Kisalföld, 1972. április (17. évfolyam, 79-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

1972. április 2., vasárnap KISALFÖLD K­ITÜNTETÉSEK felszabadulásunk évfordulója alkalmából A Magyar Szocialista Mun­káspárt Győr-Sopron megyei Bizottságának székházában Zámbó József, a megyei párt­­bizottság titkára kitüntetése­ket adott át A Szocialista Hazáért Ér­demrendet kapott Dóczi Ró­bert igazgató és Zsemberi Gyula nyugdíjas. A Haza Szolgálatáért Ér­demérem ezüst fokozatát Szaló Lajos megyei tanácsel­nökhelyettes és Bede István alezredes kapta. A Haza Szol­gálatáért Érdemérem ezüst fokozatának tulajdonosa lett Kalló Sándor igazgatóhelyet­tes. ★ A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Munka Ér­demrend ezüst fokozatával tüntette ki Kocsis Józsefet, a Sopron Városi Tanács elnök­­helyettesét. A kitüntetést Lo­­sonczi Pál nyújtotta át az Országházban. Munkásőrök Tegnap délelőtt ünnepségre gyűltek össze a Győr-Sopron megyei munkásőrök. A meg­jelentek előtt Gyimesi Sándor megyei munkásőr-parancsnok beszélt. Meleg szavakkal mél­tatta felszabadulásunk 27. év­fordulóját, megemlékezett a szabadságot hozó szovjet had­seregről. Ezután munkásőrök­nek adott át kitüntetéseket Az országos parancsnok 0041. számú parancs értel­mében a Haza Szolgálatáért Érdemérem kitüntetés arany fokozatát kapták: Ábrahám József, Balogh Miklós és Cse­ri Istvánné. Az ezüst fokozat­tal Horváth Zoltánt, Szabó Józsefet és Visi Lászlót tün­tették ki. A bronz fokozatot Endrédi János és Etlinger József kapta meg. A kitün­tetettek szocia­lista hazánk építésében, a munkásőrség­ben végzett kiemelkedő mun­kájuk és példamutató szolgá­latuk elismeréséül vehették át a kitüntetéseket. Herrn Jenő, Szűcs Béla, Csanaki Imre, Bauer Ferenc, Marton Gábor, Nagy József, Horváth Gyula és Szmák Gyula országos parancsnoki dicséretben részesültek. Raj­tuk kívül 23 munkásőr me­gyei parancsnoki dicséretet, 18 munkásőr megyei parancs­noki jutalmat vett át a ben­sőséges hangulatú ünnepsé­gen. A kitüntetetteket és a ju­­talmazottakat Horváth János, az MSZMP Győr-Sopron me­gyei Bizottságának osztályve­zető-helyettese is köszöntötte, valamint az ideiglenesen ha­zánkban tartózkodó szovjet alakulat egyik egységének parancsnoka. Mezőgazdaság Felszabadulásunk 27. évfor­dulója alkalmával kitüntették megyénk termelőszövetkezeti mozgalmának legeredménye­sebb munkát végző vezetőit és dolgozót. A kitüntetéseket dr. Haraszti László, a megyei tanács mezőgazdasági osztá­lyának vezetője adta át. A Munka Érdemrend ezüst fokozatát kapta: Pájer Imre, a rábakecöli, Szabó Károly, a dunaszegi és Farkas Ferenc, az ágfalvi téesz elnöke. A Munka Érdemrend bronz fokozata kitüntetésben része­sült Ács Imre, a nyúli téesz elnöke, Horváth Ottó, a vesz­­kényi téesz főkönyvelője, Mi­­halcsik János, a lébényi téesz elnöke, Szabó Károlyné, a győr-bácsai tsz növényter­mesztő szakmunkása és Sza­lai József, peresztegi főagro­­nómus. Rajtuk kívül még 42-en kapták meg a mezőgazdaság kiváló dolgozója címet Úttörőmozgalom Az Országos Úttörőelnök­ség a felszabadulás huszon­­hetedik évfordulója alkalmá­ból kitüntette Győr város ál­talános iskoláinak legjobban dolgozó úttörővezetőit. A leg­magasabb kitüntetést, az Út­­törővezetői érdemérmet Sza­bó Irén, a városi tanács vb művelődésügyi osztályának tanulmányi felügyelője, a vá­rosi úttörőelnökség tagja, va­lamint Tóth Lajos, a Gyárvá­rosi Általános Iskola úttörő­­csapatának vezetője kapta. A Kiváló úttörővezető kitünte­tésben részesült Kispál Péter­­né, a Gyárvárosi Általános Iskola József Attila Úttörő­csapatának kisdobosvezetője és Pécsinger János, a Radnóti Általános Iskola igazgatója Az ünnepeltek a városi ta­nácson vették át a kitünteté­seket hegy alatt falu munkásmozgalmi hagyományait dolgozza fel, szigorúan a tényekre építve a munkát. Mint említette, el­sősorban „fiai”, a helybeli ifjúgár­disták számára idézi fel a régi küz­delmek emlékét. — Ételt, ruhát vit­tek nekik — folytatja —, éppen úgy ellátták őket, mint háború előtt a politikai foglyok családját. Besú­gótól sem kellett tartani. Azaz, egy emberről feltételeztük, hogy ellenünk dolgozik. 1944. október 15-én, ami­kor Horthy a háborúból való kilé­pésről beszélt a rádióban, a szakszer­vezeti székház felett lakó férfi fel­akasztotta magát. Meghallgatta a be­szédet, és utána mindjárt látta Zgyerka János unokabátyámat, amint az szép komótosan ballagott le a hegyről. A nyakában géppisztoly himbálódzott... Tűz a védteleneknek Pedig ráért volna még az a kötél... Az igazi „farkasüvöltés” csak ezután következett. Csolnok felől fegyveres nyilasok közeledtek. „Kommunisták, irány az erdő!” Értesítették Knyázo­­vits Andrást, Zgyerka Jánost, Zengő Jánost. Kerékpáros bányász indult Jánási János, Lovasi Mihály, Varga Jakab és a többiek riasztására. A fa­siszták házról házra jártak (mint ké­sőbb, amikor a bevonulást megtaga­dó sárisápi leventéket keresték), de senkit sem találtak otthon. Féktelen dühvel vallatták, gyötörték a család­tagokat, öreg bányászokat gyilkoltak meg. Bártkai Istvánnal megásatták sírját, tarkón lőtték, majd portáját felégették. Miért? Mert legidősebb fia kommunista verseket írt és emi­att raboskodott valahol. A partizán Zgyerka Fábián szüleit, a 76 éves Jó­zsi bácsit és beteg feleségét ugyan­csak kivégezték. Sok vér folyt ezek­ben a napokban Sárisápon, de ké­sőbb is, amikor a Malom utca volt a senki földje, s attól északra a né­metek, délre pedig a szovjet csapa­tok hadállásai húzódtak. A falu népe akkor a bányában keresett menedé­ket. — Négy napra való élelmet vit­tünk magunkkal, s az hamarosan el­fogyott — beszéli egy sárisápi asz­­szony. — A gyerekek kórusban sír­tak, és nem volt reggel, csak min­dig éjszaka. Aki fölmerészkedett, nemigen jött vissza. Ott lenn a bá­nyában szülte Marika lányát Kuri­­nyec Orbánné. Egy nap híre ment, hogy a németek fel akarják robban­tani az alagutat. A tízes tárnánál. A férfiak megakadályozták. Megölték a német őröket, és elszabdalták a rob­bantó vezetékeket. Zgyerka Fábián, Skrek Pál­ és Hajnik Sándor.­.. Regényt, színdarabot írtak róluk azóta. (Tavaszi Sándor mosolyogva mondja, hogy ő már állt a sárisápi színpadon Nánási János képében. — Emlékszel Vaszil és Anton his­tóriájára? — kérdi Zgyerka Pali bá­csi a feleségét. — Hogyne emlékeznék — bólint az asszony. — Tóth Károly találta meg őket a padláson. Mindkettőjük lába csúnyán elfagyott. Később Klimó Mi­hály bácsi kísérte át őket a szovje­tekhez. A temető melletti vízmosás­nál sikerült átcsúszniuk ... Jó szerencsét! — Itthon van János bácsi? — Éppen most jött meg a határ­ból. Vadászni volt — hangzik egy kedves női hang a sötét udvaron. — Kerüljenek beljebb! A vadász szikár, lombos bajuszú férfi, mosolyogva szedegeti kabátja ujjáról a ragadós bogáncsot. — Egy kakast lőttem — mondja —, de bejártam érte az egész ná­dast. Zgyerka János. A legendás parti­zánparancsnok, a bányászfiúk példa­képe. Regényhős. „János bácsi, je­lentem ...” álltak eléje egy-egy si­keres akció után a fegyveres legé­nyek. „Jó szerencsét, János bácsi”, köszöntik a műszakba igyekvők kora hajnalban vagy délután, ha a szálfa termetű öregember puskával indul az erdő felé. — Mindig szerettem a puskát — mondja ravaszkás szemhunyorítással. — Az erdőben jól érzem magam. Most is, mint régen. A golyók fü­tyülését megszokja az ember, külö­nösen akkor, ha egy gyermekkorban megértett igazság győzelméért dörög­nek a fegyverek. De a börtönben, az pokoli volt. És én megfordultam a legrohasztóbb helyeken is. Már ak­kor börtönben voltam, amikor Sal­­lait és Fürstöt kivégezték. Statárium volt. Az életünk fabatkát sem ért. Beszél. Nyugodtan, derűsen. Az asztalnál szembe ül vele unokaöcs­­cse, Zgyerka Pál. — Te, Pali — szorítja meg a ke­zét, amikor jó egy óra múltán föl­kászálódtunk —, most még hálás is lehetsz a germánoknak, amiért elvet­ték a lábadat. Nem fázik legalább. Mert kutya hideg van odakint. — Már nem haragszom rájuk — érti el a tréfát Pali bácsi —, csinál­tak helyette másikat. — És a csúszós udvaron a világért sem támaszkod­na a karomra. Ilyenek ők. Néha az utcán vagy kinn az erdő­ben találkoznak a halottakkal is. „Jó szerencsét, Vitek Jani”, mondják ma­gukban, mintha tegnap látták volna utoljára. „Derék legény voltál, bár a kelleténél bátrabb egy kicsit. Hát igen... Az a géppisztolysorozat... No, de ne búsulj, pajtás, legalább te örökké fiatal maradsz ...” Szapudi András FRANCO ELLENSÉGE La Passonaria — A Szen­vedélyes — néven lett köz­ismert a spanyol polgárhá­borúban egy fiatal asztúriai parasztasszony, a Spanyol Kommunista Párt egyik ve­zetője. Ő fordult a világ né­peihez 1936 őszén. Harcosok kellenek Spanyolországnak, olyanok, akiknek harci ta­pasztalataik vannak!” a hívó szóra a világ számos országá­ból indultak útra munkások, agrárproletárok, értelmisé­giek, hogy fegyverrel védjék a köztársaságot. Harmincöt éve, 1937. április 1-én — La Pasionaria felhí­vása után fél évvel — meg­­v­ajzult a magyar zászlóalj. Azon a napon hirdették ki az első napiparancsot. A zászlóalj már részt vett a május elsejei díszfelvonulá­son Camarna faluban. A Horthy-Magyarországról nehéz volt Spanyolországba jutni. Franciaországba lehe­tett ugyan útlevelet szerezni, de vízumot csak nagyon ne­hezen. Éppen azért, mert a nemzetköziek közül legtöb­ben a spanyol—francia hatá­ron jutottak át a köztársasá­giakhoz. A régi kommunis­tákat, a „veszélyes” embere­ket pedig különösen figyel­ték Magyarországon. Mégis sokan vállalkoztak: vasúti kocsi tengelyén kuporogva, lápon keresztül gázolva, sötét éjszakában bújkálva jutottak el elvtársaikhoz. A mosonmagyaróvári Ruj­­der Jánost egy kisfiú vezet­te át a határon. Ausztriából bújkálva­ jutott át Svájcba, onnét már könnyen átment Franciaországba. Párizsban régi elvtársai segítették. — Tíz évig voltam francia bányász — emlékezik Rujder János. — Sokan dolgoztunk ott magyarok a húszas, har­mincas években. Úgy hívtak bennünket, hogy külföldiek, de nem éreztették velünk. Részt vettünk a vörös szak­­szervezet munkájában, ez volt a kommunista párt fedő­szerve. Haladó, magyar nyel­vű újságokat is olva­sattunk. Rendszeresen megkaptuk pél­dául a Moszkvában megje­lenő Sarló és Kalapács­ot. Néhány francia elvtárssal szerveztünk egy föld alatti sztrájkot 1934-ben. Követelé­seinket teljesítették, de en­gem, a külföldit kiutasítot­ták az országból. Rövid ideig francia elvtársaknál húzód­tam meg. Ők segítettek át ké­sőbb Spanyolországba is. — Fele idős voltam, mint most, de ma is eltalálnék a Phri­leusokban a kis házhoz a spanyol—francia határon. December volt, csípős hideg. Kis csapatunk sífelszerelés­sel indult útra. A léceket, botokat egy erdei házikóban hagytuk, és késő éjjel átkel­tünk a határon. — Másfél hónapig a Fi­­gueras-ban tanultuk a har­cászatot. Társaimmal együtt a Dombrowsky zászlóaljhoz osztottak be. Február 15-én átestem a tűzkeresztségen, az extremadurai fronton. Nem volt szerencsém, mindjárt az első bevetésnél kaptam egy golyót a bal lábamba sokáig kezeltek kórházban. Lábado­zó betegként kerültem Va­lenciába. Ez a város volt a köztársaság fővárosa, ott tar­tózkodott a vezérkar is, ön­­szolgálatos voltam. — Otthon éreztem magam Valenciában. Még analfabéta spanyolokat is tanítottam ír­­ni-olvasni. Hihetetlen? Spa­nyolul nem nagyon tudtam, de ismertem az ábécét, és mindig az óra anyaga előtt jártam néhány leckével. Köz­ben nagyon sok ragadt rám is. Szerettek bennünket a spanyolok, mi pedig csodál­tuk kitartásukat, bátorságu­kat. A fasiszták legnagyobb erejű támadásakor is tartot­ták magukat a jelszóhoz: No pasarau!, Nem törnek át! Nem rajtuk, és nem is raj­tunk múlott, hogy végül mégis felülkerekedtek Fran­­cóék. — A­­ spanyol köztársasági vezetőket éppúgy becsapták a fasiszták, mint Kun Bé­­láékat az antant 1919-ben. Megállapodtak Svájcban, hogy mindkét fél részéről ki­vonják az idegen katonákat. A köztársaságiak megtartot­ták a szavukat, Francóék nem. — Hogy milyen hálásak voltak a spanyolok nekünk, azt Barcelonában éreztük igazán. Október 28-án 53 nemzet fiait búcsúztatták el. Akkor azt hittük, nem har­colhatunk tovább. De alig három hónap múlva Cataló­­niában újra fegyvert fog­tunk. Nem nézhettük tétle­nül, hogyan zúzza szét a többszörös fasiszta interven­ció a fiatal, gyenge katonai erővel bíró köztársaságot. -A francia határig harcoltunk. A régi forradalmak országá­ban, Franciaországban a szpá­­hik, a francia gyarmati lo­vasság már nem barátként fogadott bennünket. Hosszú ideig lágerekben, táborokban éltünk, nyomorúságosan. _ Kapcsolataim csak az itthoni spanyol harcosokkal vannak, de sok névre emlék­szem még: együtt harcoltam Krajkovics Józseffel, aki Zal­ka Máté sofőrje és tolmácsa volt, ismertem a Sebes test­véreket, R­ajk Lászlót. A franciaországi verneti bün­tetőtáborban együtt voltam Münnich Ferenccel, ott volt Luigi Longo is. Jól emlék­szem Tömpe Istvánra is, aki jelenleg a Magyar Rádió és Televízió elnöke. Rujter Jánosról nem fe­ledkeztek el soha. A felsza­badulás előtt, mint veszedel­mes vöröst tartották számon, a felszabadulás után pedig méltó elismerést kapott. Het­­venhárom évesen 11 kitün­tetéssel büszkélkedhet. Az egyikkel, az Értünk és Érte­tek Harcoltak elnevezésű ér­demrenddel a Lengyel Nem­zeti Tanács tüntette ki spa­nyolországi helytállásáért. Rujder János méltán büszke fiatalkori tetteire. Néha talán még ma is spanyolul álmodik, sziklákon kúszik, vagy a kopár Guada­­lajarai-fennsíkon harcol. ★ Tegnap délelőtt, az önkéntes magyar zászlóalj megalaku­lásának 35. évfordulóján a győri Zalka Máté Általános Is­kola úttörőcsapatának küldöttei köszöntötték Rujder Jánost mosonmagyaróvári otthonában. Forgács Sándor ­ A tudomány 7 ember műszaki, szel­lemi képességének technikai termelőerővé válását példázza az új tár­sadalom gazdasági fejlődő­készsége, és ennek tudatos felismerése. Ám bármennyire világos is a műszaki tudo­mány növekvő szerepe, al­kalmazásához tervszerűségre, ésszerűségre, megfontolt kö­vetkezetességre van szükség. Az ésszerű tervszerűségnek elsősorban azért van jelen­tősége, hogy a tudomány leg­­kiválóbbjai lehetőleg ott és arra fordítják készségüket, amire az új társadalomnak és az egész emberiségnek a legnagyobb szüksége van. Ezt számos, már ismert tudo­mányos munkálkodás érzé­kelteti. Az elmúlt évtizedek­ben a kémiai tudomány olyan sikereket ért el, hogy új ipar­ágaknak vált kezdeményező­jévé. A korszerű fizika az energiának, híradástechniká­nak, közlekedésnek olyan ágazatait alakította ki, ame­lyeknek elterjesztése az átlag­ember folyamatos műszaki, szakmai képzését is megkö­veteli. Elmúlt az az idő, amikor a tanár, a mérnök, a munkás az egyetem, a főiskola vagy a szakmunkásképző intézet sike­res elvégzésével egy életre ele­gendő ismeretet gyűjtött. Aki a ma és főleg a holnap nö­vekvő követelményeinek meg akar felelni, annak állan­dóan gyarapítania szükséges politikai, általános és szak­mai tudását. Az iparban és a mező­­gazdaságban dolgozók fel­adataiban egyre növekszik a szellemi munka aránya. Az üzemekben tevékenykedőknek az elmúlt néhány esztendő­ben el kellett sajátítaniuk a korszerű műanyag-feldolgo­zás mesterségét Számos mun­kahelyen elterjedt a nagy tel­jesítményű célgépek és fél­automaták alkalmazása, ame­lyeknek működtetése kezelé­se és karbantartása a szak­mai tudás folyamatos fejlesz­tését követeli. Ami még nem is olyan ré­gen (két-három évtizeddel ezelőtt) legfeljebb laborató­riumi követelményként jelent­kezett, az ma, és főleg hol­nap nagyüzemi szükségletté válik. A szocialista falu a földművelésben és állatte­nyésztésben soha nem remélt lehetőséget kapott. A mező­­gazdaságban teljesen új te­vékenység a gyomirtó szerek­nek, betakarító gépeknek át­fogó, tömeges alkalmazása. A szarvasmarha-, sertés- és baromfitenyésztésben gyorsan terjed a tudományosan meg­alapozott gépesítés. A legkülönbözőbb fizikai, kémiai, biológiai felfedezé­sek, újítások eredményes al­kalmazása arra is rávilágít, hogy mennyire fontos a tu­domány művelésének helyes értelmezése. A jól megvá­lasztott kutató-fejlesztési mun­ka érdemli a legtöbb bizta­tást. Az erkölcsi és anyagi el­ismerés egyaránt ösztönözze azokat, akik a népgazdaság fejlesztését szolgáló tudomá­nyos tevékenységet végeznek. A kiemelkedően önállót, újat létrehozó tudománnyal együtt bővíteni szükséges az általá­nos, műszaki, szakmai ismere­teket is. A műszaki, szakmai kép­zettség növelése feltétele a tudományos és technikai for­radalomban való részvétel­nek. E valóságról a szocialis­ta társadalom építésének szer­vezői, irányítói egy pillanat­ra sem feledkezhetnek meg. T­ársadalmunk fejleszté­séért az MSZMP, a magyar népi demokrá­cia tömegszervezetei, állami szervei, intézményei úgy fá­radoznak, hogy mind tudato­sabban mutatkozzék: a tudo­mány fontos termelőerő. A gazdasági vezetők az MSZMP X. kongresszusa határozatait teljesítvén éljenek a lehető­ségekkel, növeljék a műsza­ki, szakmai tudástartalékokat is, hogy a szocializmus ma­gas szintű építésében az em­beri képesség és a korszerű technika a társadalom dina­mikus fejlődéséért­­sikeresen egyesülhessenek. Lányai Sándor :

Next