Kisalföld, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-01 / 26. szám
Költészet a színpadon Bernarda Alba háza A gyanútlan néző, tehát az, aki nem ismeri Federico Garcia Lorca Bernarda Alba háza című drámáját, feminista darabot sejt, ha végigolvassa a plakáton a szereplők névsorát. Tizenöt nő! Férfi sehol. És akkor még nem számítottuk az eredeti változat szerinti tizenhatodik nőt plusz a siratóasszonyokat. A gyanútlan néző és egyáltalán a néző nem bújhat ki a bőréből. Modern korunk normatívái, társadalmi beidegződései közepette értem természetesen a rossz beidegződéseket is, mi másra gondolhat, mint arra, hogy a szoknyás hősök egy „férfi nélküli szebb világról” álmodoznak, amelyben addig is övék a vezető szerep. Ám ha a gyanútlan néző legalább Lorcáról és nem utolsósorban a műsorpolitikáról, a szocialista színházművészet feladatáról tud valamit, elhessegeti a feminizmus árnyékát. Amellett kétségkívül igaz, hogy Lorca darabjaiban, különösen a Bernarda Alba házával záruló drámai tetralógiában feltűnően sok a női szereposztás. Ennek okául igen kézenfekvő azt felhozni, amiről voltaképpen Lorca is szól, hogy a délszaki országokban, így Spanyolországban is a nőt és elsősorban az anyát valamiféle nimbusz lengi körül. Ahol ez kiváltképpen erős, ott a férfi is „legfeljebb csak az anyának fia”. Az sem véletlen, hogy a Lorca-drámák — a Yerma, a Vérnász, a Rosila leányasszony és a Bernarda Alba háza vérgőzös, halálközeli légkörében asszonyokon, lányokon keresztül egy gyökeres változásra megérett társadalom megkövesedett, elavult, '''á''”társadalmi fejlődés gátjává váló szokásrendszer, erkölcsi értékrendje bontakozik ki e változásnak darabról-darabra fokozatosan erősödő igényével. A győri Kisfaludy Színház által bemutatott Bernarda Alba háza esetében erről van szó. Ahol tizenöt nő él a színen, törvényszerűen a férfi, a szerelem a beszédtéma, a történet rugója. A férfi az ütközőpont minden vitában, férfiszemek tüzében perzselődnek az álmatlan szüzek, férfi hajtja a legelőről a juhokat, az ő éneke hallik az utcafrontról, ő ül és nevet és liheg a pletykák tűhegyén, ő a tilalomfa, a lányderékon játszó gitáros, a kések, az ablakok, a nyelvek és a vágyak legfőbb mozgatója, ő Lorca színpadi költészetének egyik ihletője, lorcai fogalmak szerint és pontosabban a pajkos manó, a játékos kobold, azaz a duende, amely nélkül nincsen költészet, zene, bikaviadal, szerelem és művészet. A költészet hangsúlyozottan van jelen Meczner János rendezői elképzeléseiben. Nem „fogta” vinnyogósra, harsányra, szűkölőre a darabot, ahogy a fentiek értelmében akár meg is tehette volna. A darab fortéit is alárendelte az ökonomikus megjelenítési szándéknak, amely mindenekelőtt a szót, a szóban is a költőit vitte győzelemre, akár szolgálóról, akár az öt lánya, de az egész házanépe felett zsarnokoskodó Bernarda személyében. Az előadásban nem ketrecben összezárt, ostorral féken tartott vadállatok vicsorognak egymásra és marakodnak a koncon, hanem emberek, akikből viszont a terror és a terror szülte újabb terror felszínre hozta az embertelent, ha úgy tetszik a vadállatit. Mintha csak A sárkány folytatását láttuk volna. Ott is, itt is a helyes rendezői koncepció élesen kirajzolta a zsarnokság nyomán kelt emberi torzót, — a zsarnokságot. Ott is, itt is a költői, a szerzői igazság maradéktalan érvényrejutása az eredmény. Lorca, — vagy a spanyol nyelvhasználatnak megfelelően — Garcia megfogalmazásában: „a zsarnokság katasztrófához vezet”, s ebből adódik a tudatos felismerés, valamint afeladat hogy a zsarnokot meg kell semmisíteni. Lorca azt írja a darab elé műfaji megjelölésül: „asszonyok drámája Spanyolország falvaiban”. A Bernarda Alba háza azonban nem partikuláris érdekeket feszegető, provinciális, „á la espanol” vállalkozás, hanem a költő csodálatos gitárján megszólaló az emberi általánosság szintjére emelkedő és éppen ezer közérdekű, közérthető zenéje amely ugyanakkor ízig-véri a spanyol, ott zakatol, búg benne a flamenco, a cante jondo, a soleár.. .A művészi minőséghez elengedhetetlen kettősséget szolid, mértéktartó racionális eszközökkel hozta felszínre a rendező, Meczner János. E sorok írója a darabot a bemutató előadáson látta, tehát nem a beérett, véglegesen kialakult formájában. Nyilván ebből is következhettek bizonyos egyenetlenségek, például az első felvonás kissé lassú tempója, a címszereplő Kovács Mária helyenkénti időnkénti „hatalmi” elbizonytalanodása. Szerepfelfogása egyébként jónak mondható. Az öt testvért öszszetartó és szétválasztó gyűlölködés automatizmusa bíztató, jó úton jár. Leginkább az Adélát alakító Dzsupin Ibolya, Joó Katalin (Magdaléna) és Jancsó Sarolta (Martinia) találta meg az eszközöket, de jó volt Vennes Emmy Amáliája és Martin Márta Augusztása. Kitűnő választás volt Spányik Éva Pondája és Baranyai Ibolya szolgálója. Maria Josefa szerepében Miklós Klárát, m. v. koldusasszonyként Bende Ildikót, a további szerepekben Bálla Icát, Herendi Máriát, Kiss Bazsát és Németh Ildikót láthattuk. Szép és célszerű volt Csányi Árpád m. v. díszlete, jók voltak Csengey Emőke m. v. jelmezei. Pákovics Miklós 42. „Kiszellőztetem kicsit a fejemet.” — mondom este az anyósjelöltnek. „Jól esett a vacsora?” — érdeklődik. „Köszönöm, jól.” „Ma megdolgoztunk érte. Ennyit még sosem szedtünk, száztíz rekesz. Te jó ég! Járt is a kezünk. De apjuk még nem is mondtad, hogy menynyi lett a málna? Gondolom, fele volt még a háromszázötven kilónak is. Jaj, úgy örülök, most az eső után még jobban* nyomnak a szemek. Holnap szabadnap van az átvevőhelyen. Vasárnap újból szedhetjük. Mennyi lett? Mondjad már!” *,.Ne mérgesíts még te is, harmadosztályúba vették át.” „Micsoda? Nem igaz! Hiszen nincs is harmadosztály.” ( ... kezd érdekes lenni... azért szívszélütést ne kapjon ám mariska néni, én se tudok róla, hogy lenne harmadosztályú ...) „Vedd csak elő a szerződést, azon rajta van, hogy a minőség változtatásának jogát, vagy mi a fenét szezonra is fenntartják. Azt hallom, hogy a termést képtelenek elszállítani.” „Te jó ég! És mennyit fizetnek azért a harmadikért?” „Tizenkét forintot!” „Mennyit? Hogy nem sül ki a szemük! Tizenkét forintot? Édes jó istenkém, hát miért nem fogyasztod rájuk az eget? Van szívünk ennek a szép málnának az árát így lenyomni? Hát mik ezek? Emberek? Ezt csinálja velünk a szocializmus? Tizenkét forintot adni a mi gyönyörű szemű málnánkért, amikor akkora minden egyes szem, mint a hüvelykujjam!” „Nem is az volt a baj! Ott állt egy manusz, meghuzogatta a nejlont, azután azt mondta: sok van a ládában, és különben is túlérett. Első osztályba nem vettek át egy rekesszel sem, másodosztályba is csak keveset.” — morog az öreg. „És te hagytad, hogy egy idegen viccit-vaccát hányja a málnánkra? Van nekünk becsületes átvevőnk!” „Én már nem sok mindent csinálhattam. A Szűcs Árpi a manusz fejébe borított egy rekesz himpert. De csak mérgesített vele a helyzeten, mert az a golyvás jegyzőkönyvet vetett fel és kijelentette: megtérítteti a ruhája árát.” „Jól tette az Árpi. Ő legalább ember a talpán. Nem hagyja, hogy mindenféle jöttmentek dirigáljanak itt.” (... de kár, hogy ezt kihagytam ... jól nézhetett ki az ürge fején három kiló málnával és egy rekesszel... szegény mariska néni menynyire tűzbe jött... ha ő van ott, talán meg is tépi a minősítőt, pedig szegény ürge kétezerhatért a dolgát végezte... azt, amit kiadott neki az osztályvezetője...) „Teli van az egész raktár, két napja nem vitték el a málnát, már az udvarra is raktak belőle. Ha esik egy kis eső, mind tönkresilányodik. Még az a jó, hogy az árát kifizették. Azt mondják a szomszéd faluban láda sincs.” — mormolja az öreg. „Mi lesz akkor a málnával, annyit beszéltek, még emlékszem az újság is írta, hogy ilyen fontos, meg olyan fontos, mert kiviszik külföldre és dollárral fizetnek érte, most meg egyszerre nem kell. Veszendőbe megy a termés!” „Ha sokat dühítenek, fogom a kaszát, és levágom az egészet” (.. . no öreg lócsiszár ez magához illő mondás volt... kimegyek, mert teljesen elveszik a kedvemet a málnatermesztéstől . .) „Jó idő van, sétáljunk egyet Marika? Elballagunk a kultúrház felé.” „Pénteken?” (... mi ebben a meglepő, pénteken, mit csináljak, ha éppen a szombat az a nap, amikor nem kell a málnát szedni... „Én nem bánom, de sokáig ne maradjatok kisleányom.” ( .. hát mire innét gyalog kiérünk a rétig, ott megfordulunk és visszaballagunk, az időbe telik... persze attól is függ, hányat fordulunk ...) „Untam már ezt a sopánkodást.” „Én is Bálint, de végeredményben igazuk van, ha nem veszik át a málnát, akkor oda az esztendei munka, nem hiszem el, hogy nincs rá vevő, nem kevés az olyan városi gyerek, aki évszám alig eszik gyümölcsöt. Mondták az osztálytársaim. Egyszer vittem nekik birssajtot. Kérdik: miből van ez? Mondom: birsből Nem ismerték, de nem ismerik a kökényt, a somot, a lasponyát, a búzáskörtét, a duránckibarackot, meg egy egész sereget, nem hiszem el hogy ne lehetne eladni a málnát. Csak megint világosabb akart lenni valaki mint a Nap.” „Ez jól hangzik. Világosabb akart lenni, mint a Nap. Kovács a lyukköszörűs úgy világított, mint a szentjánosbogár mindig irigyelte a brigadérost, aki ha elemében volt, egy mécses fényével pislákolt, de mindannyian elenyésztek az üzemvezető mellett aki homályos szobában még egy hatvanhét wattos égőt is megszégyenített volna. Az igazgatóra már csak szemellenzőn keresztül szabadott nézni. Köztudott, hogy a miniszter a Napnál is fényességesebb, tűznél is tündöklőbb, mint ahogy a ma megboldogult törökök mondták: Ala Ahmed a csillagok ura, a sötétség őrizője, minden homokszem fenséges lepisilője.” (Folytatjuk.) Németh Endre * UálnarotajpmMM} 1979. február 1., csütörtök ■ MAJOLIKA. A Finomkerándipari Művek Alföldi Porcelángyárának hódmezővásárhelyi majolika gyára munkaigényes majolika díszműárut — tálakat, vázákat, tányérokat — készít, nagy részét exportra. A képen: A festőműhely. Hangverseny Mosonmagyaróváron Az Országos Filharmónia mosonmagyaróvári bérleti sorozatának 2. hangversenyén a Győri Filharmonikus Zenekar tagjaiból alakult kamaraegyüttesek adtak változatos, színes műsort A rézfúvós négyest Baross Gábor, a vegyes összetételű szeptettet Németh Géza vezette. A hír önmagában szokványos, a konkrét esemény azonban ennél több: általánosítható gondolatokat ébresztett. Ismeretes, hogy zenekarunk nagyobb része tehetséges fiatalokból áll, és kevés a művész-tanár képesítésűek aránya. A zenekari tagok képzettségi szintjének emelése, művészi ambícióik felkeltése és állandó ébrentartása zenekari kultúránk színvonal növekedésének elengedhetetlen feltétele. Enélkül — a széles repertoár és a sorozatfellépések miatti nagy igénybevételre is figyelemmel — az elszürkülés, a művészi egyéniség feladásának veszélye fenyeget. A veszély elhárításának egyik legjobb példája volt a hétfői koncert. A nagyfokú öntevékenységet — egyben önképzést — igénylő művek előadása az egymásrautaltságnak és egyéni kibontakozásnak olyan szintézisét adta, amely nem a zenekari társasmuzsikálás ellen van, ellenkezőleg éppen azt erősíti. Alapja egy olyan előadói metodikának, amely nem a foglalkozás, hanem a hivatás, egyben a művészi elkötelezettség irányába fejleszti a zenekari tagok egyéni képességeit. Más oldalról az ilyen szintű és rendeltetésű kamaramuzsikálás a közönség számára is hasznos. Mindenféle divattól jól vagy rosszul értelmezett aktualitástól mentesen, az egyetemes zenetörténet olyan jelentős alkotásait hozza felszínre, amelyek nélkül bizonyosan, szegényebbek lennénk. Erre lehetőséget teremt részben a kamaraegyüttesek összetételének viszonylag szabadabb megválasztása, részben pedig az egyéni ízlés, érdeklődés, igény megjeleníthetősége, az újszerűség felmutatásának természetes ösztöne. Magyarországon talán soha nem játszott két mű nyitotta meg a koncertet. Gervaise partitái önmagukban dórhangsoros harmonizálásukkal is — romantizálásra hajlamos fülünknek — újszerűen hatottak, idézve a távoli múltba tekintő polifónikus szerkesztésmód gyermekkorát. Ehhez járult az előadásmód tudatosan választott dinamikai szinttartása, a fúvósnégyes korhoz, stílushoz igazodó játékfelfogása. Régmúlt idők alkalmi zenéjét hozta emberközelbe a madrigálokból és preklasszikus táncokból összeállított toronyzene-blokk is. Tiszta hangképzéssel és a continuókíséret adta lehetőségek hangsúlyformáló szerepének kiaknázásával előadott művek hatása nem maradt el. Az öröm és a tragikumtól mentes szomorúság váltakozó hangulatai, a lendületes tánc és a merengő-hallgató ellentétezett fordulatai a muzsikusok jó érmékét dígérik Baross Gábor kitűnő trombitajátéka meghatározó volt. A sikeres produkció értékét a díszítések jobb kimunkálása, valamint a II. trombita erőteljesebb játéka fokozta volna. A kisegyüttes műsorát Kocsár: Trió rézfúvósokra c. művével zárta. Az ízig-vérig mai, modern hangvételű mű mind zeneiségében, mind pedig technikai megoldásaiban átlagon felüli tudást igényel. Az I. tétel expozíciójának egysíkúságát leszámítva a produkció sikere várakozáson felüli volt, a legnehezebb állások is tisztán, stílusosan szóltak, az egyes tételek hangulati jellegükben jól elkülönültek A mű megszólaltatása segítette a kortárs magyar zene népszerűsítését. A műsor második részében Beethovep Esz-dúr szentéltjét hallottuk. Az ifjús életörömöknek é® fehő*J«a vidámságnak hódoló, divertimento szerkesztésű mű zenei anyaga, érzelmi és hangulati gazdagsága találkozott fiatal muzsikusaink egyéniségével, előadói készségével, ötletgazdagon, jó kedvűen muzsikáltak, igazi „pohummentes” kamarazenét produkáltak. Bár teljesítményük — külön-külön vizsgálva — nem volt egyepértékű, alapvető hibát egyekük sem vétett az együttest vezető Németh Géza henedikátéka technikában és hangzásbeli ráérzésben élvenyszámba ment összességében úgy vélem, hogy jó úton akkor járunk , ha fiatal muzsikusaik törekvéseit, kezdeményezéseit inspiráljuk, felkaroltuk, szerencésük lehetőségeit rendszeresen kutatjuk, tágítjuk. Dr. Kóbor László Klísil FölD— 5