Kisalföld, 1972. február (17. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-01 / 26. szám

4 INDIRA GANDHI A világ legnagyobb és leg­népesebb országainak egyi­két, ah­ol a társadalmi és gaz­dasági haladást a múlt ezer­féle öröksége béklyózza, asz­­szony vezeti! Ellentmondás ez? Minden bizonnyal ez is rejlik benne. Ahogy India miniszterelnökének egész életútja sem nélkülözi az el­lentmondásos vonásokat. Az ismert újságíró, Kalmár György arra vállalkozott, hogy ezt a gazdag, meglepő fordulatokban sem szűkölkö­dő, mégis — fő jellemzőjét tekintve —, egyenes vonalú életutat minél alaposabban bemutassa. A vállalt felada­tot becsülettel teljesíti. Érde­kesen, nagy anyagismerettel rajzolja fel az ifjú Nehru­­leány környezetét, első köz­életi szerepléseit, apa és leá­nya együttes harcát, s azt a bonyolult folyamatot, amely végül az ország élére emelte Indira Gandhit. A tényekben gazdag, az egyéni elhatározások társa­dalmi hátterét is megmutató kötetet érdekes, kevésbé is­mert fényképek illusztrálják. A művet a Kossuth Könyv­kiadó jelentette meg. ★ Megjelent ugyancsak a Kossuth Könyvkiadó gondo­zásában a Világesemények Dióhéjban ez évi első füzete is. A többi között Japánnak, Amerika és Kína között el­foglalt sajátos helyzetéről, Velence sok kérdőjelet rejtő sorsáról, az olasz újfasizmus történetéről olvashatunk benne, s megtalálhatók, gaz­dag tartalommal a megszo­kott rovatok is. Érdekes krónika Heveder Márton polgárlevele Mekkora zűrzavart okoz­hat egy polgárlevél is, azt jól példázza az az eljárás, mely 1789-ben még a legmagasabb hivatalokat is megjárta. Heveder Márton, Halászi mezőváros polgára, ki afféle vásárokra járó ember volt­­, 1755-ben a neki egyébként jogosan járó polgár levelét kiváltotta, s azt Bölcsföldy János, a mezőváros jegyzője kiadta, pecséttel ellátta. A polgárlevéllel mint bizonyos jogokat igazoló levéllel már szabadabban járhatott, kel­hetett, élvezte a polgárlevél nyújtotta előnyöket. Ez az igazoló okmány a mezőváros kiváltságlevelei alapján bizonyította, hogy tulajdonosa egészséges hely­ről való, hol sem dögvész (ko­­lera), vagy pestisjárvány nincsen, de még a vidéken sem. A császár és király ál­tal adott kiváltság alapján mint a mezőváros polgára olyan helyen, hol vásárt tar­tanak adót, vagy révbért, il­letve vámot nem köteles fi­zetni, de még a vele lévő em­berek sem. Utazásában aka­dályozni nem szabad, a ma­gával vitt javakat pedig sza­badon árulhatja. Eddig a pol­gárlevél tartalma. Mi történt, mi nem, ma már pontosan nem tudjuk, de tény, hogy valahol Heve­der Márton polgárlevelét el­vették, s a megye alispánjá­hoz küldték valódiságának megállapítására. S ekkor történt meg a baj. Kitűnt, hogy a még az X. Fer­­dinád által kiadott kivált­ságlevelek közül az egyik, mely a mezőváros pecsét­használati jogát biztosítot­ta, helytelen keltezéssel van ellátva, vagyis 1550 helyett az 1500 év van feltüntetve. Így bizony a kiváltságlevél, me­lyet­­a király, valamint Oláh Miklós egri érsek írt alá, valódinak nem volt tekinthe­tő. A kiváltságlevelet a halá­sziak a császári házhoz való „állhatatos hűségükért” kap­ták, valamint azért, mert „ ... eleink idejében a török ellen nyomorúságot tűrve bá­tor lélekkel és töretlen hű­séggel a hazáért helyt álltak.” Ezért a király megengedte, hogy „szent Márton képével, — ki az egyházuk névadója is —, amint köntösét kard­dal kettévágva azt egy kol­dusnak adja —, ezüstből, réz­ből, vagy más alkalmas érc­ből kivéve pecsétet használ­janak." Hosszadalmas vizsgálat kö­vetkezett, s megállapították, hogy az oklevél leírója an­nak idején téllhibát vétett, elírás történt. Igazolta ezt a hibás keltezés utáni „uralko­dásunk 24. évében” szokásos kitétel, mely az ugyanekkor kiadott vásártartási és vám­mentességi okleveleken már helyesen volt feltüntetve. Egyébként is 1500-ban I. Fer­dinánd még nem uralkodott, így kiváltságokat sem ado­mányozhatott. A bizonyítási eljárás ered­ményes befejezése után Fa­­biánics Ádám udvari taná­csos, a királyi kancellárián a kiváltságleveleket nyilván­tartó iroda igazgatója az ere­deti oklevélen a keltezési hibát kijavította, s hiteles­ségét bizonyította. Ezzel a kérdéses királyi kiváltságle­vél visszanyerte hitelességét s Halászi mezőváros így jo­gaiban rövidséget nem szen­vedett. Kulcsár Imre Csekő Anti — talán már maga sem emlékszik rá, mi volt az —, valamin összekapott Kondor Ba­lázzsal, a falubeli másik szövetke­zet traktorosával. Még a nyáron, aratás idején történt az eset. Csekő szövetkezetében már végeztek a munka nagyjával és traktorával együtt kölcsönadták a másik tsz­­nek. — Na, várj csak, könyörögsz te még! — s azzal lezárta a kettőjük nézeteltérését és önmagában szen­tül megfogadta, hogy akármilyen bajba kerül Balázs komája, nem szánja meg, annyi bizonyos. Az idő alaposan télre fordult. Kondor Balázs megszokott jókedv­vel, fütyürészve indult munkába. Az utca másik oldalán szembe jött vele Csekő Anti. Kucsmájukat mindketten lehúzták fülükre és na­gyokat léptek. Amikor egyvonalba értek, még csak össze sem pillan­tottak. „Szóval mélyül a harag” — vették tudomásul mindketten. Ba­lázs vállat vont, még grimaszt is rándított hozzá és átvágott a tsz udvarán, hátra a gépszínhez. Szo­kásos fürgeséggel egyet s mást mu­tatott a gépen, aztán nyeregbe ló­dította magát és indulni akart. Csakhogy a traktor sehogysem en­gedelmeskedett. Kétszer-háromszor is próbálkozott az önindítóval moz­dulásra bírni a motort, de a ventil­látorszíj csúszott a tárcsán, s egyet­len centit sem mozdított a főten­gelyen. Az önindító keserves nyö­szörgése Balázs tudtára adta, hogy nincs semmi értelme a kísérletezés­nek. Minden lehetőt végiggondolt. Eszébe jutott, hogy a gépszíntől az utcáig lejtős az udvar. Megereszke­dik, és ha gyorsulni kezd a masina, akkor bekapcsol sebességbe. Az elgondolás jó volt, csak hiba csúszott a számításba. Apránként el­döcögött a kapuig, de ha a kuplungot kiengedte, úgy visszarúgta magát a traktor, mint amikor a csökönyös szamár megveti lábait és se előre, se hátra nem hajlandó mozdulni, akár kérlelik, akár ütik. Balázst mind jobban melegítette a tehetetlen emberek indulata. S amikor a bámészkodók is megje­lentek, pukkanásig hevült, s azt sem bánta volna, ha a traktor helyett ő maga gyullad és robban. A nézők mind többen lettek, és egymást követték az ugrató meg­jegyzések: — Persze, nem karmoltad ki a kipufogót! — Ostorral biztasd! — Leheld a gyújtófejet! — Csiklandozd meg a hasa alatt! — Biztos zabot öntöttél a tankba! A megjegyzésektől Balázs fejé­ben egyre feljebb szökött a vér. Mégis mosolyt kényszerített arcára, s aztán hátuljára vert és a nézők­höz kiabált: — Ennek adjatok jó tanácsokat! Hirtelen gondolata támadt, leug­rott a traktorról, és az istálló felé sietett. Hamarosan az egyik kocsis­sal és egy pár jó erős lóval tért vissza. A két lovat ráfogták a trak­torra, aztán bíztatni kezdték őket. A masina kigurult a kapun. Kondor Balázs a nyeregben ülve reménykedett a sikerben, de zava­rát nem tudta palástolni, mert a nézőközönség nem tágított és kó­rusban bíztatta: — Gyía, Zetor! Gyía, Zetor! Gurult a traktor a lovak után, de valahányszor sebességbe kap­csolt, megáll­t a gép és megálltak a lovak is. Az ő erejük is kevés volt ahhoz, hogy a kihűlt Zetorral megbirkózzanak. Kondor Balázs re­ménye egyre inkább halványodott. S ekkor távoli traktor dohogására lett figyelmes. Benne látta az egyetlen mentséget. Felállt a nye­regben és szemét végigcsúsztatta az úton. Még messze volt a traktor. S aztán amikor közelebb ért, visz­­szaült, mert azon Csekő Antit pil­lantotta meg. Nem feszített, hanem csak rendesen ült, de Balázs szá­mára most mégis úgy tűnt, mintha hivalkodóan feszítene a nyeregben. Arra gondolt, leugrik a masináról és beszalad az udvarra, hogy ne találkozzék Csekővel ilyen kelle­metlen helyzetben. De mégsem! Meggondolta a dolgot. — Na, mégegyszer! — kiáltott előre a kocsisnak. Csekő Anti már csak pár méter­re volt a tett színhelyétől és hal­lotta az éktelen hangorkánt: — Gyía, Zetor! — kiabálták is­mét. Anti arca azonban semmit sem árult el. Sem harag, sem káröröm nem látszott rajta. Kissé lelassított és komoly, ellenvetést nem tűrő mozdulatára utat engedett neki a nézősereg. Elrobogott. Balázs minden erejét elveszítet­te, s az irigység vegyülve a tehetet­lenséggel, megkábította. — Szóval így?... — sziszegte önmagának, amikor látta, hogy Csekő figyelemre sem méltatja. Keserűsége a torkát szorongatta, s ekkor tőle húsz méterre megcsikor­­dult Anti traktorán a fék, aztán egy pillanat, s megiramodott hátra­felé nagy sebességgel. Ezt látva a kocsis kifogta a lovakat, a traktor elől. Anti a Zetorhoz tolatott, s oda­szólt a kocsisnak: — Akassza be a rudat! A kocsis gyorsan cselekedett. Az­tán feldohogott a masina és neki­rugaszkodva megfutamodott, maga után rántva a Zetort is. Alig ha­ladta tíz métert, kettőt,hármat lőtt Balázs traktorának a kipufo­gója és utána szép egyenletes han­gon dolgozni kezdett a Zetor. Anti megállította gépét. A kocsis odaszaladt és leakasztotta a vonta­­tórudat. A motorok jártak. A két traktoros mozdulatlanul ült a nye­regben. Fárasztó másodpercek tel­tek így. Anti megunta a várako­zást és hátrafordult. Egyenesen Balázs zavart szemébe nézett, és mintha olvasott volna a másik traktoros arcáról, megszólalt: — Tanuld meg, öcskös! A fiatal szokott reggel előre köszönni az idősebbnek! — kiáltotta, és mo­solyogva nyúlt az indítókarhoz. Vincze György ( szíja, z el®? ! KISALFÖLD Európa gyümölcsöskertje Bulgáriát gyakran nevezik Európa gyümölcsöskertjének. A jelző nem alaptalan: a bolgár föld mérhetetlen bő­ségben terem cseresznyét és meggyet, őszi- és sárgaba­rackot, almát és körtét, diót és mandulát. A bolgár gyü­mölcsöskertek összterülete 150 000 hektár, a friss gyü­mölcsexport évi mennyisége 100 000 tonna. Nemcsak friss gyümölcsöt, hanem feldolgo­zott gyümölcsöt is exportál a Bolgár Népköztársaság: éven­te több mint 60 000 tonna kü­lönböző kompót, 40 000 tonna jam és lekvár, 20 000 tonna gyümölcslé és több mint 10 000 tonna sűrítmény kerül kivitelre. A korszerű agro­technika bevezetése és szé­les körű alkalmazása, a nö­vények fajtajellegének meg­javítása, a termelési folya­matok gépesítése azt ered­ményezte, hogy aránylag rö­vid idő alatt nagymértékben iparosodott a termelés. Sok új gyümölcsöst telepítettek a plovdivi, a várnai és a kusz­­tendili területeken. A most folyó ötéves terv időszaka alatt újabb 9000 hektáron lé­tesítenek új gyümölcsösöket. (SOFIAPRESS) a Nílustól az Eufráteszig (7.) Palesztin menekültek között Egyiptomban úgy mond­ják, hogy Nasszer váratlan halálát a jordániai—Paleszti­nai testvérharc megszünteté­séért kifejtett megfeszített küzdelem okozta. Nem sok­kal azután végzett vele a szívroham, amikor sikerült az értelmetlen testvérharcnak megálljt parancsolnia. Nasz­­szer tekintélye múlt év őszén megállította az indulato­kat. De közbelépése csak egy konkrét kérdésben és csak át­meneti megoldást hozott, mert a palesztin probléma — amelynek gyökerei messze nyúlnak vissza a történelem­be — azóta is létezik, s ki tudja meddig okoz még gon­dot a világnak. A brit gyarmatosítás „Oszd meg és uralkodj!” jól ismert politikája alapján ez a tér­ség az örökös harc, a hábo­rúskodás színtere volt. Az 1947-i polgárháborútól, majd ezt követően az 1948—49-i háborún át egészen az 1967-­ hatnapos háborúig, s azóta is megoldatlan maradt a pa­lesztin probléma. A Paleszti­nai arab néppel mostohán bánt el a történelem. Mert hiába voltak 1947-ben — ami­kor az ENSZ határozatával Izrael állam létrejött — a Palesztinai arabokra vonat­kozó döntések is, hiába a Biztonsági Tanács 1967. no­vemberi határozata, nincs bé­­ke ebben a térségben. A föld­jeikről nemegyszer elűzött arab menekültek jó része ma táborokban él és az ENSZ speciálisan erre a célra ala­kult szervezete (UNRWA) ál­tal közvetített nyomorult se­gélyekből tengeti életét. Azoknak, akik az őket befo­gadó országban dolgozni is tudnak, valamivel elviselhe­tőbb az élete, de ez is nél­külözés, nyomorúság és ha­­zátlanság. Szíriában tizenhárom me­nekülttábor van, egy részük Damaszkusz környékén. Egy ilyen táborba látogattam el Mohamed Gázi Zsoriával, a Tájékoztatási Minisztérium külföldi kapcsolatok osztá­lyának fiatal munkatársával és tolmácsommal, Kamal Sirhannal. (Tavaly fejezte be tanulmányait a Kecskeméti Műszaki Főiskolán). A tá­borban háromezren élnek sátrakban, ócska dobozokból, hullámlemezből összetákolt nyomorúságos kalyibákban. Mohamed Azsazi, a tábor vezetője elmondotta a láger keletkezésének történetét. Mire tájékoztatóját befejez­te, a táborlakók egész cso­portja vett körül bennünket, köztük igen sok gyermek. A tábor az 1967-i háború ide­jén keletkezett. Akik ide me­nekültek, már nem először voltak kénytelenek otthagyni előző tartózkodási helyüket. Otthonnak azért nem lehet nevezni, mert először az 1948-i háború idején mene­kültek oda, ahonnan a hat­napos háború idején tovább kellett menniük. A Szíriában élő menekül­teknek a kormány igyekszik munkaalkalomról gondoskod­ni. Ez azonban nem könnyű, hiszen a helybelieket sem könnyű munkához juttatni. A már említett segély viszont a megélhetéshez kevés. Aki dolgozhat, az csak megél va­lahogy, de igen sok az öreg, még több a gyerek, akiknek a legszükségesebb élelmet sem tudják mindig biztosíta­ni. A táborban itt-ott már házat is látni. Amit a menekültek ház­nak neveznek, az tulajdon­képpen egy kb. négyszer négy méter alapterületű, egyetlen lapos tetejű helyiség, amely csak arra jó, hogy lakóit megvédje nyáron a por- és a hőségtől, a hűvösebb idő­szakban az esőtől vagy a széltől. De már ez is jobb, mint a lemezsátor. Ilyen há­zak építését tervezik a töb­bi táborban is, mert a me­nekültprobléma közeli meg­oldásában nem reményked­nek. A megélhetést nehezíti az is, hogy az ENSZ-segítség csak az 1967-i létszámra vo­natkozik. Az elmúlt négy év­ben született gyerekeket nem veszik figyelembe, pedig igen sokan vannak. Most szervezik a tábor iskoláit. Ehhez az ENSZ is ad némi segítséget, de a megoldás, az iskola mű­ködtetése a helyi hatóságok­ra vár. Azok a menekült gyerekek, akik a tábor isko­láiba járnak, hallatlanul ne­héz körülmények között ta­nulják meg az írás—olvasás alapjait. Egy szál ingben, földön hasalva írják a házi feladatokat. Az idősebbek jó része analfabéta, de a gye­rekeket még a tábor nehéz körülményei között is meg­tanítják az írás—olvasás alapjaira. Találkoztam a táborban egyetemi hallgatókkal is. Egy Ibrahim nevű hallgató el­mondotta, hogy a szír kor­mány segítségével Damasz­­kuszban jár egyetemre. Most negyedéves, de már tanít is, mert tanítókra, tanárokra nagy szükség van nemcsak a táborban, de másutt is. A menekültek között sokan vannak, akik partizánként harcoltak és most is rendsze­res kiképzésen vesznek részt. A partizánmozgalom (külö­nösen a jordániai események óta — amikoris a palesztinai gerillákat Husszein likvidál­ta) meglehetősen áttekinthe­tetlen, de inkább azt mond­hatnánk, kilátástalan. A Szír Zajneb nevezetű tá­bor, ahol látogatást tettem és élményeimet szereztem a Pa­lesztinai menekülttáborok helyzetéről, lakóinak nyomo­rúságos életéről, csak egy a sok közül, amelyekben a földjeikről elűzött emberek ezrei élnek. Pallás Imre Menekült gyerekek 1972. február 1., kedd

Next