Kisalföld, 1983. május (39. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

Falu a határon UNDI ÖRÖKÖSÖK — Nem jó falut választott, ha a nemzetiségi hagyomá­nyokról akar írni — mondja Farkas Ferenc, az undi nép­fronttitkár. A sopronhorpácsi Répatermesztési Kutatóintézet egyik szobájában beszélgetünk. Csupán a véletlen játéka, hogy ismerkedésem az undiakkal a szomszéd faluban, Far­kas Ferenc munkahelyén kezdődik. — Hiányzik ebből a faluból sok minden, ami ideköthetné az embereket. Egy óvodánk még van ugyan, de a tanácsot, a téeszt, az iskolát már körzetesítették. Így aztán lassacskán elvándorol innen, aki többre vágyik. És tehetséges, veze­tésre termett emberek nélkül azok az alapközösségek sem működnek a legjobban — KISZ-szervezet, klubok —, ame­lyekbe még volna jelentkező. — De hiszen van egy tánc­csoportjuk és egy énekkaruk, a körzetesített sopronhorpá­csi iskolában, sőt az undi óvodában is oktatják a nyel­vüket — vetem be ellenérv­ként azt a néhány informá­ciót, amit korábban egy ta­nácsi beszámolóból jegyez­tem ki. — A mi nyelvünk messze nem azonos a Magyarorszá­gon délszláv nemzetiségi nyelvként oktatott irodalmi szerbbel. Szerbül a „baka” szó például nagymamát, a mi falunkban azonban bak­kecskét jelent. Mármost kép­zelje el a mi gyerekeinket, amikor ezzel a szóval talál­koznak a tankönyvben... Az újsággal, rádióval, tévével ugyanez a helyzet. Csak azok értik meg jól a nemzetiségi adásokat, akik megtanultak szerbül is. Ezért nálunk töb­ben hallgatják a burgenlan­di Horváth rádióműsort, mint a miéri rádió délszláv adását. Ami pedig a tánccsoportot és az énekkart illeti: nehéz ma mecénást találni. Az énekkar — amelynek ennek vezetője vagyok — például társadalmi munkával kereste meg magának az egységes öl­tözékre valót. A táncosoknak nincs saját undi táncuk, a délszláv szövetségtől kapnak némi szakmai iránymutatást. 4 4 4 Tekintsünk most bele né­hány jellemző szám és mon­dat erejéig az imént már em­lített tanácsi beszámolóba. Eszerint a hajdan ezernél is több lelket számláló, mező­városi ranggal, vásárjoggal felruházott Und lakóinak­­szá­ma az utóbbi néhány évben 450—500 között ingadozott.­­ A horvát anyanyelvűek közel négyszázan vannak. A 152 undi lakás közül 25 egyszobás, 58 két-, 69 pedig háromszobás. Az emberek Sopronhorpácsra, Kőszegre, Sopronba járnak dolgozni. A háztájiban a burgonya és a zöldségtermesztés vezet, álla­tot kevesebben tartanak, jó már egy sincs a faluban ma­gánkézen. A két bolt és egy kocsma együttes bevétele 1931-ben hatmillió 519 ezer forint volt. A közlekedés nagyon jó, naponta negyvenhét (!) busz megy keresztül a falun. He­tente kétszer rendel a köz­ségben a körzeti orvos. A ke­reskedelmi ellátottság meg­felelő, sertéshúst heti egy al­kalommal mérnek a húsbolt­ban. Az egyik legnagyobb gondja a falunak a rossz ivóvíz, vízműépítésre azon­ban a közeljövőben nincs re­ményük. A tanácstagok között a nemzetiségi lakosság szám­arányának megfelelő képvi­seletet kap. A tanácson hor­vátul is előadhatják ügyes­bajos dolgaikat az undiak, de ezt ma már csak az időseb­bek igénylik. A magyarokkal való békétlenkedés rég a múlté, a házasságkötések zö­me ma „vegyes házasság’. A bizalom és megelégedett­ség jelének tekinthető, hogy az egykori csempészfaluból (az osztrák határ szinte az undi kertek aljában húzódik) hosszú ideje nem disszidált senki. Idénymunkákra, pél­dául szüretre sokan szerződ­nek ismerősökhöz, rokonok­hoz a szomszédos Burgen­­landba. A visszatérők álta­lában úgy vélekednek, hogy bár ott magasabb az élet­színvonal, az itthoni élet biz­tonságosabb és nyugodtabb. + + ± A sopronhorpácsi busz­megállóban középkorú asz­­szony hunyorog a tavaszi napba. — Innen megy az iskola­busz Andra? — kérdem. — Én is arra várok — fe­leli. Az áprilisi verőfény di­csérete után hamar témát váltunk. Lapicz Józsefné a horpácsi vendéglőben dolgo­zik. — Nem sok a fizetség, ha­vi 2500—2700 forint — mondja. — De hát meg kell elégedni vele, Unban még ilyen munkát se találnék. A buszon aztán még sok mindenről szó esik: lányáról, aki a pécsi tanárképzőn má­sodéves, az iskolakörzetesí­tésről, amit még mindig fáj­lalnak az itteniek. Und — hirdeti a faluszéli tábla, alatta horvátul . is a felirat: Undá. A ’Vásártéren — a név az egykori keres­kedő múltat idézi — leszál­­lunk, s néhány lépést még közösen gyalogolunk újdon­­sült ismerősömmel. Nagy, emeletes ház bejáratánál bú­csúzik el tőlem. A ház körül örökzöld eszóták, a falon táb­la. Lapicz József autószere­lő. Huljevné 'Fülön Máriát az utcán találom. Hol magyar, hol horvát szóval hívogatja két kislányát. "Mirandát és Gordánát, akik a Pós patak medrét szemelték ki egy kis játszadozáshoz. Hunerné a sopronhorpácsi iskolában ta­nít, a körzetesítés előtt ő volt az undi gyerekek nevelője. — Amikor még kelnben ta­nítottam, néhány szülő, aki­nek a gyereke nehezebben vette az akadályokat, kérte a horvát nyelvoktatás meg­szüntetését. Akkor ezt sike­rült „kivédeni”. Aztán, hogy szóba került a körzetesítés, az itteniek a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségéhez fordultak se­gítségért, a nyelvoktatásra hivatkozva. A nyelvoktatás ügyét az und­iák közül so­kan úgy hiszem ma már pil­­lanatnyi érdekeik szerint. ítél Ik meg... Jó példa erre, hogy most a horpácsi iskolá­ban a nyolc magyar nyerek mellett csak öt undi horvá­­tot­ iratnak­ be a nyelvórára s közülük csak kettő beszéli otthon is a nyelvet. ... — Gyakori itt a vegyeshá­­zasság. Az én napvanyám zsirai magyar volt, ideköltö­zött, szint tizenhárom gyere­ket, és horvát­ nyelvűen halt meg. Az én férjem jugoszláv, s hallani sem­ akar arról, hogy az állampolgárságát megváltoztassa. Valahogy így, ilyen szigorúan kellene ne­künk is ragaszkodnunk örök­ségünkhöz. Én a nyelvtudás kopását pótolhatatlan vesz­teségnek tartom. És hogy a megőrzésért sok mindent tesz, azt bizonyítja elém halmozott szakdolgo­zatok sorával, szíves kalau­zolással a könyvtárban, ame­lyet ő vezet, s a kiállítássá még nem rendezett emlék­szobában, amelynek születé­sénél szintén ott bábáskodott. Végül egyik tanítványát ad­ja mellém, hogy eltaláljak következő úticélomhoz. 4 4 4 Vasárnap reggel meglehe­tősen csendes a falu. Csak egy-két kiskapuban pislog a gazda az ég felé: vajon lesz-e eső? Horváth Ferencet, a ta­nácsi kirendeltség nyugdíjas vezetőjét is ez aggasztja,­zeretné még az égi áldás előtt elvetni a krumplit. No, akkor ide majd délután té­rek vissza — egyezünk meg. Koleszár Istvánnál, a tánc­csoport fiatal vezetőjénél sem járok sokkal jobban. Éppen munkába készül, s munkahelyén, a zsirai kocs­mában leginkább vasárnap kell dolgozni. Azért kutya­futtában megtudom a legfon­tosabbakat, aminek a sum­­mázata annyi, hogy sok lel­kesedéssel, kevés pénzzel és egyre jobb eredményekkel táncol együtt most már ne­gyedik éve az együttesük. Feifer Józsefné — Paula néni — viszont ráér, ő csak a fél tizenegyes misét nem szeretné elkésni, így aztán hallgatom a nyolcvanhárom éves korához képest még meglehetősen fürge asszonyt. Gyerekkoráról mesél, amikor szolgálni tehénpásztornak ad­ták Ausztriába, ahol megta­nult németül, a csempészvi­­lág nyomorúságos éveiről, s a két­ fiáról, akiknek egyike Sopronban, a másik Floridá­ban él. Undon misére megtelik a szépen felvirágzott templom. Dumovics István — három falu plébánosa — horvát nyelven misézik. Az isten­­tisztelet után készségesen beszél a faluról: — összetartó nép az un­di, úgy gondolom, ebben a vallásnak is szerepe van. A templom közelgő külső tata­rozásához családonként há­romezer forinttal járulnak hozzá. Minden évben szerve­zünk közös kirándulást mon­dunk? Talán csak az, hogy a horvát nyelvű im­akönyveket Burgenlandból kell beszerez­ni. ♦ ♦ + Horváth Ferenc, a nyugal­mazott hivatalnok délután iratokkal, kivásott újságcik­kekkel vár. Több mint húsz évet töltött el a tanácsi ap­parátusban. Ha valaki, hát ő sokat tud mesélni a falu sorsáról. Súlya van a véle­ményének: — Lassan fogyatkozik a falu, nehéz itt a fiatalnak megmaradni. Pénzünk min­dig kevés volt, társadalmi munkában sokat dolgoztunk, így gyarapodik, szépül Und, gazdagodik, aki itt marad. Az undiaknak négymilliójuk van a takarékban. — A nemzetiségi hagyo­mányok ápolása néhány éve mintha ismét felszálló ágban lenne. Ehhez is nagyon sok munka kellett. Petkovits La­cival, a párttitkárral sorra jártuk a házakat, mindenki­vel beszéltünk. A lényeg: példamutatás mindenben, anélkül nem megy semmi. 4 4 4 A vásártéren megállók az első világháborúban elesett ma­gyar honvédek emlékművénél. Olvasom a talapzatba vésett neveket: Petkovits, Czinetit­s, Guzmits, Jambrits, Kotrosits.. Az út túlfelén fiatalok gyülekeznek. Kezükben táska, rek­lámszatyor. Vasárnap délután van. Indulnak vissza a váro­si iskolákba, kollégiumokba... Freész Károly 1983. május 1., vasárnap Balett az iskolában Egy moszkvai asszony győri évei Ludmilla Cserkaszova vallomása élményeiről Olyat tenni egy városért, hogy annak lakói hálásak le­gyenek, olyant, amire esetleg az utókor is szívesen emléke­zik, nem könnyű dolog. Legtöbbször több évtizedes mun­kássággal, áldozatos kitartással lehetséges. Most mégsem volt vita, amikor a mindössze két éve Győrött élő Ludmilla Cserkaszova elnyerte a Győr városáért emlékérmet, hi­szen az elmúlt két évben olyasmit honosított meg a me­gyeszékhelyen, amelynek nem voltak gyökerei, a balett­oktatást olyan színvonalra emelte, amelyet nem érhet ki­fogás. A győri Gombos Ferenc Általános Iskolában keresve Cserkaszovát, vagy ahogy közeli barátai hívják: Lul­­lát, a tükrös, barátságos ba­lett-terem előtt fegyelmezet­ten sorbaálló, karjukat tes­tük mellett ívbe hajlító ap­róságokba ütközünk. Oda­benn megszólal a zongora, s a gyerekek feszített lábfejjel, ütemre vonulnak a parkett­re. Mintha a riportműsorok­ból ismert moszkvai, lenin­­grádi balettiskolásokat lát­nám! Mintha nem is egy magyarországi város általá­nos iskolájában lennénk! S mintha nem is ugyanaz a Cserkaszova asszony figyel­né a gyerekek bevonulását, mint akit két éve, ideérke­­zésekor megismertem. Az akkor kicsit bizalmatlan, ki­csit ijedt tekintetű, gondok­kal teli Lulla helyén ma csu­pa mosoly, határozott, ám­ végtelenül kedves balettmes­ter áll. — Mikor 1981 elején a mi­nisztériumban megmondták, hogy Győrbe neveznek ki, bizony elő kellett vennem a térképet, megkeresni, hol is van ez a város — emlékezik az első időkre Cserkaszova. — Nagyon nehéz volt a kez­dés. Egy szót sem tudtam magyarul, a környezetem nem beszélt oroszul. A Győri Balett mellett elkezdtem a Gombos iskola balett-osztá­lyával foglalkozni, de nem volt még készen a terem, s csupa ijedt, ,,nem-tudom-mi­­vár-rám” tekintetű apróság­gal álltam szemben, akik egy szavamat sem értették. Az­tán minden csodásan jóra fordult. Az iskolában renge­teg segítséget kaptam önzet­lenül az orosz szakos taná­roktól, az igazgató, Gyimesi Tamás minden kérésemet tel­jesítette, szeretettel, lelkese­déssel állt az ügy mellé. Kész lett a gyönyörű terem is. Másrészt megismertem Mar­kó Ivánt, a balett tagjait, ezeket a lelkes, tehetséges fiatalokat, s éreztem a sze­­retetet, a jóindulatot minden­kiben. Míg hallgatom, eszembe jut, mit mondtak az ő Bullá­jukról a Győri Balett tagjai. A klasszikus táncot ugyan tanították az intézetben an­nak idején, de senki sem tud­ta úgy, ahogyan ő. A műfaj hazájából jött, több évtize­des tapasztalattal, óriási tu­dással. Rengeteget köszön­hetnek neki a­ fiatalok. S emlékszem, milyen határo­zottan ragaszkodott hozzá Markó Iván, mikor szerző­dése meghosszabbításáról volt szó. ..Lulla nélkül elkép­zelhetetlen a munka, min­denképpen szükségünk van okos segítségére.” Két év alatt sokat tett a balettért Győrben és a Győri Balettért is. De vajon mit jelent neki ez a város? — Kicsit már győrinek érezhetem magamrt— mondja a moszkvai születésű as­­­szony. — Szép, érdekes ez a város, tetszik, ahogy megóv­ják régi részeit, s ahogy épí­tik hozzá az új kerületeket. A környéket is megszerettem. Mikor férjem — aki csont­sebész Moszkvában — meg­látogatott, bejártuk a város­hoz közeli érdekességeket. Leginkább mindkettőnknek Pannonhalma tetszett. Most már úgy érzem, rossz, ha két hónapra Pestre kell men­nem. Érdekes. Iván is így van vele. Pedig ő budapesti, én moszkvai vagyok, mégis itt szeretünk, mert itt köze­lebb vannak hozzánk az em­berek, érezzük a szeretetü­­ket. Mint kiderül a beszélge­tésből, Cserkaszova győri te­vékenységének híre Moszk­vába is eljutott. Az ott meg­jelenő Vengerszkaja novosz­­tyi két teljes oldalon számolt be róla és a gyerekekről. Egykori tanítványai, akik ma már neves művészek, sorra csengették fel a férjét: lát­ta-e, olvasta-e? Túlzás lenne persze azt állítani, hogy cso­dát tett Győrött. De nagyon sokat elért. „Gyerekei” a már rendszeres szereplői a városi és megyei ünnepek­nek, ma, a május 1-i ünnep­ségen is fellépnek, s Markó Iván úgy tervezi, hogy a kö­vetkező győri darabjában, a Cirkuszban feladatot kapnak a kicsik is. Pontosan értik is már a francia koreográfiai­ utasításokat, sokszor már a­ magyar pedagógusok közve­títésére sincs szükség, hiszen Ludmilla asszony szemén látják, jó, vagy rossz volt a mozdulat, mit kíván tőlük. — A díjnak nagyon örü­lök — mondja végül Cserka­szova. — De tudni kell, hogy amit elértem, az a sok-sok kedves segítőmnek is köszön­hetem. Kézdy Adriennek, a Győri Balett és az osztály korrepetitorának például, aki kitűnő zenei ízlésé­vel, igényességével, megér­tésével sokat segített. Vagy az iskola tanárainak, igaz­gatójának. És persze a Győ­ri Balettnek. Élmény velük dolgozni, érdekesek, tehetsé­gesek ezek a fiatalok. Markó Ivánról pedig nem mondha­tok mást, mint hogy ritka az ilyen kivételesen komplex tehetség, aki egyszemélyben ennyi mindent képes tökéle­tesen csinálni. Örülök, hogy megkapta a Kossuth-díjat, mert megérdemelte. Ünneprontásnak tűnik a kérdés, de fel kell tenni: mi lesz, ha lejár a szerződé­se? — Nehéz lesz majd a bú­csú. De három év elég nagy idő, s ha visszatérek Moszk­vába, egy kicsit háziasszony­­kodnom kell. Hiszen három évig magára hagytam a fér­jemet, be kell hoznom ezt az időt, meg kell szépítenem most egy kicsit az ő életét. Mikor még egyszer gratu­lálok, búcsúzunk, meghatód­va ígéri: szívében győri ma­rad, nem felejti el soha ezt a kedves várost, s hogy mennyi megértés, szeretet vette itt körül. Pió Márta CHEESE­N 5

Next