Kisalföld, 1982. július (38. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-01 / 152. szám

Szabadszombat a könyvtárban Ki nem használt lehetőség A Kisfaludy Károly megyei könyvtár szakemberei azzal a nemes-hasznos céllal döntöttek a minden szabadszombatos munka mellett , a nyári heteket kivéve, hogy kielégítsék a könyvkedvelő embereik megnövekedett igényeit. Azzal a céllal is tették ezt, hogy híre menjen a szabadszombatos nyitvatartásnak és odacsalogassák azokat is, akik még nem könyvtári tagok és megismertessék velük is az olvasás gyö­nyörűségét. Végül is: az eddigieknél több lehetőséget akar­nak adni a művelődésre. Sikerült-e? Sikerül-e? Kik járnak a könyvtárba szabad­sz­omba­ton? Mit keresnek? Mit olvasnak? Reggel fél nyolckor meg­élénkül Győrött, a Lenin út 4. szám alatti épület. Igaz, hogy a közönség számára csak kilenc órakor nyílik a hatalmas tölgyfa ajtó, de azért a könyvtárosoknak már most is van dolguk: a feldolgozóban, a kartonozó­­ban, a helyi ismeretnél, az olvasóban, a kölcsönzőben... Kilenc órakor megérkez­nek az első fecskék. Fiata­lok. Könyvekkel megrakva kettőt lépnek fölfelé a lép­csőn. Dr. Takács Géza, ag­rármérnök és felesége lép a kölcsönzőbe. Mindketten ta­nulnak. Felesége államvizs­gára készül, ő maga eddigi tudását kiegészítendő, mér­nöktanár szeretne lenni. Szakkönyveket keresnek. A tudományos könyveket táskába rakva mondják: — A szépirodalmi könyve­ket is kedveljük. Csak most nincs rá időnk. Otthon sok­ könyvünk van. Szalai Gáborné, a hálóza­ti és módszertani osztály ve­zetője ma az ügyeletes könyvtáros, ismerősként fo­gadja a következő látogatót: — Már el is tetszett olvas­ni a könyveket? — Es bizony! Nagyon ér­dekes volt írni is — válaszol­ja büszkén Gál Blanka nyug­díjas, és kirakja szatyrából a visszahozott könyveket: Proust: Az eltűnt idők nyo­mában — Steinbeck: Érik a gyümölcs — Salamon Pál: A tábornok lánya — és a töb­bit, aztán megy böngészni... Holdampf Ágnes, a győri tanítóképző főiskola hallga­tója Radnóti összes verseit hozta vissza. Érdeklődöm: — Most mit keres? — Gyermek- és ifjúsági irodalomból vizsgázom, ah­hoz kell anyag. Szeretem a könyvtárat. Minden megvan, ami nekem kell. És ez a jó csönd — fölbecsülhetetlen... — És a könyv, amit visz­­szahozott...? — Igen, Radnóti. A ked­venc költőm ... Boglári Pál gépészmérnök és felesége, aki pedagógus. Úgy veszik birtokba a könyv­utcákat, mint akik itt nőt­tek fel. Kérdés, útbaigazítás és segítség nélkül lépnek oda, ahol azt találják, amit keresnek. — Mit is? — Balatonszárszóra me­gyek harmincöt gyerekkel táborba. Szeretném, ha kel­lemes napokat tölthetnénk el együtt. Ehhez keresek könyveket... És találnak. Egyet a férj, egyet a feleség, egyet a férj, egyet a feleség. Olvasóje­gyükre fölkerülnek a könyv­címek Daloskönyv — De jó játék ez, gyerekek — Hasz­nos mulatságok — Tobiástánc — Tábortűz — Játsszunk együtt... Egy emelettel följebb az olvasóterem. Ott vannak az újságok, a folyóiratok, az egyes szakterületek legfonto­sabb kézikönyvei, a mo­nográfiák, a szótárak, a le­xikonok. Az ügyeletes: Zubo­­nyai Judit könyvtáros. Kozman Kinga, a fiatal mérnöknő egy kétkilós kézi­könyvet forgat, lapoz, és amit keres, megtalálja. — A városszépítést és a városgazdálkodást tanulmá­nyozom. Ebből a témából szeretnék majd államvizsgát tenni és szakmérnöki diplo­mát szerezni. Fény­esi Béla piackutató huszonöt éves. Az ő korában a kánikulai napot inkább strandon töltik a fiatalok. — És ön miért itt? — Német tudásomat gya­­rapítgatom. Olyan partnere nincs mindig az embernek, aki jól beszél németül, az új­ságok viszont mindig kéznél vannak, és ezek a legmaibb a mindennapokon használa­tos nyelvet adják nekem. Így aztán sok újdonságról tájé­kozódom és közben gya­korlom a nyelvet. Lamik Károly nyugdíjas németül és angolul beszél. Ő is azért jött, hogy az új­ságokkal ,,társalogjon”. A The Economist és a National Geographic című lapokat ol­vassa. Magyar Miklós nyugdíjas főelőadó előtt a Kortárs és az IPM legújabb száma. — Könyvimádó ember va­gyok, de annyi pénzem nincs, hogy mindazt megvá­sároljam, amit szívem sze­rint szeretnék. De minek is? Itt van a könyvtár a maga 250 ezer kötetével, temér­dek újságjával, szakmai könyveivel. Eljárok ide. Nemcsak hét végén, de hét közben is. Olvasás nélkül nem tudok meglenni. — Talán nincs más szóra­kozása? — De igen, hogyne volna! Van egy háromszáz négy­szögöles kertünk, ott talá­lunk munkát, fölüdülést, zöldséget, gyümölcsöt és jó levegőt. Persze, könyvek nélkül a kertészkedés sem teljes. Az első félév tapasztalatait már összegezte a könyvtár. Sinay Jenő igazgató szerint — sajnos! — az önfeláldozó lelkes munka nem hozta meg a várt eredményt A szabadszombatokon ugyan­azok járnak a könyvtárba mint a hétköznapokon. Te­hát főként csak azok olvas­nak szabadszombaton is, akik olvasnak a hét többi napján is. A könyvtárosok mégsem adják föl a reményt. Bíznak abban: a következő félévben több lesz az új olvasó. (Sindulár) KAMPIS PÉTER Átváltozás O IBI? A sokkal kiegyensúlyozottabb nálam nincsenek ilyen problémái hogy körülötte zajlik az élet és min­denen kívül marad nekem ez a leg­­szoronyűbb olyan mint annak az olasz pasasnak Los Angelesben ahol gyalogolt és mindenki autóban ült a világ legmagányosabb olasz pasa­sa volt kicsi és szemüveges és ba­romiam hatott rám az a fiton majd­nem üvöltöttem hol a fenébe van az ajtó ahol be lehet jutni a dol­gokba alakítani akarom­­csinálni akarok valamit de így nem lehet el­késtem elkéstem elkéstem JA KIS ELVTÁRSAM érdemekre kellene tudnom hivatkoz­ni de nincs másom csak az hogy öt­éves koromban tudtam az Interna­­cionálét igaz hogy édes proletárt énekeltem apám nyakában éhes he­lyett de nekem mindegy volt meg a szemlélődés maradt az enyém úttö­rő nemi voltam anyám nem engedett elrontani sokáig nem értettem ho­gyan lehet hogy apám bolsevik! én meg templomba járok és nem le­hetek úttörő de az ember ki van szolgáltatva a felnőtteknek gyer­mekkorában és sajnos minden fel­nőtt tudja magáról hogy a világ legokosabb embere én meg most megítélhetem KICSIT FÖRTELMES KRAPE­­KOK ezek között áldatian nem érzem jól magam biztos nem vagyok kö­zéjük való és vajon tényleg közü­lük való vagyok-e van egy csomó rossz kötőszövetem meg egy csomó rossz tulajdonságom de nem akarok közéjük tartozni nem akarok nem akarok . Gamb­ungot. Kazika? Jó lenne most azt mondani, igen, kérek még kis rizsát, így: rizsa. Biztosan rosszul lenne az öreglány. — Köszönöm. Kázmér végignézett a TABU ASZTAL társaságán. Csak tudnám, miért utálom ilyen reménytelenül őket, töprengett, csak tudnám, miért. LE KÉNE LÉPNI INNEN de hova igen ez a legnagyobb baj nincs hova elmehetnék melózni me­gint de annak is rossz vége lenne kezdődne elölről minden a kezek­kel meg a keskeny pofámmal elme­hetnék aztán vidékre is ugyanez a helyzet hát mindenesetre ez van de hát ezt már végigcsináltam egyszer még egyszer meg minek másra meg vajon miféle lehetőségeim vannak LEHETŐSÉG? Semmi. NA EGYÜNK A nehéz bársonyfüggöny mellé ült — a kávéház félig üres volt. Né­hány öregúr üldögélt az oszlop mel­lett, fehér asztalnál, és vadul be­szélgettek. Hajdan, gondolta Káz­mér, akikoriban, bezzeg amikor, an­nak idején, ezekkel a szavakkal ve­zetik be mindazt a nagy semmit, amit mondanak, öregek, rég voltak fiatalok. Hajdan, akkoriban, bezzeg amikor, annak idején. S most ide­járnak emlékezgetni az oszlop mel­lé, és szidják a rendszert, mint a bokrot. Kázmér gondolt egyet és elvi­­gyorodott. Mi lenne, ha betanítanék nekik egy-két április nedyedéki ver­set? És azt a papírfülű öregurat, aki úgy néz ki, mint egy gracilis elefánt, felléptetném a minigyárban. — Kávét kérek. A fehér kabát eltűnt, gőz sister­­gett. Kázmér színházaidat játszott. Az ám, gondolta, miféle műsort csináljak április negyedikére? Egy ünnepi beszéd. Kázmér hirtelen nagyot nyert. Ezt ugyan nem mondták, és alighanem ez is rám vár, írja meg Rhimócz­y. És mondja el. A fene egye meg, mindent én csinálok. Még csak fel sem sorakoztathatom érdemeim kö­zé. Senki nem törődik vele tovább, fő, hogy meglegyen. Az istenit. Dél­után lemondom az egészet. Délután botrányt csinálok. Legalább a mű­vész úr vagy hölgy meg lesz elé­gedve. MIT NEM ADNÉK HA MÁR ES­TE VOLNA azért ez a nap nem olyan mint a többi pedig ébredéskor de el vol­tam keskenyedve mindig szörnyű azzal ébredni hogy ugyanolyan nap­nak nézek elébe mint az előző volt ma tenni fogok valamit ma történik velem valami ma részt veszek a dolgokban megnyugtatóan egy le­szek a többi emberrel úgy szeretek tenni valamit szépet sőt főleg oko­sat az örökös semmittevés árt a szépségnek TEVÉKENY IFJÚ ezt mondtam a logikatanáromnak hogy tevékenykedni szeretnék ő volt a KISZ-tanácsadó és azt mondta nem ilyen emberekre van szüksé­günk és most igazán nem tudom honnan a fenéből tudta hogy én mi­lyen ember vagyok de nem vettek maguk közé a banketten egy má­sik srác felállt és azt mondta hogy Káplár tanár úrnak lószar a mar­kába és ritkán látott olyan ocsmány alakot mint Káplár tanár úr nem­rég találkoztam vele azt mondta szeretett volna egyetemre menni de megfúrta most maszek autószerelő és azt mondta, hogy a kandidátus kinyalhatja neki mert Káplárból kandidátus lett valami érdekes szakmája van biológus-szociológus vagy ilyesmi biztosan a liiteratron­­ból nézte ki mindenesetre szép szak­ma ki se tudnám találni micsoda az egész világ tele van tévedésekkel LEHET, HOGY BÓLOGATTAM A BANKETTON? mert engem se vettek fel egye­temre énnálam kezdődött a túlje­lentkezés már akkor az volt az ér­zésem hogy mindenütt fölösleges vagyok aztán a kórházban tevé­kenykedtem mert tevékenykedni szerettem volna és a KISZ el is küldött külföldre mert jól tevékeny­kedtem BIZONY — Egy üveg sört is kérek — mondta Kázmér hirtelen és eltelt szeretettel a kávét elé tevő fehér kabátos pincér iránt­­, egy sört. Jó érzésekkel dőlt hátra. (Folytatjuk.) 1982. július 1., csütörtök ■ A Képzőművészeti Kivitelére! Vállalat kőszobrász műhelyében — átmásolva — új­rafaragnak régi szobrokat, de az értékmegőrző munka mellett új alkotások is készülnek. Baloldali képünkön Fodor Lajos az Egri Székesegyház „Remény” című szobrán dolgozik, a jobboldali felvételen pedig Borsos Miklós „Afrodité” című új szobrát Vadász János fa­ragja carrarai márványból. Szerette a napsugarat Csendes beszélgetés Muhi Aladárról Aranyos, váratlanul fiatalos asszony, apró pettyes kékfestő ruhában. — Ugye, betartotta a szavát, nem ivott még kávét — fut­ka bájos eleganciával, mint negyven évvel ezelőtt te­hette, és a mértéktartóan, kimérten erős délelőtti kávé már­is ott gőzölög az asztalon, a két vastag fényképalbum társa­ságában. A nem is nagy, nem is kieső szobát egy hangver­senyzongora uralja, egymásnak támasztva pedig a sok-sok festmény ezerféle keretben. Éi másról is beszélgethetnénk, mint az elhunyt férjről, Muhi Aladár festőművészről? — Szerette a napsugarat — ez az egyik első mondat: egyszerű, elmélázó kijelen­tés. — Nem tudom, magának milyen irányzatok tetszenek, de ő mindig azt mondta: nem szeretem, ha egy fest­mény a nézőnek problémát okoz. Az a jó kép, amivel együtt tud lakni az ember. De nem volt merev, minden értékes képben megtalálta a jót, mint ahogy minden em­berben is ... — ő, amikor festeni ment, mindig kellett neki valaki, aki vele menjen. Ha én nem lettem volna ilyen, válasz­tott volna valaki mást, bele kellett ebbe nevelődnöm... De ilyen volt a Kati is... ő is ügyesen festett. Egészen fiatal, huszonegynéhány éves kislány, még most is meg­vannak a levelei, átkötve egy selyemszalaggal. Kérte, hogy adjam vissza, de még nem szántam rá magam — igaz, nem is olvasom el őket... Hangjában nyoma sincs valamiféle neheztelésnek, hősiessé alakított áldozat­vi­selésnek, természetesen, szé­pen mesél. — Hányszor, de h­ányszor fordult elő, hogy az utcán be­szédbe elegyedett valakivel, karonfogta, fölhozta, engem kiküldött kávét főzni, és amikor utólag megkérdez­tem, ki volt ez, magától ér­tetődően válaszolta: „fogal­mam sincs róla”. Jobb barát volt, mint amilyen férj... Gyönyörű, igaz örömmel mondja ezt, mint aki megta­lálta élete igazi értelmét. Nézze ezt a rengeteg ké­pet, mind egyedül kasíroz­tam föl... Amikor a képeit magya­rázta, soha nem hagyta ki a muzsikát. Ha itthon festett, mindig bekapcsolt valami zenét, neki a színek is mu­zsikáltak. — Nekünk két tévénk volt és két zongoránk. Az ő fülét bántotta, ha én operettmu­zsikát játszottam, ilyenkor mindig átmentem a hátsó szobába a pianinómhoz ... Nézegetjük, tulajdonképpen lapozgatjuk a padlón egymás­nak támasztott festményeket. Tájképein, csendéletein is mindig van valami csendes mozgalmasság. Mühl Aladárt tájképfestőnek tartották — ez volt az ő igazi énje —, mondja, én mégis egyik-má­sik portréjára, figurális áb­rázolására rábbukkanva ér­zem a felfedezett kincset. Egy halvány, szürkéskéken sápadt női arc néz rám az egyik képről, valami meg­magyarázhatatlan, elmosó­dottan szomorú kifejezéssel, mögötte profilban, ennek há­tat fordítva felsejlik egy szo­morú másik. Valami higgadt kiúttalanság talán egy eldönt­hetetlen választás gótikus finom szépsége sugárzik er­ről a képről, olyan, amiről azt gondolja az ember: lehe­tetlen, hogy ne lenne valami „története”. De erről nem be­szélünk. — Amellett, hogy művész volt, roppant jó pedagógus is volt — töri meg a csendet váratlanul a felesége. — Mindig tanított, mindig ma­gyarázott ... Ezért is válasz­totta ki a város azt a képet is, amin gyerekek állják kö­rül, ahogy fest... — Tényleg, üres lett az életem, hogy meghalt — mondja inkább már magá­nak, érezve, hogy végére já­runk a beszélgetésnek. — Tartalmat tudott adni az életünknek ... — A napraforgó volt a kedvenc virága. Látja, az is egy ilyen derűs virág... a temetésen sikerült a kereszt­jére egy napraforgó-koszorút szereznem... — Talán senki úgy nem szerette a városát, mint ő. Ez a Sopron jelentette neki a világot, az életet, ő maga is Sopronnak egy darabja volt ... nagyon jó helyen lesznek azok a képek ... Férje hagyatékából Mühl Aladárné tizenhat festményt a városnak adományozott. Muck Tibor KUMrel. - 5

Next