Kisalföld, 1972. június (17. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-01 / 127. szám

1972. június 1., csütörtök KISALFÖLD A régi ütemben kedves levelet kapott nem­rég a Termelőszövetkezetek Rába és Fertő menti Területi Szövetsége. A levél Szamos­­szeg községből érkezett és a két évvel ezelőtt árvíz súj­totta község termelőszövet­kezetének vezetője, D­iénes Lajos írt segítőiknek a kö­zösség nevében. Levelében beszámolt arról, hogy az ár­víz sújtotta terület mezőgaz­dasága erős társadalmi össze­fogás révén átvészelte az ár­víz utáni legnehezebb eszten­dőt, és a termelés ma már a régi kerékvágásban halad. „Többet ért akkor nekünk az a segítség, mint ha most a dupláját adná valaki” — áll a levélben. A Rába és Fertő mentiek pedig annak örülnek, hogy akkor segíteni tudtak, és hogy erről a segítségről még két év után sem feledkeztek meg a szamosszegiek. —ne— Idősek, fiatalok együtt kommunista műszakot tar­tottak a Magyar Selyemipari Vállalat soproni gyárában május 27-én. A gyári KISZ- csúcsszervezet szervezésében kilencven ifjúkommunista állt a szövőgépek mellé, s az idősebb műszakvezetők se­gítségével egy teljes műsza­kon át termeltek. Most kaptuk meg a gyá­riaktól a kommunista műszak értékét. Ezek szerint a fiata­lok 14 és fél millió vetést termeltek, ami 5000 méter szövetnek felel meg. Az el­végzett munka értéke csak­nem 8000 forint, amelyet részben a KISZ-csúcsszerve­­zet használ majd fel, rész­ben pedig a vietnami szoli­daritási alapra fizetnek be a selyemgyári fiatalok. Miért nem volt döntés? Válasz Mosonszentmiklósról A Kisalföld 1972. május 18-i számának „Jelentkezők van­nak, a döntés hiányzik” című cikke a Mosonszentmiklósi Művelődési Ház igazgatói ál­lásának betöltetlensége miatt bírálja a községi vezetést, s különösen személyemet veszi célba bizonyos dolgokért. Kétségtelen, a kultúrigaz­­gatói állás meghirdetése nem történt meg­. Okai a közbe­jött rendkívüli hivatali prob­lémák. Nevezetesen a tanács­elnök betegségből eredő tar­tós távolléte, hivatali létszám­­hiány, halaszthatatlan állam­­igazgatási ügyek, hivatali munkák sokasága. Időközben megüresedett orvosi és védő­női állás, az ezekkel kapcso­latos lakás- és egyéb problé­mák rendezése, megoldása is minden időnket lekötötte. Azzal, hogy Karácsony Gé­za kultúrigazgató megvált a Mosonszentmiklósi Művelő­dési Háztól, nem zárultak le máról holnapra a kultúrházi ügyek, az intézmény leltári átadásával kapcsolatos kérdé­sek rendezése várat magára a kultúrigazgató részéről. Ugyancsak nem kis gondot és munkát okoz még ma is a tanácsi vezetésnek a kultúr­házi libresszónál felmerült gazdasági ügy kivizsgálása. Karácsony Géza távozásához a jánossomorjai tanácsi és pártvezetők személyes köz­benjárására, kérésére és sür­getésére járultunk hozzá. Úgy véljük, nem lenne becsületes, tisztességes eljárás, ha ilyen rendezetlen körülmények kö­zé helyeznénk az új kultúr­­igazgatót. Nem a mi mulasz­tásunkból késik az ügyek ren­dezése. A jelentkezőkről, s a hiány­zó döntésről a cikk nyomán: Az igazsághoz tartozik, hogy pályázatot hivatalosan még Benkő Benedek sem nyújtott be a tanácshoz. Benkő Bene­dekkel egyébként különösebb személyi kapcsolatom sosem volt, így magatartását sem is­merhettem. De még Tatabá­nyáról és Esztergomból sem érkeztek pályázatok, ez csu­pán hírlik a faluban. Egyedül Vizkeleti József kollégiumi nevelő jelentett be szóbelileg pályázatot az igazgatói állás­ra nemrég, a cikk megjelené­se előtt őt arról tájékoztat­tam, hogy pályázatát a soron következő végrehajtó bizott­sági ülés elé terjesztem, s az eredményről tájékoztatom. Most sem tagadom, illeté­kes helyen valóban magam is érdeklődtem, tudakozódtam, de nem pályáztam meg az igazgatói állást. S ez fogalmi­lag is, értelmileg is kettő. Ér­dekességként egyébként meg­említeném még, hogy az ér­deklődők egyike sem rendel­kezik a hivatkozott képzett­séggel. Ezzel még Karácsony Géza kultúrigazgató sem ren­delkezik, mégis kiváló nép­művelési munkát tudott itt Mosonszentmiklóson is kifej­teni. A mosonszentmiklósi köz­vélemény előtt kissé furcsá­nak tűnik az, hogy az utóbbi években a Mosonszentmiklósi Művelődési Ház életével, eredményeivel foglalkozó nyilvános értékelésekben ki­zárólag Karácsony Géza kul­túrigazgató érdemeivel talál­kozott az olvasóközönség. Pe­dig köztudott Mosonszent­miklóson, hogy ezekben az eredményekben másoknak is nagy része volt. Kétségtelen, az eredmények kollektív munka gyümölcsei. A kultúr­házi tartalmi munka színvo­nalának elérésében a helyi párt- és tanácsi vezetőkön kí­vül egyes helyi termelőszö­vetkezeti vezetők, a község pedagógusai, de különösen a termelőszövetkezet tagsága és a tanácstagság is érdemeket szerzett. A Mosonszentmiklós Közsé­­­­gi Tanács nevében mondha­tom, azon vagyunk, hogy mi­nél előbb rendezzük a műve­lődési ház ügyét. A jövő évad elejétől már biztosan lesz igazgató, és ő irányíthatja majd községünk népművelé­sét. Kovács János vb-ti­tikár Mosonszentmiklós ­s­zabadok vagyunk Tíz forint a lövés párja — Nálunk lőjön, fiatalem­ber! A legkiválóbb pesti por­tékákat hoztuk. Tíz forint a lövés párja. Puskák, amelyek célzás nélkül is találnak. Ná­lunk lövessen, kislány! Tíz forint a lövés párja. Már javában bennjárunk a búcsúidényben, a falusi em­berek ünnepében. A búcsú­ban, mikor büntetlenül lehet inni; mikorra új ruhát csi­náltatnak a lányok; mikorra sertéseket vágnak, baromfik pusztulnak számolatlanul; mikorra összejön a szétszóró­dott család, vendégek jönnek; mikor egész évre ellátják a kisgyerekeket játékkal, ba­bával, ostorral, trombitával. Rábacsécsényben a búcsú­téren már hétfő óta áll a kis körhinta, vagy inkább ring­­lispíl és a céllövölde. A cél­. Azelőtt nem hoztuk ma­gunkkal a gyerekeket, csak mióta megvan az új lövölde. A két lány már nagy. Nem lehet őket otthon hagyni egyedül. Nézze meg, milyen erősek! Az egyik már kima­radt az iskolából, a másik meg hetedikes. Nem koplal­nak ám ezek! A lányokon valóban nem látszik semmi jele a nélkü­lövölde kocsijában ételt főz­nek még a kályhán, meg al­szanak is még ott belül, ahol majd a virágok, szivacsbabák, érmek, nyakláncok várják a vasárnapi búcsú lövöldöző if­joncait és idősebbjeit. — Már nem olyan nagy di­vat errefelé sem a célba lö­vés, mint régen — mondja Jungvéri Magdolna, aki élet­­társával, Csehi Ferenccel a céllövöldés kocsi és a kör­hinta tulajdonosa. — Tizenegy családom van mondja Jungvéri Magdolna. — De már csak négy van a kezünk alatt a tizenegyből. Kirepültek a többiek. Nem könnyű a mutatványos élet. Az idén is húsvétkor elindul­tunk már Tatabányáról, de nem megy az üzlet, majdnem minden búcsút elmos az eső­­lözésnek. Erősek, egészsége­sek, s talán fejlettebbnek is látszanak a velük egykorúak­nál. — Mutatványoshoz nem adom őket! — mondja az anyjuk. — Komisz élet ez. Ne legyen olyan a sorsuk, mint a miénk. Ma itt, holnap ott, csak az tudja, mi ez, aki benne él. Az asszony a legkisebb lány fejét fogja. Kilencéves. Első általánosba jár, immár másodízben. — Ez megsínyli, szegény­kém, a vándorlást — mondja. — Egyik héten az egyik is­kolában, a másik héten a másikban. Tatabányán vizs-Végigballagunk Rábacsé­­csény főutcáján és a Rába­­partra érünk. Azt hiszem, az ilyen látványra szokták azt mondani, hogy festői környe­zet. Fűzfák, magánosan lege­lésző ló és stílszerűen zöld selyempázsit. A fűzfák mögött egy kocsi áll, rajta vászonsátor. A föl­dön, két téglára állított lábai alatt tűz pislog. Egy pokróc leterítve a fűre, rajta és mellette emberek fekszenek. Beszélgetnek. Itt Van Csehi János is, a búcsús, vagy az ő szavukkal: a mutatványos. A többiek meg drótosok. Mind régi vándorlók, falujá­rók. Ismerik egymást. Csehi János panaszkodik is, meg nem is. Mokány ar­cán néha ravaszkásan rez­zennek meg a ráncok. — Megélünk — mondja —, bár vannak gazdagabb mu­tatványosok is nálunk. De gáznak. Ez meg eleven, mint a megveszekedés. A tanulás­hoz nincs tehetsége, vagy nem is tudom. A kislány láthatóan élvezi, hogy róla beszélnek. Kivon­ja fejét az anyja keze alól. Befut a bódé mögé, és onnan kiabál vissza. — Tudok ám már szerelmes levelet írni. — Milyen szám következik a huszonegy után? — Harminc — vágja rá a kislány. A testvérei nevetnek. Elbi­zonytalanodik. — Nem is harminc hanem huszonegy. — Újabb nevetés. Beletörődik, hogy nem tudja, és ő is a többiekkel nevet. ott a tizenegy gyerek, nem adnám őket tizenöt kocsiért, autóért. Azt hiszem, épp hét­főn lesz harminc éve, hogy megszöktettem az asszonyt. Nem gondoltam én tizenegy gyerekre, kérem. De aztán hasznosan töltöttük el a ke­vés pihenőidőt — rám nevet, majd komolyra váltva a szót, folytatja: — Nem házasodtunk össze az asszonnyal. Élettársak va­gyunk, én szeretek szabad lenni, ő is. Jobban egymás­hoz köt bennünket a sok gye­rek, mint harminc egyházi áldás. — Nem irigylésre méltó a mutatványos élet. Sokan va­gyunk már. Ha pénzről van szó — A legfőbb bánatom azonban, hogy van egy régi Hoffer traktorom, olyan, amiről azt mondják, akkor indul csak, ha a villám be­lecsap. Szeretném kicserélni. Nem lehet. — Pénz? Pénzünk az len­ne rá, kérem, egy használt Beloruszt szeretnék. — Hogy akkor nem is va­gyunk olyan szegények? Hát persze, hogy nem, de mond­ja, ki mond igazságot mos­tanság, ha pénzről van szó? Senki sem. A mutatványos meg igazán nem. Lehetnek köztünk gazdagok is, min­denki csak sejti, hogy meny­nyire vitte a másik. Nézze, ha nem érné meg, akkor ke­vesebben csinálnánk. Én mennék akkor is, mert ezt szoktam meg, még a szüleim­től maradt rám a búcsússág. Elköszönnek a drótoséktól elöl megy az apa, utána a lányok. Vasárnap a lányok majd a céllövöldében állnak. Hívják a legényeket: — Tíz forint a lövés pár­ja... Aztán kedden mennek is­mét egy faluval tovább. Csillag­szálló lakosai Drótoséknál már szembe­tűnőbb, hogy nem gazdagok. Nincs hatvanezer forintos bó­déjuk, mint Csehiéknek. Egy lapos kocsi, az is a kisebb fajtából, áll a fák alatt. Azon az összes vagyonuk. Pár szer­szám, edény, az elsős kislány babája, labdája, öten van­nak, a két férfitestvér a mes­ter, két feleség, egy kislány, nem tudom, melyiküké. Napközben nyakukba ve­szik a falu utcáit, és harsog­va adják a falubeliek tudtá­ra jövetelük célját: — Dróóótoznyi, fóóótoznyi sporhejtet javítanyi... Ha valahol akad munka, elvégzik. Általában akad. Egy folt, kettő, vagy négy forintba kerül. — Iparengedélyünk van — mondja az egyikük. — Min­den tanácson bemutatjuk. Már ismernek bennünket a környéken. Tudják, hogy jól megcsináljuk a munkákat. — Nem, nem járunnk ál­landóan együtt, csak most véletlenül itt találkoztunk — mondja a testvére, Károly Elemér. — Apánk köszörűs cigány volt, de értett a drótos mes­terséghez is. Tőle tanultuk. Télen Kapuváron lakunk. Nyáron meg a csillag­szálló­ban. Néha adnak szállást a falubeliek is, amelyik meg­sajnálja a kislányt. Bár már az is megszokta. Az a lényeg hogy ennivaló legyen. Leg­többször azért dolgozunk. A téglára állított lábasbar lassan fortyog a paprika, krumpli. A kislány az any­ja mellett guggol, és nézi a készülő ételt. Ők is azt mondják, hogy „ez a szabad élet”. Szabad élet? Szabadság ta­lán az állandó vándorlás kényszere? Szabad életet je­lez talán a mindennapok bi­zonytalansága, a gyermekek, felnőttek nem éppen XX. századi életvitele? Amit ők szabad életnek ne­veznek, nem más, mint a vándorlás régi idejemúlt ki­szolgáltatottsága. Elavult for­mája az emberi boldogulás­nak ... Lassan megélénkül a szél. Búcsúzok. Vihar készül a csillagsátor alatt. Németh Endre Mutatványoshoz nem adom őket „Harminc éve szöktettem meg az asszonyt” ÉPÜL AZ ELSŐ CSEH­SZLOVÁK AUTÓPÁLYA. — A Prága—Brünn—Pozsony útvonalon épül az első cseh­szlovák autópálya. Az első 22 kilométert a Prága—Miroso­­vice útvonalon a múlt nyá­ron már üzembe helyezték. Az építkezők jelenleg a leg­nehezebb szakaszhoz értek, a sziklák közepette a Miroso­­vice—Sternov útszakaszon. A dolgozóknak 500 ezer köbmé­ter sziklás területet kell ki­ásniuk és újra behelyezniük. Képünkön: Óriási Tátra te­herautók szállítják a kb. fél­millió köbméter sziklát az út­vonal másik szakaszára. (Fotó : CTK—MTI—KS — J. Sa­­roch" felvétele) / 3 Számoljunk, emberek! Dolgozni és dolgozgatni AZ ANYAGI ÖSZTÖNZÉSRŐL, annak formáiról és ha-­­ tásáról, illetve néhány kirívó változatáról sok szó esik mostanában. A prémium és különféle céljutalmak ösz­tönző ereje vitathatatlanul nagy. Ahhoz sem fér kétség, hogy az esetek nagy részében az anyagi ösztönzők ha­tására érezhető munkalendületnek a népgazdaság és az egyén együttesen látja hasznát. Egyik-másik munkaterületen azonban az anyagi ösz­tönzők azt is éreztetik, hogy az alapfizetésért csak ímmel­­ámmal dolgoznak egyesek. A premizált munkaköröket nem is ritkán az egyenlőt­len teljesítmény jellemzi. Időnként romlik a munka mi­nősége, csökken a mennyisége. Lazul a munkafegyelem, ácsorognak az emberek — s mint később kiderül —, mert még nem ismerik az új ösztönzési feltételeket. Nem tud­ják, többet vagy kevesebbet, illetve ugyanannyit keres­hetnek-e, érdemes-e hajtaniuk? A 8 órás műszak tényle­ges munkával töltött ideje 4—5 órára vagy még ennél is rövidebbre zsugorodik. Az alapfizetést egyesek szívességi juttatásnak tekintik, amiért csak be kell menni, dolgozgatni és várni a mun­kaidő végét jelző gongra. Értelmiségi és fizikai munkakörökben egyaránt talál­kozni azzal, hogy amiért külön pénzt adnak, azért ér­demes dolgozni. Ilyenkor a munkalendület soha nem lá­tott szorgalommal és igyekezettel párosul — a nyolc órán belül. A külön jutalmazott megbízatások és feladatok erő­feszítés nélkül, elfogadható minőségben készülnek a munkaidőben, még a maszek jellegűek is. A bérház lakóinak feltűnt, hogy a csőfektetők kezdeti lendülete alább hagyott, alig haladnak a munkával. Egy­két lapát után hol cigaretta-, hol értekező-, hol ebédszü­netet tartanak. A munkavezetővel vitatkoznak, hadonász­nak, szoroznak, osztanak, majd amikor elmegy, a lapát nyelére támaszkodva tűnődnek. Az új prémiumrendszer — úgy hírlik — keveset hoz a konyhára... A házban kőművesek, festők és asztalosok dolgoznak. A háziak igényesek, nemcsak jó és szép munkát várnak, ha­nem kívánságaik is vannak. „Az nem megy, csak mellé­kesen!” — hangzik a válasz. Hát legyen mellékesen! S mellékesen a munkaidőben, külön pénzért megcsinálják a csempét, kifestik azt a szobát is, ami nem szerepel a munkalapon. Sokak szemében az alapfizetésnek, az érte elvárható tisztességes munkavégzésnek már nincs is jelentősége. A szakma szeretete és becsülete helyett egyre jobban elő­térbe kerül a „meglátjuk, megéri-e?” szemlélet. Igaz, a napjainkban oly divatos szokást nem a kétkezi dolgozók találták ki. Ők legfeljebb csak utánozzák köz­vetlen vagy közvetett feletteseiket, akik közül némelyik­nek a 8 órás munkaidejéből 2—3 mellékfoglalkozásra s ta­lán még másodállásra is futja. SÜRGETŐ KÍVÁNALOM, hogy ismét rangja legyen a fizetésnek, vezetők és beosztottak részéről egyaránt. Jó lenne, ha a különböző anyagi ösztönzőket egyesek nem a fizetés mellé járó plusz járandóságnak, hanem a több és jobb munka elismerésének tekintenék. Olyannak, ami csak akkor adható, ha az alapfizetésért már becsülettel és tisztességgel megdolgozott valaki. N. M.

Next