Kisalföld, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-01 / 101. szám
A pártmunka elismerése megbízatását szolgálatnak tekinti A régmúltban „sáros Szergemy, zsúp Agyagos” szólással emlegették a mai Agyagosszergényt. Az egykori jobbágyok és zsellérek utódai modern családi házakban laknak, jól felszerelt iskolájuk, orvosi körzetük, óvodájuk, kultúrházuk, könyvtáruk és egyéb közösségi létesítményeik varrnak. A letűnt világra csupán a közepes adottságú termőtalaj emlékeztet. A sok vihart és még több földesurat megért településen talált végleges otthonra az Esterházyék egykori cselédje, Molnár József, a helyi Győzelem Téez párttitkára és propagandistája. Kiváló propagandista tevékenységéért Lenin születésének 110. évfordulóján a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki. A deresedő hajú, fürge mozgású Molnár József az 57. életévét tapossa. Tisztelői mondják: elévülhetetlen érdemei vannak a faluközösség megváltozott életében. A cselédből lett napszámos sok mindennel próbálkozott önnön és sorstársai felemelkedése érdekében. — A felszabadulás után apám juttatott földjén gazdálkodtam, majd napszámos lettem a vízgazdálkodási társulatnál. A faluhoz tartozó Endrédujmajorba nősültem és az ott működő, külföldi érdekeltségű sertéstenyésztő vállalat raktárosa lettem. Citseriben vettek fel a pártba és akkor választottak meg szakszervezeti titkárnak. A Petőfizi Cukorgyárban ötvenhét elején hetedmagával megalakította a gyári ■ pártalapszervezetet. A következő évben megválasztották Fertőendréd tanácselnökének, majd 1967- ben Agyagosszergény községi pártalapszervezetének titkára lett. — Mindig feszélyezett, hogy hiányosak az ismereteim, de a tanulásra tanácselnök koromban adtam a fejemet. Levelezőn letettem az általános hetedik és nyolcadik osztályát, megszereztem a kertészeti technikusi oklevelet, majd elvégeztem az öthónapos pártiskolát. Annyira belelendültem a tanulásiba, hogy meg sem álltam az ML Esti Egyetem Oklevélig. Mivel pártfunkciót mindig társadalmi megbízatásként vállaltam, gondoltam, nem árt ha szakmailag is képezem magam. Tűzvédelmi előadó képesítést szereztem. Hasznát vettem, mert amikor tizenhárom évvel ezelőtt a termelőszövetkezetbe kerültem, a párttitkári teendők mellett eleinte sok mindennel foglalkoztam. Pár éve személyzeti vezető vagyok. Az agyagosszergényi Győzelem Téesz párttitkára tagja a Fertődi nagyközségi Pártbizottságnak, elnöke a fegyelmi bizottságnak. Harminc éve tanácstag, másfél évtizede munkásőr és 23 éve pártpropagandista. Valamenynyi tisztségében örömét leli, de nem titkolja; a pártszeminárium foglalkozásain különösen jól érzi magát. Azon fáradozik, hogy otthonos légkör kialakításával érdekessé, színessé tegye a hétfő délutáni összejöveteleket és ezáltal felkeltse a hallgatók érdeklődését. — Különböző korú és érdeklődésű az a tizennégy-tizenhat ember akikkel a pártszemináriumon találkozom. Az idei témánk: a gazdaságpolitikai kérdések a mezőgazdaságban. Ez közel áll hozzám és a hallgatósághoz is. Egyébként — szerintem —vonzereje annak a tematikának van, amely jelenünk időszerű kérdéseivel foglalkozik. A propagandista legfontosabb feladatának azt tartom, hogy felkeltse hallgatói érdeklődését. " A szemináriumokon "rövid ismertetőt tartok a tankönyv anyagából, amit kibővítek a pártkiadványokból, a napi sajtóból, a lexikonokból nyert, illetve a termelőszövetkezet gazdálkodásával és a községpolitikával összefüggő ismereteimmel. Külön ügyelek arra, hogy idegen szavakat ne használjak. Nem tagadom, hogy a csaknem két és fél évtized alatt sok sikerélményem volt. Számos hozzászólás, amikor a hallgatók a tankönyvre alapozva egyegy témáról elmondták véleményüket, kifejtették nézetüket, majd kibővítették a napi problémákkal és, a környezetükben tapasztalt kedvező vagy nem tetsző példákkal , kis előadással is felért. Arról nem beszél Molnár József, hogy mennyi idejébe és energiájába telik a tájékozottság megszerzése. Nemcsak szórakozásból hallgatja a rádiót, nézi a televíziót, böngészi az újságokat, a folyóiratokat. Minden alkalmat megragad a párthatározatok, a helyi összefüggések megismerésére, látókörének szélesítésére. Hivatásának érzi a tudat formálását. Ezt az elkötelezettséget ismerték el a magas kitüntetéssel. N. M. A Földes-gyerekek öröksége A borbélynál találkoztam össze Ferivel, tizenegynéhány évvel ezelőtti iskolatársammal. Sokan voltak, s amíg ránk került a sor, beszélgettünk. Munkánkról, fociról, közös ismerősekről. Aztán — nem is tudom minek a kapcsán — Feri a szüleiről, testvéreiről kezdett beszélni. A számomra egyébként ismeretlen emberekről. És olyan melegséggel, amely manapság a Anditeknél egyáltalán nem megszokott... Akkortól fejeződött be a pártkongresszus, és még nagyon a fülemben csengett a családról ott elhangzott néhány szép gondolat. Mire ránk került a sor, már megegyeztem Ferivel, hogy összehoz a család néhány tagjával. Nos, így kerültem Földesekhez. Földesék a „Puntigámon túl” laknak — a győriek ismerik e helyhatározó izét, onnan számítva már ugyancsak kifelé jár az ember a városból. Kőhajításnyira a Rábcától, az Áchim András utcából indult el hajnalonként sok-sok éven át Földes Ernő a vagongyári kovácsüzembe, és Földes Ernőné a Gardénia,ba szőni. Aztán a gyerekek, sorban mind az öt, iskolába, egyetemre. Saját életük felé A szülői ház egy hátsó helyiségében — nyilván a kedvenc tartózkodási helyük — várt a Földes család egy része. Az alaposabb bemutatkozáson már az egyik belső szobában esünk át. A házigazda Földes Ernő, aki 1974 végén ment nyugdíjba, mint a vagongyári kovácsüzem tmk-s művezetője, felesége, aki 26 évet töltött el a Csipkefüggönygyárban. Aztán „nagysága szerint” a fiúk: a 38 éves Ernő — a vagongyár fejlesztési csoportvezetője, gépészmérnök. Dezső — a győri Közúti Igazgatóságon autószerelő csoportvezető és vele a felesége, aki az élelmiszerkisskernél gépkönyvelő. Ferenc — a baromfiipari export-tranzit hűtőház vezetője, gépészmérnök. ..Igazoltan volt távol Jenő, gimnáziumi végzettséggel vagongyári tmk-lakatos (délutános műszakon volt) és Etelka, aki a rábaújfalui téeszben növénytermesztő agronómusmunkája miatt nem tudott hazajönni.). ♦ 4 ♦ — Amikor összejövünk, a hét unokával együtt tizenkilencen vagyunk — mondja büszkén Ernő bácsi. És, mint hallom, sűrűn öszsze is jönnek a szülői háznál, pedig hárman Adyvárosban laknak. Jenő a szomszédos Bokréta utcában építkezett, Etelka a férjével Rábaújfalun él. — Ilyenkor aztán hoznak is, visznek is. Vinni azt viszik, amit csak én tudok sütni — mosolyog Etelka néni. — Milyenek voltak a Földes-gyerekek, amikor kicsik voltak? — érdeklődöm. — Igen jók. Nem kellett noszogatni őket a tanulásra, a fiúk is szívesen mosogattak takarítottak, bátran engedhettük őket bárhová. Meg lehetett bízni bennük — vallják egybehangzóan a szülők — Ezt a családi légkört kapták örökségül, hiszen öt gyerek mellett sok másra nem is jutott volna — egészíti ki a családfő. És mindenki bólint rá. Jutott viszont az örökségből sok másféle, írogatom a „leltárt”. — Mindegyik gyerek az itthoni levegővel szívta magába: ha valami munka van, azt meg kell csinálni, méghozzá rendesen — mondja a családfő. — S ez már a tanulásukra is érvényes volt. Számba próbáljuk venni a munkáért kapott elismeréseket. Az apa Munka Érdemrendjét Dezső már „leutánozta”. Kiváló dolgozói címekből számos van Ernő bácsinak — de már a fiúknak, menyeknek is. Pontosan összegezni felesleges lett volna. A gondolkodásmód nemcsak a munkában öröklődött Földeséknél. Az apa 1945 óta párttag. Ernő 1968 óta ő alapszervezeti titkár is. Dezső pártvezetőségi tag, meg SZB- tag. A párttag Ferenc és Etelka, aki már az óvári egyetem negyedéves kitüntetett hallgatójaként kiérdemelte a tagfelvételét. * ♦ ♦ Jól érzem magam Földesék körében. Évődve folyik a szó. Félmondatokból értik egymást. Nem csoda, hogy szívesen összejárnak, segítik az éppen rászorulót, legutóbb az „öcsköst” (Jenőt) a házépítésben. Az unokákat mindig tárt karokkal várják az Áchim utcában, miként a szülőket is Adyvárosban. Búcsúzáskor mindig megcsókolják egymást a szülők de még a fiúk is. Pedig — mint már tudjuk — igen gyakran találkoznak ... Csiszka Antal 1980. május 1., csütörtök Ceruzavázlatok egy munkás arcképéhez Teremtő daccal és reménységgel A motor erősebben kezd berregni, elindul a busz Szemlélődöm egy ideig a megállóban, végiggondolok pár dolgot, azt is: mire vágyik Kiss Sándor? Innen a kanyarból látszika cementsiló, rézsűt esik rá a kései fény. Előttem vagy százötven méterre a győri házgyár. Sapkájához bök a portás, biccent. Az udvar olyan, amilyennek elképzeltem. A hatalmas betonelemek alól hirtelen elszáll a föld, mégse maradnak árvák a panetek, a daru újra lefelé ereszti a falakat, nehezednek a tehertől a szállítókocsik, megfordulnak, messzire mennek. Valaki, a lapos mellkasú, nagy ádámcsutkájú férfi nem szaporítja a szót. Mutatja: ott a bejárat, aztán jobbra kell kanyarodni, arra az üzemfenntartás. A vacsoraidő fél hattól háromnegyedig tart, abbamarad a munka, szusszannak a hálóhegesztők, a hajlítók, a billenőpadok, a keverők, a gőzölő kádak. Darukezelők, segédmunkások szólnak a délután történtekről, hallatszik a hangjuk, a kérdésekre a lassú válasz valahonnét a vasas hajóból. ♦ 44 Kiss Sándor a műkőüzemből érkezik, mondja, a szalagfűrészt csinálták a gyerekek, csapágyat cseréltek, azon voltak, mielőbb végezzenek. Kell a faanyag a sablonokhoz. A szokást, hogy egyik a másikért legyen, otthonról hozták magukkal. Az üzemfenntartáson két műszakban hatvanan dolgoznak, a régiek közül Szollár István, Csóka József, Andorka Tibor Szalóki Jenő. Varga János, még lehetne sorolni a többieket, Altrichter Miklóst, Fülöp Jánost, Horváth Jóskát, mondani a lakatosok, az esztergályosok, a villanyszerelők nevét. — „Nagy ember lettél, Sándor! A Központi Bizottság tagja. — Múlt héten százhetvenkettő centi voltam, annyi vagyok hétfőn, csütörtökön, szombaton, meg a kimaradt napokon. Nem leszek több a jövő héten sem.” Tudják a társak: ez a teljes igazság. A Győr megyei Állami Építőipari Vállalat művezetője ugyanaz, aki volt. Csak a küszöb kopik Remélem, adatik elő másokért tenni, bizakodni. Az emlékezet apró eseményeket hív elő az időből. A lakatos szakmát 1968- ban már ezen a helyen gyakorolta. Vall gyárvárosi gyerekkoráról, a szeszgyár, az Elektromos-pálya környékéről, az Iparcsatornáról (akkor még lehetett fürödni benne), a jancsifalui évekről, mondva, ez nem egyedül az ő világa, hanem azoké is, akik ezerkilencszáznegyvenkettő ,telén-tavaszán születtek. Kétéves, amikor hullatni kezdték vakolatukat a házak, a legvékonyabb hangok fölé dübörögtek a repülőgépek, bombatölcséres lett Győr. 4 4 4 — Hárman voltunk testvérek, három fiú, egyik Budapesten tanul, másik a Finom- mechanikai Vállalatnál dolgozik. Anyám Tatabányán született, apám barbácsi, Győrben töltötte a katonaidőt, az anyám cselédlány volt, összekerültek. Az első gyerek vagyok a családban, a legidősebb, harmincnyolc esztendős. Senleint a vagongyárban dolgoztak, anyám, ha jól emlékszem, a Vöröskereszt első titkára lett, később nőfelelős. Az apám pártalapszervezeti titkár volt. Nyugdíjasok. Sokat dolgoztak a mozgalomban, dolgoznak ma is az emberekért, a közösségért. Belém ivódott a másokért élés. Visszafutnak a csarnokba a hangok: a ponthegesztő gépé, a vasvágóé, a rázópadé. Elöljáróban Kiss Sándorral. 1972-ben kiváló dolgozó, 1974-ben szakszervezti munkájáért kap oklevelet, esztendőre rá kiváló újító. Tizen-, két éve tagja a pártnak, márciustól tevékenykedik a.megyei párt-végrehajtó bizottságban. ML Esti Egyetee■met végzett, szakosítóra jár, június, 13-én. Antal napján, pénteken államvizsgázik a magyar munkásmozgalom történetéből. „Kilenc és fél évet dolgoztam a Vagongyárban, a híd II. gyáregységbe kerültem, a daruszerelő csoportba. Sokat ténykedtünk a KISZ-ben: vasat gyűjtöttünk, terepet rendeztünk, politikai vitaköröket tartottunk, kirándultunk százfelé. Elvégeztem a gépipari technikumot, felét nappalin, felét estin. Az építőiparban tizenkét éve dolgozom, augusztus 3-án lesz pontosan annyi. Az asszony azt mondta: ..Te tudod mit csinálsz.” 1964-ben nősültem, két családom van: Zsolti tizenöt éves. Kati kilenc. A fiú autószerelő akar lenni, vagy élsportoló. Szerettem volna, ha az építőipari szakközépiskolába megy. Nem ment.” —. Gyerekkoromból szívesen emlékszem a május 1-i felvonulásokra. Apámék vittek bennünket. Sanyi bácsi, a bűvész óriás-kerékpáron ült, az ostyagyáriak szórták a csokoládét. Kiskúton forgott a körhinta, akkoriban még hajtani kellett, sokat tekertük, egyet mehettünk. Ma„iálisoztak a munkások, virsli mellett, sör mellett. Együtt ünnepeltek. A szülők arra tanították: őszinte legyen. A munkát, amit rábíznak, amit vállal, becsülettel végezze. — Nem rejtem véka alá a véleményemet! Fölfele se, lefele se. Ha hibázok, beismerem. Amit egyszer kigondolok, helyesnek tartok, abból nehezen engedek. Otthon keveset vagyok, néha zsáborog a feleségem. A pártkongreszszus: megtiszteltetés volt, hogy részt vehettem a tanácskozáson, abból a különös érzésből meg, hogy a Központi Bizottság tagjának választottak, nagysokára ocsúdtam föl. Az apám a meghatottságról szólni nem tudott, szorította a kezemet. Az anyám szeme tele volt könnyes, sírt. Keresem Kiss Sándor életének sajátos vízjeleit. Mindig ugyanazokat találom: a szülőktől örökölteket. Szólongatom a Jedlik Ányos és a Kandó Kálmán szocialista brigád férfijait, mondják, sok dolog kínálkozik felemlegetésre vele kapcsolatban: a kispályás mécsesek, a társadalmi munkák (a napokban G.vörös barátra mennek, az úttörőtáborba), a családi összejövetelek éppúgy, mint a munkavédelmi jellegű brigádújítások, a szocialista brigádklub foglalkozásai, a közös kirándulások, az egymást segítő kalákák, legutóbb egyikük nicki vityillójának alapozása. — Nagy ember lettél! — Százhetvenkettő centi vagyok, nem leszek több holnap se. 4 4 4 ..Rengeteget töprengek. Azt például nehezen tudom fölfogni, nem is, miért hagyták ki a vállalatunknál a szocialista brigádokból a közvetlen termelésirányítókat? Mereven fogták meg ezt a kérdést.” Mire vágyik Kiss Sándor? — Tervek állandóan vannak. Minél jobban elvégezni a munkát, és többet tenni. Sikeresen vizsgázni júniusban. Aztán foglalkozhat, hogyan lehetne a szocialista brigádmozgalmat hajtóerőként jobban hasznosítani, hogyan lehetne közösen formálni egymást. Teremtő daccal és reménységgel. A nyílt, az őszinte beszédet szereti, a korrekt embereket. Szentivánon kétszáz öl homokdombja van, az őszön ásni kezdett rajta egy kutat, csákányt, lapátot fogott, három és fél gyűrű már a földben, egy gyűrű víz van. Kettőt akar. „Az apám — szikár, magas ember — mostanában citerákat készít. A lányomék voltak nála, kilenc gyerek az osztályból, tanítgatja őket muzsikálni. Máskor meg eljátszogat, ami kedvére való. Régi katonanótákat pönget ki.” 4 4 4 A betonelemek alól hirtelen elszáll a napfény. Fönt, a daruk csőrében csillagokhoz igazítva járnak a házfalak. Joó József Fotó: Szűk Ödön HIJAIFÖLD 3