Kisalföld, 1986. szeptember (42. évfolyam, 206-231. szám)
1986-09-01 / 206. szám
Kulcsrakész lakások NÉGY ÉVVEL EZELŐTT, amikor eldördült a startpisztoly, megmozdult a lakásépítési piac. Új rendelkezés született, ami ma is érvényben van: az építőipari vállalatok szabad áron értékesíthetik az általuk épített lakások egy részét. Az egy részét megfogalmazás — vagy inkább megszorítás — azt jelenti, hogy a megyei építőipari vállalatok — amiként több évtizede szokás — továbbra is csak kötött, vagyis maximált áron számolhatják el az általuk épített új otthonok nagyobb hányadát. De ha azon túl maradt még fölös kapacitásuk, jogot nyertek, lehetőséget kaptak arra, hogy igényesebb — és persze drágább — lakásokat is építhessenek, ha volt, van kereslet erre a megye területén. Senki sem tagadhatja, hogy ma is nagy a lakáshiány, elég csak a várakozók országszerte hosszú listájára tekinteni. Más kérdés azonban, hogy ki, milyen otthonhoz szeretne jutni, és főleg: hogyan? A leendő vásárlóknak a piachoz viszonyított helyzetében ugyanis nem csak a rászorultság társadalmi jellegű motivációja a fontos, hanem a gazdasági szempont „is”. A válasz egyik fele a szociálpolitikára tartozik, a másik fele viszont már az építőkre vonatkozik. A lakásra váró vagy lakásépítésre készülő emberek anyagi helyzete és igénye ugyanis igencsak eltérő. Vannak, akik állami bérlakásba szeretnének költözni; vannak, akik átmenetileg a komfort nélkülit is megfelelőnek tartanák; vannak, akik garzonházban akarnak egy kis ideig élni, hogy pénzt gyűjthessenek az önálló otthon megvásárlásához; mások „kiizzadják” vagy könnyen megfizetik az öröklakásokat a lakótelepeken. Nos, az utóbbiak közül kerülnek ki a megyei építőipari vállalatok új partnerei. Ezért — a maximált áras kötelezettség teljesítésén túlmenően — egyre többen vállalkoznak, hogy magasabb színvonalon és drágábban építsenek, közvetlenül a vásárlók igénye szerint. Ez úgy lehetséges, hogy a leendő lakókkal az építkezés teljes ideje alatt szoros kapcsolatban állnak, kívánságuk szerint „öltöztetik fel” a lakásokat. Ezt a vállalkozási formát nevezik közvetlen piaci értékesítésű lakásépítésnek, és a négyéves tapasztalatok az építtetők piaci pozícióit erősítik. Pedig a kezdet nem volt egyszerű. Ezt bizonyíthatja a Hajdú megyei Állami Építőipari Vállalat esete: néhány lakóval a bíróság előtt kellett megegyeznie. Nem a másén, hanem a saját kárukon tanulhatták meg, hogy a több bevételért, amit vállalkozásukért kapnak, jóval többet is kell nyújtaniuk. Mert ennek, a vállalat és a leendő lakó közti szerződésnek az a lényege, hogy az építők kulcsrakészen (vagy kívánság szerint szerkezet-, tehát félkészen) adják át a lakásokat, a burkolást a lakó által kiválasztott anyagokkal végzik el, és a területelőkészítéstől a tervezésen át a postaláda felszereléséig mindent magukra vállalnak. Kikapcsolják tehát a beruházások hagyományos bonyolítóit, és azok feladatát is magukra vállalva, egy személyben irányítják a munkát. Tehát nemcsak a kifogástalan minőségű építésért vállalnak kötelezettséget és garanciát, hanem a kötbérrel megerősített, pontos átadási határidőért is. Eközben pedig több, korábban számukra ismeretlen szakmát is meg kell tanulniuk: tervezni, kereskedni, beruházni, s az új tevékenységeket egységes szervezetbe rendezni. A gyakorlatban biztatóan indult ez a vállalkozási forma. A legtöbb tanács készségesen sietett az építők segítségére a telekkijelöléssel, és örültek a lakók is, mert végre nem kaptak zsákbamacskát. Ám az első, minden vállalkozással természetesen velejáró kudarcokból kiderült, hogy megoldhatatlan akadály az, hogy kevés és egyre kevesebb az országban az építésre alkalmas, közművesített telek, márpedig amit még közművesíteni is kell, annak költségei már eladhatatlanná teszik a piacon a lakásokat. Sorozatban születtek azok a pénzügyi rendelkezések, amelyek átmenetileg segítették forgótőkéhez jutni a vállalkozókat, hogy a kezdeti nehézségek ne ítéljék végleges kudarcra ezt az egyébként életképes vállalkozási formát. Ma már az is világosan látható, hogy amelyik építőipari vállalatnak nincsen elegendő szakiparosa, annak kockázatos idegen alvállalkozókkal ilyen nagy fába vágni a fejszéjét, de sikerre számíthat, ha csak szerkezetkészen árulja a lakásokat. AHOL MEGTALÁLTÁK stabil helyüket a piacon az építők, nem kockázatos vállalkozás lakást építeni ebben a formában — bizonyítják a jó példák Debrecentől Zalaegerszegig. Különösen a házgyáras vállalatok igyekeznek megkapaszkodni ebben a lehetőségben, azért, hogy paneljüket ne csak gyártási áron, hanem teljes feldolgozottsággal tudják értékesíteni. Rajtuk kívül az építőipari szövetkezetek, amelyek egyébként is a legalkalmasabbak az egyedi igények jó kielégítésére. Sz.K Szibéria távlatai Szibéria és a Távol-Kelet részesedése a szovjet népgazdaság fűtő- és energetikai, ásvány- és nyersanyag-, valamint faáruellátásában a 2000. évre jelentősen megnövekszik. Ezt közölte Nyikolaj Maszlennyikov, az OSZSZSZK Minisztertanácsának elnökhelyettese, a köztársasági Tervbizottság elnöke. Amíg 20 esztendővel ezelőtt Nyugat-Szibériában az évi kőolajkitermelés nem haladta meg az egymillió tonnát, a földgázkitermelés pedig a 0,4 milliárd köbmétert, addig ma már kőolajból és kondenzátumból több mint 360 millió tonnát, földszízből pedig több mint 380 milliárd köbmétert termelt be itt. A Szovjetunió energetikai programjának megfelelően Nyugat-Szibéria a jövőben e nyersanyagok kitermelésének legfontosabb központjává válik. Kelet-Szibériában és a kontinentális talapzaton tovább folynak újabb kőolajlelőhelyek kutatásai. Az ország keleti részének szénmedencéiben — Kanszk- Acsinszkban, Kuznyeckben és Juzsno-Jakutszkban — mindenekelőtt a leghatékonyabb hidraulikus és külszíni fedések fejlesztése kerül előtérbe A tervek szerint a szén komplex ipari feldolgozását is megoldják. Így szilárd, foltékorv és gáz halmazállapotú fűtőanyagokat és értékes vegyi alapanyagokat nyernek. Mitől lesz nagyobb a haszon? Számolgatások a száraz szegletben Sokan a megye száraz szegletének nevezik a Mosonmagyaróvártól északnyugatra eső vidéket. Ott állítólag akkor is csak ritkán esik az eső, mikor a Kisalföld más részein mindenütt zuhog. — Vizsgáltattuk már, mi lehet ennek az oka — mondta Zrak Mátyás, a mosonszolnoki termelőszövetkezet elnöke. — Magyarázat is akadt bőséggel: okolták a Hanság lecsapolását, hivatkoztak felszálló légáramlatokra és még sok másra. Sajnos ettől az eső nem lett több. Ráadásul a földjeink rossz vízgazdálkodásúak, mert a sekély, sokszor fél méternél is vékonyabb termőtalaj alatt kavicsréteg húzódik, s ebben a nedvesség egykettőre elszivárog. Természetesen a fenti jelenségeknek már a mosonszolnokiak is régóta tudatában vannak. Éppen emiatt a termelőszövetkezet vetésszerkezetét igyekeztek szárazságtűrő növényekből öszszeállítani. Főként őszi kalászosokat termesztenek, a pénzesebb növények közül pedig borsót, sárgarépát, petrezselymet, phacéliát. Kukoricát idén mindössze háromszázötven hektárra vetettek, főként azért, hogy a téesz állatállományának takarmányszükségletét részben fedezzék. — Végeredményben mi minden esztendőben számolunk a szárazság veszélyével, de ilyen aszályra, mint amilyen az idén volt, nem nagyon lehetett készülni — mondja az elnök. — Június 5-én kaptunk 18 milliméter esőt, s ezt követően augusztus közöpéig jóformán annyi csapadék sem volt, ami a port becsülettel elverte. Az aszály már a nyári betakarítású növényeken is meglátszott, mi tizenöt és fél millió forintnyira becsüljük a veszteséget. Ehhez hozzájön még az őszieknél négy-öt millió forint kiesés. Hogy mit jelent mindez? Nos, tavaly a növénytermesztésünk tizenhétmillió forint tiszta nyereséggel zárta az esztendőt, idén viszont a négymillió forintban is csak reménykedhetünk. A mosonszolnokiak már a kalászosok betakarításának idején látták a közelgő gondokat. Ezért már ebben az időszakban szigorú takarékosságba kezdtek. Feltételekhez kötötték az anyag- és eszközvásárlást, igyekeztek értékesíteni elfekvő készleteiket, mindez körülbelül másfél millió forintnyi megtakarítást eredményezett idáig. Másik fontos intézkedés az volt, hogy az állattenyésztésben és a melléküzemágban megvizsgálták, van-e lehetőség a termelés és a nyereség növelésére. — Főként a melléküzemágban értünk el eredményt — mondta az elnök — új piacokat kerestünk, a gépsorok jobb kihasználása érdekében megszerveztük a konzervipari zárólapkák gyártásánál a három műszakot. Mindez legalább egymillió forintnyi többlet árbevételt jelenthet. Azonban messze nem ellensúlyozza a kalászosok kieséseit. Ráadásul a növénytermesztés volt az az ágazat, ahol bizonyos költségekkel sem takarékoskodhattunk. Amíg érdemes volt, minden öntözőberendezésünk működött. A jövő érdekében a műtrágyafelhasználást csekély mértékben növeltük is. Nagy gondot fordítunk a megfelelő talajelőkészítésre, mert az őszi vetésekhez úgy kell hozzákezdenünk, mintha a növénytermesztés az idén semmilyen csalódást nem okozott volna. Az aszály nem csak megrázta, hanem fel is rázta a szövetkezet tagságát. Gondjaikat még csak fokozta, hogy idén elkezdték egy , négyszáz férőhelyes tehenészeti telep rekonstrukcióját, így megnőttek a téesz hitelterhei, költségei. De éppen a jövő miatt, a növénytermesztés bizonytalanságainakellensúlyozására fontosnak tartják fejleszteni, jövedelmezőbbé tenni az állattenyésztést Mosonszolnokon. N. E. 1986. szeptember 1., hétfő A Győr és Vidéke Sütőipari Vállalat csornai üzemében folyamatos műszakban napi kilencven mázsa alföldi, házi és hagyományos kenyér, valamint 40 ezer péksütemény készül. Filléres nyereségek Béklyóban a húsmarhatartás Az 1970-es évek közepén kezdődött el megyénkben a szarvasmarha-tenyésztés szakosodása. Voltak termelőszövetkezetek, melyekben a vezetők a tejtermelésben látták a jövőt. Másutt viszont a húshasznú szarvasmarhák mellett voksoltak. Ez utóbbi csoportba általában azok a gazdaságok léptek, amelyekben különben is alacsony színvonalú volt a tejtermelés, így azután nem véletlen, hogy a kezdeti időszakban sok selejtezésre megérett, magyartarka szarvasmarha került át néhány tollvonással a húshasznúnak kikiáltott állományba. Mindez meghatározta az ágazat helyzetét is. A termelőszövetkezetek többségében vagy csak minimális nyereséget adott a húsmarha, vagy éppen ráfizetéses volt. Emellett megyénkben még egy intézkedési terv is született, melynek készítői a húsmarhatartásban látták a Hanság hasznosításának jövőjét. Később az 1970-es évek vége felé főként gazdasági kényszerűségből változott a húsmarhatartással foglalkozó termelőszövetkezetek hozzáállása és sok helyütt fajtaátalakító, vagy végtermékjavító keresztezésekbe fogtak. A megye termelőszövetkezeteiben 1982-ben volt a legmagasabb a húshasznú tehénállomány, ekkor közel hatezer-kilencszázat tartottak nyilván. Ez a szám tavaly év végére alig ötezerkétszázra apadt. A fenti statisztikához még kiegészítésül hozzátartozik, hogy az Állatforgalmi és Húsipari Vállalat is helyezett ki 1984- ig, tíz termelőszövetkezetbe 1240 tenyészüszőt. Ám a csökkenés mindenképpen nyilvánvaló. Hogy mi lehetett mindennek az oka? Milyenek a közeljövő kilátásai? Ezekre a kérdésekre próbált feleletet kapni a TESZÖV gazdaságpolitikai bizottsága is. A legegyszerűbb válasz ismert: a termelőszövetkezetek többségében nem volt jövedelmező a húsmarhatartás. Mégpedig legfőképpen azért, mert nem sikerült maradéktalanul megvalósítani az állatok olcsó tömegtakarmányokra, gyepre, melléktermékekre alapozott tartását. Nem is mindig a termelőszövetkezeteken múlott mindez. A korszerű gyepgazdálkodás például elképzelhetetlen magas színvonalú műtrágyázás, korszerű gének és öntözés nélkül. Mindezek viszont jelentősen növelik a költségeket. A tömegtakarmány-termesztés sok helyütt ütközött a jó nyereséget adó árunövény-termesztés igényével. A melléktermékek közül a kukoricaszár jelenthette volna a legnagyobb tömeget, ennek hasznosítása azonban szintén ritkán találkozott a növénytermesztés érdekeivel. De a fentiek mellett nem voltak kielégítőek a húsmarhatartás egyéb feltételei sem, sok helyütt hiányoztak a szilárd burkolatú etetőterek, az erjesztett tömegtakarmányok tárolására alkalmas építmények. Mindehhez hozzájött, hogy egyéb költségek, munkabér, energia is nőttek az ágazatban. Tavaly, s tavalyelőtt már kevés termelőszövetkezet mondhatta el megyénkben, hogy megfelelő nyereséget talál a húshasznú szarvasmarhatartásban. 1987- re új felvásárlási árakat és ösztönzőrendszert hirdettek meg, ebben az ágazatban is. Az intézkedés várhatóan raegyes szinten mintegy 2,5 millió forint többletbevételt jelent. Egy összegben jelentősnek tűnhet ez a növekedés, ám ha szétosztjuk, akkor kevés marad belőle. A szakemberk számításai szerint az új árakon számolva is a megyében átlagosan egy húshasznú tehén után mindöszsze 234 forint jövedelem marad. A húsmarhatartás helyzetét felmérve hat termelőszövetkezet már a tervidőszak elején, úgy döntött, hogy teljesen felszámolja az állományát, a fennmaradó téeszek fele pedig jelentős teherállomány-csökkentést határozott el. A fentiek alapján a tervidőszak végére a húshasznú tehénállomány várhatóan 3600—3700-re apad. Csupán azok a termelőszövetkezetek vállalták, hogy szinten tartják az állományt, melyekben az átlagosnál jobbak a szaporodásbiológiai és felnevelési eredmények vagy igényesebb állattenyésztéshez nem adottak a feltételek. Úgy tűnik tehát, a húsmarhatartás körüli vita még mindig nem zándt le. Olyan békávóba került az ágazat, melyet az üzemek önmagukban aligha tudnak kioldani. Háztartási iszap A háztartásokból, illetve az ipari üzemekből származó iszap nagy mennyiségű szerves anyagot, a növények számára értékes tápanyagokat tartalmaz. Éppen ezért ugyanúgy alkalmas a talaj termékenységének pótlására és javítására, mint az istálló- vagy a műtrágya. Kivétel: a derítőkből származó olyan iszap, amely az emberre, állatra, növényre — egyszóval minden élőlényre — egyaránt ártalmas nehézfémeket tartalmaz. A jénai akadémiai kutatóintézet munkatársai ezért ellenőrző eljárást dolgoztak ki, miszerint a fémtartalom alapján osztályozzák az iszapfajtákat. A tudósok arra törekednek, hogy már a szennyvízből kiszűrjék a fémeket, s ebben nagy segítséget nyújtanak számukra a velük szorosan együttműködő nagyüzemek. — KUMPOD—3