Kisalföld, 1971. július (16. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-01 / 153. szám

1971. július 1., csütörtök A Rábától 3 Rolbsig Bem apó szülőföldjén Ha egy hónappal ezelőtt a manapság annyira divatos szellemi vetélkedő valamelyikén megkérdezték volna tő­lem: hol született és hol nyugszik a magyar szabadság­harc legendás hírű Bem tábornoka, bizony zavarba jöt­tem volna. Bem József nevét ugyan minden iskolásgyer­mek ismeri nálunk, azt is, hogy lengyel földről indult el, hogy végigharcolta a múlt század nagy európai szabad­ságküzdelmeit, de hogy pontosan hol született?... Magam is egy meghívóból kaptam választ erre a kér­désre. A lengyelországi Tarnow városban működő „Ma­gyarbarátok Társasága” invitált egy magyar—lengyel autóstalálkozóra, melynek mottója: „Bem-találkozó"! Nosza, elő a térképet, és némi számolás után máris kiderült, hogy Tamow aránylag közel van, mind­össze 600 kilométer Győrtől, 80 kilométerre keletre Krak­kótól. Mi az egy Trabant­nak? ... Hogy miféle város lehet Tarnovo, arra sem a meghí­vó, sem a térkép nem adott választ. Ez már akkor jutott eszembe, amikor magam mö­gött hagytam a Magas-Tatra -hó födte csúcsait, és a dél­­lengyel síkság tárult ki előt­tem a Kárpátok dombokká szelídülő északi lejtőin. Zú­gó, rohanó hegyi patakok da­gadtak az út mellett bővizű folyókká, és hömpölyögtek ismeretlen úticélom, Tarnow felé. Itt már nem is kellett a térkép, mert nemcsak a köz­ségek nevét jelzi tábla az úton, hanem minden hídon ott a jól olvasható felirat, milyen folyón, sőt, milyen patakon ível át. (De jó lenne, ha nálunk is megvalósítanák ezt a külföldön már elterjedt gyakorlatot.) Apropos, pa­tak! Talán ez az egyszerű szó volt az első, amely már útközben lengyel—magyar kapcsolatokra utalt. A híd­­feliratokból tudtam meg, hogy a magyar patak szó len­gyelül: potok. Nem is tudom miért, de valahogy örömmel töltött el ez az apró felfe­dezés ... Hát még, amikor egy na­gyobb folyó hídja tűnt fel az úton, és — alig akartam hin­ni a szememnek — a folyó neve: Raba. Kisalföldi szí­vem ezt már nem bírta, meg­álltam néhány percre, és jobban szemügyre vettem a folyót és a tájat. Micsoda ha­sonlóság! A folyó is, a táj is, de még a híd is megtéveszté­sig olyan, mintha a rábacsé­­csényi Rába-parton állnék... De nincs idő álmodozásra, innen már csak egy ugrás Tarnow városa. Még egy sze­líd dombocska — mintha Kisbarát felől érnék Győrbe —, és a ki­terebélyesedő sík­ságon előttem feküdt — mi­lyen kellemes meglepetés! — egy Győrhöz hasonló nagy­ságú és Győrrel majdnem egyidős ipari nagyváros, az idén 650 éves Tarnow. Mindezt már attól a ma­gyar nemzetiszínű zászlóval feldíszített motoros futártól tudtam meg, aki a város ha­tárában fogadott és kalauzolt be a Régi­ városház térre, a Rynekre, a Bem-találkozó célpontjába. Mintha a győri Széchenyi térre érkeztem volna! Szinte pontosan akkora, négyzet alakú tér, gondosan restau­rált műemlék házakkal övez­ve. Csak tán annyi a különb­ség, míg Győrött a barokk, ott Tarnowban a reneszánsz építészet a domináló. Ám e szép műemlékeket csak később tudtam megcso­dálni, mert a megérkezés perceiben egészen más kö­tötte le a figyelmemet. A té­ren tucatnyi magyar zászlót lengetett a friss kárpáti szél, és a célkapu felirata magyar nyelven köszöntötte a ven­dégeket. S hogy a meglepe­tés teljes legyen, 8—10 pöt­tömnyi kislány magyar nép­viseletben, égővörös szegfű­csokorral fogadta a találko­zóra érkező hölgyeket... Néhány órával később eze­ket az égővörös szegfűket az itthonról vitt virágokkal együtt helyeztük el Bem apó szülőházának emléktáblájá­nál ... Rövid az út a szülői háztól a monumentális és kiképzé­sében szinte egyedülálló Bem-mauzóleumig. A város gondosan ápolt és tiszta, ha­talmas parkjának közepén mesterséges tavacska vize csillog, és ennek közepén ap­rócska sziget. Itt van Bem apó örök nyughelye, és egy­szerűségében is mély benyo­mást keltő emlékműve. Ide zarándokoltunk a szülői ház­tól, mintegy száz magyar, győriek és pécsiek, budapes­tiek és miskolciak, és a leg­népesebb csoport, Kiskőrös küldöttei, akik Petőfi váro­sának üdvözletét hozták el Bem apó városába ... Soha még ilyen korszorú­­zást! .A Bem-emlékművet nem könnyű megközelíteni. A kis tavacska innenső part­ján széles ladikba szálltunk, és miközben csendesen sik­lottunk koszorúinkkal, virá­gainkkal a diadalkapuhoz ha­sonló Bem-emlékmű felé, va­lahol a túlsó parton, a park árnyas fái alatt rázendített a katonazenekar az Interna­­cionáléra. Igen, a nemzetközi forra­dalmi munkásmozgalom him­nusza illett ehhez az ünnepi aktushoz. Bem József, a len­gyel föld szülötte szinte vé­gigharcolta egész Európa múlt századi szabadságküz­delmeit, egész élete a haza­­fiság és nemzetköziség elvá­laszthatatlan egységét való­sítja meg. És hogy harca nem volt hiábavaló, azt ma ért­jük igazán, lengyelek és ma­gyarok, akiket az évezredes történelmi sorsközösség emlékein túl még szorosab­ban fűz egybe a jelen és a jövő, közös jövendőnk, a szo­cializmus. így jutottunk el Bem tá­bornok emlékétől a mába, korunkba, amely új távlato­kat nyit lengyelnek, magyar­nak egyaránt. így kezdtünk ismerkedni az ünnepélyes pillanatok után a mai Tar­­nowval. A várossal, amely­nek nemcsak évszázadokba visszanyúló múltja, de talán még inkább dinamikusan fejlődő jelene oly sokban ha­sonlít Győrre. Megkérdeztem vendéglá­tóimat, hány lakosa van Tar­­nownak? Jelenleg — mon­dották — nem sokkal ma­radnak el a százezertől. De, hogy ez mit jelent, csak az érti meg, aki azt is tudja, hogy a német fasiszták Tar­now lakosságának mintegy felét elpusztították a meg­szállás szörnyű éveiben. 1945- ben mindössze húszezer lako­sa maradt Tarnownak, a romvárosnak. A mai Tarnow rohamosan fejlődő nagyipari város. A dél-lengyel síkság földgáz­kincsének feldolgozására itt épült fel a népi Lengyelor­szág egyik nagyszerű alko­tása, egy hatalmas vegyipari kombinát, amelyben a mű­trágyától a nylonszálig a leg­különfélébb vegyészeti ter­mékeket állítják elő- Ahogy Győrre a Vagongyár, Tar­­nowra ez a vegyi kombinát jellemző. A hatalmas gyár­telep közelében — melynek égbe szökő kéményeiből sár­gásvörös láng csap éjszakán­ként a magasba, kísérteties fénnyel világítva meg a fel­hőket — modern lakótelep épült az elmúlt években. Mi is ott laktunk — és mintha a győri Adyvárosban éreztük volna magunkat. A végére hagytam a leg­fontosabbat, ami többet je­lent minden kőbe, acélba, be­tonba ágyazott alkotásnál: az embereket, vendéglátóinkat. Hogy ők mindenben igyekez­tek kedvünkben járni, az ta­lán természetes. Talán még az is, hogy a város egyik kultúrközpontjában díszelő­adást rendezett a Magyarba­rátok Társasága, ahol lengyel táncosok ropták a csárdást, és lengyel diákok szavalták kitűnően a maguk nyelvén a Petőfit. Mindez jó rendezésre vall. De azt már nem lehetett meg­rendezni, ho­gy a város apra­­ja-nagyja jó ismerősként üd­vözölt bennünket mindenfe­lé, ahol csak megjelentünk. Otthon éreztem magam Tarnowban, amely a Dunajec és a Rába folyók közelében fekszik. S amikor búcsút int­vén a városnak, ismét átha­ladtam a Rába hídján, arra gondoltam: még rövidebb lett az út a Rábáig. Polgár Miklós Bem József mauzóleuma Tarnowban. Gyermekkoromban a „Hosszú" hídtól egészen a vasúti hídig csupasz volt a Rába újvárosi és nádorvárosi ár­tere. Iszapúszó önmagamnak, de elér­hetetlen távolság a két part között! S később, mint a folyóban felnövő ka­masznak csak egy karcsapás, akár tíz­szer oda-vissza egy szuszra a táv. Jöt­tek áradások, zavaros kavargás volt a megvadult folyó, a meredek partról so­ha jobb lehetőség nagyívű fejesugrá­sokra. De még tovább növekedett a bar­nássárga lé, mintha az egész Rába-men­­tét el akarta volna mosni az ár. Töltés­től töltésig nőtt a mi szelíd folyónk. Ha­nem ilyenkor óvatosságra intett a félsz. Fél kilométer szélesen hömpölygött, ka­vargóit acsarogva a víz, ilyenkor gon­doltam az ijesztő nagy halakra, ame­lyek a tengerről úsznak fel éhes-sebe­sen. Aztán hunyászódáskor, mederbe szo­ruló önmegadáskor kivirult a magam­­szerű újvárosiak kedve, s a sást érlelő ezüst pocsolyák elfoglalásával a halá­szat nagy ünnepét ültük. Előkerült a lomból valamennyi feneketlen kosár, rossz vödör, akinek még ezekből sem jutott, puszta kézzel próbált szerencsét a langyvizü, hétig tartó tavakban. Soha olyan halászszerencse! Ponty, csuka, ke­szeg, apró és öregebb példányokból, csak úgy csillogott a partra dobott pi­páló sereg! A változásokra legelőször ak­kor döbben a Petőfi-hídtól az újvárosi töltésen kifelé sétálgató, amikor a fo­lyókanyarhoz ér, s a nádorvárosi part sudár nyárfáinak takarásából előtűnik az egylendület­ új Béke-híd. De akkor már a változások özöne elől szertefut a múltból őrzött kép, s ki­csit szégyenlősen szorul az emlékezés legmélyére. Bizony megváltozott a táj. Lám, újból kell tájékozódnom saját ha­zámban, eligazodni furcsa­ új dimenziói­ban, s szorongva keresni a valaha volt tájékozódási pontokat. A megváltozott töltés oldalánál, a vas­úti sínek szomszédságában ott a Gardé­nia Csipkefüggönygyár... de új az út közvetlenül a gyár szögleténél. És mint­ha kitárulkozott volna a néhány évvel ezelőtti táj, messze vidékre látni az út mentén, ki egészen a távoli nádasra, amit keresztülszel az aszfaltsáv. Hol van, keresni kell a pumpaházat is, olyan szerényen bújik a hídvégi ereszkedő ol­dalába. Majd felfalta a levezető út, szo­rosan mellette s fölémagasodva h­amn­uk, mintha láthatatlan erős karjaival el­készülne taszítani a szivattyúóvó épü­letet. Megbékél a tekintet, s csak tovább kutatná, mi maradt hát a fejelésre, ne­héz futballra oly alkalmas homokpályá­ból ott a vasúti híd innenső felénél, köz­vetlenül a folyóparton. Se hire, se ham­va a térnek, helyébe nyárfacserjék nőt­tek, némelyik már fává magasodott. Bo­kor igen, de fa egyetlen sem volt az­előtt a hídnak ezen a felén. Vagy ha igen, az még a háború előtt, nekem nem létező távoli időben. Hanem a mos­tani nyárfás elnyújtózik a töltésoldalig. Már bekebelezte a gyepes pályát is, ahol szilaj futballmérkőzéseket játszottak a nagyobb fiúk, s valóban afféle pályává taposták a tavasszal selymesnek induló füvet. S még nincs ki a csodálkozás sora! Az újonnan támadó mohó erdő bekebelezi a töltés és a vasúti sínek ta­lálkozásának szögletében levő mélyedést is. halászünnepeink dús zsákmányt te­rítő színhelyét. Kiszáradt, sárgásbarna mederfenék egy tenyérnyi helyen — ez maradt mindössze a kiöntés tónak be­illő területéből. Ami leginkább megragadó, az az új híd kínálta, sosem tapasztalt térdimen­zió. A folyómedret átlóson átszelő híd­ról Iparnyújtásnyi távolságra magasod­nak a nádorvárosi part nyárfái, s ek­kor veszi csak észre a kíváncsiskodó, milyen magasra ívelt szinte észrevétlen emelkedéssel a híd. Újváros-szerte el­látni innen, a Rába sötétzöld, mélyen fekvő tükre szolgáltat mélységet a táj­képhez. Barnásvörös újvárosi háztetők, sosem látott madártárban. Meghitt tetőegyüt­tesek, s a közeli udvarok felülnézeti ké­pe. Távolabb templomtornyok, ide lát­szik a zsidótemplom félgömbökből ösz­­szeálló sziluettje. És a munkás-város­negyed jelképeként az olajgyári ké­mény. Este majd a város e legszebb hídja környékén felzendül a R­ába-parti béka­­ümmögés, valahonnan a rejtőző távoli tavakból, nádasokból ráfeleselnek a töb­biek, s hűvös vízparti levegő árad a házak közé. A májussal nyitó virágok alkonyi illatát sokáig őrzik a pihenő ut­cák. Újváros megtartó erői végül is fel­szippantják, magukba olvasztják a vál­tozások arculatát, s a folyton változó képpel is gyarapodva a városnegyed megmarad volt és majdani szülöttei eszméléseinek édes-kesernyés, magához láncoló színhelyéül. S csak nőjön, változzék, szépüljön! Az emlékeket szívében őrzi az ember. Füli Sándor Emlékek és valóság KtSatFOGO A tanácsi dolgozók továbbképzése dolgozók képesítéséről meg­jelent kormányrendeletnek. Az egyre növekvő felada­tok egyre nagyobb szakértel­met kívánnak, ezért határoz­ta el a Minisztertanács a ta­nácsi dolgozók képesítési rendszerének továbbfejlesz­tését. A tanácstörvény már rendelkezett a végrehajtó bi­zottságok titkárainak szak­mai képesítéséről. A kormány úgy határozott, hogy egyetemi, főiskolai vagy ennek megfelelő vég­zettség szükséges a követke­ző vezetői munkakörök be­töltéséhez: a végrehajtó bi­zottság titkárai, a végrehajtó bizottság szakigazgatási szer­vének csoportvezetői, a járá­si és a megyei városi kerü­leti hivatal elnöki, elnökhe­lyettesei és belső szervezeti egységének vezetői részére. Egyetemi, főiskolai vagy en­nek megfelelő végzettség szükséges a végrehajtó bi­zottság szakigazgatási szer­veinél, illetve a járási és me­gyei városi kerületi hivatal minden olyan érdemi ügyin­tézői munkakörének betölté­séhez, ahol a munka irányí­tását, ellenőrzését érintő te­vékenységet végzik. A Minisztertanács határo­zata számos munkakör betöl­téséhez szakmai gyakorlatot ír elő. Így például négyévi szakmai gyakorlattal kell rendelkeznie — a nagyköz­ség és község kivételével — a végrehajtó bizottság titká­rának, a szakigazgatási szer­vek vezetőjének, valamint a járási és megyei városi kerü­leti hivatal elnökének, elnök­­helyettesének. Az állam- és jogtudomá­nyi egyetemet, illetve tanács­­akadémiát végzettek kivé­telével a tanácsi dolgozóknak vizsgát kell tenniük általá­nos államigazgatási ismere­tekből. A gyakorlati szakmai ismeretek elsajátításáért egyes tanácsi dolgozókat meghatározott tananyagból szakmai vizsga letételére le­het kötelezni. A tapasztalatok szerint évente több mint 20 millió felvilágosításért fordulnak hazánk lakosai a tanácsok­hoz. Az államigazgatás kü­lönböző szervei 14 millió ügyet intéznek. A lakosság ügyes-bajos dolgainak törvé­nyes intézése csak úgy való­sulhat meg, ha a tanácsoknál növelik a munka szakszerű­ségét. Ez a célja a tanácsi t) Jievíl JCan­adáhiL „Honvágy? Az mi...?" Nem csodálom, hogy meglepődtél, és az első percek után tört magyarsággal azt kérdezted: „Miért vagy ilyen hűvös? Hiszen valamikor egy osztályba jártunk. Aztán gyorsan hozzá­tetted: persze, bizonyosan kompromittáltak. Nálatok az újság­írónak nem szabad érintkeznie a tengerentúlról jöttekkel, igaz? No, azért csak gyere be, és nézd meg azt a filmet, amit hoztam ...” Bementem. Megnéztem. Akkor is, most is elismerem, nagy­szerű az a kastély, ami a városból kivezető főútvonalon van, a ti kastélyotok. Kislányod mesebirodalma minden elképze­lésemet felülmúlja. Elégedett vagyok azzal, ahogy élsz, éltek: te, a férjed és a kislányod. Kitűnő ízlésedet is megdicsértem, mire felszisszentél, tiltakoztál: — Nem, nem ízlésem, hanem pénzem van! Azon bármelyik építészt megvásárolhatom. Ezután a rokonok meglátogatására indultatok, ötéves kis­lányod elugrott mellőled, és az úttest felé futott. Erre kiabálni kezdtél: „Fogják meg, mert elüti az az izé... Jaj, már elfe­lejtettem, hogy minek nevezik.” A melletted állók kisegítet­tek: teherautó. Elköszönőben megkérdeztem tőled: — Nincs honvágyad? Csodálkozva néztél rám, és a kérdésre kérdéssel válaszoltál: — Honvágy? Az mi...? A rövid találkozáson nem akartam rontani a hangulato­dat, pedig ugyancsak kikívánkozott belőlem egy és más, ami hűvösségemet okozta. Történetesen az, hogy nem tetszett ne­kem az, ahogy rokonaidhoz beállítottál. Dölyfös és beképzelt voltál. (Egykoron pedig sokat köszönhettél nekik.) Néhányan csodáltak mindezért. Nekem az jutott eszembe: messziről jött ember azt mond, amit akar. Igaz, nem igaz? Nem nagyon érdekel. Ha valóban jól élsz, örülök neki. Itt — ahogy mond­tad — úgysem vitted volna sokra. Való igaz. A négy elemit végzett emberekért, mint amilyen te is vagy, egyáltalán nem kapkodnak nálunk. Szerencsére! Amikor csak felszínesen, mint mindent, azt is megemlítet­ted, hogy „nálatok az újságírónak nem szabad érintkeznie a tengerentúlról jöttekkel, igaz?” — nem szóltam semmit. Leg­feljebb azt mondtam volna, hogy amíg itthon voltál, minden szabad percemet veled tölthettem volna, ha éppen kedvem tartja. De nem tartottam ízlésedet dicsérvén, hiúságodat is eldobtad, csak azért, hogy kijelenthesd: nem ízlésed, hanem pénzed van. Ennek az őszin­teségednek örülök. Két dolog miatt mégiscsak sajnállak: kanadaibbnak mu­tatod magadat a született kanadainál. S ha ezt a tengeren túl is hangoztatod, alig hiszem, hogy becsülnek érte. Hiszen na­gyon sok magyar él odaát, és bár évek, évtizedek óta köti őket az új haza — örömmel vallják magukat magyarnak. Ha a helyedben lennék, azzal sem dicsekednék, hogy elfelejtettem magyarul. Félnék, még azt hiszik rólam, hogy nem is tud­tam soha. Sajnálatom amiatt a legnagyobb, hogy azt sem tudod, mi a honvágy ... Nem idézek itt történelmi nagyjainktól, íróink­tól költőinktől, hogy mit vallottak a hazáról, a hazafias ér­zelmekről, attól tartok azt sem tudod, hogy ők kicsodák. KSA

Next