Kisalföld, 1971. július (16. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-01 / 153. szám
1971. július 1., csütörtök A Rábától 3 Rolbsig Bem apó szülőföldjén Ha egy hónappal ezelőtt a manapság annyira divatos szellemi vetélkedő valamelyikén megkérdezték volna tőlem: hol született és hol nyugszik a magyar szabadságharc legendás hírű Bem tábornoka, bizony zavarba jöttem volna. Bem József nevét ugyan minden iskolásgyermek ismeri nálunk, azt is, hogy lengyel földről indult el, hogy végigharcolta a múlt század nagy európai szabadságküzdelmeit, de hogy pontosan hol született?... Magam is egy meghívóból kaptam választ erre a kérdésre. A lengyelországi Tarnow városban működő „Magyarbarátok Társasága” invitált egy magyar—lengyel autóstalálkozóra, melynek mottója: „Bem-találkozó"! Nosza, elő a térképet, és némi számolás után máris kiderült, hogy Tamow aránylag közel van, mindössze 600 kilométer Győrtől, 80 kilométerre keletre Krakkótól. Mi az egy Trabantnak? ... Hogy miféle város lehet Tarnovo, arra sem a meghívó, sem a térkép nem adott választ. Ez már akkor jutott eszembe, amikor magam mögött hagytam a Magas-Tatra -hó födte csúcsait, és a déllengyel síkság tárult ki előttem a Kárpátok dombokká szelídülő északi lejtőin. Zúgó, rohanó hegyi patakok dagadtak az út mellett bővizű folyókká, és hömpölyögtek ismeretlen úticélom, Tarnow felé. Itt már nem is kellett a térkép, mert nemcsak a községek nevét jelzi tábla az úton, hanem minden hídon ott a jól olvasható felirat, milyen folyón, sőt, milyen patakon ível át. (De jó lenne, ha nálunk is megvalósítanák ezt a külföldön már elterjedt gyakorlatot.) Apropos, patak! Talán ez az egyszerű szó volt az első, amely már útközben lengyel—magyar kapcsolatokra utalt. A hídfeliratokból tudtam meg, hogy a magyar patak szó lengyelül: potok. Nem is tudom miért, de valahogy örömmel töltött el ez az apró felfedezés ... Hát még, amikor egy nagyobb folyó hídja tűnt fel az úton, és — alig akartam hinni a szememnek — a folyó neve: Raba. Kisalföldi szívem ezt már nem bírta, megálltam néhány percre, és jobban szemügyre vettem a folyót és a tájat. Micsoda hasonlóság! A folyó is, a táj is, de még a híd is megtévesztésig olyan, mintha a rábacsécsényi Rába-parton állnék... De nincs idő álmodozásra, innen már csak egy ugrás Tarnow városa. Még egy szelíd dombocska — mintha Kisbarát felől érnék Győrbe —, és a kiterebélyesedő síkságon előttem feküdt — milyen kellemes meglepetés! — egy Győrhöz hasonló nagyságú és Győrrel majdnem egyidős ipari nagyváros, az idén 650 éves Tarnow. Mindezt már attól a magyar nemzetiszínű zászlóval feldíszített motoros futártól tudtam meg, aki a város határában fogadott és kalauzolt be a Régi városház térre, a Rynekre, a Bem-találkozó célpontjába. Mintha a győri Széchenyi térre érkeztem volna! Szinte pontosan akkora, négyzet alakú tér, gondosan restaurált műemlék házakkal övezve. Csak tán annyi a különbség, míg Győrött a barokk, ott Tarnowban a reneszánsz építészet a domináló. Ám e szép műemlékeket csak később tudtam megcsodálni, mert a megérkezés perceiben egészen más kötötte le a figyelmemet. A téren tucatnyi magyar zászlót lengetett a friss kárpáti szél, és a célkapu felirata magyar nyelven köszöntötte a vendégeket. S hogy a meglepetés teljes legyen, 8—10 pöttömnyi kislány magyar népviseletben, égővörös szegfűcsokorral fogadta a találkozóra érkező hölgyeket... Néhány órával később ezeket az égővörös szegfűket az itthonról vitt virágokkal együtt helyeztük el Bem apó szülőházának emléktáblájánál ... Rövid az út a szülői háztól a monumentális és kiképzésében szinte egyedülálló Bem-mauzóleumig. A város gondosan ápolt és tiszta, hatalmas parkjának közepén mesterséges tavacska vize csillog, és ennek közepén aprócska sziget. Itt van Bem apó örök nyughelye, és egyszerűségében is mély benyomást keltő emlékműve. Ide zarándokoltunk a szülői háztól, mintegy száz magyar, győriek és pécsiek, budapestiek és miskolciak, és a legnépesebb csoport, Kiskőrös küldöttei, akik Petőfi városának üdvözletét hozták el Bem apó városába ... Soha még ilyen korszorúzást! .A Bem-emlékművet nem könnyű megközelíteni. A kis tavacska innenső partján széles ladikba szálltunk, és miközben csendesen siklottunk koszorúinkkal, virágainkkal a diadalkapuhoz hasonló Bem-emlékmű felé, valahol a túlsó parton, a park árnyas fái alatt rázendített a katonazenekar az Internacionáléra. Igen, a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom himnusza illett ehhez az ünnepi aktushoz. Bem József, a lengyel föld szülötte szinte végigharcolta egész Európa múlt századi szabadságküzdelmeit, egész élete a hazafiság és nemzetköziség elválaszthatatlan egységét valósítja meg. És hogy harca nem volt hiábavaló, azt ma értjük igazán, lengyelek és magyarok, akiket az évezredes történelmi sorsközösség emlékein túl még szorosabban fűz egybe a jelen és a jövő, közös jövendőnk, a szocializmus. így jutottunk el Bem tábornok emlékétől a mába, korunkba, amely új távlatokat nyit lengyelnek, magyarnak egyaránt. így kezdtünk ismerkedni az ünnepélyes pillanatok után a mai Tarnowval. A várossal, amelynek nemcsak évszázadokba visszanyúló múltja, de talán még inkább dinamikusan fejlődő jelene oly sokban hasonlít Győrre. Megkérdeztem vendéglátóimat, hány lakosa van Tarnownak? Jelenleg — mondották — nem sokkal maradnak el a százezertől. De, hogy ez mit jelent, csak az érti meg, aki azt is tudja, hogy a német fasiszták Tarnow lakosságának mintegy felét elpusztították a megszállás szörnyű éveiben. 1945- ben mindössze húszezer lakosa maradt Tarnownak, a romvárosnak. A mai Tarnow rohamosan fejlődő nagyipari város. A dél-lengyel síkság földgázkincsének feldolgozására itt épült fel a népi Lengyelország egyik nagyszerű alkotása, egy hatalmas vegyipari kombinát, amelyben a műtrágyától a nylonszálig a legkülönfélébb vegyészeti termékeket állítják elő- Ahogy Győrre a Vagongyár, Tarnowra ez a vegyi kombinát jellemző. A hatalmas gyártelep közelében — melynek égbe szökő kéményeiből sárgásvörös láng csap éjszakánként a magasba, kísérteties fénnyel világítva meg a felhőket — modern lakótelep épült az elmúlt években. Mi is ott laktunk — és mintha a győri Adyvárosban éreztük volna magunkat. A végére hagytam a legfontosabbat, ami többet jelent minden kőbe, acélba, betonba ágyazott alkotásnál: az embereket, vendéglátóinkat. Hogy ők mindenben igyekeztek kedvünkben járni, az talán természetes. Talán még az is, hogy a város egyik kultúrközpontjában díszelőadást rendezett a Magyarbarátok Társasága, ahol lengyel táncosok ropták a csárdást, és lengyel diákok szavalták kitűnően a maguk nyelvén a Petőfit. Mindez jó rendezésre vall. De azt már nem lehetett megrendezni, hogy a város apraja-nagyja jó ismerősként üdvözölt bennünket mindenfelé, ahol csak megjelentünk. Otthon éreztem magam Tarnowban, amely a Dunajec és a Rába folyók közelében fekszik. S amikor búcsút intvén a városnak, ismét áthaladtam a Rába hídján, arra gondoltam: még rövidebb lett az út a Rábáig. Polgár Miklós Bem József mauzóleuma Tarnowban. Gyermekkoromban a „Hosszú" hídtól egészen a vasúti hídig csupasz volt a Rába újvárosi és nádorvárosi ártere. Iszapúszó önmagamnak, de elérhetetlen távolság a két part között! S később, mint a folyóban felnövő kamasznak csak egy karcsapás, akár tízszer oda-vissza egy szuszra a táv. Jöttek áradások, zavaros kavargás volt a megvadult folyó, a meredek partról soha jobb lehetőség nagyívű fejesugrásokra. De még tovább növekedett a barnássárga lé, mintha az egész Rába-mentét el akarta volna mosni az ár. Töltéstől töltésig nőtt a mi szelíd folyónk. Hanem ilyenkor óvatosságra intett a félsz. Fél kilométer szélesen hömpölygött, kavargóit acsarogva a víz, ilyenkor gondoltam az ijesztő nagy halakra, amelyek a tengerről úsznak fel éhes-sebesen. Aztán hunyászódáskor, mederbe szoruló önmegadáskor kivirult a magamszerű újvárosiak kedve, s a sást érlelő ezüst pocsolyák elfoglalásával a halászat nagy ünnepét ültük. Előkerült a lomból valamennyi feneketlen kosár, rossz vödör, akinek még ezekből sem jutott, puszta kézzel próbált szerencsét a langyvizü, hétig tartó tavakban. Soha olyan halászszerencse! Ponty, csuka, keszeg, apró és öregebb példányokból, csak úgy csillogott a partra dobott pipáló sereg! A változásokra legelőször akkor döbben a Petőfi-hídtól az újvárosi töltésen kifelé sétálgató, amikor a folyókanyarhoz ér, s a nádorvárosi part sudár nyárfáinak takarásából előtűnik az egylendület új Béke-híd. De akkor már a változások özöne elől szertefut a múltból őrzött kép, s kicsit szégyenlősen szorul az emlékezés legmélyére. Bizony megváltozott a táj. Lám, újból kell tájékozódnom saját hazámban, eligazodni furcsa új dimenzióiban, s szorongva keresni a valaha volt tájékozódási pontokat. A megváltozott töltés oldalánál, a vasúti sínek szomszédságában ott a Gardénia Csipkefüggönygyár... de új az út közvetlenül a gyár szögleténél. És mintha kitárulkozott volna a néhány évvel ezelőtti táj, messze vidékre látni az út mentén, ki egészen a távoli nádasra, amit keresztülszel az aszfaltsáv. Hol van, keresni kell a pumpaházat is, olyan szerényen bújik a hídvégi ereszkedő oldalába. Majd felfalta a levezető út, szorosan mellette s fölémagasodva hamnuk, mintha láthatatlan erős karjaival elkészülne taszítani a szivattyúóvó épületet. Megbékél a tekintet, s csak tovább kutatná, mi maradt hát a fejelésre, nehéz futballra oly alkalmas homokpályából ott a vasúti híd innenső felénél, közvetlenül a folyóparton. Se hire, se hamva a térnek, helyébe nyárfacserjék nőttek, némelyik már fává magasodott. Bokor igen, de fa egyetlen sem volt azelőtt a hídnak ezen a felén. Vagy ha igen, az még a háború előtt, nekem nem létező távoli időben. Hanem a mostani nyárfás elnyújtózik a töltésoldalig. Már bekebelezte a gyepes pályát is, ahol szilaj futballmérkőzéseket játszottak a nagyobb fiúk, s valóban afféle pályává taposták a tavasszal selymesnek induló füvet. S még nincs ki a csodálkozás sora! Az újonnan támadó mohó erdő bekebelezi a töltés és a vasúti sínek találkozásának szögletében levő mélyedést is. halászünnepeink dús zsákmányt terítő színhelyét. Kiszáradt, sárgásbarna mederfenék egy tenyérnyi helyen — ez maradt mindössze a kiöntés tónak beillő területéből. Ami leginkább megragadó, az az új híd kínálta, sosem tapasztalt térdimenzió. A folyómedret átlóson átszelő hídról Iparnyújtásnyi távolságra magasodnak a nádorvárosi part nyárfái, s ekkor veszi csak észre a kíváncsiskodó, milyen magasra ívelt szinte észrevétlen emelkedéssel a híd. Újváros-szerte ellátni innen, a Rába sötétzöld, mélyen fekvő tükre szolgáltat mélységet a tájképhez. Barnásvörös újvárosi háztetők, sosem látott madártárban. Meghitt tetőegyüttesek, s a közeli udvarok felülnézeti képe. Távolabb templomtornyok, ide látszik a zsidótemplom félgömbökből öszszeálló sziluettje. És a munkás-városnegyed jelképeként az olajgyári kémény. Este majd a város e legszebb hídja környékén felzendül a Rába-parti békaümmögés, valahonnan a rejtőző távoli tavakból, nádasokból ráfeleselnek a többiek, s hűvös vízparti levegő árad a házak közé. A májussal nyitó virágok alkonyi illatát sokáig őrzik a pihenő utcák. Újváros megtartó erői végül is felszippantják, magukba olvasztják a változások arculatát, s a folyton változó képpel is gyarapodva a városnegyed megmarad volt és majdani szülöttei eszméléseinek édes-kesernyés, magához láncoló színhelyéül. S csak nőjön, változzék, szépüljön! Az emlékeket szívében őrzi az ember. Füli Sándor Emlékek és valóság KtSatFOGO A tanácsi dolgozók továbbképzése dolgozók képesítéséről megjelent kormányrendeletnek. Az egyre növekvő feladatok egyre nagyobb szakértelmet kívánnak, ezért határozta el a Minisztertanács a tanácsi dolgozók képesítési rendszerének továbbfejlesztését. A tanácstörvény már rendelkezett a végrehajtó bizottságok titkárainak szakmai képesítéséről. A kormány úgy határozott, hogy egyetemi, főiskolai vagy ennek megfelelő végzettség szükséges a következő vezetői munkakörök betöltéséhez: a végrehajtó bizottság titkárai, a végrehajtó bizottság szakigazgatási szervének csoportvezetői, a járási és a megyei városi kerületi hivatal elnöki, elnökhelyettesei és belső szervezeti egységének vezetői részére. Egyetemi, főiskolai vagy ennek megfelelő végzettség szükséges a végrehajtó bizottság szakigazgatási szerveinél, illetve a járási és megyei városi kerületi hivatal minden olyan érdemi ügyintézői munkakörének betöltéséhez, ahol a munka irányítását, ellenőrzését érintő tevékenységet végzik. A Minisztertanács határozata számos munkakör betöltéséhez szakmai gyakorlatot ír elő. Így például négyévi szakmai gyakorlattal kell rendelkeznie — a nagyközség és község kivételével — a végrehajtó bizottság titkárának, a szakigazgatási szervek vezetőjének, valamint a járási és megyei városi kerületi hivatal elnökének, elnökhelyettesének. Az állam- és jogtudományi egyetemet, illetve tanácsakadémiát végzettek kivételével a tanácsi dolgozóknak vizsgát kell tenniük általános államigazgatási ismeretekből. A gyakorlati szakmai ismeretek elsajátításáért egyes tanácsi dolgozókat meghatározott tananyagból szakmai vizsga letételére lehet kötelezni. A tapasztalatok szerint évente több mint 20 millió felvilágosításért fordulnak hazánk lakosai a tanácsokhoz. Az államigazgatás különböző szervei 14 millió ügyet intéznek. A lakosság ügyes-bajos dolgainak törvényes intézése csak úgy valósulhat meg, ha a tanácsoknál növelik a munka szakszerűségét. Ez a célja a tanácsi t) Jievíl JCanadáhiL „Honvágy? Az mi...?" Nem csodálom, hogy meglepődtél, és az első percek után tört magyarsággal azt kérdezted: „Miért vagy ilyen hűvös? Hiszen valamikor egy osztályba jártunk. Aztán gyorsan hozzátetted: persze, bizonyosan kompromittáltak. Nálatok az újságírónak nem szabad érintkeznie a tengerentúlról jöttekkel, igaz? No, azért csak gyere be, és nézd meg azt a filmet, amit hoztam ...” Bementem. Megnéztem. Akkor is, most is elismerem, nagyszerű az a kastély, ami a városból kivezető főútvonalon van, a ti kastélyotok. Kislányod mesebirodalma minden elképzelésemet felülmúlja. Elégedett vagyok azzal, ahogy élsz, éltek: te, a férjed és a kislányod. Kitűnő ízlésedet is megdicsértem, mire felszisszentél, tiltakoztál: — Nem, nem ízlésem, hanem pénzem van! Azon bármelyik építészt megvásárolhatom. Ezután a rokonok meglátogatására indultatok, ötéves kislányod elugrott mellőled, és az úttest felé futott. Erre kiabálni kezdtél: „Fogják meg, mert elüti az az izé... Jaj, már elfelejtettem, hogy minek nevezik.” A melletted állók kisegítettek: teherautó. Elköszönőben megkérdeztem tőled: — Nincs honvágyad? Csodálkozva néztél rám, és a kérdésre kérdéssel válaszoltál: — Honvágy? Az mi...? A rövid találkozáson nem akartam rontani a hangulatodat, pedig ugyancsak kikívánkozott belőlem egy és más, ami hűvösségemet okozta. Történetesen az, hogy nem tetszett nekem az, ahogy rokonaidhoz beállítottál. Dölyfös és beképzelt voltál. (Egykoron pedig sokat köszönhettél nekik.) Néhányan csodáltak mindezért. Nekem az jutott eszembe: messziről jött ember azt mond, amit akar. Igaz, nem igaz? Nem nagyon érdekel. Ha valóban jól élsz, örülök neki. Itt — ahogy mondtad — úgysem vitted volna sokra. Való igaz. A négy elemit végzett emberekért, mint amilyen te is vagy, egyáltalán nem kapkodnak nálunk. Szerencsére! Amikor csak felszínesen, mint mindent, azt is megemlítetted, hogy „nálatok az újságírónak nem szabad érintkeznie a tengerentúlról jöttekkel, igaz?” — nem szóltam semmit. Legfeljebb azt mondtam volna, hogy amíg itthon voltál, minden szabad percemet veled tölthettem volna, ha éppen kedvem tartja. De nem tartottam ízlésedet dicsérvén, hiúságodat is eldobtad, csak azért, hogy kijelenthesd: nem ízlésed, hanem pénzed van. Ennek az őszinteségednek örülök. Két dolog miatt mégiscsak sajnállak: kanadaibbnak mutatod magadat a született kanadainál. S ha ezt a tengeren túl is hangoztatod, alig hiszem, hogy becsülnek érte. Hiszen nagyon sok magyar él odaát, és bár évek, évtizedek óta köti őket az új haza — örömmel vallják magukat magyarnak. Ha a helyedben lennék, azzal sem dicsekednék, hogy elfelejtettem magyarul. Félnék, még azt hiszik rólam, hogy nem is tudtam soha. Sajnálatom amiatt a legnagyobb, hogy azt sem tudod, mi a honvágy ... Nem idézek itt történelmi nagyjainktól, íróinktól költőinktől, hogy mit vallottak a hazáról, a hazafias érzelmekről, attól tartok azt sem tudod, hogy ők kicsodák. KSA