Kisalföld, 1971. február (16. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-21 / 44. szám

Femnes' BCIann H­ihetetlen szerencse Az egész ház irigyelte Petrónét. Hogy valakinek ekkora szerencséje legyen! Az elegáns, hosszú légipos­taboríték kézről kézre járt, a leve­let már mindenki kívülről tudta. „Drága Máriám,... nekünk itt igen jól megy a sorunk. Sohasem fogom elfelejteni, hogy amikor inf­luenzában feküdtem, te mosdattad, iskolába vitted a gyerekeket. .. Nem fogom elfelejteni a sok szíves szót, barátságot. Boldog lennék, ha meghívásunkat elfogadnád. Ottho­nunkban vendégszoba vár, külön fürdőszobával, tévével. Addig ma­radsz, ameddig jólesik. Igenlő vá­laszodra repülőjegyet boldogan küldök. Szeretettel ölelünk: Erzsi­ke, Sándor és a gyerekek.” Hát hitte ezt valaki? Hiszen egy ilyen repülőjegy ezer dollár. Még testvér a testvérnek is ritkán küld ilyet. És a magányos, mogorva Patroné körül egyszerre átmelegedett a vi­lág. A szomszédok beszaladgáltak hozzá, ki egy szeletke frissen sütött kaláccsal, ki egy tányér pörkölttel kedveskedett neki. És hallgatták és meséltetté­k és ámuldoztak. És Pet­­róné most már maga is emlékezett rá, hog­y milyen jó barátságban volt Kerekesnével. A legkisebb gyereknek ő volt a keresztanyja, és amikor Kerekesék tíz évvel ezelőtt kivándoroltak, az asszony zokogva mondta neki: „Semmiért, senkiért nem fáj a szívem, Máriám, egyedül érted. De hiszen csak forduljon jó­ra a sorunk, te leszel az első, akit kihozatunk!” A házban lakó nyugalmazott jog­tanácsos javasdattára Petróné az egész repülőúton egy papírlapot tartott a kezében: „I don’t speak English. I want to Sydney.” Akárki akármit kérdezett, Petróné felmu­tatta ezt a lapot. Hogy mi áll rajta, azt nem értette, de mindenesetre csoda történt. Hordárok elvették tő­le a bőröndöt, jegyeket, k­artonla­­pokat nyomtak a kezébe és vették el tőle. A stewardess enni adott: sültet, süteményt, ananászkrémet. És kávét, teát, narancslét töltött a poharába, és kispárnát tett a feje alá, és éjszaka pokróccal betakarta, és lesegítették a repülőgép lépcső­jén, és irányították... „Az öreg Bérczy doktornak valami nagyon szép ajándékot viszek majd haza” — gondolta Petróné meghatottam És a többieknek is, a házbelieknek mind, akik oly lelkesen kísérték ki a repülőtérre, akik bőröndöt adtak kölcsön, akik útravalót sütöttek ... Kerekesné tíz év alatt tízet fia­talodott. Őszes haja szőke le­tt, kar­bátja divatosabb, szoknyája kurtább, szempillája hosszabb. Vi­harosan összecsókolta Petrónét, az autóhoz tessékelte. „Erzsikém­, én nem is tudom, hogy köszönjem meg” — rebegte Petróné elfullad­va. — Nem is tudom, mivel érdem­lem meg ezt.” — „Azzal, hogy jól érzed magad nálunk és vissza se mész! — mondta Erzsi. — Énne­kem se barátnőm, se testvérem, én úgy vágyódtam utánad, hogy azt el se mondhatom.” Petróné szédült. A kétnapos re­pülés, az otthoni lucskos, szürke november után a csendes-óceáni ragyogó kékség, az eddig csak mo­ziban látott vidék: pálmafák, felhő­karcolók, irtózatos forgalom, szí­nes, különös virágok, az üzletekből ömlő áru csodák, az érthetetlen fel­iratok! És Kerekesné, aki odahaza fűzőkészítő kisiparos volt, itt úgy vezette az autót, olyan elegánsan ült a volánnál, olyan nagyvilágian csevegett és olyan barátságos volt, hogy Petróné csak hallgatott, há­pogott, szédült a gyönyörűségtől. Az autó rohant, rohant és rohant. Útközben egyszer megálltak egy vendéglőnél. „Nem vagyok éhes” — szabódott Petróné. De Erzsiké rendelt. És már hoztak is két gyö­nyörű sült csirkét salátákkal, na­­rancsszeletekkel, ananásszal körít­ve. Utána egy áruháznál álltak meg. „Itt most nyár van — mondta Kerekesné. Nem járhatsz ezekben a nehéz göncökben. Tessék. Vegyük meg ezt... meg ezt... meg ezt.” Petróné nem a lilásat vette volna, hanem inkább a narancsszínűt, a ruha szabása sem egészen olyan volt, mint amilyen neki tetszett, de magyarázatra nem maradt idő. Csak gyűlt a holmi az autóban. És Kerekesné beszélt és beszélt, hogy majd nézheti a tévét, és el fognak menni moziba, és levizitelnek a szomszédoknál, és kirándulnak ... És Petrónét olyan hála fogt­a el, hogy s­erekesné nyakába borult, és hirtelen megcsókolta a kezét. A magyar főkonzulátuson udva­rias fiatalember fogadta az ügyfe­leket. — Kívánságuk? — Mrs. Elisa Kerekes vagyok, sydneyi lakos. A hölgy, legjobb barátnőm, hat hónapja a vendé­gem. Nagyon jól érzi itt magát, és ugye, egy ilyen utazás nem kis költség. Isten tudja, sikerülne-e még egyszer az életben, özvegy, nyugdíjas, hatvankét éves ... sze­retne még velünk maradni. Mód volna-e rá, hogy útlevelét meghosz­­szabbítsák? A tisztviselő rámosolygott Petró­­néra. — Olyan jól érzi itt magát? — Ó, igen — felelte Petróné. — Értesítést küldünk. A főkonzulátusb­ól hazafelé térve Kerekesné megállította az autót a legközelebbi shopping center előtt. — No, mit vásároljunk? Borjú­májat, marhafelsált? Vegyünk egy szép pulykát is? Holnapra főzhet­nél karfiolog borjú becsin­ál­tat. És tudod mit? Paprikás csirkét, jó magyarosan. Istenien főzöl, Má­riám! Milyen gyümölcsöt vegyünk? Egrest mártásnak? Vagy görög­dinnyét? Banánt is vehetnél... Lá­tod, itt mindent ehetsz, salátát, ba­nánt, borjúmájat. És családban élsz! Hát nem jó így neked? Ha eszembe jut az a pesti rozoga ház... És ne felejtsd el, ezer dol­lár volt a repülőjegy, tőlünk sem kívánhatod, hogy egy fél évért eny­­nyit reszkírozzunk. Vacsora után a gyerekek tanul­tak, tévét néztek, szétszóródtak a házban. Kerekes és Kerekesné ven­dégségbe készült. Kerekes bement a felesége szobájába. — Simán ment minden? — A legsimábban —■ felelte az asszony. — Egyelőre hathónapos meghosszabbítás, az is valami. Én nem szoktam ahhoz, drágám, hogy nyolc szobát magam takarítsak, mossak, vasaljak, főzzek... — Ezer dollár nagy pénz... — Ledolgozza. A shopping center vagy négy mérföldnyire lehetett Kerekesék házától. Kerekesné egyszer egy hé­ten autón vitte ide Petrónét, akkor vásároltak meg mindent: húst, ola­jat, rizst, egész hétre valót. Min­dig autón, mindig nappal. Most egészen más volt az út: holdfényben, éjszaka, gyalog, egye­dül. Lehet, hogy nem is fog oda­találni ... Lehet, hogy nem is fog visszatalálni. De mindegy. Petróné kisurrant a házból, elindult a po­ros, homokos úton, a szétszórt vil­lák között. Az utcának csak egyik oldalán voltak házak, a másik olda­lon vad és átláthatatlan erdős, bo­zót. Kint járt az ausztráliai vadon­ban, negyven mérföldnyire a vá­ros központjától, az új, elegáns, gazdag negyedben, ahol se autó­busz, se vonat, se villamos, ahol nappal autókon suhantak a lakók, este pedig behúzódtak a házakba, ittak és nézték a tévét. A holdfényben még félelmesebb­re nőttek az eukaliptuszfák. A kú­szó árnyék Petróné ijedt képzele­tében kígyóvá változott. Kerekeiné eleget mesélt a mérges pókokról, kígyókról, cápákról: „Sose menj ki a házból egyedül, Máriám. De hová is mennél?” Hová is mennél? Csak­hogy a házban minek van? A tévét nem érti, a gyerekek már alig tud­nak magyarul. Kerekesné beül reg­gel az ura mellé az autóba, ő ott marad a lakásban. Nem is tudja, hogy történt. Először csak egy ki­csit segített a főzésnél, azután meg­tanulta az automate mosógép for­télyait, azután Kerekesék nagy va­csorát adtak, és a vendégeknek őt is bemutatták, „a kedves, budapesti Mária, aki ezt a remek tortát sütöt­te...” A repülőjegyét is akkor vet­te el tőle Kerekesné. „Még elveszí­ted. Jobb, ha bezárom ide, ebbe a fiókba az irataidat.” És azután a múlt heti veszekedés. „Ó, te hálát­lan! Kiruháztunk, felhizlaltunk, a sok költség! És most, amikor egy kis segítségre van szükség...” A hosszú, erdős mellékútr­ak vé­ge szakadt. Rohanó autók, villanó fények. Merre is? Jobbra? Balra? Nappal látszott egy kis fehér temp­lom. De most mindent eltakarnak a lila virágú japarandafák. Találomra indult el, ment, ment. Hiszen egy fél évig maradna is még, de mi van otthon a lakással? Az otthoni emberekkel, utcákkal, ízekkel? Most még a télre is vágy­va gondolt, a hó fehér táncára, a keringő pelyhekre, a duruzsoló kályhára, a „rossz” tévéműsorra, amit legalább ért. Még egy fél évig maradna is. De ha azután se enge­dik? Ha azután se? Tegnap egy kézitáskát vett neki Kerekesné. Nem kellett volna elfogadni. Már azt hitte, hogy eltévedt, ami­kor elétűntek a shopping center fényei. Egy késő estig nyitva tartó fodrászszalon, kis vendéglők, egy csemegeüzlet — sokszor vásárol­tak itt Kerekesnével. Fiatal fiú állt a kiszolgálópult­nál. — Madame? Petróné egy cédulát szedett elő a zsebéből. A cédulán angolul a magyar főkonzulátus neve állt. Úgy, ahogy azt a hivatali várako­zás alatt emlékébe rögzítette és ahogy emlékezetből le tudta írni. A cédulát mutatta a fiúnak és is­mételgette: „Telefon! Telefon!” A fiú értetlenül bámult. Petróné meglátta a piros telefonkészüléket. — Telefon!... Vagy úgy. Azután azt is megér­tette, hogy Petróné nem tudja a számot kikeresni a telefonkönyv­ből. Azt is, hogy nincs húsz cent­je, telefonra. — Nem baj — intett a fiú. Kikereste a számot, tárcsá­zott. — Segítség! — kiabált Petróné a telefonba. — Haza akarok menni. Ne tessék nekem semmit meghosz­­szabbítani. Ha legközelebb me­gyünk, tessék azt mondani, hogy nem lehet... Itthon dr. Bérczy jogtanácsos fe­leségének Petróné odaadta a lila ruhát, amit első nap leap­ott, és amit egyetlenegyszer sem viselt. A ház­ban mindenkinek jutott valami: kombiné, kézitáska. Még azt a mű­anyag só- és borstartócskát is el­ajándékozta, amit a repülőgépen tálalt vacsoránál adtak. És a szom­szédok álmélkodva, irigyen hallgat­ták az útibeszámolót, pálmafákról, jacarandafákról, kengurukról, shop­ping centerről, Kerekesek két autó­járól, ötven terítékes estélyről, ar­ról, hogy Kerekesné sírt, amikor a repülőtéren elbúcsúztak. „Micsoda szerencséjük van egyeseknek” — mondogatták a ház lakói. „És mi mindent kaphatott még Petróné, amiről nem is mesél!...” Simon Emil az egyetemen jó lesz Mindennap korán indulok ha­zulról, fél hét körül beérek. Az ebédlő-öltöző-melegedő egyetlen helyiség. Amíg az ember meg nem szokja, a szagok keveréke kifacsar­ja a tüdejét. Dörmög az olajkályha, az emberek duruzsolnak. Ha be­hunyom a szemem, óriási hajón ér­zem magam. Még általános iskolás koromban elvittek egy tengeri útra. Az öregem nagybátyja Olaszország­ban él. Mindenképpen azt akarta, maradjak nála, majd ő felnevel. Anyám azonban a szívéhez szorí­tott, így eldőlt a további sorsom. Lassan gyülekezünk, várjuk a művezetőt. Valamivel hét óra előtt betoppan, a csizmájáról veri a ha­vat. Neveket kiabál, eloszt, intéz­kedik. — Pataki, Horváth, Zalai, maguk hárman vasast hordanak! — Én is? — kérdezem, pedig jól hallottam a nevemet. — A, maga a területi ÁB-bizott­­ság soros elnöke lesz! — Az más! — emelem meg a sapkámat. Bolondozom, pedig ak­kora bennem a feszültség, hogy majdnem szétdob. Kis nevetés fut végig az embereken, mint tavasz­­szal az ablakon bevetődő napsu­gár. Ez jólesik. A vasúti sínek a telep végén hú­zódnak. Az éjszaka érkezett vago­nokból ott szórták le a betonva­sat. A tekercseiket vastagon belepte a hó. Amikor kifelé mentünk, ak­kor is hullott, egyenlőtlen foltok­ban, akár a szaggatott papír. Horváth elgondolkozva baktat, szinte tudom, hogy valamire készül. Egyszerre meg is torpan, megfog bennünket. — Azt hiszem, eléggé összeszok­tunk. Alakíthatnánk egy brigádot. — Ahhoz kevesen vagyunk — mondja Zalai. — Mi lennénk a magja, aztán jönnének a többiek. Ehhez persze azt is tudnom kell, nincs-e más szándékotok? — Zalai vállat vont, dörmögött valamit. — És te? — nézett rám Horváth. — Nem szóltam. Azon tűnődtem, megmondha­tom-e most? De nem! Ebben az ünnepélyes pillanatban mindent elrontok! Majd később. Talán ha leülünk valahol! — Nem beszélsz? — sürgetett Horváth. — Hagyd! — intett Zalai —, szü­lési szabadságon van a lelke! — Ez most nem tréfa! — mond­­­ ta ingerülten Horváth. — Miért kell mindenről azonnal dönteni? — kérdeztem, hasonló hangnemben. Mogorván mentünk tovább. El­takarítottuk a havat, néztük a ki­bukkanó kötegeket. Tudtuk, ha hoz­zányúlunk, a fémbe sűrített fagy átüt a kesztyűn, süt, mint a láng. Előhúztuk a durván ácsolt szán­kót. — Na, emberek! — sóhajtott Horváth. Komótosan rakodtunk, néha megborzongtunk a csontfara­gó szélben. — Az emberiség marha! — kö­zölte Zalai, amikor az első fuvarral elindultunk. — Futni hagyja a sze­let, ahelyett, hogy befogná. Pél­dául erre a szánra is fölszerelhet­nénk egy vitorlát. — Ekkora ésszel hogy marad­hatsz segédmunkásnak? — mondta kis gúnnyal Horváth, s közben rám nézett. Tudom, a kérdés nekem szól, az érettségizettnek. Nehezen kiszdik el, hogy pillanatnyilag ki­elégít ez az állapotom. Megint ha­bozom, megmond­jam-e nekik, mi­be­ fogtal.a. Talán meg sem lepőd­nének, készültek rá. Tapasztalom, hogy hullámzanak bennük az érzé­sek. Egyszer befogadnak, máskor csak vendégnek tekintenek. Szakadatlanul fordultunk, mégis, úgy látszott, mintha hozzá se nyúl­tunk volna a lakáshoz. — Osztódással szaporodik! — né­zett rá megvetően Zalai. . Közben láttuk, hogy két autó ér­kezett, csak úgy potyogtak belőlük az emberek. Kísérleti építkezésen dolgoztunk, megszoktuk a látoga­tókat. — Ez a finom dolog — mutatott rájuk Horváth. — Ha akarnád, köz­tük lehetnél. — Utadban vagyok? — Bámész­kodtunk, amíg a fagy bele nem mart a nadrágunkba. Aztán a vendégek a közelünkbe kószáltak, s hallottuk, hogy a gé­pesítésről beszélgettek. Akkor el­képzeltem, hogy nemsokára felnő­­tt egy daru, én ülök a fülkéjében és irányítom. De hát ez sem volt igaz, mert hol leszek én már ak­kor? Még ábrándoztam, amikor várat­lanul megjelent a művezető. — Pataki — szólított meg­­—, a központból Kovács akar magával beszélni. — Na, fene! — figyelt fel Hor­váth. — Csak vele? — kérdezte Zalai. — Csak. Azt mondta, maga tudja, miért. — Szóval tudod? — nézett rám Horváth. . — Sejtelmem sincs — vágtam ki ingerültem­, elvörösödve. — Legyen szíves, mondja meg­­neki, hogy nem érek rá! — mondtam a művezető­nek­ .— Jöjjön ki, ha akar valamit! — Vétójában nem mertem elmenni. Párizsi szalonok Régente határtalan tisztelet övez­te a polihisztorokat, a sokoldalú, minden tudományban jártas kopo­nyákat. Ma — ha találkozunk egy­általán velük — gyanúsan szemlél­jük őket, csalást szimatolunk. Mert hát a korunkig felhalmozódott, ir­galmatlanul nagy ismeretanyag egymástól távol eső területein ugyan ki mozoghat teljes biztonsággal? Például — nem csalás, nem ámí­tás — Benedek István. Közismer­ten kitűnő ideggyógyász, az egyete­mes orvostudomány történetének lelkes búvára és meggyőző tanítója. Néhány év óta írónak is népszerű, orvosi gyakorlata alatt gyűjtött ta­pasztalatait a laikusok számára is érthető és felettébb élvezhető nyel­ven adják elő írásai. Most megjelent vaskos kötete, a Párizsi szalonok című, Benedek István újfajta szellemi kalandjáról vall. Arról, hogy (ha nem is telje­sen) hátat fordítva az orvostudo­mánynak, történésznek, ahogyan ő mondja: „kultúrtörténésznek” csa­pott fel a szerző. Régi korokra utal ez a kultúrtörténészi cím, azokra az időkre, amikor a történelmet mesélni illett, anekdotákkal, gáláns kalandokkal, könnyfakasztó histó­riákkal fűszerezve — de egyúttal, mindenre kiterjedő figyelemmel és teljességgel. A XVIII. századi Franciaország­ról „mesél” így Benedek István könyve. Mesél, de mindvégig ügyel a történelmi hitelességre, a tudo­mányos történetszemlélet érvénye­sülésére. A könyv központi alakja Lespinase kisasszony, akit az en­­ciklopédisták múzsájának nevez­tek. Telitalálat volt Benedek Ist­vántól, hogy a színes egyéniségek­ben bővelkedő forradalom előtti Franciaországból éppen a nem túl szép, de szellemességéről híres Ju­lie de Lespinasse-t választotta. Az ő személye, hányatottságában is szép és teljes élete ugyanis alkal­mas arra, hogy az említett gáláns és könnyfakasztó történeteket sem mellőzve, bemutassa áramlatát: a janzenizmustól az ateizmusig, hogy bemutassa a kor valamennyi érde­kes emberét; Rousseau-tól Helvé­­tiusig, a király kegyencnőitől a lyoni selyemszövőkig. Sokszor és sokan megírták már az ancien regime fényesen rothadó, forradalmat vajúdó éveit, de ha­sonló teljességet, mint Benedek István könyvében, alig találni. Re­ménytelen vállalkozás akár meg­közelítően is felsorolni a mű gaz­dagságát. Ízelítőként csak néhány „apróság”, rajzzal is illusztrált, pontos adatokat és jellemrajzot kapunk a királyi ház ágas-bogas családfájának tagjairól, plasztikus képet a kor szellemi nagyságairól, Voltaire emberi gyarlóságairól épp­úgy, mint tollal vívott háborúiról, Rousseau hólyagbántalmairól és nevelési elveiről, a kor híres poli­tikai pereiről (például a még kö­lyök La Barre lovag kivégzéséről, aki a magyar irodalomban Ady Endre jóvoltából vált ismertté), ter­mészettudományos felfedezésekről, a francia opera világrajöttéről, a himlőoltásról, divatról, a lengyel királyról, orosz cárnőről — se vége, se hossza a sornak. Benedek nem zúdítja olvasója nyakába hatalmas ismeretanyagát, lassan, mértékletesen adagolja. Fe­csegve, pletykázva tanít (Lespinas­­se kisasszony alakja ezt az előadás­módot kívánja), olykor-olykor azon­ban megkeményedik a hangja, vá­dol és következtet, a nyaktilót sej­teti. Kénytelenek vagyunk elmé­lyedni könyvében, és közben észre sem vesszük, hogy történelemből, filozófia- és irodalomtörténetből kaptunk leckét, nem egykönnyen felejthetőt. H. S. EÖRSI ISTVÁN Hiába vártam Hiába vártam ma is szívrepesve szakító leveled. Hánykolódom, nem jön álom szememre, csak nem vagy beteg? Vagy elfeledtél? Arra számítottam: szerdára ideér. Már a csütörtök is hátunk mögött van, s még sehol a levél. Írd meg sietve: ezért nem, azért nem, s többé nem-nem-soha — s hogy aggasztó késésednek e héten mi az oka?

Next