Kisalföld, 1982. július (38. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-01 / 152. szám
Szabadszombat a könyvtárban Ki nem használt lehetőség A Kisfaludy Károly megyei könyvtár szakemberei azzal a nemes-hasznos céllal döntöttek a minden szabadszombatos munka mellett , a nyári heteket kivéve, hogy kielégítsék a könyvkedvelő embereik megnövekedett igényeit. Azzal a céllal is tették ezt, hogy híre menjen a szabadszombatos nyitvatartásnak és odacsalogassák azokat is, akik még nem könyvtári tagok és megismertessék velük is az olvasás gyönyörűségét. Végül is: az eddigieknél több lehetőséget akarnak adni a művelődésre. Sikerült-e? Sikerül-e? Kik járnak a könyvtárba szabadszombaton? Mit keresnek? Mit olvasnak? Reggel fél nyolckor megélénkül Győrött, a Lenin út 4. szám alatti épület. Igaz, hogy a közönség számára csak kilenc órakor nyílik a hatalmas tölgyfa ajtó, de azért a könyvtárosoknak már most is van dolguk: a feldolgozóban, a kartonozóban, a helyi ismeretnél, az olvasóban, a kölcsönzőben... Kilenc órakor megérkeznek az első fecskék. Fiatalok. Könyvekkel megrakva kettőt lépnek fölfelé a lépcsőn. Dr. Takács Géza, agrármérnök és felesége lép a kölcsönzőbe. Mindketten tanulnak. Felesége államvizsgára készül, ő maga eddigi tudását kiegészítendő, mérnöktanár szeretne lenni. Szakkönyveket keresnek. A tudományos könyveket táskába rakva mondják: — A szépirodalmi könyveket is kedveljük. Csak most nincs rá időnk. Otthon sok könyvünk van. Szalai Gáborné, a hálózati és módszertani osztály vezetője ma az ügyeletes könyvtáros, ismerősként fogadja a következő látogatót: — Már el is tetszett olvasni a könyveket? — Es bizony! Nagyon érdekes volt írni is — válaszolja büszkén Gál Blanka nyugdíjas, és kirakja szatyrából a visszahozott könyveket: Proust: Az eltűnt idők nyomában — Steinbeck: Érik a gyümölcs — Salamon Pál: A tábornok lánya — és a többit, aztán megy böngészni... Holdampf Ágnes, a győri tanítóképző főiskola hallgatója Radnóti összes verseit hozta vissza. Érdeklődöm: — Most mit keres? — Gyermek- és ifjúsági irodalomból vizsgázom, ahhoz kell anyag. Szeretem a könyvtárat. Minden megvan, ami nekem kell. És ez a jó csönd — fölbecsülhetetlen... — És a könyv, amit viszszahozott...? — Igen, Radnóti. A kedvenc költőm ... Boglári Pál gépészmérnök és felesége, aki pedagógus. Úgy veszik birtokba a könyvutcákat, mint akik itt nőttek fel. Kérdés, útbaigazítás és segítség nélkül lépnek oda, ahol azt találják, amit keresnek. — Mit is? — Balatonszárszóra megyek harmincöt gyerekkel táborba. Szeretném, ha kellemes napokat tölthetnénk el együtt. Ehhez keresek könyveket... És találnak. Egyet a férj, egyet a feleség, egyet a férj, egyet a feleség. Olvasójegyükre fölkerülnek a könyvcímek Daloskönyv — De jó játék ez, gyerekek — Hasznos mulatságok — Tobiástánc — Tábortűz — Játsszunk együtt... Egy emelettel följebb az olvasóterem. Ott vannak az újságok, a folyóiratok, az egyes szakterületek legfontosabb kézikönyvei, a monográfiák, a szótárak, a lexikonok. Az ügyeletes: Zubonyai Judit könyvtáros. Kozman Kinga, a fiatal mérnöknő egy kétkilós kézikönyvet forgat, lapoz, és amit keres, megtalálja. — A városszépítést és a városgazdálkodást tanulmányozom. Ebből a témából szeretnék majd államvizsgát tenni és szakmérnöki diplomát szerezni. Fényesi Béla piackutató huszonöt éves. Az ő korában a kánikulai napot inkább strandon töltik a fiatalok. — És ön miért itt? — Német tudásomat gyarapítgatom. Olyan partnere nincs mindig az embernek, aki jól beszél németül, az újságok viszont mindig kéznél vannak, és ezek a legmaibb a mindennapokon használatos nyelvet adják nekem. Így aztán sok újdonságról tájékozódom és közben gyakorlom a nyelvet. Lamik Károly nyugdíjas németül és angolul beszél. Ő is azért jött, hogy az újságokkal ,,társalogjon”. A The Economist és a National Geographic című lapokat olvassa. Magyar Miklós nyugdíjas főelőadó előtt a Kortárs és az IPM legújabb száma. — Könyvimádó ember vagyok, de annyi pénzem nincs, hogy mindazt megvásároljam, amit szívem szerint szeretnék. De minek is? Itt van a könyvtár a maga 250 ezer kötetével, temérdek újságjával, szakmai könyveivel. Eljárok ide. Nemcsak hét végén, de hét közben is. Olvasás nélkül nem tudok meglenni. — Talán nincs más szórakozása? — De igen, hogyne volna! Van egy háromszáz négyszögöles kertünk, ott találunk munkát, fölüdülést, zöldséget, gyümölcsöt és jó levegőt. Persze, könyvek nélkül a kertészkedés sem teljes. Az első félév tapasztalatait már összegezte a könyvtár. Sinay Jenő igazgató szerint — sajnos! — az önfeláldozó lelkes munka nem hozta meg a várt eredményt A szabadszombatokon ugyanazok járnak a könyvtárba mint a hétköznapokon. Tehát főként csak azok olvasnak szabadszombaton is, akik olvasnak a hét többi napján is. A könyvtárosok mégsem adják föl a reményt. Bíznak abban: a következő félévben több lesz az új olvasó. (Sindulár) KAMPIS PÉTER Átváltozás O IBI? A sokkal kiegyensúlyozottabb nálam nincsenek ilyen problémái hogy körülötte zajlik az élet és mindenen kívül marad nekem ez a legszoronyűbb olyan mint annak az olasz pasasnak Los Angelesben ahol gyalogolt és mindenki autóban ült a világ legmagányosabb olasz pasasa volt kicsi és szemüveges és baromiam hatott rám az a fiton majdnem üvöltöttem hol a fenébe van az ajtó ahol be lehet jutni a dolgokba alakítani akaromcsinálni akarok valamit de így nem lehet elkéstem elkéstem elkéstem JA KIS ELVTÁRSAM érdemekre kellene tudnom hivatkozni de nincs másom csak az hogy ötéves koromban tudtam az Internacionálét igaz hogy édes proletárt énekeltem apám nyakában éhes helyett de nekem mindegy volt meg a szemlélődés maradt az enyém úttörő nemi voltam anyám nem engedett elrontani sokáig nem értettem hogyan lehet hogy apám bolsevik! én meg templomba járok és nem lehetek úttörő de az ember ki van szolgáltatva a felnőtteknek gyermekkorában és sajnos minden felnőtt tudja magáról hogy a világ legokosabb embere én meg most megítélhetem KICSIT FÖRTELMES KRAPEKOK ezek között áldatian nem érzem jól magam biztos nem vagyok közéjük való és vajon tényleg közülük való vagyok-e van egy csomó rossz kötőszövetem meg egy csomó rossz tulajdonságom de nem akarok közéjük tartozni nem akarok nem akarok . Gambungot. Kazika? Jó lenne most azt mondani, igen, kérek még kis rizsát, így: rizsa. Biztosan rosszul lenne az öreglány. — Köszönöm. Kázmér végignézett a TABU ASZTAL társaságán. Csak tudnám, miért utálom ilyen reménytelenül őket, töprengett, csak tudnám, miért. LE KÉNE LÉPNI INNEN de hova igen ez a legnagyobb baj nincs hova elmehetnék melózni megint de annak is rossz vége lenne kezdődne elölről minden a kezekkel meg a keskeny pofámmal elmehetnék aztán vidékre is ugyanez a helyzet hát mindenesetre ez van de hát ezt már végigcsináltam egyszer még egyszer meg minek másra meg vajon miféle lehetőségeim vannak LEHETŐSÉG? Semmi. NA EGYÜNK A nehéz bársonyfüggöny mellé ült — a kávéház félig üres volt. Néhány öregúr üldögélt az oszlop mellett, fehér asztalnál, és vadul beszélgettek. Hajdan, gondolta Kázmér, akikoriban, bezzeg amikor, annak idején, ezekkel a szavakkal vezetik be mindazt a nagy semmit, amit mondanak, öregek, rég voltak fiatalok. Hajdan, akkoriban, bezzeg amikor, annak idején. S most idejárnak emlékezgetni az oszlop mellé, és szidják a rendszert, mint a bokrot. Kázmér gondolt egyet és elvigyorodott. Mi lenne, ha betanítanék nekik egy-két április nedyedéki verset? És azt a papírfülű öregurat, aki úgy néz ki, mint egy gracilis elefánt, felléptetném a minigyárban. — Kávét kérek. A fehér kabát eltűnt, gőz sistergett. Kázmér színházaidat játszott. Az ám, gondolta, miféle műsort csináljak április negyedikére? Egy ünnepi beszéd. Kázmér hirtelen nagyot nyert. Ezt ugyan nem mondták, és alighanem ez is rám vár, írja meg Rhimóczy. És mondja el. A fene egye meg, mindent én csinálok. Még csak fel sem sorakoztathatom érdemeim közé. Senki nem törődik vele tovább, fő, hogy meglegyen. Az istenit. Délután lemondom az egészet. Délután botrányt csinálok. Legalább a művész úr vagy hölgy meg lesz elégedve. MIT NEM ADNÉK HA MÁR ESTE VOLNA azért ez a nap nem olyan mint a többi pedig ébredéskor de el voltam keskenyedve mindig szörnyű azzal ébredni hogy ugyanolyan napnak nézek elébe mint az előző volt ma tenni fogok valamit ma történik velem valami ma részt veszek a dolgokban megnyugtatóan egy leszek a többi emberrel úgy szeretek tenni valamit szépet sőt főleg okosat az örökös semmittevés árt a szépségnek TEVÉKENY IFJÚ ezt mondtam a logikatanáromnak hogy tevékenykedni szeretnék ő volt a KISZ-tanácsadó és azt mondta nem ilyen emberekre van szükségünk és most igazán nem tudom honnan a fenéből tudta hogy én milyen ember vagyok de nem vettek maguk közé a banketten egy másik srác felállt és azt mondta hogy Káplár tanár úrnak lószar a markába és ritkán látott olyan ocsmány alakot mint Káplár tanár úr nemrég találkoztam vele azt mondta szeretett volna egyetemre menni de megfúrta most maszek autószerelő és azt mondta, hogy a kandidátus kinyalhatja neki mert Káplárból kandidátus lett valami érdekes szakmája van biológus-szociológus vagy ilyesmi biztosan a liiteratronból nézte ki mindenesetre szép szakma ki se tudnám találni micsoda az egész világ tele van tévedésekkel LEHET, HOGY BÓLOGATTAM A BANKETTON? mert engem se vettek fel egyetemre énnálam kezdődött a túljelentkezés már akkor az volt az érzésem hogy mindenütt fölösleges vagyok aztán a kórházban tevékenykedtem mert tevékenykedni szerettem volna és a KISZ el is küldött külföldre mert jól tevékenykedtem BIZONY — Egy üveg sört is kérek — mondta Kázmér hirtelen és eltelt szeretettel a kávét elé tevő fehér kabátos pincér iránt, egy sört. Jó érzésekkel dőlt hátra. (Folytatjuk.) 1982. július 1., csütörtök ■ A Képzőművészeti Kivitelére! Vállalat kőszobrász műhelyében — átmásolva — újrafaragnak régi szobrokat, de az értékmegőrző munka mellett új alkotások is készülnek. Baloldali képünkön Fodor Lajos az Egri Székesegyház „Remény” című szobrán dolgozik, a jobboldali felvételen pedig Borsos Miklós „Afrodité” című új szobrát Vadász János faragja carrarai márványból. Szerette a napsugarat Csendes beszélgetés Muhi Aladárról Aranyos, váratlanul fiatalos asszony, apró pettyes kékfestő ruhában. — Ugye, betartotta a szavát, nem ivott még kávét — futka bájos eleganciával, mint negyven évvel ezelőtt tehette, és a mértéktartóan, kimérten erős délelőtti kávé máris ott gőzölög az asztalon, a két vastag fényképalbum társaságában. A nem is nagy, nem is kieső szobát egy hangversenyzongora uralja, egymásnak támasztva pedig a sok-sok festmény ezerféle keretben. Éi másról is beszélgethetnénk, mint az elhunyt férjről, Muhi Aladár festőművészről? — Szerette a napsugarat — ez az egyik első mondat: egyszerű, elmélázó kijelentés. — Nem tudom, magának milyen irányzatok tetszenek, de ő mindig azt mondta: nem szeretem, ha egy festmény a nézőnek problémát okoz. Az a jó kép, amivel együtt tud lakni az ember. De nem volt merev, minden értékes képben megtalálta a jót, mint ahogy minden emberben is ... — ő, amikor festeni ment, mindig kellett neki valaki, aki vele menjen. Ha én nem lettem volna ilyen, választott volna valaki mást, bele kellett ebbe nevelődnöm... De ilyen volt a Kati is... ő is ügyesen festett. Egészen fiatal, huszonegynéhány éves kislány, még most is megvannak a levelei, átkötve egy selyemszalaggal. Kérte, hogy adjam vissza, de még nem szántam rá magam — igaz, nem is olvasom el őket... Hangjában nyoma sincs valamiféle neheztelésnek, hősiessé alakított áldozatviselésnek, természetesen, szépen mesél. — Hányszor, de hányszor fordult elő, hogy az utcán beszédbe elegyedett valakivel, karonfogta, fölhozta, engem kiküldött kávét főzni, és amikor utólag megkérdeztem, ki volt ez, magától értetődően válaszolta: „fogalmam sincs róla”. Jobb barát volt, mint amilyen férj... Gyönyörű, igaz örömmel mondja ezt, mint aki megtalálta élete igazi értelmét. Nézze ezt a rengeteg képet, mind egyedül kasíroztam föl... Amikor a képeit magyarázta, soha nem hagyta ki a muzsikát. Ha itthon festett, mindig bekapcsolt valami zenét, neki a színek is muzsikáltak. — Nekünk két tévénk volt és két zongoránk. Az ő fülét bántotta, ha én operettmuzsikát játszottam, ilyenkor mindig átmentem a hátsó szobába a pianinómhoz ... Nézegetjük, tulajdonképpen lapozgatjuk a padlón egymásnak támasztott festményeket. Tájképein, csendéletein is mindig van valami csendes mozgalmasság. Mühl Aladárt tájképfestőnek tartották — ez volt az ő igazi énje —, mondja, én mégis egyik-másik portréjára, figurális ábrázolására rábbukkanva érzem a felfedezett kincset. Egy halvány, szürkéskéken sápadt női arc néz rám az egyik képről, valami megmagyarázhatatlan, elmosódottan szomorú kifejezéssel, mögötte profilban, ennek hátat fordítva felsejlik egy szomorú másik. Valami higgadt kiúttalanság talán egy eldönthetetlen választás gótikus finom szépsége sugárzik erről a képről, olyan, amiről azt gondolja az ember: lehetetlen, hogy ne lenne valami „története”. De erről nem beszélünk. — Amellett, hogy művész volt, roppant jó pedagógus is volt — töri meg a csendet váratlanul a felesége. — Mindig tanított, mindig magyarázott ... Ezért is választotta ki a város azt a képet is, amin gyerekek állják körül, ahogy fest... — Tényleg, üres lett az életem, hogy meghalt — mondja inkább már magának, érezve, hogy végére járunk a beszélgetésnek. — Tartalmat tudott adni az életünknek ... — A napraforgó volt a kedvenc virága. Látja, az is egy ilyen derűs virág... a temetésen sikerült a keresztjére egy napraforgó-koszorút szereznem... — Talán senki úgy nem szerette a városát, mint ő. Ez a Sopron jelentette neki a világot, az életet, ő maga is Sopronnak egy darabja volt ... nagyon jó helyen lesznek azok a képek ... Férje hagyatékából Mühl Aladárné tizenhat festményt a városnak adományozott. Muck Tibor KUMrel. - 5