Kisalföld, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

A pártmunka elismerése megbízatását szolgálatnak tekinti A régmúltban „sáros Szer­­gemy, zsúp Agyagos” szólással emlegették a mai Agyagos­­sz­ergényt. Az egykori jobbá­gyok és zsellérek utódai mo­dern családi házakban lak­nak, jól felszerelt iskolájuk, orvosi körzetük, óvodájuk, kult­úrházuk, könyvtáruk és egyéb közösségi létesítménye­ik varrnak. A letűnt világra c­supán a közepes adottságú termőtalaj emlékeztet. A sok vihart és még több földesurat megért településen talált vég­leges otthonra az Esterházy­­é­k egykori cselédje, Molnár József, a helyi Győzelem Té­­e­z párttitkára és propagan­distája. Kiváló propagandis­ta tevékenységéért Lenin születésének 110. évforduló­ján a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki. A deresedő hajú, fürge mozgású Molnár József az 57. életévét tapossa. Tisztelői mondják: elévülhetetlen ér­demei vannak a faluközösség megváltozott életében. A cse­lédből lett napszámos sok mindennel próbálkozott önnön és sorstársai felemelkedése érd­ekében. — A felszabadulás után apám juttatott földjén gaz­dálkodtam, majd napszámos lettem a vízgazdálkodási tár­sulatnál. A faluhoz tartozó Endrédujmajorba nősültem és az ott működő, külföldi érdekeltségű sertéstenyésztő vállalat raktárosa lettem. Cit­s­eriben vettek fel a pártba és akkor választottak meg szak­szervezeti titkárnak. A Pető­fi­­zi Cukorgyárban ötvenhét elején hetedmagával megala­kította a gyári ■ pártalapszer­­v­ezetet. A következő évben megválasztották Fertőendréd tanácselnökének, majd 1967- b­en Agyagosszergény közsé­gi pártalapszervezetének tit­kára lett. — Mindig feszélyezett, hogy hiányosak az ismereteim, de a tanulásra tanácselnök ko­romban adtam a fejemet. Le­velezőn letettem az általá­nos hetedik és nyolcadik osz­tályát, megszereztem a ker­tészeti technikusi oklevelet, majd elvégeztem az öthóna­pos pártiskolát. Annyira bele­lendültem a tanulásiba, hogy meg sem álltam az ML Esti Egyetem Oklevélig. Mivel pártfunkciót mindig társadal­mi megbízatásként vállaltam, gondoltam, nem árt ha szak­mailag is képezem magam. Tűzvédelmi előadó képesítést szereztem. Hasznát vettem, mert amikor tizenhárom év­vel ezelőtt a termelőszövet­kezetbe kerültem, a párttit­kári teendők mellett eleinte sok mindennel foglalkoztam. Pár éve személyzeti vezető vagyok. Az agyagosszergényi Győ­zelem Téesz párttitkára tag­ja a Fertődi nagyközségi Pártbizottságnak, elnöke a fegyelmi bizottságnak. Har­minc éve tanácstag, másfél évtizede munkásőr és 23 éve pártp­ropagandista. Valameny­­nyi tisztségében örömét leli, de nem titkolja; a pártsze­­minárium­ foglalkozásain kü­lönösen jól érzi magát. Azon fáradozik, hogy otthonos lég­kör kialakításával érdekessé, színessé tegye a hétfő délu­táni összejöveteleket és ez­által felkeltse a hallgatók ér­deklődését. — Különböző korú és ér­deklődésű az a tizennégy-ti­­zenhat ember akikkel a párt­szemináriumon találkozom. Az idei témánk: a gazdaság­politikai kérdések a mezőgaz­daságban. Ez közel áll hoz­zám és a hallgatósághoz is. Egyébként — szerintem —­­vonzereje annak a tematiká­nak van, amely jelenünk idő­szerű kérdéseivel foglalkozik. A propagandista legfontosabb feladatának azt tartom, hogy felkeltse hallgatói érdeklődé­sét. " A szemináriumokon "rö­vid ismertetőt tartok a tan­könyv anyagából, amit kibő­­vítek a pártkiadványokból, a napi sajtóból, a lexikonokból nyert, illetve a termelőszövet­kezet gazdálkodásával és a községpolitikával összefüggő ismereteimmel. Külön ügye­lek arra, hogy idegen szava­kat ne használjak. Nem taga­dom, hogy a csaknem két és fél évtized alatt sok sikerél­ményem volt. Számos hozzá­szólás, amikor a hallgatók a tankönyvre alapozva egy­­egy témáról elmondták vé­leményüket, kifejtették néze­tüket, majd kibővítették a na­pi problémákkal és, a környe­zetükben tapasztalt kedvező vagy nem tetsző példákkal , kis előadással is felért. Arról nem beszél Molnár József, hogy mennyi idejébe és energiájába telik a tájé­kozottság megszerzése. Nem­csak szórakozásból hallgatja a rádiót, nézi a televíziót, böngészi az újságokat, a fo­lyóiratokat. Minden alkalmat megragad a párthatározatok, a helyi összefüggések megis­merésére, látókörének széle­sítésére. Hivatásának érzi a tudat formálását. Ezt az el­kötelezettséget ismerték el a magas kitüntetéssel. N. M. A Földes-gyerekek öröksége A borbélynál találkoztam össze Ferivel, tizenegynéhány év­vel ezelőtti iskolatársammal. Sokan voltak, s amíg ránk ke­rült a sor, beszélgettünk. Munkánkról, fociról, közös ismerő­sekről. Aztán — nem is tudom minek a kapcsán — Feri a szüleiről, testvéreiről kezdett beszélni. A számomra egyébként i­smeretlen emberekről. És olyan melegséggel, amely manapság a Anditeknél egyáltalán nem megszokott... Akkortól fejeződött be a pártkongresszus, és még nagyon a fülemben csengett a családról ott elhangzott néhány szép gondolat. Mire ránk került a sor, már megegyeztem Ferivel, hogy összehoz a család néhány tagjával. Nos, így kerültem Föl­desekhez. Földesék a „Puntigámon túl” laknak — a győriek is­merik e helyhatározó izét, onnan számítva már ugyan­csak kifelé jár az ember a vá­rosból. Kőhajításnyira a Ráb­cától, az Áchim András utcá­ból indult el hajnalonként sok-sok éven át Földes Ernő a­ vagongyári kovácsüzembe, és Földes Ernőné a Gardénia,­ba szőni. Aztán a gyerekek, sorban mind az öt, iskolába, egyetemre. Saját életük felé A szülői ház egy hátsó he­lyiségében — nyilván a ked­venc tartózkodási helyük — várt a Földes család egy ré­sze. Az alaposabb bemutatko­záson már az egyik belső szo­b­ában esünk át. A házigazda Földes Ernő, aki 1974 végén ment nyugdíjba, mint a va­gongyári kovácsüzem tmk-s művezetője, felesége, aki 26 évet töltött el a Csipkefüg­gönygyárban. Aztán „nagyság­a szerint” a fiúk: a 38 éves Er­nő — a vagongyár fejleszté­si csoportvezetője, gépész­­mérnök. Dezső — a győri Közúti Igazgatóságon autósze­relő csoportvezető és vele a felesége, aki az élelmiszer­­kisskernél gépkönyvelő. Fe­renc — a baromfiipari ex­­port-tranzit hűtőház vezetője, gépészmérnök. ..Igazoltan­ volt távol Jenő, gimnáziumi végzettséggel vagongyári tmk-lakatos (délutános mű­szakon volt) és Etelka, aki a rábaújfalui téeszben növény­­termesztő agronómus­­mun­kája miatt nem tudott haza­jönni.). ♦ 4 ♦ — Amikor összejövünk, a hét unokával együtt tizenki­lencen vagyunk — mondja büszkén Ernő bácsi. És, mint hallom, sűrűn ösz­­sze is jönnek a szülői háznál, pedig hárman Adyvárosban laknak. Jenő a szomszédos Bokréta utcában építkezett, Etelka a férjével Rábaújfalun él. — Ilyenkor­­ aztán hoznak is, visznek is. Vinni azt viszik, amit csak én tudok sütni — mosolyog Etelka néni. — Milyenek voltak a Föl­des-gyerekek, amikor kicsik voltak? — érdeklődöm. — Igen jók. Nem kellett noszogatni őket a tanulásra, a fiúk is szívesen mosogattak takarítottak, bátran enged­hettük őket bárhová. Meg le­hetett bízni bennük — vall­ják egybehangzóan a szülők — Ezt a családi légkört kapták örökségül, hiszen öt gyerek mellett sok másra nem is jutott volna — egészí­ti ki a családfő. És mindenki bólint rá. Jutott viszont az örökség­ből sok másféle, írogatom a „leltárt”. — Mindegyik gyerek az itthoni levegővel szívta ma­gába: ha valami munka van, azt meg kell csinálni, még­hozzá rendesen — mondja a családfő. — S ez már a tanu­lásukra is érvényes volt. Számba próbáljuk venni a munkáért kapott elismerése­ket. Az apa Munka Érdem­rendjét Dezső már „leutánoz­ta”. Kiváló dolgozói címekből számos van Ernő bácsinak — de már a fiúknak, menyek­nek is. Pontosan összegezni felesleges lett volna. A gondolkodásmód nem­csak a munkában öröklődött Földeséknél. Az apa 1945 óta párttag. Ernő 1968 óta­ ő alapszervezeti titkár is. Dezső párt­vezetőségi tag, meg SZB- tag. A párttag Ferenc és Etelka, aki már az óvári egyetem ne­gyedéves kitüntetett hallgató­­jaként kiérdemelte a tagfel­vételét. * ♦ ♦ Jól érzem magam Földesék körében. Évődve folyik a szó. Félmondatokból értik egy­mást. Nem csoda, hogy szíve­sen összejárnak, segítik az éppen rászorulót, legutóbb az „öcsköst” (Jenőt) a házépítés­ben. Az unokákat mindig tárt karokkal várják az Áchim utcában, miként a szülőket is Adyvárosban. Búcsúzáskor mindig meg­csókolják egymást a szülők de még a fiúk is. Pedig — mint már tudjuk — igen gyakran találkoznak ... Csiszka Antal 1980.­ május 1., csütörtök Ceruzavázlatok egy munkás arcképéhez Teremtő daccal és reménységgel A motor erősebben kezd berregni, elindul a busz Szemlélődöm egy ideig a megállóban, végiggondolok pár dolgot, azt is: mire vá­gyik Kiss Sándor? Innen a kanyarból látszik­­a cementsiló, rézsűt esik rá a kései fény. Előttem vagy százötven méterre a győri házgyár. Sapkájához bök a portás, biccent. Az udvar olyan, amilyennek elképzel­tem. A hatalmas betonelemek alól hirtelen elszáll a föld, mégse maradnak árvák a pa­­netek, a daru újra lefelé ereszti a falakat, nehezednek a tehertől a szállítókocsik, megfordulnak, messzire men­nek. Valaki, a lapos mellka­­sú, nagy ádámcsutkájú férfi nem szaporítja a szót. Mutat­ja: ott a bejárat, aztán jobb­ra kell kanyarodni, arra az üzemfenntartás. A vacsoraidő fél hattól há­romnegyedig tart, abbama­rad a munka, szusszannak a hálóhegesztők, a hajlítók, a billenőpadok, a keverők, a gőzölő kádak. Darukezelők, segédmunkások szólnak a délután történtekről, hallat­szik a hangjuk, a kérdések­re a lassú válasz valahonnét a vasas­ hajóból. ♦ 4­4 Kiss Sándor a műkőüzem­ből érkezik, mondja, a sza­lagfűrészt csinálták a gyere­kek, csapágyat cseréltek, azon voltak, mielőbb végez­zenek. Kell a faanyag a sab­lonokhoz. A szokást, hogy egyik a másikért legyen, ott­honról hozták magukkal. Az üzemfenntartáson két mű­szakban hatvanan dolgoznak, a régiek közül Szollár István, Csóka József, Andorka Tibor Szalóki Jenő. Varga János, még lehetne sorolni a többi­eket, Altrichter Miklóst, Fü­­löp Jánost, Horváth Jóskát, mondani a lakatosok, az esz­tergályosok, a villanyszerelők nevét. — „Nagy ember lettél, Sán­dor! A Központi Bizottság tagja. — Múlt héten százhetven­kettő centi voltam, annyi va­gyok hétfőn, csütörtökön, szombaton, meg a kimaradt napokon. Nem leszek több a jövő héten sem.” Tudják a társak: ez a tel­jes igazság. A Győr megyei Állami Építőipari Vállalat művezetője ugyanaz, aki volt.­­ Csak a küszöb kopik Remélem, adatik elő mások­ért tenni, bizakodni. Az emlékezet apró esemé­nyeket hív elő az időből. A lakatos szakmát 1968- ban már ezen a helyen gya­korolta. Vall gyárvárosi gye­rekkoráról, a szeszgyár, az Elektromos-pálya környéké­ről, az Iparcsatornáról (ak­kor még lehetett fürödni ben­ne), a jancsifalui évekről, mondva, ez nem egyedül az ő világa, hanem azoké is, akik ezerkilencszáznegyven­­kettő ,telén-tavaszán szület­tek. Kétéves, amikor hullat­ni kezdték vakolatukat a há­zak, a legvékonyabb hangok fölé dübörögtek a repülőgé­pek, bombatölcséres lett Győr. 4 4 4 — Hárman voltunk testvé­rek, három fiú, egyik Buda­pesten tanul, másik a Finom-­­ mechanikai Vállalatnál dol­gozik. Anyám Tatabányán született, apám barbácsi, Győrben töltötte a katona­időt, az anyám cselédlány volt, összekerültek. Az első gyerek vagyok a családban, a legidősebb, harmincnyolc esztendős. Senleint a vagon­gyárban dolgoztak, anyám, ha jól emlékszem, a Vörös­kereszt első titkára lett, ké­sőbb nőfelelős. Az apám pártalapszervezeti titkár volt. Nyugdíjasok. Sokat dolgoz­tak a mozgalomban, dolgoz­nak ma is az emberekért, a közösségért. Belém ivódott a másokért élés. Visszafutnak a csarnokba a hangok: a ponthegesztő gépé, a vasvágóé, a rázópadé. Elöljáróban Kiss Sándor­ral. 1972-ben kiváló dolgozó, 1974-ben szakszervez­ti mun­kájáért kap oklevelet, eszten­dőre rá kiváló újító. Tizen-, két éve tagja a pártnak, márciustól tevékenykedik a­­.megyei párt-végrehajtó bi­zottságban. ML Esti Egyetee­­■­met végzett, szakosítóra jár, június, 13-én. Antal napján, pénteken államvizsgázik a magyar munkásmozgalom történetéből. „Kilenc és fél évet dolgoz­tam a Vagongyárban, a híd II. gyáregységbe kerültem, a daruszerelő csoportba. Sokat ténykedtünk a KISZ-ben: va­sat gyűjtöttünk, terepet ren­deztünk, politikai vitakörö­ket tartottunk, kirándultunk százfelé. Elvégeztem a gép­ipari technikumot, felét nap­palin, felét estin. Az építő­iparban tizenkét­ éve dolgo­­­­zom, augusztus 3-án lesz pontosan annyi. Az asszony azt mondta: ..Te tudod mit csinálsz.” 1964-ben nősültem, két családom van: Zsolti ti­zenöt éves. Kati kilenc. A fiú autószerelő akar lenni, vagy élsportoló. Szerettem volna, ha az építőipari szakközépis­kolába megy. Nem ment.” —. Gyerekkoromból szíve­sen emlékszem a május 1-i felvonulásokra. Apámék vit­tek bennünket. Sanyi bácsi, a bűvész óriás-kerékpáron ült, az ostyagyáriak szórták a csokoládét. Kiskúton for­gott a körhinta, akkoriban még hajtani kellett, sokat te­kertük, egyet mehettünk. Ma­­„iálisoztak a munkások, virs­li mellett, sör mellett. Együtt ünnepeltek. A szülők arra tanították: őszinte legyen. A munkát, amit rábíznak, amit vállal, becsülettel végezze. — Nem rejtem véka alá a véleményemet! Fölfele se, le­fele se. Ha hibázok, beisme­rem. Amit egyszer kigondo­lok, helyesnek tartok, abból nehezen engedek. Otthon ke­veset vagyok, néha zsáborog a feleségem. A pártkongresz­­szus: megtiszteltetés volt, hogy részt vehettem a ta­nácskozáson, abból a külö­nös érzésből meg, hogy a Központi Bizottság tagjának választottak, nagysokára ocsúdtam föl. Az apám a meghatottságról szólni nem tudott, szorította a kezemet. Az anyám szeme tele volt könnyes, sírt. Keresem Kiss Sándor éle­tének sajátos vízjeleit. Min­dig ugyanazokat találom: a szülőktől örökölteket. Szólongatom a Jedlik Ányos és­­ a Kandó Kálmán szocialista brigád férfijait, mondják, sok dolog kínálko­zik felemlegetésre vele kap­csolatban: a kispályás­ mécs­esek, a társadalmi munkák (a napokban G.vörös barátra mennek, az úttörőtáborba), a családi összejövetelek épp­­ú­­gy, mint a munkavédelmi jellegű brigádújítások, a szo­cialista brigádklub foglalko­zásai, a közös kirándulások, az egymást segítő kalákák, legutóbb egyikük nicki vi­­tyillójának alapozása. — Nagy ember lettél! — Százhetvenkettő centi vagyok, nem leszek több hol­nap se. 4 4 4­ ..Rengeteget töprengek. Azt például nehezen tudom föl­fogni, nem is, miért hagyták ki a vállalatunknál a szocia­lista brigádokból a közvet­len termelésirányítókat? Me­reven fogták meg ezt a kér­dést.” Mire vágyik Kiss Sándor? — Tervek állandóan van­nak. Minél jobban elvégezni a munkát, és többet tenni. Sikeresen vizsgázni júniusban. Aztán foglalkozhat, hogyan lehetne a szocialista brigád­mozgalmat hajtóerőként job­ban hasznosítani, hogyan le­hetne közösen formálni egy­­mást. Teremtő daccal és re­ménységgel. A nyílt, az őszinte beszé­det szereti, a korrekt embe­reket. Szentivánon kétszáz öl homokdombja van, az őszön ásni kezdett rajta­ egy kutat, csákányt, lapátot fogott, há­rom és fél gyűrű már a föld­ben, egy gyűrű víz van. Ket­tőt akar. „Az apám — szikár, ma­gas ember — mostanában ci­­terákat készít. A lányomék voltak nála, kilenc gyerek az osztályból, tanítgatja őket muzsikálni. Máskor meg el­­játszogat, ami kedvére való. Régi katonanótákat pönget ki.” 4 4 4 A betonelemek alól hirte­len elszáll a napfény. Fönt, a daruk csőrében csillagok­hoz igazítva járnak a házfa­lak. Joó József Fotó: Szűk Ödön ­HIJAIFÖLD 3

Next