Kisalföld, 1982. december (38. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-11 / 291. szám
Kodály emléke Galántán Galánta nevét Kodály Zoltán tette világhíressé. A Csallóköz határán, a Vág és a Kis-Duna szögében meghúzódó városka neve a Galántai táncok révén öt földrész valamennyi sarkába eljutott, ahol muzsikát szerető emberek élnek. Vajon mit tesznek viszonzásul az itt élő emberek, hogyan él közöttük a nagy magyar zeneköltő emléke. A mintegy tízezer lakosú kisváros kilencven évvel ezelőtt is jelentős település volt. Vasúti csomópont. Az állomásépület emeleti lakásába 1885-ben költözött be a Kodály-család. A későbbi zeneszerző itt kezdett iskolába járni, itt töltötte gyermekkora felejthetetlen „hét boldog esztendejét” mezítlábas pajtásaival. Köztük a közeli cigánysor eleven és rendkívül muzikális purdéival, akik gyakran kijöttek hegedűjükkel az állomásra, s akiket szülei „Zoltán malacbandája”-ként emlegettek. Tanítás után iskolatársaival együtt játszottak, csatangoltak. Zoltán lebilincselve hallgatta, dúdolta dalaikat, mondókáikat S itt, Galántán hallhatta a világot járt híres-neves Mihók prímás bandájának verbunkosait is, amelyeknek a motívumai közül nem egy fölcsillan számos művében. Tehát itt érték az első népzenei hatások; nem véletlen, hogy első szlovákiai népdalgyűjtő útját is ezen a tájon kezdte el Kodály Zoltán. Ma már csak az egykori pajtások leszármazottai élnek. Szívesen, készséggel szólnak, örömmel emlékeznek mindarra, ami Kodály nevével kapcsolatos. Kodály emlékének őrzésében nem elsősorban a külsőségek, a készülő emlékmű, a tervezett háromnapos centenáriumi ünnepség, inkább az évente tömegeket mozgató dalastalálkozók dominálnak. A Tavaszi szél vizet áraszt (a szlovákiai magyarság évente megrendezett népdaléneklő versenye), a háromévenkénti Kodálynapok (a szlovákiai magyar kórusok találkozója és versenye Galántán) és a szlovákiai magyar folklóregyüttesek Országos Népművészeti Fesztiválja minden év nyarán, a Gram-menti Zselizben — voltaképp mind egy tőről, a kodályi gondolatból fakadnak. Galántán 1956-ban alakult újjá a Kodály Zoltán Daloskör. Nevének viseléséhez még a Mester adta személyes hozzájárulását, szigorúan meghagyva: „nehogy a daloskor munkája minden estéli borozgatássá váljék!...” A figyelmeztetést megszívlelték. Ez az énekkar a házigazdája a háromévenkénti Kodály-napok dalosünnepének és a kórusversenynek, amelyeket a CSEMADOK, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének járási titkársága, illetve pozsonyi központja szervez. Néhány éve a galántai kórus nyerte a III. díjat. Ez azért jelentős, mivel az utóbbi időszakban nem a tömeges részvétel, hanem a minőség a döntő. A Galántai Magyar Oktatási Nyelvű Gimnáziumban ez év tavaszán alakult meg egy női kórus. A Mester nevét viseli, s jobbára Kodály-műveket és magyar népdalfeldolgozásokat énekel. A Tavaszi szél... ugyancsak országos vonzáskörű népdaléneklő versenyét immár nyolcadszor hirdette meg a CSEMADOK. Ebben a Szlovák Szocialista Köztársaság területén működő magyar folklórcsoportok, énekkarok, hangszeres szólisták, népdalénekesek és hagyományőrző együttesek vehetnek részt. Ha figyelembe vesszük, hogy ez a mozgalom évente ezreket állít a pódiumra népdalokat dalolni, s hogy például csak a galántai járásból legutóbb 32 énekes és 10 muzsikus, 12 énekkar és két néptáncegyüttes vett részt, akkor bizony rá kell jönnünk, mennyire megkopott, elszürkült ehhez képest a mi valaha tömegeket mozgósító Páva-mozgalmunk! A galántai járás területén az idei évben 22 magyarajkú énekkar , citerazenekar és két hagyományőrző falusi együttes működik. Az egyik kórust, a diószegi Vox Humana Énekkart meglátogattam a próbán. Gondjaik hasonlóak a mieinkéhez: nincs utánpótlás. „Temetjük egymást...” -- mondta szomorúan az együttes idős pedagógus karnagya. A fiatalok bizony nálunk sem tolonganak a kóruspróbákon. Pedig ez az együttes tavaly (a gutai vegyeskarral osztozva) II. díjat szerzett a galántai Kodálynapokon. A harmadik az Országos Népművészeti Fesztivál a Garam-menti Zseliz városkában (előzsűrizés után) meghívott 10—10 együttes fesztiválja minden év júniusában. Az idén Diószeg, Somorja, Komárom, Fülekpüspöki, Szina, Nagyida, Nagykapos, Királyhelmec, Dunaszerdahely és a galántai magyar gimnázium néptánccsoportja és kórusai vettek részt. A galántai járás hagyományőrző csoportjai, népi énekesei és hangszeresei Csak tiszta forrásból címmel eredeti folklórműsort tolmácsoltak. Az idősebb korosztályból sokan meghatottan emlékeznek Kodály Zoltán legutolsó látogatására Galántán, amikor ezrek gyűltek össze tiszteletére az Esterházy-kastély parkjában, 1943 májusában, hogy hallhassák szavát. A programban a galántai járás 15 népiskolájának kórusai adtak műsort, az összkar pedig — 1000 gyerek! — az egykori „mezítlábas pajtások” unokái külön népdalcsokrot énekeltek. Ekkor mondta ünnepi beszédében Kodály: „...Rozi, Ágnes! És ti, többiek: vágai, vízkeleti, taksonyi derék, daloskedvű lányok, apámék tovatűnt drága cselédei, első igazi, felejthetetlen zenetanáraim!... Titőletek tanulhattam meg magyarul dalolni... Lehettem volna zeneszerző klasszikus mesterektől tanulva is, s talán európai hírű akkor is, ha sohasem találkoztam volna Galántával. De magyar zeneszerző, magyar zene szerzője nem lehettem volna soha a házunkban megforduló s élő szolgálólányok nélkül, akiknek danája először döbbentett rá: amit ők dalolnak, az a mi ismeretlen, történelmünk során tőlünk elidegenedett, de most újra megtalált saját zenei anyanyelvünkhöz igazi klaszszikus magyar zene világa...” Erre emlékeznek talán a legszívesebben ma is Galántán. W. E. A Kassai Csermely Kórus a galántai Kodály-napok kórushangversenyén. 1982. december 11., szombat. „Zenéből zenébe tért” Vallomások Kodály Zoltánról Valamikor harcoltam a népies ellen: egy túlélt és epigon népiesség volt az, a Szabolcskáké és Pósáké. Ma fiatal költők mintha friss forrásokat nyitottak volna ugyanabból a régi, a népi talajból... Különös ritmusa a magyar lélek életének, hogy ez összeesik Kodályék gyönyörű fölfedezéseivel. (...) Hiszek egy kultúrában, mely mélyebb és régibb az irodalminál, mely élni, nőni és halmozódni tud írás nélkül is, mely előbb volt az irodalomnál, s ma is él még, noha bújkálva, s kiveszőben. Mély hála a nagyszerű gyűjtőknek, akik — mint Kodály Zoltán — átmentik az irodalom többé-kevésbé biztos éléstárába egy süllyedő világ halhatatlan gyümölcseit. Babits Mihály (1933) Nem azért becsülöm Kodályt, mint a legjobb magyar zenészt, mert barátom, hanem azért lett egyetlen barátommá, mertnagyszerű emberi kvalitásaitól eltekintve) a legjobb magyar zenész. Hogy e barátság hasznának legjavát én láttam, és nem Kodály, ez újból csak az ő nagyszerű képességeit és félreálló önzetlenségét bizonyítja. Küzdelmeket nem éppen nélkülöző pályámon mindenkor bátran és nyíltan mellém állott, soha fáradságot nem kímélt, ha érvényesülésemről volt szó. Bámulatos biztos és gyors ítélőképességének köszönhetem akárhány művemnek végleges, az eredetinél tökéletesebb kialakulását. Bartók Béla Mily óriási örökséget hagyott ránk. Páratlan szépségű kórusműveket, a Psalmus Hungaricust, színpadi alkotásokat, amelyek ma is állandóan műsoron szerepelnek. Számomra azonban talán gyermekkorainak gyűjteménye a legkedvesebb. Mindnyájan tanulhatunk belőle, hangzásuk szépségéből, friss elevenségükből. Eredetiek, gazdagok, nemesen egyszerűek. A hallgató önkéntelenül is Kodály szavaira gondol: Senki se túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon — sőt igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen hozzá. Benjamin Britten Kodály több a nemzetművelőnél, a honalapító emberi rangja illeti meg. A két világháború között Kodály a nemzeti egység egyik alapvető feltételét kezdte megteremteni: az éneklő Magyarországot. A XVI. század félelmetes válságában egyszerre énekelni kezdett az ország, még a végvárak éhező, rongyos vitézei is énekmondókat tartottak, Tinódi csupán kiemelkedő nagy példa volt a sokból. Ez az ének tartotta össsze a csaknem széthulló társadalmat. (...) Kodály ezt az éneklő Magyarországot akarta feltámasztani a telkekre rakódott por és hamu alól: honalapító hevülete sohasem apadt (...) Kodály nem halt meg. Más történt vele: zenéből zenébe tért. Féja Géza (1975) A korszakos szenzáció, hogy századunk zenéjében egy kis ország semmiből termett énekkari kultúrája valóságos reneszánsz ígéretét hozta, s végül, hogy a magyar zenei nevelés módszereit, eredményeit világszerte példaként emlegetik, mind-mind Kodály kezdeményének, áldozatos munkájának köszönhető. Egymaga végezte el, amit századok és nemzedékek mulasztottak. Zenei anyanyelvet adva népének, gondja volt rá, hogy e megtalált nyelven a kisiskolások, még az óvodások is beszélni tudjanak. • Fodor András Én az ő nagyságát, távolról nézve, abban láttam, hogy milyen munkát vállalt egy ugyancsak nehéz helyzetbe került nemzet életében. Az, hogy ő Bartókkal együtt lenyúlt a népzenéhez, nemcsak azt eredményezte, amit Európában Stravinsky és a többiek csináltak, vagyis hogy az ősforrásból merítettek értéket. Sokkal többet adott ő: egy nép lelkületét hozta felszínre; ez abban az időben már, azt lehet mondani, a zenében volt konzerválva. Kodály munkája ezért óriási, öntudatra ébresztett egy nemzetet, megmutatva, hogy őneki is van sajátos értéke, hogy büszke lehet arra, amit az ősei véghezvittek. S megtanítva ezt a nemzetet arra is, hogy még tágabb értelemben foglalkozzék saját magával. Az a nevelő munka, amit ő itt helyben tán még Bartóknál is szívósabban végzett, nemcsak énekelni tanította meg százezerszámra a gyerekeket Százezreket ébresztett közösségi öntudatra, arra, hogy hívek legyenek a közösséghez, amelyben születtek. Illyés Gyula ... érzem szikrázó hiányát ennek a szikár és nagyszerű embernek, mint a tiszta télnek, csupa-pára és csupa-vegetáció életünkben, érezzük dermesztő hiányát ennek a tűzszárnyú küldöttnek létünk deres magányában, mert szerénytelenségünkben és könnyelműségünkben oly természetesnek, egyszerűnek és törvényszerűnek vettük, hogy van, hogy él, hogy a miénk, hogy magyar, szinte azt hittük, fizikailag nő át a halhatatlanságba, testében is megbonthatatlan, mint a legendabeli királyok és szentek, hogy Ő maga a testileg is létező halhatatlanság, mint hitte magáról Goethe, élete ősz tornyán, isteneketvirágzó szerelmében, mámoros kései pillanataiban. És nem véletlenül mondom Goethét: műve is goethei méretű, nemcsak arányaiban, jelentéseiben is monumentális. Az a fölbecsüllhetetlen tisztaságú, tisztességű és szeretetű program, amit nagybozont-szakállú, kristály-rózsaként világító szemű ifjúságukban fogalmaztak meg és kezdtek megvalósítani a zseniális Bartók Bélával, s amit gyötrelmes, küzdelmes és magányos életükkel meg is valósítottak, csak Petőfi Sándor és Arany János gyönyörű szellemi programjához hasonlítható történelmünkben. (...) Ő nemcsak a maga forradalmát, de a nép forradalmát is megvívta hatalmas és modern zenéjében, nem hagyta magára a népet, sorsára bízva és bánatára, de a népet fölemelve maga emelkedett föl aranylegyező-szárnyvitorlákkal a nép tiszta énekéig. Juhász Ferenc Kodály Zoltán jóvoltából a katlan perem hegyeit áttörte a zene, s ami tegnap még helyi különösség, provvincializmus volt. Oltom, Dunán megindult a tenger felé. Németh László (1932) Kodály Zoltán (...) öntudatot lehelt ebbe a népbe. Nemzeti öntudatot, a népnek önbizalmat, a nép múltjának értéket, fényt, nemzeti egyéniséget teremtő művész volt. Kétezer év sivatagjain összegyűjtötte egy népnek vándorlása nyomán elszórt kincseit — és ezekből rekonstruált egy rendkívüli, önálló, a nép teremtette szellemi világot és a művi kultúrával egyenrangú kultúrát. (...) Kodály fél évszázados munkássága a Votea és az Amazonas energiájával és mindent magába gyűjtő sodrával mosta ki az idegen kultúrák, a szegénység és a múlt rétegei alól, és gyűjtötte öszsze a magyar nép sajátos szellemi birodalmának nyomait, dokumentumait. (...) Azt a harcot, amelyet függetlenségi háborúink nem vittek diadalra, azt az álmot, mit múlt forradalmaink nem valósítottak meg, nem vívtak ki, Kodály — Bartókkal együtt — megvívta, az országot felfedezte, meghódította és megvédte. (...) Kodályéhoz hasonló életművek nélkül (...) nem lennének a szocializmusnak konkrét, nemzeti, népi és osztályérvei, érzelmi elemei. Ilyen értelemben Kodály életműve forradalmi tett, és felmérhetetlen társadalmi hatású. Váci Mihály (1967) Medgyessy Ferenc rajza Kő Pál szobra Mátyás Ferenc KODÁLY Meghalhat-e, kit a zene szelleme szült, meghalhat-e ajkunkon anyánk éneke, jövőnk remény-lehelete, — s elapadhat-e , nyelvünk édes teje? Mint páva szállsi házfödelünk fölé, el sose földelünk, csak veled szálljuk be az űrt, magunkból kiűzve a bűnt, — teremtő zene, létünk gyógyító teje. Fájdalmad lelkünkbe szorult, sirod lezárta koszorúd, csak a tested az, mely kimúlt, porhüvelyedből lángra gyűlsz. — emberségünk eleje, szivünk éltető teje, Félrevert harang vagy, ha baj fenyeget, mennydörgés, robaj csap szét ajkadról, — s biztató, ha te lehetsz a mennnyitó, nyugtató zene, lelkünk édes teje. HIJAI PÖID magazin - 9