Kisalföld, 1986. november (42. évfolyam, 259-282. szám)

1986-11-01 / 259. szám

A TARTALOMBÓL Film vagy / és video ? - Ifjúsági lakásalap - A Kisalföld konyhája - Légy itt, légy ott - A leleplezett „csoda” A falak közt, az udvaron mód nyílik csendes elmélyü­lésre, s meghitt családi ünne­pekre is. Fertődön, a sokak ál­tal csodásnak tartott Muzsika­házban működik ugyanis a község könyvtára, tanácsi ki­rendeltsége, itt kötik a házas­ságokat, s itt emlékezhetnek az egykori kitűnő muzsikusra, Jo­seph Haydnra. Itt töltött fotó­­riporterünk néhány meghitt percet az őszi verőfényben für­dő épületben, változatlan cso­dálattal adózva építőinek, fel­újítóinak. mAGAzmn Szűk Ödön képriportja ŐSZ Aaou László­ grafikái» Miért kevés az új történelmi regény? Fzt H 1/prrlPCf npitpm gyakran, mint történelmi Lat­Q nulUCul­llCnCIII regények szerzőjének, s úgy gondol­tam, a nyilvános válasz sem tanulságok nélkül való. Az elmúlt másfél évtizedben igencsak megnőtt az érdeklődés a magyar történelem iránt; históriai témájú dokumentumkötetek és filmek, emlékezések, szakmunkák sokasága lelt olvasóra és nézőre, s úgy tetszik, ez a folyamat egyhamar nem fordul visszájára, hi­szen sok még a pótolni való nemzettudatunkban, sok a fehér folt a távolabbi s a közelebbi múlt krónikáiban. Ehhez az örvendetesen megnövekedett érdeklődéshez képest valóban kevésnek látszik a mai, eredeti történelmi regény. Az okok között kutatva legelőször azt említem, hogy történelmi regényt „nehezebb” írni, mint társadalmit. Nehezebb, mert mun­­kásabb, mert szorgalmas anyaggyűjtés nélkül aligha képzelhető el jó történelmi regény. Azután kell még hozzá egy sajátos bele­­élési képesség (empátia) is, mely a modern regényíróban nem szük­ségképpen van meg, hiszen sokszor önmagát formálja meg nem egy könyvében. S végül, de nem utolsósorban: a történelmi re­gényírónak tudnia kell mesélni, úgy elbeszélni rég volt, vagy csak valószínűleg volt eseményeket, hogy azok felkeltsék a mai ember érdeklődését. Nem a történelmi parabolákra gondolok itt, vagyis nem olyan művekre, melyek kikacsintanak a mára, a mai olva­sóra, s olyan történelmi analógiákat sejtetnek, melyek egyértelmű felfedésére nincs módja (vagy mersze) a szerzőnek. Nehézséget jelent az is, hogy jelentős szakadás állt be a törté­nelmi regény kétféle, alapvető szemlélete között. Az egyik roman­tikus, heroizáló típusú szemlélet, melynek mesterei Jókai, Gárdo­nyi, Kodolányi voltak, a másik a realista, deheroizáló típus, mely Móricz egyes regényeire jellemző, vagy az olyan modern oknyo­mozó regényekre, mint Cseres Tibor Hideg napok­ja, vagy Dobai Péter történelmi tárgyú regényei. Akik ismerik az én szerény próbálkozásaimat ezen a területen, azok tudják, hogy én a romantikus­ hősteremtő típus mellett vok­soltam, nem mondva persze le arról az igényről sem, hogy valódi események valódi mozgatórugóit vizsgáljam, valószínű lélektani motívumok hálóját próbáljam felderíteni. Mert azt mondanom sem kell, hogy a történelmi regényírás rekonstrukciós munka, mely sokban hasonlít a detektív és a régész munkájához. fl7 frácnc fplJPnU7PCPlí ritkán tudósítanak ugyanis az Hl II QuUo lulJGyjfLbuan egyes történelmi döntések okairól, személyes motívumairól, csupán a következményeket rögzítik, mi­nél régebben történtek, annál szűkszavúbban. Ez a rekonstrukciós munka rendkívül izgalmas, és hallatlanul bonyolult. Mert a tör­ténelmi regényírónak sosem szárazon közölnie, leírnia kell valamit, hanem megeleveníteni, valószínűsíteni, emberközelbe hozni, s ez nem valósulhat meg jó lélektani és dramaturgiai érzék nélkül. A magyar történelmi regények témavilága bizonyos látványos korszakokhoz különösen kötődik, például a török világ, a kuruc küzdelmek, a szabadságharc, vagy korábbról a tatárjárás, vagy Mátyás király korához. A történelmi regényíró számára igazi fel­adatot, kihívást azonban a kevésbé ismert (és közhelyes) korsza­kok problémái jelentenek, s Walter Scott óta tudjuk, hogy az iga­zán jó történelmi regények nem különböző híres-nevezetes em­berek életrajzai, hanem az egyszerű emberek, a nép életének re­konstruált dokumentumai, ahogyan ezt Lukács György A törté­nelmi regény című munkájában megírta. Hadd tegyem még e rövid eszmefuttatáshoz hozzá: világszerte kevés a jó történelmi regény, miként a jó történelmi film is. A kosztümös kalanditörténet és az aktualizáló parabola végletei között valóban nehéz megtalálni a mértéket, s az értő olvasóközönséget is. Magyarországon sok ezres, megbízható tábora van a tisztessé­ges, oknyomozó, elfogulatlan és hazafias történelmiregény-olvasók­­nak, s a hazafias történelmiregény-olvasóknak, s a határainkon túli magyarok is talán ezen a szálon kötődnek legnagyobb lelke­sedéssel és öntudattal ahhoz a néphez, melyhez lélekben tartoznak. Cynos hát ifig tartozik a gyakori mondás: mely nemzet a LZ Cl L Ildi­kkó múltját számontartja, a jövőjét építi, formál­ja. Nemzeti, társadalmi, erkölcsi eszményeket véd a jó történelmi regény, melyet írni nemcsak nehéz, de felemelő kitüntetés, bol­dog kötelesség is. Szentmihályi Szabó Péter AZ AUTÓ, FELHÚZOTT ablakaival, akár egy akvárium, a csend, a nyugalom szigete. A halak figyelhetnek így bennünket, ahogy viha­rosan éljük az életet. Belülről csak látszik az erős szél, a rozsdabarna levelek körtánca. Minden furcsa csendben zajlik. Az út közepén letört faág meredezik. Közlekedők átka: lyu­kaszt gumit, ruhát, ha nem vigyáz a tulajdo­nos. Egy fiatalember odébbrúgja, egy lány bi­zonytalanul az út széle felé dobja, de pillana­tok alatt visszakerül oda, ahol a legtöbb em­bernek szerezhet bosszúságot. Végül egy öreg­asszony hajol le kimérten, elsétál vele a sze­méttartóig, s komótosan belehelyezi. Az üvegen innen kényszerű figyelőállásból az ember különféle filozofikus tanulságokat próbál levonni a látottakból, hadd érezze: nem hiábavaló a várakozás. Fiatalságról, öregségről elmélkedik, miközben láthatatlanul emelkedik benne a feszültség. Mert nem szokott hozzá, hogy tétlenül várakozzon, mert a világon a leg­drágább portéka az idő lett, mert százötven fontos dolog kavarog a fejében, amit intéznie, tennie kellene. Váratlanul éri a kopogás az ablaküvegen. Fellengős elmélkedése közben szem elől tévesz­tette az öregasszonyt, s nem értette, hogy ke­rült olyan hirtelen az autó­­mellé. A kérés, amit hall, teljesen szabályos és logikus. Nincs ben­ne semmi különleges, mégis, mintha más boly­góról érkezett volna a kérdező. „Nem vinne el a kórházig az autóval? Nem érem el a három­órás buszt különben, s nincs mit csinálnom a következőig.” A dolog egyszerűen érthetetlen. A nénike leszólít egy vadidegent. Fogalma sincs, mennyibe kerül a benzin, mennyibe az idő. Nem tudja, hogy villog a piros jelző, s azt kell számítgatnia az embernek, elér-e hazáig? De arról sincs, mit érezne a fiatalember, aki alig múlt harminc, s máris szívkoszorúerekkel, ideges szorongásokkal bajlódik, ha kijön a ka­pun, s nem találja az autót. Elképzelni is rossz ,mi mindenre gondolna, miféle váratlan baj történhetett. Mégis, lelkiismeretfurdalással motyog valami mentségfélét az öregasszony­nak. A kis szürke alak már rég eltűnt a szél­ben, amikor még mindig az esetre gondol. Miért olyan fontos háromkor hazamennie? Ha nem háromkor, hatkor ér haza. De mi vajon megérjük-e azt a kort, amelyben az ember nyu­godtan elballaghat egy letört faággal a szeme­tesig? Vajon meddig bírják a koszorúerek a sok idegesen elszívott cigarettát, a rohanást, a fe­szült várakozásokat, azt, hogy egy év alatt tíz­évnyit élünk, hogy aztán hirtelen öregség, át­menet nélkül összetörjünk? A távolból harang szól. Tiszta, vékonyka han­gon, békét öntve szét a széldúlta utcákon, így szólhatott száz évvel ezelőtt is, vagy a közép­korban, ugyanezen a hangon, miközben a szél ugyanígy­­ kavargatta a rozsdabarna leveleket. Bár ki tudja, ilyen levelek voltak-e akkor? Mintha velük is történt volna valami. Harso­gó zöldből váltanak hirtelen fény nélküli tom­pa barnára, átmenet nélkül lesznek zörgős szá­­razak. Nemrég az óvodába kellett volna színes leveleket, vinni a gyereknek, s alig talált mást, mint zöldet, vagy barnát. A levelek is féktele­nül zöldellenek, s hirtelen összetörnek, akár az emberek? A HARANG MÉG MINDIG kitartóan, közöm­bösen jelez, ahogy tette évszázadokon át. Vé­konyka hangja biztos pont volt a zivatarokban. Ma nem üzen semmit. Vagy talán mégis? A vi­lág állandóságára figyelmeztet, s a benne élők törékenységére? Már rég nem izgat bennünket félrekalimpáló szívünk, utunkat álló faág, vá­ratlan kérés, vagy a természet elfajulása, ez a hang ugyanúgy fog szólni akkor is. Az üzene­tét kellene megfejteni. Ha volna rá idő.

Next