Kisalföld, 1973. november (18. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-01 / 256. szám

4 Ifjúsági akadémia A KISZ mosonmagyaróvári járási bizottsága a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat járási szervezetével közösen — a hagyományokhoz híven — 12 KISZ-alapszervezetben és ifjúsági klubban szervez előadássorozatot. A sorozat 10 előadásból áll, amelyből hét témát az alapszervezetek és klubok választottak, hármat pedig a rendező szervek ajánlottak. Közöttük szerepelnek a „Kispolgári életfelfogás és magatartás”, az „Erkölcs és a szexuális élet”, valamint a „Nemzetközi ifjúsági és diákmozgalom” című témák. Az előadások megtartására a KISZ-bizottság önálló előadói csoportot szervezett. Az előadások érdekesebbé és színesebbé tételét szemléltetőeszközök alkalmazásával segítik (magnetofon, vetítő, színes dia stb.). ---------------------------------------n Gerencsér Miklós: 14/W/ napló vni Mint a vár főorvosa, a parancsnoki törzs vezető tisztjei közé tartozom. Késő délután szűkkörű tájékoztatóra rendeltek Ernst törzshadbíró hivatalába. Egysoros vonalban álltunk, és mindannyian sejtettük, hogy rendkívüli bejelentés elébe nézünk. Vigyázzt vezényelt a rangidős ezredes, amikor belépett Howiger tábornok várparancsnok, segédtisztje kíséretében. Ernst törzshadbíró engedélyt kért, hogy megtegye bejelentését. Ezután emlékeztetett bennünket, hogy szigorúan titkosak a tudomásunkra hozandó tények a holnapi nyilvános kihirdetésig. Közlendői a következők voltak: Ma, október 5-én déli tizenkettő és tizenhárom óra között megérkezett a futár Haynau táborszernagy úr főhadiszállásáról. Ő kegyelmessége aláírásával szentesített tizenhárom halálos ítéletet, illetve egy tízévi várfogságra szóló ítéletet. A határozatról máris értesítették Arad város tekintetes tanácsát, és felkérték, hogy holnap délre gondolkodjék lelkészekről az elítéltek mellé. Egyéb jószolgálatot nem kívánnak a tekintetes városi tanácstól. Az összes többi teendőről a vár parancsnoksága fog gondoskodni, ideértve a tájékoztatást is, amely a nagyközönséget lesz hivatva értesíteni falragaszok útján a bevégzett eseményekről. Ennyi volt a tájékoztató. Képtelen vagyok visszaemlékezni, hogyan jutottam le az udvarra a „köszönöm megjelenésüket” elhangzása után. Este hírül hozták, hogy Lenkey János nagyon nyugtalan, kiabál, tépi magán a ruhát, átkozza a fantomokat. Siessek, csillapítsam le valahogy, mert a cellájából hangzó kiáltásoktól izgatott az egész folyosó. A rabok is, meg az őrök is. Jelenlétem némiképpen megnyugtatta. Menekülve kapaszkodott belém, egész testében hevesen reszketett.. Dédelgető unszolásomra elfogadta a teát, amely brómos nyugtatót tartalmazott. Vele maradtam, amíg nagy nehezen el nem aludt. Alig merem hinni, hogy Lenkey mindössze negyvenkét éves. Aggastyánnak látszik. Erősen őszül, megtört arca beesett, halántéka horpadt, szája összesorvadt és álottan mozog, mint a végelgyengülőké. Rozogán, kétrőt görnyedve képes csak megállni a lábán. Nemegyszer ágyra emeltem a padlóról. Teste akár a csontváz. Nem hogy az esztendő, de a hónap végét is bajosan, érheti meg. Jól emlékszem olvasmányaimra. A fellelhető friss szakirodalom szerint az elmebajok szinte kizárólag exogén jellegűek, tehát szerzettek. Ami öröklött, vagyis endogén, az elhanyagolható hányad, noha a bizonyosság kedvéért ennek lehetőségét sem szabad kizárni. Mégis, szilárdan hiszek a kór szerzett jellegében. Tapasztalat szerint leggyakoribb kiváltó ok a katasztrofális lelki megrázkódtatás. Úgy vélem, többé-kevésbé valamennyi lázadó tábornokban lezajlott az, ami Lenkeyt pusztulásba kergeti, Haynau ő kegyelmessége alulra te nélkül is. A különbség annyi lehet a többi tábornokhoz képest, hogy Lenkeyre sokkal sűrítettebben hatottak a magyarokra nézve tragikus események. Ilyen irányban lenne tanácsos vizsgálódnom, ha a kellő felelősséggel akarom tisztázni a rejtélyt mind feljebbvalóim, mind a magam számára. Csak az a különös, hogy éppen Lenkey Jánosról tudom a legkevesebbet. A magam ismeretei, a suttogva kóválygó híresztelések, az augusztus óta kiszivárgó értesülések alapján nagyjából körvonalazhattam az összes perbe fogott tábornok pályafutását. Lenkey múltjáról senki sem beszél. Mindössze azt emlegetik róla, hogy tavaly májusban megszökött századával kelet-galíciai állomáshelyéről. Amióta elborult az elméje, titokzatosság lengi körül. Engem faggatnak, beszéljek állapotáról. Undorító ez a faggatózás, mert emberi részvét helyett léha kíváncsiságból fakad. Mielőtt a betegség rohamában vergődő Lenkeyhez hívtak volna, meglátogatott Franz von Ottenfeld főhadnagy. Örömmel értesített fogfájása teljes megszűntéről. Ezúttal nem volt olyan paposan méltóságteljes, mint a hadbírósági tárgyalások idején. Inkább paposan nyájas volt. Látott Ernst törzshadbíró hivatalában a bizalmas tájékoztatón, ezért hát ő is bizalmába fogadott. Honoráriumképpen elújságolta, hogy Gáspár András az a bizonyos tizennegyedik lázadó vezér, akit halál helyett tízévi várfogságra ítéltek. Véletlenül Gáspár András is épp anynyi idős, mint Lenkey János. A kegyelemnek számító ítélet nyilvánvalóan azért esett rá, mert az egyetlen olyan tábornok volt, aki a debreceni lázadó országgyűlés április 14-i függetlenségi nyilatkozata után tartózkodott mindenféle katonai tevékenységtől. Addig viszont sokszorosan rászolgált a Kossuth-kormány minden elismerésére. Már a magyarok pártütése előtt színes és impozáns katonamúltja volt. Kecskemétről, erről a vad pusztai vidékről származik. Apja csizmadiát akart belőle faragni a maga műhelyébe, de a kamasz megszökött a szülői háztól egy huszártoborzás alkalmával. Olasz földön szolgált, Lombardiában. Tizenhárom évig volt közhuszár, majd apránként lépkedett előre a tiszthelyettesi létrán. Kétségtelenül rászolgálhatott a tiszti sarzsira, ha minden katonaiskola nélkül hadnagyi kinevezést kapott tábornokától. Innen már a várakozási idő is előre vitte. Századparancsnok volt kapitányi rangban, amikor elérkezett 1843. A lázadók oldalán aztán megmutatta, hogy nem tévedésből hittek rátermettségében. Először a horvátoknak adott ízelítőt vakmerőségéről a Drávánál. Aztán Perczel Mór hadtestében mutogatta félelmetes kardját. Kitűnt az ozorai hadműveletekben, ráadásul a ravaszságáról is bizonyságot tett, amikor elfogták a mi Roth-hadtestünket. Nagy híre lett ennek, Kossuth magasztalta az országgyűlésben a hőstettet, amikor éppen a karzaton tartózkodott Gáspár András. A lélektani érzékéről híres Kossuth azon nyomban, az országgyűlés előtt kinevezte őrnaggyá. Nevét, személyét ettől kezdve különös nimbusz övezte. Amire iparkodott is rászolgálni. Ahány csatában részt vett, annyiszor győzött. 1849 januárjára már az ezredességig vitte, s csakhamar kinevezték a hetedik hadtest parancsnokává, egyszersmind tábornokká. Bizony ebben a magas stallumban sem vallott szégyent. Először a mi híres Schlick tábornokunkat szégyenítette meg a hatvani csatában, majd folytatta diadalait az isaszegi, a nagysallói ütközetekben. Aztán jött a függetlenségi nyilatkozat, és Gáspár András okosan félreállt. Katonai képzetlenségem ellenére is látom, hogy Gáspár rengeteget ártott hadseregünknek. Többet, mint jó néhány halálra ítélt tábornoktársa. Mi a magyarázata hát Haynau őkegyelmessége nagylelkűségének? Minden bizonynyal kérkedni óhajtott lovagiasságával a táborszernagy. Bizonyságot tett amellett, hogy korántsem a katonai talentumot nehezményezi a lázadó tábornokoknál. Sőt, elismeréssel illeti a hadvezéri tehetséget. Ellenben megmaradni cselekvőleg a lázadó kormány oldalán a függetlenségi nyilatkozat után, az egészen más. Az már felségárulás. Mintha mondaná Haynau táborszernagy úr ő kegyelmessége: lám, lám, ti balga tábornokok! Kellett néktek furingálni az osztrák fennhatóságot? Hát bűnhődjetek. És irigyeljétek az okos Gáspár Andrást. Mindebből kézenfekvő számomra, hogy politikai tárgyalás folyt le az aradi várban, hadbíróság, perrendtartással, gyorsított eljárással. (Folytatjuk.) 1973. NOVEMBER 1., CSÜTÖRTÖK Egy néző egészen személyes kérdései és töprengései Színházi bemutató után Miért játszik egy színház népszínművet 1973-ban Magyarországon ? A népszínmű a múlt század negyvenes éveiben keletkezett, falun játszódó, általában zenés színdarab, amely függetlenül attól, hogy vidám vagy komoly a történet — mindig „ jó véget ér”. A műfaj születése Szigligeti Ede nevéhez fűződik, Szigligetinek ahhoz a szándékához, hogy a reformkor demokratizálódási törekvéseinek megfelelően a nép szerepe a színházban is növekedjék: a színpadon — ha romantikus, kalandos formában is — helyet kapjanak a nép életének eseményei, a társadalom problémái. A népszínmű eleinte kora lehetőségeihez képest demokratikus és harcos, kritikus műfaj. Később, hanyatlása idején azonban a konfliktusokat egyre inkább idillé változtatja, s ezzel azt sugallja, hogy a falu ellentétei csak látszólagosak, s átmeneti bonyodalmait után az élet megbékélést hoz. Századunkban a népszínmű a társadalmi kérdések, a falu és a parasztság hamis ábrándozásának jelképévé vált, és a nagy szériában gyártott mű-parasztok (mű-arisztokraták, műdzsentrik, mű cigányok ésbetyárok) hatása sokáig érződött a magyar színpadon , mind az írói munkában, mind a színészi alakításokban. Vajon miért mutatta most be a győri Kisfaludy Színház Szigligeti Ede A cigány című népszínművét ? Elképzelhető, hogy azért, mert az írónak a történettel vagy figuráinak olyan társadalmi-politikai mondanivalója volt, amely túlélte az idők múlását, s hozzá tud tenni valamit mai megváltozott, megnövekedett tudásunkhoz is. Esetleg művészi szemléletében van némi rokon vonás mai felfogásunkkal. Csakhogy ebben a történetben belemagyarázás nélkül nemigen lelünk ilyesmire. A cselekmény: az öreg Zsiga cigány lánya, Rózsi egy nagygazda unokaöccsébe, Gyurkába szerelmes, Péter fia pedig egy kisgazda Évi nevű lányába. Péter elmegy katonának Gyurka helyett, hogy Rózsi házasságának ne legyen akadálya. Közben azonban a falu pletykásai halálhírét költik Péternek, Gyurika pedig szakít Rózsival, és Évit készül elvenni. Rózsi csaknem eszét veszti, de amikor Péter híres cigányprímásként visszatér, és Várszegi földesúr megbünteti a pletyikéllkodókait, valamint összeadja a szerelmeseket, mindenki megtalálja a boldogságot. E kissé leegyszerűsítve, de csöppet sem ironizálva előadott sztori aligha fest hiteles képet a korabeli falu cigányok , nem cigányok ellentétéről. Nem szólva arról, hogy az írónak a cigányokkal való rokonszenve, együttérzése ellenére (mely mindvégig a felületen marad) ez a darab éppen azt a romantikus, kívülről szemlélő és vállveregetésen alapuló cigány-képet erősíti, mely ma is él a közvéleményben. Elképzelhető a darabválasztásnál egy olyan törekvés is, amely néhány éve a budapesti Thália Színházat inspirálta A falu rossza műsorra tűzésére. A pesti társulat akkor megrendezte a népszínmű paródiáját: a végletekig eltúlzott mindent, ami hazug, nevetséges és idejét múlta a népszínműben. Ez a rendezői elképzelés azt akarta elérni, hogy a közönség nevessen a hamis élelmességen, nevesse ki a falu roszszait, s ezzel együtt önmagát is: ízlésének régi, rossz, korszerűtlen beidegződéseit. A giccskiállítások kora volt ez, amikor a népművelők, kultúrpollitikusok hittek abban, hogy ha a közönségnek szatírába, paródiába csomagolva mutatják meg a gicscset, akkor elhiszi, hogy az valóban giccs és valóban nevetséges. Csakhogy a kiscicákat, kertitörpéket és havasi szarvasokat nézni úgy tolongtak az emberek a tárlaton,mintha igazi művészet lenne (vagy még jobban), s a Tháliában sem nevettek a nézők a szándékos ripacskodáson, hanem igenis sírtak Göndör János szerelmén. És különben is: A cigány mostani előadásában nincs nyoma a parodizáló felfogásnak; komolyan játszanak el mindent, a szomorút szomorúan, a vidámat vidáman. És nyilván komolyan vette a színház a darab szórakoztató, tanító, nevelő hatását is; másképp nem szerepelne például az Oresztész és az Elektra című klasszikus görög drámák társaságában azon darabok között, amelyekre érvényes a KISZ és a Művelődésügyi Minisztérium 50 százalékos ifjúsági kedvezménye. De ne legyünk elméletieskedők! A színház nemcsak színháztörténeti, kultúrpolitikai megfontolások miatt van, hanem — és elsősorban! a közönségért. Márpedig a közönség többnyire nem elmélkedni akar a pénzéért, hanem szórakozni, nevetni, meghatódni, izgulni, aztán a boldog befejezésen megkönynyebbülten felsóhajtani. És ebbéli igényét A cigány bőségesen kielégíti. A minduntalan felcsattanó nevetés, a könynyesncet törölgető nője, az elragadtatottan tapsoló és a magyar nótába önfeledten belebeledúdoló férfiak éppen elég bizonyítékot nyújtanak erre. Ez a siker sok estére tervezhető telt házat jelent, és biztos bevételt, amelyet soha egyetlen színház sem hagyhatott figyelmen kívül. De nem tudom elhessegetni magamtól azt a gondolatot, hogy itt most nagyobb engedmény történt a művészi színvonalból, nagyobb eltávolodás a színház természetes és vállalt ízlésnevelő feladatából, mint amennyit akármekkora közönségigény indokolttá tenne. Mert ha A cigány nem a leggyengébb népszínműveik közül való is, biztos, hogy nem tartozik a műfaj reprezentánáls sorába; ha pedig okkal játszották olyan keveset még az elmúlt száz évben is, ma miért képviselhet szemléletében és stílusában egy olyan műfajt, melynek sekélyesedését már maga Szigligeti is fölismerte? Hogyan s mivel szolgálhatja ez egy színház célkitűzéseit 1973-ban? Tudom, a színésznek is kell a siker, márpedig itt a sírás, a nevetés, a taps biztosan bejön. De vajon mennyit ér az ilyen siker: kielégíti-e a színészt, ha csak régi és kész sablonjait kell variálnia? Használ-e a közönségnek, ha meghatottságát és derültségét mindig ugyanarra a gombnyomásra induló, s ráadásul a legszimplább mechanizmus váltja ki? Megelégedhet-e ezzel a színház? S végül: feltétlenül népszínművel kell-e kielégítenünk a közönség magyar nóta és cigánydal, kaland és romantika utáni vágyát; a darabválasztás közismert nehézségeit is beleszámítva nem lehet-e más, nemesebb irodalmi-drámai anyaggal megrnkatni és megnevettetni a nézőket, izgalmat, érzelmességet, szórakozást adni úgy, hogy ízlésben, műveltségben ne hátrafelé lépjünk velük, hanem előre? Maga az előadás tartózkodott ugyan a kulisszahasogató túlzásoktól, de azért megadta, amit a közönség elvár az ilyen történettől. Szirtes Ádám érdemes művész játszotta az öreg Zsigát, annyi kiváló parasztszerepbem láttuk, és most is tudott sajátos ízeket belelopni ebbe az alapjában véve elég egysíkú figurába. A legönállóbb, legegyénibb alakot Zsigray Annamária állította elénk. Zsigraynak, úgy látszik, nincsenek sablonjai, szíve és tehetsége szerint formálta meg tehát Rózsit: hiteles, életteli lett. A többiek — Révész István, D. Kovács József, Szűcs István, Ballai István, Erdélyi fla, Bak Mária, Ujlaky Dénes, Fáy László és Delbő László — a szokottat nyújtották, a népszínműből helyenként az operettbe, helyenként a bohózatba tévedve. * A díszleteket Baráth András, a jelmezeket Blanár György tervezte, koreográfus Somlai István, vezényelt Gulyás Sándor. Rendező Szilágyi Albert. Amíg a ruhatárban a kabátomért álltam sorban, a következő véleményeket gyűjtthettem össze. „Ezt megnézzük még egyszer, olyan jó volt. Végre egy jóízűt sírtam. Tavaly egész évben nem játszottak ilyen jót. Ez jobb volt, mint két film együttvéve a tv-ben.” Kérem az olvasót, fenti kérdéseimet, töprengéseimet és kételyeimet vegye ugyanígy egy néző véleményének. Esetleg néhány más néző véleményének. Mert bár az előbbiek voltak többen, azért én sem voltam egészen egyedül. Gárdonyi Béla Daloló fiatalok A napokban daltanulást szervezett a Sopron városi KISZ-bizottság és úttörőelnökség a város nyolcadikos úttörőinek és a KISZ-alapszervezeteik nótáfáinak. Jelenleg 76-an , vesznek részt a Horváth Zoltán Úttörőházban tartott foglalkozásokon, amelyeket Major Zsolt erdőmérnökhallgató és Szohner Andrea, a Vendéglátóipari Szakközépiskola tanulója vezetnek. A munkásmozgalmi, régi egyetemi diákdalok és polbeat énekek tanulását könnyíti meg az Erdészeti Szakközépiskola tanulóinak gitárkísérete. A dalszakkörösök raj-, illetve KISZ-gyűléseken adják tovább a tanultakat.