Kisalföld, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-01 / 179. szám

Elvárások, követelmények általános iskolából középiskolába Az általános iskolát elvég­­zett fiatalok túlnyomó több­sége tovább tanul valamilyen középfokú iskolában, szak­munkásképzőben, szakközép­­iskolában vagy gimnázium­ban. A középfokú iskolák ne­velési céljai ugyanazok, mint az általános iskoláé. Tanter­vi anyaguk azonban a külön­féle iskolatípusoknak megfe­lelően más és más, egyúttal több és nehezebb is. Egyebek mellett ez is oka az alapfokú általános iskolából a közép­fokú iskolákba való átmenet nehézségeinek. Az elmúlt évtizedekben időnként heves viták zajlot­tak a pedagógusok körében, a szaksajtóban és a társadal­mi közvéleményben az átme­neti nehézségek megszünteté­sének vagy legalábbis csök­kentésének lehetőségeiről és módszereiről. Aztán egyéb gondok miatt a viták egy időre elcsöndesedtek, majd újra fellángoltak. Mostaná­ban a pedagógiai szakiroda­­lom megint ritkábban foglal­kozik ezzel a sokakat érintő kérdéssel, mint például a hatvanas és a hetvenes évek­ben. Pedig a téma ma is idő­szerű. Az 1972. évi oktatás­­politikai párthatározat nyo­mán napjainkban megvaló­suló oktatási-nevelési reform teszi azzá. Aki ugyanis figye­lemmel kíséri a pedagógiai sajtót, főképp az­ új oktatási­nevelési dokumentumokkal (például a tantervekkel, tan­könyvekkel stb.) kapcsolatos írásokat, meggyőződhet róla, hogy az átmenet pedagógiai gondjairól alig esik szó ben­nük. Ez azonban nem azért van így, mert az új doku­mentumok automatikusan megszüntetik őket. Az átme­net nehézségeivel ma is meg kell küzdeniük a középisko­lák első osztályosainak. Nem kisebb az általános iskolai és a középiskolai­ tanárok fele­lőssége sem. A nehézségek okai nagyjá­ból ma is ugyanazok mint régebben. (Úgy látszik, hogy valamilyen formában még sokáig ,,újratermelődnek”). Elsősorban ma is az iskola­­fokozatok tantervi és tan­könyvi anyaga közötti termé­szetes mennyiségi és minősé­gi különbségekre kell figyel­niük mind az általános isko­lai, mind a középiskolai ta­nároknak. Nem kevésbé je­lentősek az oktatási-nevelési módszerek közötti különbsé­gek sem. Az általános iskola felsőbb osztályaiban, főkép­pen a 7—8. osztályban, a ta­nári módszereknek egyre in­kább közelíteniük kell a kö­zépiskolai tanári módszerek­hez. Kevesebb „játékossá­got”, mind több önállóságot és felelősségtudatot a felső tagozatba! Az ésszerű köve­telések, a magasabb tanul­mányi színvonalra és nevelt­­ségi fokra, való ösztönzés nem terheli túl a 13—14 éve­seket, akár a „keményebb”, de — természetesen — reális osztályozás, értékelés sem. Az sem helyes, ha az önálló gon-' dolkodásra, kreativitásra és feladatmegoldásra nevelés é­gisze alatt nem kap megfe­lelő megbecsülést a „lexiká­lis” ismeretanyag és az emlé-' kezeti tudás. Nem helyes egyes általános iskolai taná­roknak a középiskola iránti szorongást, félelmet keltő megjegyzése sem, elítélendő a gyerekek riogatása. (Példá­ul: — Jobb lesz, ha meg sem próbálod, nem fogod bírni a követelményeket, ez meg az a tanár már az elején ki fog buktatni stb., stb.) Az általános iskola, gya­korta túlságosan elnéző érté­kelési-osztályozási rendszeré­vel pillanatnyilag látványos eredményeket érhet el még a hátrányos helyzetű tanulók „felzárkóztatásában” is. (Lásd — például — a „bu­kásmentes iskola” elvileg he­lyes, de ma még megalapo­zatlan bevitelét a közvéle­ménybe és a pedagógiai gya­korlatba!). Később azonban bumerángként csap vissza épp azokra, akiken segíteni akar. A hátrányos helyzetet nem szabad látszat megoldá­sokkal „megszüntetni”. Van­nak ehhez ma már megbíz­ható módszerek, bár csodákat művelni ezekkel sem lehet, az iskola sem mindenható. Helytelen a továbbtanulók pedagógiai jellemzésének „lakkozása” is. Ha a gyerek valóban alkalmatlan a közép­iskolai továbbtanulásra (mert nyolc év alatt azért ez meg­állapítható!), okos pályairá­nyítással kell erről őt és a szüleit meggyőzni. A középiskola első osztá­lyaiban tanítók nem szállít­hatják lejjebb a követel­ményszintet. A tanárok arra törekednek, hogy — egyebek mellett — pedagógiai pszi­chológiai (oktatás-lélektani, fejlődés- és neveléslélektani stb.) felkészültséggel, korsze­rűbb tanár-diák viszonnyal is olyan „légkört” tudjanak te­remteni maguk körül, ami­lyenben az általános iskolá­ból jött, gátlásokkal teli gye­rekek hamarosan megérzik hogy, a nagyobb szigor, a magasabb követelmények­ nem ellenük, hanem értük van­nak. Egyre ritkább jelenség mégis érdemes megemlíteni, hogy egyes középiskolai taná­rok már a legelső órákon el­csüggesztik és „beskatulyáz­zák’’ a gyerekeket. Nem szük­séges közölniük, hogy ez nem kötelező iskola, legjobb lesz mielőbbi kiiratkozni. És ha a tanuló ismeretei hézagosak, nem kell mindjárt elriaszta­ni, hogy „te itt úgyis meg­buksz”! Kétségtelen az álta­lános iskolák színvonalbeli különbsége (is). Mégsem he­lyeselhető a tanuló volt isko­lájának, tehát tanárainak le­kicsinylése. A legtöbb gyerek megvál­tozik a középiskolában, fej­lődik, okosabb lesz. Ez a ter­mészetes. Ezért nem helyes, ha némely szülők levonják a következtetést: — Persze, mert az általánosban nem tudtak bánni vele. Jó tudni azonban, hogy az átmeneti nehézségek leküzdésében a legtöbbet a gyerek tehet ön­magáért! A „gyorsuló idő” és a technikai-tudományos for­radalom korában is a kitartó tanulás és a vasszorgalom árán juthat csak előbbre. Zalka György Visztula Múzeum Lengyelország múzeumi hálózata rövidesen érdekes, új in­tézménnyel gazdagodik: a Gdansk közelében levő tczewi Központi Tengeri Múzeum tagozataként működő Visztula Múzeummal. A kiállítási tárgyak sokoldalúan tájékoztatnak a nagy fo­lyóról. Megtudjuk geológiai adatait, történetét, képet kapunk a folyóparti település­hálózat kialakulásáról, arról, milyen szerepet játszott a Visztula Európa XV—XVIII. századi gaz­daságtörténetében. Ez a viziút segítette ugyanis hozzá annak idején Lengyelországot a gazdasági virágzáshoz. A Visztula azonban a XIX. században, a vasút térhódításával elvesztet­te szállítóúti jelentőségét. 1980. augusztus 1., péntek • • Összefogás segíti a Soproni Szemlét Az 1937-ben kultúrtörté­­nelmi folyóiratként induló, majd az utóbbi évtizedben az egyetlen hazai, városi helytörténeti kiadványként jelentkező Soproni Szemle megbecsült nevet szerzett magának. Széles körben el­ismerik közleményeit tudo­mányos művekhez forrás­ként használják, számolnak vele bibliográfiák, s a vidéki folyóiratok országos szemlé­in többnyire elismerő mélta­tást kap. Az előállítási költségek időközben bekövetkezett emelkedése, valamint taka­rékossági intézkedések mi­att azonban a lap anyagi bá­zisa utóbb jelentősen meg­csappant. Attól lehetett tar­tani, csak minőségi vagy ter­jedelmi áldozatok árán tart­ható fenn, ha nem kap tá­mogatást. A jó ügy képvise­letében elsőnek a városi pártbizottság és a városi ta­nács vezetői cselekedtek. Élőszóban és levélben arra kérték a város üzemeinek, intézményeinek párt- és if­júsági szervezeteit, előfizeté­sekkel járuljanak hozzá a lap példányszámának növe­kedéséhez, hogy a korábbi­akhoz hasonlóan vagy annál is színvonalasabban jelen­hessék meg. Ezzel egyidőben a Soproni Városszépítő Egyesület el­nöksége úgy döntött, anyagi­lag támogatja a Soproni Szemlét, hogy az továbbra is kellő technikai színvona­lon és tartalmas írásokkal szolgálhassa a helytörténeti, illetve a várospolitikai cél­kitűzéseket. A döntésnek megfelelően a folyóirat a Sopron városi Tanács és a Soproni Városszépítő Egye­sület közös kiadványaként jelenik meg a jövőben. Ornitológusok a Hanságban Fehértói jégmadár Pöttyök a­­poszáta nyelvén Ha a nádi poszáta nyelvén két fekete pötty van, akkor fiatal. Fü­löp Tibor tábor­vezető madarat jegyez, egynek a meghatározása negyven má­sodpercig tart, többek között naplóba kerül a gyűrűszám, latinul a faj neve, a madár­­kora, neme, súlya, szárny­hossza. A jegyzőkönyvet Tóth Rudolf (Budapest) írja IV. hansági ornitológiai tábor — Fehértó,­ 1980. Félhurokba veszik a színes sátrak a téglaépületet, a ha­lászok házát a tóparton. Vol­taképpen madár­kutatónak született minden, résztvevő, fölemelkedik a szemük a cso­dálattól, amikor fitisz füzi­két, törpegémet, kisröcsögöt látnak. Boldogan ragaszkod­nak a szélre szomjazó mada­rakhoz, lélegzet-visszafojtva figyelik mindet, a fülemüle­­sü­két, a függőcinegét, a szik­rázva szálló jégmadarat. Táborélet: távol a világ lármájától, nádsuhogásban, íme: a tákolt asztal körül fia­talok­ ajándékozzák élmé­nyeikkel az idegent, ilyenkor él igazán az ember, vízivár ,partjáról az összehúzott há­lókhoz utazik, hus­zonhat tá­borlakónak köszön jó reggelt, elindul valakivel a gyalog­ösvényen, esetleg csónakba ugrik, bottal hajtja magát előre, szúrkálja a vizét. A kötélen ruhák, ingek, blúzok, zsebkendők, a benti asztalon könyvek, a sótartóban cukor, az ágyon bóbiskoló gitárban régi slágerek, az esti tábor­­tűzhöz, kedvre való beszélge­tés mellé zene, legtöbbször az Animals együttes egykori nagy slágere. A felkelő nap háza.­­ A tíz kifeszített függöny­­hálónak cserregő poszáták, füsti fecskék esnek. Madár­szárnyakat lobogtató vász­nakként őrzi meg őket az emlékezet. A csónakban Gecse Nóra (Répcelak) és Szommer Ta­más (Sopron), a hálónál Ta­kács Csaba (Tárnokrét), a nádi rigót Fü­löp Tibor gyű­rűzi. Járkálunk zajtalan. Árkosi­­ József (Budapest) távcsöve fröcskölődő barát­récékre mozdul, szárcsákra, kócsagokra.­­Irigyelhetnek azok, akik színes álmokat szőnek a tóról, irkálnak ma­guknak képeslapokat, re­ménykednek, egyszer ébren is részük lehet egy táboro­zásban. baktatnak hajnali fél hatkor a háló ellenőrzé­sére, hozzáír a madarakat, mérik, gyűrűt igazítanak­ a lábukra, fölröppentik a nádas szék­nél. Kétszázk­i­lencven hekt­ár a védett terület: tó és rét. A táborban a gyűrűzésen és a populáció dinamikai tu­dományos kutatáson kívül rovartani és botanikai felmé­réseket végeznek. Naponta­­10 madarat fognak be, szer­dáig 27 fajból 750-et. (1978- ban tíz nap alatt 1 700-at.) Miért csak ennyit? Közbe­szólt az időjárás, az észa­kabb­ fajok m­ég nem érkez­tek meg, késésben a tavaszi költés. A vörösgémeknél flaér fiókák vannak, máskor már június végén kirepültek. Régen lelőtték a­ madarat, úgy vizsgálták, határozták meg. Bizonyos dolgokat meg­tanultunk közben, várjuk a visszatérésüket, talán majd erre vitorláznak, rájuk isme­rünk. A­ fehértói tábor július 23 án kezdődött, vasárnapig tart. Nemzetközi program ré­sze a madárvonulás figye­lése a tudományos kutatás. Zengőlegyekből huszonnégy fajt írtak föl, a szitakötőkből húszat, egy ritkát, a barnasá­vos szitakötőt. Fogtak pézs­­macincért, keresik a hangya 7­leset. Foltos nádi poszátát gyűrűztek 1977-ben, idén is befogták. Vagy barkós cine­gét. Megfigyeltek 130 madár­­ fajt. Nagy László Kapuvárról érkezett, üzletvezető-helyet­tes. Osliban született, ott ju­tott a csodához, a természet­hez. Harminchat éves, ter­mészetjáró szakkört vezet az úttörőházban, t­ele van Dir­i Flórián, Nagy Imre, Kutschi Zoltán, Kurcsics Imre, Tóth Zsolt. Hoffer Zoltán. Nézek-nézek rájuk, mada­rat eresztenek. Hegyes a­ füsti fecske szár­nya. A tájvédelmi körzet hat- - ran Etl Erzsébet és Pátzrui­­ Cecilia (mindketten periek) szólnak, mondják a legöröm­telibb hírt: sikerült a­ felvé­teliük a szegedi tudomány­­egyetemre! Aztán mesélik: a fehértói jégmadarat látni­a kellett volna. Enciánkékbe érkezett, a Föld várta, egy­szer még visszafordult a ná­das fölé, mielőtt elhagyta a vidéket. Szöveg: Joó József Fotó: Matusa Károly Esemény a lakótelepen A lakótelepi ember nem szokott néze­getni az ablakból, de nagy ritkán azért előfordul és a panoráma, amit kap, he­tekre, hónapokra elegendő. Mert mit láthat? Egy ugyanolyan házat, ugyan­olyan ablakokkal, csenevész­lakat, ját­szóteret Nobel-díjasan fantáziátlan já­­tékokkal. A lakótelepi ember, a homo colonus tehát nem bámészkodik az ab­lakban. Hacsak nem riad bármilyen elfoglalt­ságából szokatlan hangokra, olyanokra, amelyeket a lakótelepen még soha nem hallott. Rohan az ablakhoz, hogy kiku­tassa a zörej okát és molt­lát? Formaru­hás alakok székeket igazgatnak egymás mellé, mintha valami előadás készülőd­ne. Zenészek, nem vitás, néhányan hangszerrel a kézben sétálnak fel s alá, megint néhányan fújnak, fújdogálnak, futamokat eregetnek a hangszerből. Óriási szenzáció! Fúvószenekar érke­­zett a lakótelepre! Ma még látható, hol­nap — és még körülbelül öt évig — nem. Fáradjanak közelebb! Óriási szen­záció! — kiáltaná a kikiáltó, mert tény­leg óriási szenzáció. És egyszerre két zenekar. Tartalékot is hoztak. Befújják az egész környéket. Csillognak, villog­nak a rezek, emígy köszönik a suvicko­­lást. A hatás leírhatatlan, azaz érdemes leírni. Dühödt homo colonusok tépik fel az ablakot, nem jól látni, egyiken-mási­kon talán pizsama van — délután há­rom órakor! — de a pihenés, az pihenés, és a vasárnapi ebéd utáni alvás jóté­kony voltát soha nem fogja megcáfolni az orvostudomány. A dühök aztán le­­csillapulnak. Nem a szomszéd fújja a trombitát, nem a házmester öblögeti a tubát és nem is a munkahelyi főnök üti a cintán­ vért. Minden meg van bo­csátva. A dolog hivatalos, nyilván van engedélyük, ott egye a fene az alvást. Végre valami látványosság. Igen ám, de itt a lakótelepen, ahol a madár tényleg nem jár, a kóbor kutya is csak addig,amíg meg nem sokallja valaki!? Nem, ez va­lami természetel­lenes dolog, szokatlan jelenség, alighanem tévedésről van szó. Az rendben van, hogy kiküldtek két szakasz zenészt, de nem a lakótelepre, a homo colonusok közé, ez biztos. Meg is kellene mondani, hogy tévedés. A homo colonus, a kicsi, a nagy, az öreg, a fiatal a nő, a férfi, a tanár, az esztergályos úgy mered a zenészekre mint marslakókra. Az álmaiból riasz­tott, dü­helohadt lakótelepi még mindig nem hiszi, hogy ez igaz lehet és neki szól. Megy a falinaptárhoz. Sima vasár­nap, nem pirosbetűs ünnep, annál ért­hetetlenebb. Nincsen ezeknek jobb dol­guk? Miért nem mennek haza a család­jukhoz a lakótelepre. Ők is nyilván ho­mo colonusok és ilyentájt ejtőzni szok­tak. A zenészek nem mennek haza. Még csak most kezdik a koncertet. A karmester int a pálcával és ... Az öreg, aki a múltkor fiatalosan az unokája után ugrott a homokozóba és csúnyán elesett, mosolyogva rágja a Szivarcsut­kát. A muzsika fiatalságára emlékezte­ti, talán a katonaságra. Szégyenes lány­kák és­ fiúcskák pödrik az anyjuk szok­nyáját. A homo colonusok közül vasár­nap­ délután három órakor még mindig inkább a nők, a feleségek mozdulna.. . könnyebben, vagy ők a kíváncsibbak. A gyűrű a zenészek körül szépen fej­lődik, a számok után felcsattan a taps, a szél zavartalanul hordja a szemetek Az ünnepi alkalomra nem készült a la­kótelep. Egyáltalán lakótelepen nem szokás készülni. A nők pongyolában, a férfiak melegítőben, még jó, hogy nem hálóingben járkálnak egyik házból a másikba, olykor az üzletbe is sörért. La­kótelepen otthon ülésre van ítélve az ember. A legritkább eset, hogy forgó­szél, vagy a trott­vos muzsika kifújja a két szoba összkomfortjából, a televízió mellől. Minden csoda három napig tart. A lakótelepi csoda körülbelül egy óra hosszat tartott. Aztán a két zenekar összepakolt, a székeket felrakták egy te­herautóra és eltűntek. A homo colonus azóta is beszél az­ eseményről, ami leg­alább akkora port vert, mintha repülő csészealj szállt volna le. Párcovics Miklós HIÍMPOIP ■ 5

Next