Kisalföld, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-01 / 283. szám

Elvi politikánk tükre Kádár János beszédeinek és cikkeinek gyűjteményes kötetéről Hat esztendőt fog át Ká­dár János beszédeinek és cikkteinek legújabb gyűjte­ményes kötete, amelyet most jelentetett meg — az idei po­litikai könyvnapok alkalmá­ból — a Kossuth Könyvki­adó. E beszédek és cikkek túlnyomó többsége nem is­meretlen az olvasó számára, mivel azok annak idején a sajtóban, tévében és rádióban napvilágot láttak; csupán néhány olyan beszéd talál­ható a kötetben, amely most kerül első ízben a nyilvános­ság elé. Ám együttesen, ösz­­szefüggéseikben a korábban már olvasott, hallott beszé­dek és írások egy töretlen folyamat tükreként más di­menzióba kerülnek. A köte­tet forgatva átfogó képet kaphat az olvasó arról, mi­ként gazdagodott és vált va­lóra a gyakorlatban a párt politikai irányvonala. Lát­hatjuk, miként észlelte a fel­vetődő új kérdéseket a párt, hogyan rajzolódtak ki a meg­oldás körvonalai, milyen ta­pasztalatok alapján, milyen gondolati folyamatok ered­ményeként alakult ki egy-egy állásfoglalás, hogyan fogal­mazódtak meg a konkrét cé­lok és törekvések az utóbbi hat esztendőben. Pártunkban a politikai ál­lásfoglalások és döntések kollektív munka nyomán, testületek együttes elhatá­rozásaiként születnek. Nem titok azonban — s miért is kellene titkolni? —, hogy a politikai irányvonal kidolgo­zásában és érvényesítésében jelentős személyes szerepe volt és van a Központi Bi­zottság első titkárának. Be­szédeiben, írásaiban a kol­lektív vezető testületek állás­­foglalása tükröződik, de ki­olvasható belőlük személyes hozzájárulása is a közös el­határozások megszületésé­hez. Ilyen módon nyújt ké­pet ez a kötet a párt egészé­nek politikai törekvéseiről és tetteiről. E politikai tevékenység fő irányvonala több, mint két évtizede változatlan, töret­len. Kádár János több alka­lommal is hangsúlyozta, hogy ezt a politikai irányvonalat, amelyet több pártkongresz­­szus is megerősített, a gya­korlat folyamatosan igazol­ta. Ez a politika élvezi a nép bizalmát, támogatását. „A mi politikánk igazát, erejét, tényleges befolyását legjob­ban az bizonyítja — mon­dotta 1974 tavaszán a nyír­egyházai pártaktíván —, hogy nálunk az emberek a nemzetközi helyzet feszül­tebb periódusaiban vagy bi­zonyos szempontból nehezebb hazai helyzetben akkor nyu­godtak meg, amikor meggyő­ződtek róla, hogy elveink­hez, politikánkhoz hűek va­gyunk, a követett irányvona­lon nem változtatunk, kije­lölt utunkon haladunk to­vább." Ugyanakkor Kádár János rámutatott arra is: a párt és az ország fejlődése nemcsak azért egyenes vonalú, mert „a párt a kongresszusok ál­tal kijelölt fő irányvonalat megtartotta, hanem azért is, mert sohasem tért ki a gya­korlat által felvetett kérdé­sek marxista-leninista meg­válaszolása elől”. Ezért nem­csak a XI. kongresszus elő­készítése idején (amikor az idézett szavak elhangzottak), hanem minden szakaszban helytálló, általános érvényű gondolat, hogy „a párt fő po­litikai irányvonalát ... a gya­korlat által felvetett kérdé­sek megválaszolásával, újít­va, gazdagítva kell tovább erősíteni és folytatni”. Ennek a megújításnak és gazdagításnak lényeges ele­me, hogy a párt egyaránt fi­gyelmet fordít az aktuális napi és a távlati problémák­ra, feladatokra. Az egymást követő beszédekben és cik­kekben végighúzódik a kom­munista forradalmiságnak ez a felfogása, amit pártunk el­ső titkára a KISZ KB ülésén mondott felszólalásában így fogalmazott meg: „A forra­dalmárnak a napi és a táv­lati dolgokat mindig együtt kell néznie. Mert aki a napi érdekeket nem nézi, csak a távlatiakat, az nem forradal­már, hanem holdkóros. Az sem lehet forradalmár, aki csak a napi érdeket nézi, mert nem látja a folyama­tot.” Egy másik lényegi eleme a párt által alkalmazott meg­közelítési módnak, hogy „munkánkban érvényesít­jük a szocializmus építésének nemzetközileg közös, fő tör­vényszerűségeit, és ugyanak­kor figyelembe vesszük a­­nemzeti történelemből és az ország konkrét helyzetéből adódó sajátosságokat”. Bár­melyiket hanyagolnánk el, a marxizmus—leninizmus al­kotó alkalmazásának e két fő kritériuma közül — fi­gyelmeztet a Politikai Főis­kolán elhangzott beszéd —, lehetetlenné válna a szocia­lizmus további eredményes építése, veszélybe kerülné­nek eddigi vívmányaink. A marxizmus—leninizmus ilyen módon felfogott alkotó alkalmazása akkor lehet eredményes, ha szüntelenül törekszünk a valóság alapos megismerésére, ha a párt a tények ismeretére és elem­zésére alapozza politikáját. A kötetben közölt valamennyi beszédet és írást ez a hig­gadt, mértéktartó, szélsősé­gektől mentes valóságlátás jellemzi. „A pártnak, a mun­kásosztálynak és a népnek nem dicsekvő és nem önmar­cangoló értékelésre van szüksége, hanem az eredmé­nyek súlyának, jelentőségé­nek megfelelő számvetésre és a hibák önkritikus elemzésé­re” — hangsúlyozta a KB 1972 novemberi ülésén el­hangzott előadói beszéd. Eb­ben a szellemben húzza alá a pozitív és optimista hang­vétel indokoltságát, amikor munkánk egészét tesszük mérlegre, amikor az élet minden területén érzékelhe­tő, nagy jelentőségű eredmé­nyeinket vesszük számba. De figyelmeztet arra is: „ak­kor védjük helyesen a párt, a kommunisták becsületét, ha nem próbáljuk elhitetni a közvéleménnyel, hogy a kommunisták sohasem hi­báznak”. A munka gyönge pontjainak felvázolása ter­mészetesen nem valamiféle öncélú dolog: arra szolgál, hogy a párt „kellő időben és csírájában felismerje, korri­gálja, illetve megszüntesse a fejlődés egészségtelen ten­denciáit , amelyek akkor még nem okoznak nagy bajt, de ha a párt úgy hagyná évekig, okozhatnának". A párt ebben a szellemben vette szemügyre és elemezte az utóbbi hat esztendőben is a társadalom életének vala­mennyi szféráját, a bel- és külpolitika minden kérdését. Akár nemzetközi kérdések­ről, akár gazdasági helyze­tünkről, akár a közgondolko­dás alakulásáról szólott pár­tunk első titkára, mindig az előbbiek­ben vázolt felfogás jegyében értékelte a végzett munkát, jelölte meg a ten­nivalókat. A felelős politi­kusként vizsgálva az esemé­­nyeket, vagyis szüntelenül azt kutatva, mit kell csele­kednünk, milyen terveket kell végrehajtanunk az elő­rehaladás érdekében. Annak a tudatában, amit a kötetben utolsóként közzétett — a Hajdú-Bihar megyei pártak­­tí­van­lésen elhangzott — be­széd zárógondolataként emelt ki: „szavunk­ hitelét azok a­ sikerek diák, amelyeket, a hazai évi tőmunkában elér­tünk. Akinek eredményei vannak, annak a szavára odafigyelnek.” Történelmi­­ fejlődésünk ennek legfontosabb eredmé­nye, hogy a társadalmi vi­szonyok mélyreható átalakí­tása következtében ma a cselekvés össztársadalmi mé­retekben enirámú lehet —, az alapvető politikai kérdé­sekben kialakult egység ala­pul­ szolgál az egységes cse­lekvésre. Kádár János szin­te minden beszédében és írá­sában kiemeli a különböző osztályok és rétegek összefo­gásának, az e célt szolgáló szövetségi politikának fontos­ságát, a párt és a dolgozó nép naponta megújuló egysé­gének nélkülözhetetlenségét. Amint ezt több alkalommal hangsúlyozta: „Az új társa­dalom az egész népnek épül, s a párt vezetésével a kom­munistáknak és a pártonkí­­vülieknek, a népnek, a tör­ténelmet formáló tömegek­nek együtt kell megvalósíta­niuk.” Munka végeztével markába gyűr­te ásítását, hogy a többiek ne lás­sák. Pedig tudta, úgy sem nézik. Senki sem nézi őt, és senki sem néz senkit. Csak vannak. Mint a legyek, akiket rossz irányérzékük beterel egy szobába, ahol kénytelenek együtt lenni, míg meg nem találják a nyitott ablakot, s ha megtalálják, máris menekülnek. Kabátban állt, amikor meglátott egy legyet. „Ilyenkor légy?”, jutott eszébe, aztán meg hogy „Miért is ne lehetne ilyenkor légy, amikor úgy összekuszálódott az idő. November ■rége. Havazik. Sok levélnek még ideje sem volt lepottyanni.” Ablakot nyitott a légynek, maga meg zsebre­­dugott kézzel indult hazafelé. Egye­dül. Nézte az üres utcát. Embert ke­resett, aki köszönne vagy visszakö­szönne, de sehol senki. Vagy mégis? Ott messze egy ember! „Ha ideér, köszönök neki”. A messziről jött ember ötvenöt­hatvan éves lehetett, kezében hó­golyó. Ezen annyira elcsodálkozott, hogy a köszönésből nem lett semmi. Mert mégiscsak furcsa, egy ennyi idős ember kezében... Paff! Fején szétmállott a keményre gyúrt hógolyó. Megfordult. Az idős férfi előre dőlve fogta a térdét, úgy nevetett. Zsebből ki a kéz, lehajolt, havat markolt, meggyúrta, az öreg felé hajította. Amaz még mindig kaca­gott, aztán havat gyúrt, dobott... Hógolyó érkezett a túlsó járda fe­lől is. .,A rokona lehet vagy ismerő­se”, gondolta, de amikor látta, hogy az öreg dobál a túlsó járda felé is, már nem érdekelte, ki kinek, kicso­dája. Hóért hajolt, gyúrt, dobott... Az öreg felé, a túlsó járda felé. .. A következőt a piroskabátos nőnek szánta. Hajolt, dobott, gyúrt, dobott. A keze majd lefagyott. Nem törő­dött vele. Hajolt, gyúrt, dobott. És kapott. Utcahosszat röpdöstek a hógolyók. Mindenfelé hajlongó, havat hajigáló vidám ember. Hajolt, gyúrt ... — Ne dobálózzon, fiatalember! Még lesz, aki félreérti — dorgálta meg egy rendőr, de abban a pilla­natban ő is kapott egyet valahon­­nét. Havat fogott, gyúrt és dobott ő is. Dobálózva ért a kapujukhoz. Ott még utoljára becélozta az újságos nénit. Miután eltalálta, berohant a lépcsőházba. Lihegve lépett a liftbe, öt perc is beletelt, mire a lakás­kulcs megtalálta a lyukat. Bent megnyitotta a csapot, víz alá tartot­ta vörös kezét. Aztán ledobta magá­ról ázott ruháit. Míg a kádba folyt a víz, ablakból nézte a lakónegyedet. Örömzsivaj mindenfelé. Fürdés után bekapcsolta a tévét, fotelbe ült, onnan figyelte. A tévé­híradó egyik tudósítása mutatta, amint a magyar határőrök a szom­szédos ország határőreivé­ hógolyóz­nak . Hámor Vilmos HÓGOLYÓK 1978. december 1., péntek Eger és Pécs pincéi A Pécsi Technika Házában november közepén rendezték meg a II. országos pincekon­ferenciát. Pécs és Eger váro­sát 1974-ben a kormány ele­mi csapás nyilotta területnek nyilvánította az egyre gyak­rabban beomló pincék miatt. Az első konferencia (1975) a helyzetelemzéssel és a kuta­tás feladataival foglalkozott. A mostani — amire külföldi előadókat is meghívtak — a megerősítés és megszüntetés tapasztalatait és feladatait vitatta meg. Képünkön: A Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat mérnökei szabatos geodéziai mérésekkel térké­pezik fel az egri pincéket. Négy évtized­­ hegedűvel Az asztalnál mosolygós, élénk tekintetű idős ember ül, kis fekete táskát szoron­gat. Benne kopott, sokat for­gatott fotográfiák, halványuló plakátok, rojtos szélű parti­túrák, műsorfüzetek. A Győri Filharmonikus Zenekar el­ső nyugdíjasának, Beregi Já­nosnak egy élet állomásait, büszkeségeit, értelmet adó feledhetetlen élményeit je­len­tik. Ujjával a szürke fotóra bök, rajta kackiás tartású, simára fésült hajú férfiak­ sorában klarinétot szorongat egy fiatalember. A keltezés: 1873. Ettől kezdve nőtt­­ek fel zenészek a Beregi cs­aládban, a nagypapát Európa-hírű utód követte. Beregi János unokaöccse, Meizl Ferenc klarinétművész, aki Weiner Leónál, K Kodály Zoltánnál ta­nult, aki ma se Budapesti Fú­vósötös tagja, elismert mű­vész, tanár. A zenélés alapjait édesap­jától tanulta Beregi János. Az édesapa is fúvós hangsze­ren játszott, aztán fúvóskar­mester lett. A fia mégis a he­gedűt kedvelte meg, ezt vá­lasztotta kenyeréül egy életen át. — A zenészélet számomra Szegeden kezdődött 1937-ben — emlékezik. Abban a Sze­gedi Nemzeti Színházban, amely a háború után veteke­dett az operával, ahol olyan híres karmesterek dirigáltak minket, mint Kodály Zoltán, Ferencsik János, Fricsay Fe­renc vagy Sergio Failoni. Lovro Matacic, olyan szólis­tákat kísértünk, mint Dohná­­nyi Ernő, Anda Géza, s ahol sok-sok emlékezetes Verdi-, Wagner- és Mozart-operaelő­­adáson zenélhettünk. — Akkor álltunk mindezek elé a nehéz művészi felada­tok elé, amikor betyár éhezé­sek voltak: a színházi men­zán napi kétszer kiosztott „bárizs-leves” volt az éte­lünk: negyvenöt őszén, 1946- ban. De kárpótolt minket a megújult zenei élet, a sok fe­ledhetetlen élmény, a talál­kozások, együttmuzsikálások az ország s Európa híressé­geivel. Rövid ideig Budapesten, az Operettszínházban dolgozott, szerződéssel pedig a Nemzeti­ben, végül 1951-ben telepe­dett le Győrött, azóta tagja a győri filharmonikus zene­karának. Hosszasan sorolja azokat a hírességeket, akik győri tevékenysége idején ve­zényeltek, zenéltek az együt­tesben, közülük is szívesen beszél Kobayashi Ken-Ichiro­­ról, akihez őt is, családját is baráti szálak fűzik. — Valaha az volt a vá­gyam, hogy az opera műfajá­ban öregedhessek meg. Azotn már kétszer is hívtak vissza Szegedre,­­ de nem­ mentem. Annyira megszerettem itt, Győrött, feleségem is idevaló. Szólamvezető voltam a Kis­faludy Színház zenekarába­n is, s most, amikor nyugdíjba mentem, boldoggá tesz, hogy visszahívnak, hogy továbbra is mindkét zenekarban szük­ség van rám. Nem érzem ma­gam egyedül. Aztán meg, aki egy életen át muzsikált, az nem egykönnyen hagyja ab­ba. A zenei hagyományok persze, az én családomban is folytatódnak. Ha már én nem zenélek, ott a lányom, aki je­lenleg az Operaház kórusában énekel. Végignéztük az immár ze­netörténeti érdekességnek számító dokumentumokat, az egykori színlapokat, partitú­rákat, plakátokat. Az emlé­keket idéző kincsek vissza­vándorolnak Beregi János kis fekete táskáiéba. Két vá­rosban is ott volt a kezdetek­nél, kétszer élte át egy-egy új zenei korszak kialakulásá­nak mindennapjait. Melyik volt emlékezetesebb, hol sze­retett jobban? — Jól éreztem én magam mindenütt — válaszolja. — Senkit meg nem bántottam, szerettek a társaim. Vidám, bohém ember voltam mindig, de a bohémságnál egy dolgot mindig jobban szerettem: a munkámat. Azt mondják, a jókedvű ember nem öregszik- ig­ van ez Beregi Jánossal is. Az ar­cát még alig szabdalta ránk, a szeme élettel teli. A tartá­sa egyenes, legtöbbször ne­vetni látták. A zenekar ünnepélyesen bú­csúztatta az idei évad kezdetén. A zenésztársak ajándéka mel­lett egy levelet is talált kö­szönetet a zene ügyének fá­radhatatlan szolgálatáért, s külön köszönetét nemes em­berségéért, minden nehézsé­get áthidaló derűs munka­kedvéért. (Pia) HIJASPÖID - 5

Next