Kisalföld, 1983. május (39. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
Falu a határon UNDI ÖRÖKÖSÖK — Nem jó falut választott, ha a nemzetiségi hagyományokról akar írni — mondja Farkas Ferenc, az undi népfronttitkár. A sopronhorpácsi Répatermesztési Kutatóintézet egyik szobájában beszélgetünk. Csupán a véletlen játéka, hogy ismerkedésem az undiakkal a szomszéd faluban, Farkas Ferenc munkahelyén kezdődik. — Hiányzik ebből a faluból sok minden, ami ideköthetné az embereket. Egy óvodánk még van ugyan, de a tanácsot, a téeszt, az iskolát már körzetesítették. Így aztán lassacskán elvándorol innen, aki többre vágyik. És tehetséges, vezetésre termett emberek nélkül azok az alapközösségek sem működnek a legjobban — KISZ-szervezet, klubok —, amelyekbe még volna jelentkező. — De hiszen van egy tánccsoportjuk és egy énekkaruk, a körzetesített sopronhorpácsi iskolában, sőt az undi óvodában is oktatják a nyelvüket — vetem be ellenérvként azt a néhány információt, amit korábban egy tanácsi beszámolóból jegyeztem ki. — A mi nyelvünk messze nem azonos a Magyarországon délszláv nemzetiségi nyelvként oktatott irodalmi szerbbel. Szerbül a „baka” szó például nagymamát, a mi falunkban azonban bakkecskét jelent. Mármost képzelje el a mi gyerekeinket, amikor ezzel a szóval találkoznak a tankönyvben... Az újsággal, rádióval, tévével ugyanez a helyzet. Csak azok értik meg jól a nemzetiségi adásokat, akik megtanultak szerbül is. Ezért nálunk többen hallgatják a burgenlandi Horváth rádióműsort, mint a miéri rádió délszláv adását. Ami pedig a tánccsoportot és az énekkart illeti: nehéz ma mecénást találni. Az énekkar — amelynek ennek vezetője vagyok — például társadalmi munkával kereste meg magának az egységes öltözékre valót. A táncosoknak nincs saját undi táncuk, a délszláv szövetségtől kapnak némi szakmai iránymutatást. 4 4 4 Tekintsünk most bele néhány jellemző szám és mondat erejéig az imént már említett tanácsi beszámolóba. Eszerint a hajdan ezernél is több lelket számláló, mezővárosi ranggal, vásárjoggal felruházott Und lakóinakszáma az utóbbi néhány évben 450—500 között ingadozott. A horvát anyanyelvűek közel négyszázan vannak. A 152 undi lakás közül 25 egyszobás, 58 két-, 69 pedig háromszobás. Az emberek Sopronhorpácsra, Kőszegre, Sopronba járnak dolgozni. A háztájiban a burgonya és a zöldségtermesztés vezet, állatot kevesebben tartanak, jó már egy sincs a faluban magánkézen. A két bolt és egy kocsma együttes bevétele 1931-ben hatmillió 519 ezer forint volt. A közlekedés nagyon jó, naponta negyvenhét (!) busz megy keresztül a falun. Hetente kétszer rendel a községben a körzeti orvos. A kereskedelmi ellátottság megfelelő, sertéshúst heti egy alkalommal mérnek a húsboltban. Az egyik legnagyobb gondja a falunak a rossz ivóvíz, vízműépítésre azonban a közeljövőben nincs reményük. A tanácstagok között a nemzetiségi lakosság számarányának megfelelő képviseletet kap. A tanácson horvátul is előadhatják ügyesbajos dolgaikat az undiak, de ezt ma már csak az idősebbek igénylik. A magyarokkal való békétlenkedés rég a múlté, a házasságkötések zöme ma „vegyes házasság’. A bizalom és megelégedettség jelének tekinthető, hogy az egykori csempészfaluból (az osztrák határ szinte az undi kertek aljában húzódik) hosszú ideje nem disszidált senki. Idénymunkákra, például szüretre sokan szerződnek ismerősökhöz, rokonokhoz a szomszédos Burgenlandba. A visszatérők általában úgy vélekednek, hogy bár ott magasabb az életszínvonal, az itthoni élet biztonságosabb és nyugodtabb. + + ± A sopronhorpácsi buszmegállóban középkorú aszszony hunyorog a tavaszi napba. — Innen megy az iskolabusz Andra? — kérdem. — Én is arra várok — feleli. Az áprilisi verőfény dicsérete után hamar témát váltunk. Lapicz Józsefné a horpácsi vendéglőben dolgozik. — Nem sok a fizetség, havi 2500—2700 forint — mondja. — De hát meg kell elégedni vele, Unban még ilyen munkát se találnék. A buszon aztán még sok mindenről szó esik: lányáról, aki a pécsi tanárképzőn másodéves, az iskolakörzetesítésről, amit még mindig fájlalnak az itteniek. Und — hirdeti a faluszéli tábla, alatta horvátul . is a felirat: Undá. A ’Vásártéren — a név az egykori kereskedő múltat idézi — leszállunk, s néhány lépést még közösen gyalogolunk újdonsült ismerősömmel. Nagy, emeletes ház bejáratánál búcsúzik el tőlem. A ház körül örökzöld eszóták, a falon tábla. Lapicz József autószerelő. Huljevné 'Fülön Máriát az utcán találom. Hol magyar, hol horvát szóval hívogatja két kislányát. "Mirandát és Gordánát, akik a Pós patak medrét szemelték ki egy kis játszadozáshoz. Hunerné a sopronhorpácsi iskolában tanít, a körzetesítés előtt ő volt az undi gyerekek nevelője. — Amikor még kelnben tanítottam, néhány szülő, akinek a gyereke nehezebben vette az akadályokat, kérte a horvát nyelvoktatás megszüntetését. Akkor ezt sikerült „kivédeni”. Aztán, hogy szóba került a körzetesítés, az itteniek a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségéhez fordultak segítségért, a nyelvoktatásra hivatkozva. A nyelvoktatás ügyét az undiák közül sokan úgy hiszem ma már pillanatnyi érdekeik szerint. ítél Ik meg... Jó példa erre, hogy most a horpácsi iskolában a nyolc magyar nyerek mellett csak öt undi horvátot iratnak be a nyelvórára s közülük csak kettő beszéli otthon is a nyelvet. ... — Gyakori itt a vegyesházasság. Az én napvanyám zsirai magyar volt, ideköltözött, szint tizenhárom gyereket, és horvát nyelvűen halt meg. Az én férjem jugoszláv, s hallani sem akar arról, hogy az állampolgárságát megváltoztassa. Valahogy így, ilyen szigorúan kellene nekünk is ragaszkodnunk örökségünkhöz. Én a nyelvtudás kopását pótolhatatlan veszteségnek tartom. És hogy a megőrzésért sok mindent tesz, azt bizonyítja elém halmozott szakdolgozatok sorával, szíves kalauzolással a könyvtárban, amelyet ő vezet, s a kiállítássá még nem rendezett emlékszobában, amelynek születésénél szintén ott bábáskodott. Végül egyik tanítványát adja mellém, hogy eltaláljak következő úticélomhoz. 4 4 4 Vasárnap reggel meglehetősen csendes a falu. Csak egy-két kiskapuban pislog a gazda az ég felé: vajon lesz-e eső? Horváth Ferencet, a tanácsi kirendeltség nyugdíjas vezetőjét is ez aggasztja,zeretné még az égi áldás előtt elvetni a krumplit. No, akkor ide majd délután térek vissza — egyezünk meg. Koleszár Istvánnál, a tánccsoport fiatal vezetőjénél sem járok sokkal jobban. Éppen munkába készül, s munkahelyén, a zsirai kocsmában leginkább vasárnap kell dolgozni. Azért kutyafuttában megtudom a legfontosabbakat, aminek a summázata annyi, hogy sok lelkesedéssel, kevés pénzzel és egyre jobb eredményekkel táncol együtt most már negyedik éve az együttesük. Feifer Józsefné — Paula néni — viszont ráér, ő csak a fél tizenegyes misét nem szeretné elkésni, így aztán hallgatom a nyolcvanhárom éves korához képest még meglehetősen fürge asszonyt. Gyerekkoráról mesél, amikor szolgálni tehénpásztornak adták Ausztriába, ahol megtanult németül, a csempészvilág nyomorúságos éveiről, s a két fiáról, akiknek egyike Sopronban, a másik Floridában él. Undon misére megtelik a szépen felvirágzott templom. Dumovics István — három falu plébánosa — horvát nyelven misézik. Az istentisztelet után készségesen beszél a faluról: — összetartó nép az undi, úgy gondolom, ebben a vallásnak is szerepe van. A templom közelgő külső tatarozásához családonként háromezer forinttal járulnak hozzá. Minden évben szervezünk közös kirándulást mondunk? Talán csak az, hogy a horvát nyelvű imakönyveket Burgenlandból kell beszerezni. ♦ ♦ + Horváth Ferenc, a nyugalmazott hivatalnok délután iratokkal, kivásott újságcikkekkel vár. Több mint húsz évet töltött el a tanácsi apparátusban. Ha valaki, hát ő sokat tud mesélni a falu sorsáról. Súlya van a véleményének: — Lassan fogyatkozik a falu, nehéz itt a fiatalnak megmaradni. Pénzünk mindig kevés volt, társadalmi munkában sokat dolgoztunk, így gyarapodik, szépül Und, gazdagodik, aki itt marad. Az undiaknak négymilliójuk van a takarékban. — A nemzetiségi hagyományok ápolása néhány éve mintha ismét felszálló ágban lenne. Ehhez is nagyon sok munka kellett. Petkovits Lacival, a párttitkárral sorra jártuk a házakat, mindenkivel beszéltünk. A lényeg: példamutatás mindenben, anélkül nem megy semmi. 4 4 4 A vásártéren megállók az első világháborúban elesett magyar honvédek emlékművénél. Olvasom a talapzatba vésett neveket: Petkovits, Czinetits, Guzmits, Jambrits, Kotrosits.. Az út túlfelén fiatalok gyülekeznek. Kezükben táska, reklámszatyor. Vasárnap délután van. Indulnak vissza a városi iskolákba, kollégiumokba... Freész Károly 1983. május 1., vasárnap Balett az iskolában Egy moszkvai asszony győri évei Ludmilla Cserkaszova vallomása élményeiről Olyat tenni egy városért, hogy annak lakói hálásak legyenek, olyant, amire esetleg az utókor is szívesen emlékezik, nem könnyű dolog. Legtöbbször több évtizedes munkássággal, áldozatos kitartással lehetséges. Most mégsem volt vita, amikor a mindössze két éve Győrött élő Ludmilla Cserkaszova elnyerte a Győr városáért emlékérmet, hiszen az elmúlt két évben olyasmit honosított meg a megyeszékhelyen, amelynek nem voltak gyökerei, a balettoktatást olyan színvonalra emelte, amelyet nem érhet kifogás. A győri Gombos Ferenc Általános Iskolában keresve Cserkaszovát, vagy ahogy közeli barátai hívják: Lullát, a tükrös, barátságos balett-terem előtt fegyelmezetten sorbaálló, karjukat testük mellett ívbe hajlító apróságokba ütközünk. Odabenn megszólal a zongora, s a gyerekek feszített lábfejjel, ütemre vonulnak a parkettre. Mintha a riportműsorokból ismert moszkvai, leningrádi balettiskolásokat látnám! Mintha nem is egy magyarországi város általános iskolájában lennénk! S mintha nem is ugyanaz a Cserkaszova asszony figyelné a gyerekek bevonulását, mint akit két éve, ideérkezésekor megismertem. Az akkor kicsit bizalmatlan, kicsit ijedt tekintetű, gondokkal teli Lulla helyén ma csupa mosoly, határozott, ám végtelenül kedves balettmester áll. — Mikor 1981 elején a minisztériumban megmondták, hogy Győrbe neveznek ki, bizony elő kellett vennem a térképet, megkeresni, hol is van ez a város — emlékezik az első időkre Cserkaszova. — Nagyon nehéz volt a kezdés. Egy szót sem tudtam magyarul, a környezetem nem beszélt oroszul. A Győri Balett mellett elkezdtem a Gombos iskola balett-osztályával foglalkozni, de nem volt még készen a terem, s csupa ijedt, ,,nem-tudom-mivár-rám” tekintetű aprósággal álltam szemben, akik egy szavamat sem értették. Aztán minden csodásan jóra fordult. Az iskolában rengeteg segítséget kaptam önzetlenül az orosz szakos tanároktól, az igazgató, Gyimesi Tamás minden kérésemet teljesítette, szeretettel, lelkesedéssel állt az ügy mellé. Kész lett a gyönyörű terem is. Másrészt megismertem Markó Ivánt, a balett tagjait, ezeket a lelkes, tehetséges fiatalokat, s éreztem a szeretetet, a jóindulatot mindenkiben. Míg hallgatom, eszembe jut, mit mondtak az ő Bullájukról a Győri Balett tagjai. A klasszikus táncot ugyan tanították az intézetben annak idején, de senki sem tudta úgy, ahogyan ő. A műfaj hazájából jött, több évtizedes tapasztalattal, óriási tudással. Rengeteget köszönhetnek neki a fiatalok. S emlékszem, milyen határozottan ragaszkodott hozzá Markó Iván, mikor szerződése meghosszabbításáról volt szó. ..Lulla nélkül elképzelhetetlen a munka, mindenképpen szükségünk van okos segítségére.” Két év alatt sokat tett a balettért Győrben és a Győri Balettért is. De vajon mit jelent neki ez a város? — Kicsit már győrinek érezhetem magamrt— mondja a moszkvai születésű asszony. — Szép, érdekes ez a város, tetszik, ahogy megóvják régi részeit, s ahogy építik hozzá az új kerületeket. A környéket is megszerettem. Mikor férjem — aki csontsebész Moszkvában — meglátogatott, bejártuk a városhoz közeli érdekességeket. Leginkább mindkettőnknek Pannonhalma tetszett. Most már úgy érzem, rossz, ha két hónapra Pestre kell mennem. Érdekes. Iván is így van vele. Pedig ő budapesti, én moszkvai vagyok, mégis itt szeretünk, mert itt közelebb vannak hozzánk az emberek, érezzük a szeretetüket. Mint kiderül a beszélgetésből, Cserkaszova győri tevékenységének híre Moszkvába is eljutott. Az ott megjelenő Vengerszkaja novosztyi két teljes oldalon számolt be róla és a gyerekekről. Egykori tanítványai, akik ma már neves művészek, sorra csengették fel a férjét: látta-e, olvasta-e? Túlzás lenne persze azt állítani, hogy csodát tett Győrött. De nagyon sokat elért. „Gyerekei” a már rendszeres szereplői a városi és megyei ünnepeknek, ma, a május 1-i ünnepségen is fellépnek, s Markó Iván úgy tervezi, hogy a következő győri darabjában, a Cirkuszban feladatot kapnak a kicsik is. Pontosan értik is már a francia koreográfiai utasításokat, sokszor már a magyar pedagógusok közvetítésére sincs szükség, hiszen Ludmilla asszony szemén látják, jó, vagy rossz volt a mozdulat, mit kíván tőlük. — A díjnak nagyon örülök — mondja végül Cserkaszova. — De tudni kell, hogy amit elértem, az a sok-sok kedves segítőmnek is köszönhetem. Kézdy Adriennek, a Győri Balett és az osztály korrepetitorának például, aki kitűnő zenei ízlésével, igényességével, megértésével sokat segített. Vagy az iskola tanárainak, igazgatójának. És persze a Győri Balettnek. Élmény velük dolgozni, érdekesek, tehetségesek ezek a fiatalok. Markó Ivánról pedig nem mondhatok mást, mint hogy ritka az ilyen kivételesen komplex tehetség, aki egyszemélyben ennyi mindent képes tökéletesen csinálni. Örülök, hogy megkapta a Kossuth-díjat, mert megérdemelte. Ünneprontásnak tűnik a kérdés, de fel kell tenni: mi lesz, ha lejár a szerződése? — Nehéz lesz majd a búcsú. De három év elég nagy idő, s ha visszatérek Moszkvába, egy kicsit háziasszonykodnom kell. Hiszen három évig magára hagytam a férjemet, be kell hoznom ezt az időt, meg kell szépítenem most egy kicsit az ő életét. Mikor még egyszer gratulálok, búcsúzunk, meghatódva ígéri: szívében győri marad, nem felejti el soha ezt a kedves várost, s hogy mennyi megértés, szeretet vette itt körül. Pió Márta CHEESEN 5