleségének Petróné odaadta a lila ruhát, amit első nap leapott, és amit egyetlenegyszer sem viselt. A házban mindenkinek jutott valami: kombiné, kézitáska. Még azt a műanyag só- és borstartócskát is elajándékozta, amit a repülőgépen tálalt vacsoránál adtak. És a szomszédok álmélkodva, irigyen hallgatták az útibeszámolót, pálmafákról, jacarandafákról, kengurukról, shopping centerről, Kerekesek két autójáról, ötven terítékes estélyről, arról, hogy Kerekesné sírt, amikor a repülőtéren elbúcsúztak. „Micsoda szerencséjük van egyeseknek” — mondogatták a ház lakói. „És mi mindent kaphatott még Petróné, amiről nem is mesél!...” Simon Emil az egyetemen jó lesz Mindennap korán indulok hazulról, fél hét körül beérek. Az ebédlő-öltöző-melegedő egyetlen helyiség. Amíg az ember meg nem szokja, a szagok keveréke kifacsarja a tüdejét. Dörmög az olajkályha, az emberek duruzsolnak. Ha behunyom a szemem, óriási hajón érzem magam. Még általános iskolás koromban elvittek egy tengeri útra. Az öregem nagybátyja Olaszországban él. Mindenképpen azt akarta, maradjak nála, majd ő felnevel. Anyám azonban a szívéhez szorított, így eldőlt a további sorsom. Lassan gyülekezünk, várjuk a művezetőt. Valamivel hét óra előtt betoppan, a csizmájáról veri a havat. Neveket kiabál, eloszt, intézkedik. — Pataki, Horváth, Zalai, maguk hárman vasast hordanak! — Én is? — kérdezem, pedig jól hallottam a nevemet. — A, maga a területi ÁB-bizottság soros elnöke lesz! — Az más! — emelem meg a sapkámat. Bolondozom, pedig akkora bennem a feszültség, hogy majdnem szétdob. Kis nevetés fut végig az embereken, mint tavaszszal az ablakon bevetődő napsugár. Ez jólesik. A vasúti sínek a telep végén húzódnak. Az éjszaka érkezett vagonokból ott szórták le a betonvasat. A tekercseiket vastagon belepte a hó. Amikor kifelé mentünk, akkor is hullott, egyenlőtlen foltokban, akár a szaggatott papír. Horváth elgondolkozva baktat, szinte tudom, hogy valamire készül. Egyszerre meg is torpan, megfog bennünket. — Azt hiszem, eléggé összeszoktunk. Alakíthatnánk egy brigádot. — Ahhoz kevesen vagyunk — mondja Zalai. — Mi lennénk a magja, aztán jönnének a többiek. Ehhez persze azt is tudnom kell, nincs-e más szándékotok? — Zalai vállat vont, dörmögött valamit. — És te? — nézett rám Horváth. — Nem szóltam. Azon tűnődtem, megmondhatom-e most? De nem! Ebben az ünnepélyes pillanatban mindent elrontok! Majd később. Talán ha leülünk valahol! — Nem beszélsz? — sürgetett Horváth. — Hagyd! — intett Zalai —, szülési szabadságon van a lelke! — Ez most nem tréfa! — mond ta ingerülten Horváth. — Miért kell mindenről azonnal dönteni? — kérdeztem, hasonló hangnemben. Mogorván mentünk tovább. Eltakarítottuk a havat, néztük a kibukkanó kötegeket. Tudtuk, ha hozzányúlunk, a fémbe sűrített fagy átüt a kesztyűn, süt, mint a láng. Előhúztuk a durván ácsolt szánkót. — Na, emberek! — sóhajtott Horváth. Komótosan rakodtunk, néha megborzongtunk a csontfaragó szélben. — Az emberiség marha! — közölte Zalai, amikor az első fuvarral elindultunk. — Futni hagyja a szelet, ahelyett, hogy befogná. Például erre a szánra is fölszerelhetnénk egy vitorlát. — Ekkora ésszel hogy maradhatsz segédmunkásnak? — mondta kis gúnnyal Horváth, s közben rám nézett. Tudom, a kérdés nekem szól, az érettségizettnek. Nehezen kiszdik el, hogy pillanatnyilag kielégít ez az állapotom. Megint habozom, megmondjam-e nekik, mibe fogtal.a. Talán meg sem lepődnének, készültek rá. Tapasztalom, hogy hullámzanak bennük az érzések. Egyszer befogadnak, máskor csak vendégnek tekintenek. Szakadatlanul fordultunk, mégis, úgy látszott, mintha hozzá se nyúltunk volna a lakáshoz. — Osztódással szaporodik! — nézett rá megvetően Zalai. . Közben láttuk, hogy két autó érkezett, csak úgy potyogtak belőlük az emberek. Kísérleti építkezésen dolgoztunk, megszoktuk a látogatókat. — Ez a finom dolog — mutatott rájuk Horváth. — Ha akarnád, köztük lehetnél. — Utadban vagyok? — Bámészkodtunk, amíg a fagy bele nem mart a nadrágunkba. Aztán a vendégek a közelünkbe kószáltak, s hallottuk, hogy a gépesítésről beszélgettek. Akkor elképzeltem, hogy nemsokára felnőtt egy daru, én ülök a fülkéjében és irányítom. De hát ez sem volt igaz, mert hol leszek én már akkor? Még ábrándoztam, amikor váratlanul megjelent a művezető. — Pataki — szólított meg—, a központból Kovács akar magával beszélni. — Na, fene! — figyelt fel Horváth. — Csak vele? — kérdezte Zalai. — Csak. Azt mondta, maga tudja, miért. — Szóval tudod? — nézett rám Horváth. . — Sejtelmem sincs — vágtam ki ingerültem, elvörösödve. — Legyen szíves, mondja megneki, hogy nem érek rá! — mondtam a művezetőnek .— Jöjjön ki, ha akar valamit! — Vétójában nem mertem elmenni. Párizsi szalonok Régente határtalan tisztelet övezte a polihisztorokat, a sokoldalú, minden tudományban jártas koponyákat. Ma — ha találkozunk egyáltalán velük — gyanúsan szemléljük őket, csalást szimatolunk. Mert hát a korunkig felhalmozódott, irgalmatlanul nagy ismeretanyag egymástól távol eső területein ugyan ki mozoghat teljes biztonsággal? Például — nem csalás, nem ámítás — Benedek István. Közismerten kitűnő ideggyógyász, az egyetemes orvostudomány történetének lelkes búvára és meggyőző tanítója. Néhány év óta írónak is népszerű, orvosi gyakorlata alatt gyűjtött tapasztalatait a laikusok számára is érthető és felettébb élvezhető nyelven adják elő írásai. Most megjelent vaskos kötete, a Párizsi szalonok című, Benedek István újfajta szellemi kalandjáról vall. Arról, hogy (ha nem is teljesen) hátat fordítva az orvostudománynak, történésznek, ahogyan ő mondja: „kultúrtörténésznek” csapott fel a szerző. Régi korokra utal ez a kultúrtörténészi cím, azokra az időkre, amikor a történelmet mesélni illett, anekdotákkal, gáláns kalandokkal, könnyfakasztó históriákkal fűszerezve — de egyúttal, mindenre kiterjedő figyelemmel és teljességgel. A XVIII. századi Franciaországról „mesél” így Benedek István könyve. Mesél, de mindvégig ügyel a történelmi hitelességre, a tudományos történetszemlélet érvényesülésére. A könyv központi alakja Lespinase kisasszony, akit az enciklopédisták múzsájának neveztek. Telitalálat volt Benedek Istvántól, hogy a színes egyéniségekben bővelkedő forradalom előtti Franciaországból éppen a nem túl szép, de szellemességéről híres Julie de Lespinasse-t választotta. Az ő személye, hányatottságában is szép és teljes élete ugyanis alkalmas arra, hogy az említett gáláns és könnyfakasztó történeteket sem mellőzve, bemutassa áramlatát: a janzenizmustól az ateizmusig, hogy bemutassa a kor valamennyi érdekes emberét; Rousseau-tól Helvétiusig, a király kegyencnőitől a lyoni selyemszövőkig. Sokszor és sokan megírták már az ancien regime fényesen rothadó, forradalmat vajúdó éveit, de hasonló teljességet, mint Benedek István könyvében, alig találni. Reménytelen vállalkozás akár megközelítően is felsorolni a mű gazdagságát. Ízelítőként csak néhány „apróság”, rajzzal is illusztrált, pontos adatokat és jellemrajzot kapunk a királyi ház ágas-bogas családfájának tagjairól, plasztikus képet a kor szellemi nagyságairól, Voltaire emberi gyarlóságairól éppúgy, mint tollal vívott háborúiról, Rousseau hólyagbántalmairól és nevelési elveiről, a kor híres politikai pereiről (például a még kölyök La Barre lovag kivégzéséről, aki a magyar irodalomban Ady Endre jóvoltából vált ismertté), természettudományos felfedezésekről, a francia opera világrajöttéről, a himlőoltásról, divatról, a lengyel királyról, orosz cárnőről — se vége, se hossza a sornak. Benedek nem zúdítja olvasója nyakába hatalmas ismeretanyagát, lassan, mértékletesen adagolja. Fecsegve, pletykázva tanít (Lespinasse kisasszony alakja ezt az előadásmódot kívánja), olykor-olykor azonban megkeményedik a hangja, vádol és következtet, a nyaktilót sejteti. Kénytelenek vagyunk elmélyedni könyvében, és közben észre sem vesszük, hogy történelemből, filozófia- és irodalomtörténetből kaptunk leckét, nem egykönnyen felejthetőt. H. S. EÖRSI ISTVÁN Hiába vártam Hiába vártam ma is szívrepesve szakító leveled. Hánykolódom, nem jön álom szememre, csak nem vagy beteg? Vagy elfeledtél? Arra számítottam: szerdára ideér. Már a csütörtök is hátunk mögött van, s még sehol a levél. Írd meg sietve: ezért nem, azért nem, s többé nem-nem-soha — s hogy aggasztó késésednek e héten mi az oka?