Kisalföld, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-01 / 283. szám
Elvi politikánk tükre Kádár János beszédeinek és cikkeinek gyűjteményes kötetéről Hat esztendőt fog át Kádár János beszédeinek és cikkteinek legújabb gyűjteményes kötete, amelyet most jelentetett meg — az idei politikai könyvnapok alkalmából — a Kossuth Könyvkiadó. E beszédek és cikkek túlnyomó többsége nem ismeretlen az olvasó számára, mivel azok annak idején a sajtóban, tévében és rádióban napvilágot láttak; csupán néhány olyan beszéd található a kötetben, amely most kerül első ízben a nyilvánosság elé. Ám együttesen, öszszefüggéseikben a korábban már olvasott, hallott beszédek és írások egy töretlen folyamat tükreként más dimenzióba kerülnek. A kötetet forgatva átfogó képet kaphat az olvasó arról, miként gazdagodott és vált valóra a gyakorlatban a párt politikai irányvonala. Láthatjuk, miként észlelte a felvetődő új kérdéseket a párt, hogyan rajzolódtak ki a megoldás körvonalai, milyen tapasztalatok alapján, milyen gondolati folyamatok eredményeként alakult ki egy-egy állásfoglalás, hogyan fogalmazódtak meg a konkrét célok és törekvések az utóbbi hat esztendőben. Pártunkban a politikai állásfoglalások és döntések kollektív munka nyomán, testületek együttes elhatározásaiként születnek. Nem titok azonban — s miért is kellene titkolni? —, hogy a politikai irányvonal kidolgozásában és érvényesítésében jelentős személyes szerepe volt és van a Központi Bizottság első titkárának. Beszédeiben, írásaiban a kollektív vezető testületek állásfoglalása tükröződik, de kiolvasható belőlük személyes hozzájárulása is a közös elhatározások megszületéséhez. Ilyen módon nyújt képet ez a kötet a párt egészének politikai törekvéseiről és tetteiről. E politikai tevékenység fő irányvonala több, mint két évtizede változatlan, töretlen. Kádár János több alkalommal is hangsúlyozta, hogy ezt a politikai irányvonalat, amelyet több pártkongreszszus is megerősített, a gyakorlat folyamatosan igazolta. Ez a politika élvezi a nép bizalmát, támogatását. „A mi politikánk igazát, erejét, tényleges befolyását legjobban az bizonyítja — mondotta 1974 tavaszán a nyíregyházai pártaktíván —, hogy nálunk az emberek a nemzetközi helyzet feszültebb periódusaiban vagy bizonyos szempontból nehezebb hazai helyzetben akkor nyugodtak meg, amikor meggyőződtek róla, hogy elveinkhez, politikánkhoz hűek vagyunk, a követett irányvonalon nem változtatunk, kijelölt utunkon haladunk tovább." Ugyanakkor Kádár János rámutatott arra is: a párt és az ország fejlődése nemcsak azért egyenes vonalú, mert „a párt a kongresszusok által kijelölt fő irányvonalat megtartotta, hanem azért is, mert sohasem tért ki a gyakorlat által felvetett kérdések marxista-leninista megválaszolása elől”. Ezért nemcsak a XI. kongresszus előkészítése idején (amikor az idézett szavak elhangzottak), hanem minden szakaszban helytálló, általános érvényű gondolat, hogy „a párt fő politikai irányvonalát ... a gyakorlat által felvetett kérdések megválaszolásával, újítva, gazdagítva kell tovább erősíteni és folytatni”. Ennek a megújításnak és gazdagításnak lényeges eleme, hogy a párt egyaránt figyelmet fordít az aktuális napi és a távlati problémákra, feladatokra. Az egymást követő beszédekben és cikkekben végighúzódik a kommunista forradalmiságnak ez a felfogása, amit pártunk első titkára a KISZ KB ülésén mondott felszólalásában így fogalmazott meg: „A forradalmárnak a napi és a távlati dolgokat mindig együtt kell néznie. Mert aki a napi érdekeket nem nézi, csak a távlatiakat, az nem forradalmár, hanem holdkóros. Az sem lehet forradalmár, aki csak a napi érdeket nézi, mert nem látja a folyamatot.” Egy másik lényegi eleme a párt által alkalmazott megközelítési módnak, hogy „munkánkban érvényesítjük a szocializmus építésének nemzetközileg közös, fő törvényszerűségeit, és ugyanakkor figyelembe vesszük anemzeti történelemből és az ország konkrét helyzetéből adódó sajátosságokat”. Bármelyiket hanyagolnánk el, a marxizmus—leninizmus alkotó alkalmazásának e két fő kritériuma közül — figyelmeztet a Politikai Főiskolán elhangzott beszéd —, lehetetlenné válna a szocializmus további eredményes építése, veszélybe kerülnének eddigi vívmányaink. A marxizmus—leninizmus ilyen módon felfogott alkotó alkalmazása akkor lehet eredményes, ha szüntelenül törekszünk a valóság alapos megismerésére, ha a párt a tények ismeretére és elemzésére alapozza politikáját. A kötetben közölt valamennyi beszédet és írást ez a higgadt, mértéktartó, szélsőségektől mentes valóságlátás jellemzi. „A pártnak, a munkásosztálynak és a népnek nem dicsekvő és nem önmarcangoló értékelésre van szüksége, hanem az eredmények súlyának, jelentőségének megfelelő számvetésre és a hibák önkritikus elemzésére” — hangsúlyozta a KB 1972 novemberi ülésén elhangzott előadói beszéd. Ebben a szellemben húzza alá a pozitív és optimista hangvétel indokoltságát, amikor munkánk egészét tesszük mérlegre, amikor az élet minden területén érzékelhető, nagy jelentőségű eredményeinket vesszük számba. De figyelmeztet arra is: „akkor védjük helyesen a párt, a kommunisták becsületét, ha nem próbáljuk elhitetni a közvéleménnyel, hogy a kommunisták sohasem hibáznak”. A munka gyönge pontjainak felvázolása természetesen nem valamiféle öncélú dolog: arra szolgál, hogy a párt „kellő időben és csírájában felismerje, korrigálja, illetve megszüntesse a fejlődés egészségtelen tendenciáit , amelyek akkor még nem okoznak nagy bajt, de ha a párt úgy hagyná évekig, okozhatnának". A párt ebben a szellemben vette szemügyre és elemezte az utóbbi hat esztendőben is a társadalom életének valamennyi szféráját, a bel- és külpolitika minden kérdését. Akár nemzetközi kérdésekről, akár gazdasági helyzetünkről, akár a közgondolkodás alakulásáról szólott pártunk első titkára, mindig az előbbiekben vázolt felfogás jegyében értékelte a végzett munkát, jelölte meg a tennivalókat. A felelős politikusként vizsgálva az eseményeket, vagyis szüntelenül azt kutatva, mit kell cselekednünk, milyen terveket kell végrehajtanunk az előrehaladás érdekében. Annak a tudatában, amit a kötetben utolsóként közzétett — a Hajdú-Bihar megyei pártaktívanlésen elhangzott — beszéd zárógondolataként emelt ki: „szavunk hitelét azok a sikerek diák, amelyeket, a hazai évi tőmunkában elértünk. Akinek eredményei vannak, annak a szavára odafigyelnek.” Történelmi fejlődésünk ennek legfontosabb eredménye, hogy a társadalmi viszonyok mélyreható átalakítása következtében ma a cselekvés össztársadalmi méretekben enirámú lehet —, az alapvető politikai kérdésekben kialakult egység alapul szolgál az egységes cselekvésre. Kádár János szinte minden beszédében és írásában kiemeli a különböző osztályok és rétegek összefogásának, az e célt szolgáló szövetségi politikának fontosságát, a párt és a dolgozó nép naponta megújuló egységének nélkülözhetetlenségét. Amint ezt több alkalommal hangsúlyozta: „Az új társadalom az egész népnek épül, s a párt vezetésével a kommunistáknak és a pártonkívülieknek, a népnek, a történelmet formáló tömegeknek együtt kell megvalósítaniuk.” Munka végeztével markába gyűrte ásítását, hogy a többiek ne lássák. Pedig tudta, úgy sem nézik. Senki sem nézi őt, és senki sem néz senkit. Csak vannak. Mint a legyek, akiket rossz irányérzékük beterel egy szobába, ahol kénytelenek együtt lenni, míg meg nem találják a nyitott ablakot, s ha megtalálják, máris menekülnek. Kabátban állt, amikor meglátott egy legyet. „Ilyenkor légy?”, jutott eszébe, aztán meg hogy „Miért is ne lehetne ilyenkor légy, amikor úgy összekuszálódott az idő. November ■rége. Havazik. Sok levélnek még ideje sem volt lepottyanni.” Ablakot nyitott a légynek, maga meg zsebredugott kézzel indult hazafelé. Egyedül. Nézte az üres utcát. Embert keresett, aki köszönne vagy visszaköszönne, de sehol senki. Vagy mégis? Ott messze egy ember! „Ha ideér, köszönök neki”. A messziről jött ember ötvenöthatvan éves lehetett, kezében hógolyó. Ezen annyira elcsodálkozott, hogy a köszönésből nem lett semmi. Mert mégiscsak furcsa, egy ennyi idős ember kezében... Paff! Fején szétmállott a keményre gyúrt hógolyó. Megfordult. Az idős férfi előre dőlve fogta a térdét, úgy nevetett. Zsebből ki a kéz, lehajolt, havat markolt, meggyúrta, az öreg felé hajította. Amaz még mindig kacagott, aztán havat gyúrt, dobott... Hógolyó érkezett a túlsó járda felől is. .,A rokona lehet vagy ismerőse”, gondolta, de amikor látta, hogy az öreg dobál a túlsó járda felé is, már nem érdekelte, ki kinek, kicsodája. Hóért hajolt, gyúrt, dobott... Az öreg felé, a túlsó járda felé. .. A következőt a piroskabátos nőnek szánta. Hajolt, dobott, gyúrt, dobott. A keze majd lefagyott. Nem törődött vele. Hajolt, gyúrt, dobott. És kapott. Utcahosszat röpdöstek a hógolyók. Mindenfelé hajlongó, havat hajigáló vidám ember. Hajolt, gyúrt ... — Ne dobálózzon, fiatalember! Még lesz, aki félreérti — dorgálta meg egy rendőr, de abban a pillanatban ő is kapott egyet valahonnét. Havat fogott, gyúrt és dobott ő is. Dobálózva ért a kapujukhoz. Ott még utoljára becélozta az újságos nénit. Miután eltalálta, berohant a lépcsőházba. Lihegve lépett a liftbe, öt perc is beletelt, mire a lakáskulcs megtalálta a lyukat. Bent megnyitotta a csapot, víz alá tartotta vörös kezét. Aztán ledobta magáról ázott ruháit. Míg a kádba folyt a víz, ablakból nézte a lakónegyedet. Örömzsivaj mindenfelé. Fürdés után bekapcsolta a tévét, fotelbe ült, onnan figyelte. A tévéhíradó egyik tudósítása mutatta, amint a magyar határőrök a szomszédos ország határőreivé hógolyóznak . Hámor Vilmos HÓGOLYÓK 1978. december 1., péntek Eger és Pécs pincéi A Pécsi Technika Házában november közepén rendezték meg a II. országos pincekonferenciát. Pécs és Eger városát 1974-ben a kormány elemi csapás nyilotta területnek nyilvánította az egyre gyakrabban beomló pincék miatt. Az első konferencia (1975) a helyzetelemzéssel és a kutatás feladataival foglalkozott. A mostani — amire külföldi előadókat is meghívtak — a megerősítés és megszüntetés tapasztalatait és feladatait vitatta meg. Képünkön: A Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat mérnökei szabatos geodéziai mérésekkel térképezik fel az egri pincéket. Négy évtized hegedűvel Az asztalnál mosolygós, élénk tekintetű idős ember ül, kis fekete táskát szorongat. Benne kopott, sokat forgatott fotográfiák, halványuló plakátok, rojtos szélű partitúrák, műsorfüzetek. A Győri Filharmonikus Zenekar első nyugdíjasának, Beregi Jánosnak egy élet állomásait, büszkeségeit, értelmet adó feledhetetlen élményeit jelentik. Ujjával a szürke fotóra bök, rajta kackiás tartású, simára fésült hajú férfiak sorában klarinétot szorongat egy fiatalember. A keltezés: 1873. Ettől kezdve nőttek fel zenészek a Beregi családban, a nagypapát Európa-hírű utód követte. Beregi János unokaöccse, Meizl Ferenc klarinétművész, aki Weiner Leónál, K Kodály Zoltánnál tanult, aki ma se Budapesti Fúvósötös tagja, elismert művész, tanár. A zenélés alapjait édesapjától tanulta Beregi János. Az édesapa is fúvós hangszeren játszott, aztán fúvóskarmester lett. A fia mégis a hegedűt kedvelte meg, ezt választotta kenyeréül egy életen át. — A zenészélet számomra Szegeden kezdődött 1937-ben — emlékezik. Abban a Szegedi Nemzeti Színházban, amely a háború után vetekedett az operával, ahol olyan híres karmesterek dirigáltak minket, mint Kodály Zoltán, Ferencsik János, Fricsay Ferenc vagy Sergio Failoni. Lovro Matacic, olyan szólistákat kísértünk, mint Dohnányi Ernő, Anda Géza, s ahol sok-sok emlékezetes Verdi-, Wagner- és Mozart-operaelőadáson zenélhettünk. — Akkor álltunk mindezek elé a nehéz művészi feladatok elé, amikor betyár éhezések voltak: a színházi menzán napi kétszer kiosztott „bárizs-leves” volt az ételünk: negyvenöt őszén, 1946- ban. De kárpótolt minket a megújult zenei élet, a sok feledhetetlen élmény, a találkozások, együttmuzsikálások az ország s Európa hírességeivel. Rövid ideig Budapesten, az Operettszínházban dolgozott, szerződéssel pedig a Nemzetiben, végül 1951-ben telepedett le Győrött, azóta tagja a győri filharmonikus zenekarának. Hosszasan sorolja azokat a hírességeket, akik győri tevékenysége idején vezényeltek, zenéltek az együttesben, közülük is szívesen beszél Kobayashi Ken-Ichiroról, akihez őt is, családját is baráti szálak fűzik. — Valaha az volt a vágyam, hogy az opera műfajában öregedhessek meg. Azotn már kétszer is hívtak vissza Szegedre, de nem mentem. Annyira megszerettem itt, Győrött, feleségem is idevaló. Szólamvezető voltam a Kisfaludy Színház zenekarában is, s most, amikor nyugdíjba mentem, boldoggá tesz, hogy visszahívnak, hogy továbbra is mindkét zenekarban szükség van rám. Nem érzem magam egyedül. Aztán meg, aki egy életen át muzsikált, az nem egykönnyen hagyja abba. A zenei hagyományok persze, az én családomban is folytatódnak. Ha már én nem zenélek, ott a lányom, aki jelenleg az Operaház kórusában énekel. Végignéztük az immár zenetörténeti érdekességnek számító dokumentumokat, az egykori színlapokat, partitúrákat, plakátokat. Az emlékeket idéző kincsek visszavándorolnak Beregi János kis fekete táskáiéba. Két városban is ott volt a kezdeteknél, kétszer élte át egy-egy új zenei korszak kialakulásának mindennapjait. Melyik volt emlékezetesebb, hol szeretett jobban? — Jól éreztem én magam mindenütt — válaszolja. — Senkit meg nem bántottam, szerettek a társaim. Vidám, bohém ember voltam mindig, de a bohémságnál egy dolgot mindig jobban szerettem: a munkámat. Azt mondják, a jókedvű ember nem öregszik- ig van ez Beregi Jánossal is. Az arcát még alig szabdalta ránk, a szeme élettel teli. A tartása egyenes, legtöbbször nevetni látták. A zenekar ünnepélyesen búcsúztatta az idei évad kezdetén. A zenésztársak ajándéka mellett egy levelet is talált köszönetet a zene ügyének fáradhatatlan szolgálatáért, s külön köszönetét nemes emberségéért, minden nehézséget áthidaló derűs munkakedvéért. (Pia) HIJASPÖID - 5