Kisalföld, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-01 / 26. szám

Költészet a színpadon Bernarda Alba háza A gyanútlan néző, tehát az, aki nem ismeri Federico Gar­cia Lorca Bernarda Alba háza című drámáját, femi­nista darabot sejt, ha végig­olvassa a plakáton a szerep­lők névsorát. Tizenöt nő! Férfi sehol. És akkor még nem számítottuk az eredeti változat szerinti tizenhatodik nőt plusz a siratóasszonyokat. A gyanútlan néző és egyálta­lán a néző nem bújhat ki a bőréből. Modern korunk nor­matívái, társadalmi beideg­ződései közepette értem ter­mészetesen a rossz beidegző­déseket is, mi másra gondol­hat, mint arra, hogy a szok­nyás hősök egy „férfi nélkü­li szebb világról” álmodoz­nak, amelyben addig is övék a vezető szerep. Ám ha a gyanútlan néző legalább Lorcáról és nem utolsósorban a műsorpoliti­káról, a szocialista színház­­művészet feladatáról tud va­lamit, elhessegeti a feminiz­mus árnyékát. Amellett két­ségkívül igaz, hogy Lorca da­rabjaiban, különösen a Ber­narda Alba házával záruló drámai tetralógiában feltű­nően sok a női szereposztás. Ennek okául igen kézenfekvő azt felhozni, amiről volta­képpen Lorca is szól, hogy a délszaki országokban, így Spanyolországban is a nőt és elsősorban az anyát valami­féle nimbusz lengi körül. Ahol ez kiváltképpen erős, ott a férfi is „legfeljebb csak az anyának fia”. Az sem vé­letlen, hogy a Lorca-drámák — a Yerma, a Vérnász, a Ro­­sila leányasszony és a Ber­narda Alba háza vérgőzös, halálközeli légkörében asszo­nyokon, lányokon keresztül egy gyökeres változásra meg­érett társadalom megkövese­dett, elavult, '''á''”társadalmi fejlődés gátjává váló szokás­­rendszer, erkölcsi értékrend­je bontakozik ki e változás­nak darabról-darabra foko­zatosan erősödő igényével. A győri Kisfaludy Színház által bemutatott Bernarda Alba háza esetében erről van szó. Ahol tizenöt nő él a szí­nen, törvényszerűen a férfi, a szerelem a beszédtéma, a történet rugója. A férfi az ütközőpont minden vitában, férfiszemek tüzében perzse­­lődnek az álmatlan szüzek, férfi hajtja a legelőről a ju­hokat, az ő éneke hallik az utcafrontról, ő ül és nevet és liheg a pletykák tűhegyén, ő a tilalomfa, a lányderékon játszó gitáros, a kések, az ab­lakok, a nyelvek és a vágyak legfőbb mozgatója, ő Lorca színpadi költészetének egyik ihletője, lorcai fogalmak sze­rint és pontosabban a pajkos manó, a játékos kobold, azaz a duende, amely nélkül nin­csen költészet, zene, bikavi­adal, szerelem és művészet. A költészet hangsúlyozot­tan van jelen Meczner János rendezői elképzeléseiben. Nem „fogta” vinnyogósra, harsányra, szűkölőre a dara­bot, ahogy a fentiek értelmé­ben akár meg is tehette vol­na. A darab fortéit is aláren­delte az ökonomikus megje­lenítési szándéknak, amely mindenekelőtt a szót, a szó­ban is a költőit vitte győze­lemre, akár szolgálóról, akár az öt lánya, de az egész háza­­népe felett zsarnokoskodó Bernarda személyében. Az előadásban nem ketrec­ben összezárt, ostorral féken tartott vadállatok vicsorog­nak egymásra és marakod­nak a koncon, hanem embe­rek, akikből viszont a terror és a terror szülte újabb ter­ror felszínre hozta az ember­telent, ha úgy tetszik a vad­állatit. Mintha csak A sár­kány folytatását láttuk vol­na. Ott is, itt is a helyes ren­dezői koncepció élesen kiraj­zolta a zsarnokság nyomán kelt emberi torzót, — a zsarnokságot. Ott is, itt is a költői, a szerzői igazság ma­radéktalan érvényrejutása az eredmény. Lorca, — vagy a spanyol nyelvhasználatnak megfelelően — Garcia meg­fogalmazásában: „a zsarnok­ság katasztrófához vezet”, s ebből adódik a tudatos felis­merés, valamint a­­feladat hogy a zsarnokot meg kell semmisíteni. Lorca azt írja a darab elé műfaji megjelölésül­: „asszo­nyok drámája Spanyolország falvaiban”. A Bernarda Alba háza azonban nem partiku­láris érdekeket feszegető, pro­vinciális, „á la espanol” vál­lalkozás, hanem­ a költő cso­dálatos gitárján megszólaló az emberi általánosság szint­jére emelkedő és éppen ezer közérdekű, közérthető zenéje amely ugyanakkor ízig-véri a spanyol, ott zakatol, búg benne a flamenco, a cante jondo, a soleár.. .A művészi minőséghez elengedhetetlen kettősséget szolid, mértéktar­tó racionális eszközökkel hoz­ta felszínre a rendező, Mecz­­ner János. E sorok írója a darabot a bemutató előadáson látta, te­hát nem a beérett, véglege­sen kialakult formájában. Nyilván ebből is következ­hettek bizonyos egyenetlen­ségek, például az első felvo­nás kissé lassú tempója, a címszereplő Kovács Mária helyenkénti­ időnkénti „hatal­mi” elbizonytalanodása. Sze­repfelfogása egyébként jónak mondható. Az öt testvért ösz­­szetartó és szétválasztó gyű­lölködés automatizmusa bíz­tató, jó úton jár. Leginkább az Adélát alakító Dzsupin Ibolya, Joó Katalin (Magda­léna) és Jancsó Sarolta (Mar­­tinia) találta meg az eszközö­ket, de jó volt Vennes Emmy Amáliája és Martin Márta Augusztása. Kitűnő válasz­tás volt Spányik Éva Pond­­­ája és Baranyai Ibolya szol­gálója. Maria Josefa szerepé­ben Miklós Klárát, m. v. kol­dusasszonyként Bende Ildikót, a további szerepekben Bálla Icát, Herendi Máriát, Kiss Bazsát és Németh Ildikót lát­hattuk. Szép és célszerű volt Csányi Árpád m. v. díszlete, jók voltak Csengey Emő­ke m. v. jelmezei. Pákovics Miklós 42. „Kiszellőztetem kicsit a fejemet.” — mondom este az anyósjelöltnek. „Jól esett a vacsora?” — érdeklődik. „Köszönöm, jól.” „Ma megdolgoztunk érte. Ennyit még sosem szedtünk, száztíz rekesz. Te jó ég! Járt is a kezünk. De apjuk még nem is mondtad, hogy meny­nyi lett a málna? Gondolom, fele volt még a háromszáz­ötven kilónak is. Jaj, úgy örülök, most az eső után még jobban* nyomnak a sze­mek. Holnap szabadnap van az átvevőhelyen. Vasárnap újból szedhetjük. Mennyi lett? Mondjad már!” *,.Ne mérgesíts még te is, harmadosztályúba vették át.” „Micsoda? Nem igaz! Hi­szen nincs is harmadosz­tály.” ( ... kezd érdekes lenni... azért szívszélütést ne kap­jon ám mariska néni, én se tudok róla, hogy lenne har­madosztályú ...) „Vedd csak elő a szerző­dést, azon rajta van, hogy a minőség változtatásának jo­gát, vagy mi a fenét szezon­ra is fenntartják. Azt hallom, hogy a termést képtelenek el­szállítani.” „Te jó ég! És mennyit fi­zetnek azért a harmadikért?” „Tizenkét forintot!” „Mennyit? Hogy nem sül ki a szemük! Tizenkét forin­tot? Édes jó istenkém, hát miért nem fogyasztod rájuk az eget? Van szívünk ennek a szép málnának az árát így lenyomni? Hát mik ezek? Emberek? Ezt csinálja ve­lünk a szocializmus? Tizenkét forintot adni a mi gyönyörű szemű málnánkért, amikor akkora minden egyes szem, mint a hüvelykujjam!” „Nem is az volt a baj! Ott állt egy manusz, meghuzo­­gatta a nejlont, azután azt mondta: sok van a ládában, és különben is túlérett. Első osztályba nem vettek át egy rekesszel sem, másodosztály­ba is csak keveset.” — mo­rog az öreg. „És te hagytad, hogy egy idegen viccit-vaccát hányja a málnánkra? Van nekünk becsületes átvevőnk!” „Én már nem sok mindent csinálhattam. A Szűcs Árpi a manusz fejébe borított egy rekesz himpert. De csak mérgesített vele a helyzeten, mert az a golyvás jegyző­könyvet vetett fel és kijelen­tette: megtérítteti a ruhája árát.” „Jól tette az Árpi. Ő leg­alább ember a talpán. Nem hagyja, hogy mindenféle jött­­mentek dirigáljanak itt.” (... de kár, hogy ezt ki­hagytam ... jól nézhetett ki az ürge fején három kiló málnával és egy rekesszel... szegény mariska néni meny­nyire tűzbe jött... ha ő van ott, talán meg is tépi a minő­sítőt, pedig szegény ürge két­ezerhatért a dolgát­ végezte... azt, amit kiadott neki az osztályvezetője...) „Teli van az egész raktár, két napja nem vitték el a málnát, már az udvarra is raktak belőle. Ha esik egy kis eső, mind tönkresilányo­­dik. Még az a jó, hogy az árát kifizették. Azt mondják a szomszéd faluban láda sincs.” — mormolja az öreg. „Mi lesz akkor a málnával, annyit beszéltek, még em­lékszem az újság is írta, hogy ilyen fontos, meg olyan fon­tos, mert kiviszik külföldre és dollárral fizetnek érte, most meg egyszerre nem kell. Veszendőbe megy a termés!” „Ha sokat dühítenek, fo­gom a kaszát, és levágom az egészet” (.. . no öreg lócsiszár ez magához illő mondás volt... kimegyek, mert teljesen elve­szik a kedvemet a málnater­mesztéstől . .) „Jó idő van, sétáljunk egyet Marika? Elballagunk a kultúrház felé.” „Pénteken?” (... mi ebben a meglepő, pénteken, mit csináljak, ha éppen a szombat az a nap, amikor nem kell a málnát szedni... „Én nem bánom, de soká­ig ne maradjatok kisleá­nyom.” ( .. hát mire innét gyalog kiérünk a rétig, ott megfor­dulunk és visszaballagunk, az időbe telik... persze attól is függ, hányat fordulunk ...) „Untam már ezt a sopán­­kodást.” „Én is Bálint, de végered­ményben igazuk van, ha nem veszik át a málnát, akkor oda az esztendei munka, nem hiszem el, hogy nincs rá ve­vő, nem kevés az olyan váro­si gyerek, aki évszám alig eszik gyümölcsöt. Mondták az osztálytársaim. Egyszer vittem nekik birssajtot. Kér­dik: miből van ez? Mondom: birsből Nem ismerték, de nem ismerik a kökényt, a so­mot, a lasponyát, a búzás­körtét, a duránckibarackot, meg egy egész sereget, nem hiszem el hogy ne lehetne eladni a málnát. Csak megint világosabb akart lenni vala­ki mint a Nap.” „Ez jól hangzik. Világo­sabb akart lenni, mint a Nap. Kovács a lyukköszörűs úgy világított, mint a szentjános­bogár mindig irigyelte a bri­­gadérost, aki ha elemében volt, egy mécses fényével pis­lákolt, de mindannyian ele­nyésztek az üzemvezető mel­lett aki homályos szobában még egy hatvanhét wattos égőt is megszégyenített volna. Az igazgatóra már csak szem­ellenzőn keresztül szabadott nézni. Köztudott, hogy a mi­niszter a Napnál is fényessé­­gesebb, tűznél is tündöklőbb, mint ahogy a ma megboldo­gult törökök mondták: A­la Ahmed a csillagok ura, a sö­tétség őrizője, minden ho­mokszem fenséges lepisilő­­je.” (Folytatjuk.) Németh Endre * U­álnarotajpmMM} 1979. február 1., csütörtök ■ MAJOLIKA. A Finomkerándipari Művek Alföldi Porcelángyárának hódmezővásárhe­­lyi majolika gyára munkaigényes majolika díszműárut — tálakat, vázákat, tányérokat — készít, nagy részét exportra. A képen: A festőműhely. Hangverseny Mosonmagyaróváron Az Országos Filharmónia mosonmagyaróvári bérleti soro­zatának 2. hangversenyén a Győri Filharmonikus Zenekar tagjaiból alakult kamaraegyüttesek adtak változatos, színes műsort A rézfúvós négyest Baross Gábor, a vegyes összetéte­lű szeptettet Németh Géza vezette. A hír önmagában szokvá­nyos, a konkrét esemény azonban ennél több: általá­nosítható gondolatokat éb­resztett. Ismeretes, hogy ze­nekarunk nagyobb része te­hetséges fiatalokból áll, és ke­vés a művész-tanár képesíté­­sűek aránya. A zenekari ta­gok képzettségi szintjének emelése, művészi ambícióik felkeltése és állandó ébren­tartása zenekari kultúránk színvonal növekedésének el­engedhetetlen feltétele. Enél­­kül — a széles repertoár és a sorozatfellépések miatti nagy igénybevételre is figyelem­mel — az elszürkülés, a mű­vészi egyéniség feladásának veszélye fenyeget. A veszély elhárításának egyik legjobb példája volt a hétfői koncert. A nagyfokú öntevékenységet — egyben önképzést — igénylő művek előadása az egymásrautalt­ságnak és egyéni kibontako­zásnak olyan szintézisét adta, amely nem a zenekari társas­muzsikálás ellen van, ellen­kezőleg éppen azt erősíti. Alapja egy olyan előadói metodikának, amely nem a foglalkozás, hanem a hivatás, egyben a művészi elkötele­zettség irányába fejleszti a zenekari tagok egyéni képes­ségeit. Más oldalról az ilyen szintű és rendeltetésű kamaramu­zsikálás a közönség számára is hasznos. Mindenféle di­vattól jól vagy rosszul értel­mezett aktualitástól mente­sen, az egyetemes zenetörté­net olyan jelentős alkotásait hozza felszínre, amelyek nél­kül bizonyosan, szegényeb­bek lennénk. Erre lehetőséget teremt részben a kamara­­együttesek összetételének vi­­szonylag szabadabb megvá­lasztása, részben pedig az egyéni ízlés, érdeklődés, igény megjeleníthetősége, az újszerűség felmutatásának természetes ösztöne. Magyarországon talán soha nem játszott két mű nyitot­ta meg a koncertet. Gervaise partitái önmagukban dór­­hangsoros harmonizálásuk­kal is — romantizálásra haj­lamos fülünknek — újszerű­en hatottak, idézve a távoli múltba tekintő polifónikus szerkesztésmód gyermekko­rát. Ehhez járult az előadás­mód tudatosan választott di­namikai szinttartása, a fú­vósnégyes korhoz, stílushoz igazodó játékfelfogása. Régmúlt idők alkalmi zené­jét hozta emberközelbe a madrigálokból és preklasszi­kus táncokból összeállított toronyzene-blokk is. Tiszta hangképzéssel és a continuó­­kíséret adta lehetőségek hangsúlyformáló szerepének kiaknázásával előadott mű­vek hatása nem maradt el. Az öröm és a tragikumtól mentes szomorúság váltako­zó hangulatai, a lendületes tánc és a merengő-hallgató ellentétezett fordulatai a muzsikusok jó érmékét díg­é­­rik Baross Gábor kitűnő trombitajátéka meghatározó volt. A sikeres produkció ér­tékét a díszítések jobb ki­munkálása, valamint a II. trombita erőteljesebb játéka fokozta volna. A kisegyüttes műsorát Ko­­csár: Trió rézfúvósokra c. művével zárta. Az ízig-vérig mai, modern hangvételű mű mind zeneiségében, mind pe­dig technikai megoldásaiban átlagon felüli tudást igényel. Az I. tétel expozíciójának egysíkúságát leszámítva a produkció sikere várakozá­son felüli volt, a legnehezebb állások is tisztán, stílusosan szóltak, az egyes tételek han­gulati jellegükben jól elkü­lönültek A mű megszólalta­tása segítette a kortárs ma­gyar zene népszerűsítését. A műsor második részében Beethovep Esz-dúr szentél­t­­jét hallottuk. Az ifjús élet­örömöknek é® fe­hő*J«a vi­dámságnak hódoló, diverti­mento szerkesztésű mű zenei anyaga, érzelmi és hangulati gazdagsága találkozott fia­tal m­uzsikusaink egyéniségé­­vel, előadói készségével, öt­letgazdagon, jó kedvűen mu­zsikáltak, igazi „po­hum­­­mentes” kamarazenét produ­káltak. Bár teljesítményük — külön-külön vizsgálva — nem volt egyepértékű, alapvető hibát egyekü­k sem vétett az együttest vezető Németh Gé­­za henedikátéka technikában és hangzásbeli ráérzésben él­ve­­nyszámba ment összességében úgy vélem, hogy jó úton akkor járunk , ha fiatal muzsikusaik törek­véseit, kezdeményezéseit inspiráljuk, felkaroltuk, sze­­rencésük lehetőségeit rend­szeresen kutatjuk, tágítjuk. Dr. Kóbor László Klísil FölD— 5

Next