Kisalföld, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-01 / 153. szám
Túl szigorú az élelminer-törvény? Legyen rangja a minőségnek Tizenegy évvel ezelőtt, 1976-ban készült hazánkban az élelmiszerek előállítására, minőségére, forgalomba hozatalára szóló törvény, amely jelenleg is érvényes, és amely az öszszehasonlítások szerint szépítés nélkül is a világ legszigorúbb, hasonló témájú törvényei közé tartozik. Ebből logikusan az következne, hogy élelmiszeripari termékeink a világ élvonalába tartoznak minőségüket tekintve. Csakhogy, finoman fogalmazva, igencsak indokolt a feltételes mód... Ez derült ki abból a rendkívül élénk vitából, amely a megyei pártbizottság gazdaság- és szövetkezetpolitikai munkabizottságának legutóbbi tanácskozásán az élelmiszertörvény megyei végrehajtásának tapasztalatait összegző beszámolót kísérte. Okot adott a vitára maga az elemzés is: realitásokat tükröz. A legfontosabb ilyen realitás, hogy az élelmiszerfeldolgozás színvonala jelenleg azonos az egész népgazdaság fejlettségi színvonalával, nemzetközi összehasonlításban közepesnek minősíthető. Annak ellenére így van ez, hogy — mint említettük — a magyar élelmiszertörvény az egyik legszigorúbb a világon, s ebben a törvényben megfogalmazták azt is, hogy az állam biztosítja mindazokat a feltételeket, amelyek az élelmiszertermelés rendszeres fejlesztéséhez szükségesek. A törvényben megszabott feltételrendszer komoly pénzügyi zavarba hozta az élelmiszeripart. Sok pénz kellett volna, kellene a higiéniai fejlesztési tervek megvalósításához, a gyártástechnológia, a csomagolás, a raktározás, a szállítás fejlesztéséhez, korszerűsítéséhez. Olyan „alaptételek” ezek, amelyek hiányosságai elkerülhetetlenül befolyásolják a minőséget. Ráadásul jönnek még a piaci körülmények, a nyugati országok, sokszor politikai megfontolásból ugyan, de rendkívül magas követelményeket támasztanak a vásárláskor, szocialista partnereink egyre inkább az önellátásra rendezkednek be... Nehezedik az eladás. Nézzük konkrétabban. Megyénk élelmiszertermelésére jellemző, hogy se nem roszszabb, se nem jobb az országos átlagnál. A minőségvizsgáló intézetek megállapításai szerint 1986-ban 8,5 százalékos volt a „kifogásolási arány”. A hibák fele érzékszervi és összetételi kifogás. A legjobb minőségű termékeket a minisztériumi irányítás alá eső vállalatok állítják elő, a tanácsi és a mezőgazdasági vállalatok élelmiszerei közepes minősítést kaptak. A kifogásolási arány az elmúlt évhez képest mindenütt növekedett, kivéve a szövetkezeti élelmiszeripart, ahol javulás tapasztalható, ott viszont a minősítés még mindig „gyenge”. Alig elfogadható a magántermelők élelmiszerproduktumának minősítése (s ez sokszor még a „kisipari” kenyérre is érvényes). Lassú a műszaki fejlődés, megbízhatóbb, jobb állapotú berendezésekre lenne szükség. Alapvető változás az idén sem várható: megyénkben a 149 élelmiszertermelő üzem 10 százaléka fejleszti gyártástechnológiáját. Az elmúlt tíz évben végsősoron a fejlesztések csak a szintentartást szolgálták. Mindez érvényes a csomagolástechnikára, a szállításra és a raktározásra is. Hosszú évek óta vita tárgya például az élelmiszeripari termékek jelölési rendszere (gyártási idő, szavatosság, kalóriatartalom, összetétel, ár) , de jobbára csak az egymásra mutogatás marad. Egy-egy terméken sokszor három-négyféle árat is lát a vásárló, hogyan igazodjon hát el? Ma már sok üzletnek önálló árformálási joga van, s az „átcímkézések” láttán a vásárlóban kétségek merülnek fel... Nyilván az lenne a legcélravezetőbb, ha maga az eladó tüntetné fel az egyetlen, ám valódi árat. Szinte érthetetlen, ezt miért nem sikerül elérni. Az áru minősége persze nem a címkétől függ, de maga a csomagolás igenis meghatározó. Vannak valóban kiváló termékeink, ám a piac kritikán aluli csomagolásuk miatt „észre sem veszi” őket. Nem tükröződik érzékelhetően a minőségi különbség az árakban sem. Kapjon ilyen módon is rangot a jobb minőség, de ez legyen fordítva is igaz: a gyenge produktum ne kerüljön forgalomba „elsőosztályú" áron. Mindez persze nemcsak a késztermékekre vonatkozik, hiszen a minőség már az alapanyagoknál kezdődik. (A búzalisztnél például ez az alsó tűrési határ körül mozog, a húsminőséget szabvány írja elő, de a tápellátásban importkorlátozások érvényesülnek...) A munkabizottság ülésének vitájában számos olyan észrevétel hangzott el, amely úgymond önmagában is „téma”, amikor az élelmiszeripari termékek minőségének javításáért tenni kell. Mert hiába a szigorú törvény — bár tény, hogy „előrehúzónak” kell lennie — ha betartásának feltételei nem adottak, az anyagiakon túl emberileg sem mindig. Ez utóbbi alatt érthetjük a technológiai fegyelem betartását éppúgy, mint mondjuk a kereskedelmi, külkereskedelmi lelkiismeretességet. Nem minden pénz kérdése. És jegyezzük meg, hogy azért — bár most elsősorban a hiányosságokról volt szó — úgy általában a magyar élelmiszerek minősége miatt nagyon nem kell szégyenkeznünk. Például a tokaji aszú sem a minőségéből veszít, ha palackjába hanyagságból műanyag dugót ütnek, ám ettől a látszólagos apróságtól piaci értéke, megbízhatóságunk óriásit zuhan... J. F. Miért maradtak távol ? TÁVAVATÁS A távszóhoz kapcsolt távházasság fogalom után jött a mára általánosan ismert távválasztás, amikor is a postai központ közbenjárása nélkül, otthon, magunk hívhatjuk mondjuk Sopronból Honolulut, vagy éppen Hódmezővásárhelyt. Maholnap polgárjogot nyerhet az előbbiek mintájára a távavatás. Az immár hatodszorra a fővárosban, a Budapest Sportcsarnokban megrendezett textiles szakmunkásavató ünnepségre a közismerten könnyűiparos, textiles Győr üzemeiből négy autóbuszt indítottak, de kettőben is bőven elfértek volna az ifjú szövők, kötők, textiles gépszerelők. Pedig nem is csupán magukban voltak, elkísérték őket egykori mestereik, oktatóik az üzemek szakszervezeti vezetői. Mit szépítsük a dolgot, az utóbbik majdnem annyian voltak, mint akiket ünnepelni akartak, a most már szakmával bíró, a munkáséletet most kezdő ifjú, embereket. Az avatásnnepség persze azért rendben lezajlott. Lelkes köszöntő és ugyancsak lelkesítő útrabocsátó beszédekkel, a megjelentek számára élményt adó műsorral. A korábbi években hétközben tartotta a Textilipari Dolgozók Szakszervezete és az Ipari Minisztérium a hasonló ünnepségeket és bizton állíthatjuk, a megyéből eddig igencsak kevesen maradtak távol ezekről az eseményekről. Most szombaton hívták a pályát kezdő textiles szakmunkás ifjakat és nem lehet másra gondolni hát, a fiatalok inkább a szabadszombatjukkal kívántak élni. Sajnálhatják, akik nem voltak ott a Budapest Sportcsarnokban. Szabadszombatjuk még lesz rengeteg, a nekik szánt eligazító szép szavakat azonban végérvényesen elmulasztották. Távollétükben avatták őket felnőtté. Sajnálhatják, hogy így történt. F. J. 1987. július 1., szerda ■I Esztendővel ezelőtt adták át Mosonmagyaróvár határában a helyi áfész ABC- áruházát. A kereskedelmi egység gazdag áruválasztékával és parkolási lehetőségével a belföldi és a külföldi vásárlók kedvelt bevásárlóhelyévé vált. Műszaki fejlesztés és kibontakozás A gazdaság egyik legfontosabb részterületének, a műszaki fejlesztésnek a helyi tapasztalatairól tárgyalt tegnapi ülésén a Győri Népi Ellenőrzési Bizottság. Az elemzéshez hét vállalat gyakorlatát összegezték az ellenőrök: az Észak-dunántúli Áramszolgáltató Vállalatét, az Észak-dunántúli Gázszolgáltató Vállalatét, az Északdunántúli Tégla- és Cserépipari Vállalatét, a győri Kossuth Termelőszövetkezetét, a Cardo Bútorgyárét, a Gépipari és Finommechanikai Vállalatét valamint a Vitech Villamostechinikai ISz-ét. A vizsgált vállalatok listája önmagában is utal arra, hogy a vizsgálat a gazdaság több területéről, s különböző feltételek között gazdálkodó egységek tapasztalatairól igyekezett sokszínű öszszegzést nyújtani. S végülis a népi ellenőrök jelentése is azt bizonyította, hogy végsősoronnagyon is hasonló tényezők nehezítik az eltérő jellegű vállalatoknál a műszaki fejlődést , közvetve a hatékonyabb, versenyképesebb gazdálkodást. A vizsgált vállalatoknál mondhatni egyhangúan fogalmazódott meg a jelenlegi központi szabályozás bírálata amiatt, hogy az túlontúl nagy jövedelmet von el a vállalatoktól. Az elvonások után a vállalatoknál nem marad pénz a fejlesztésekre, sőt nem egy üzemben még a meglévő eszközök színvonalának a megőrzésére sem. Hogy nem elfogult, önfelmentő panaszt kell sejtenünk a vállalati állítások hátterében, leginkább talán a nullára írt gépek nagy számában mérhető. A hét vizsgált vállalatnál — átlagolva — a gépek egyötöde érett meg a cserére. (Ha csak a nullára írt gépeket tekintjük kicserélendőnek ...A gépek elöregedését tükrözi a fenntartási költségek növekedése is — a Cardo Bútorgyárban például 40 százalékkal, az ÉGÁZ-nál pedig 47 százalékkal emelkedtek egy év alatt a karbantartási költségek. A műszaki fejlődésnek persze csak egyik gátja a fejlesztési források hiánya. Akadályozza a korszerűsödést például az állandóan változó adórendszer is, amely a bizonytalanság érzetét keltve visszafogja a vállalkozókedvet. Sokak szerint — tükröződött a vélemény a győri népi ellenőrök vizsgálatában —, a piac túlszabályozása, illetve számos gazdálkodói szféra monopolhelyzete torzítja az érdekviszonyokat akként, hogy a vállalatok ne legyenek érdekeltek eszközeik korszerűsítésében. A népi ellenőri vizsgálatban több észrevétel hangzott el a műszaki fejlődés úgymond szubjektív gátjairól. A népi ellenőrök jelentésének szóbeli vitájában a felszólalók saját, személyes tapasztalataik alapján lényegében ugyanazokat az észrevételeket erősítették meg, amelyek az írásos összegzésben hangsúlyt kaptak. Inkább csak a műszaki fejlődést gátló tényezők „rangsorolásában” mutatkoztak véleménykülönbségek. Például több olyan észrevétel hangzott el, amely arra utalt, hogy gyakran nem is anynyira a pénzeszközök hiánya, mint inkább a vállalati „fogadókészség”, a vezetői vállalkozókedv hiánya, vagy a túlzott óvatosság az oka a fejlesztések elmulasztásának. A bankok például idén alig-alig tudják kihelyezni a vállalati fejlesztésekre szánt tőkéjüket ... Akár anyagi, akár szemléletbeli indítékok is a hátráltatói a műszaki haladásnak, az eddigi folyamatnak mielőbb véget kell vetni — hangzott el végső összegzésként a népi ellenőrök tanácskozásán. Mert műszaki korszerűsödés nélkül aligha valósítható meg a gazdaság felgyorsításának, kibontakoztatásának elodázhatatlan programja. PTH. A népi ellenőrök vizsgálták Termálkertészet felvirágozva Illata van, ára nincs Látványnak megkapó, illatnak meg egyenesen kellemes a lipóti szegfű. Főként úgy, hogy a növényházakban több ezer pompázik egymás mellett a fehértől a püspökliláig. Horváth László, a cseknózseli termelőszövetkezet lipóti kertészetének vezetőjét azonban mintha nem lelkesítené kellőképpen a fenti kép. — Illata van, de ára nincs! — jelenti ki a szegfűágyások mellett. Bevallom bennem is tüskét hagy, mikor beszélgetés közben azt hallom, hogy jelenleg a nagyobb forgalmazók húsz-harminc fillért ha fizetnek a szegfű száljáért, de még így is összeköttetés, ismeretség kell ahhoz, hogy elcsurogjon pár ezer virág. — A gond, mármint az, hogy a nyári szegfűnek alacsony az ára, nem újkeletű — szögezi le Horváth László. — Amennyire lehet, készülünk is rá. igyekszünk a virágok fejlődését a jelesebb napokhoz igazítani. De sajnos, ez csak korlátozottan lehetséges. Úgy vélem, hogy manapság sokan éppen a világon spórolnak. Mintha megszűntek volna azok a szép régi hagyományok, mikor az édesanyákat, az ismerősöket nagy csokor szegfűkkel köszönti az egész család — névnapjukon vagy születésnapjukon. Persze, a termelőszövetkezetben rég túljutottak már a kesergésen. Feszes intézkedések sora segíti, hogy az ilyen virágárak mellett is gazdaságos legyen az ágazat. Lipóton húszezer négyzetméterre tehető az üveg alatti, ötezer négyzetméterre pedig a fóliával fedett terület. Fűként virágtermesztéssel foglalkoznak. A fennmaradás egyik záloga az, hogy a fűtéshez szükséges energiát két termálkút melegvize adja. A szegfű mellett aszparágusszal, strelitziával, valamint gladiolus hajtatásával is foglalkozunk — mondja Horváth László. — Ez természetesen javítja nyereségünket. Ennek ellenére a szegfű a meghatározó, amelyből évente két-, két és fél millió szálat értékesítünk. Ennek körülbelül hatvanöthetven százaléka Budapesten, a Flora Coopon keresztül,melynek mi is részesei vagyunk) talál gazdára. A többit pedig a helyi virágboltokban, illetve a felhasználókkal kötött szerződések alapján a kertészetből értékesítjük. Éves kereskedelmi forgalmunk harminc-harminckét millió forint között van és az ebből visszamaradó ágazati nyereség háromnégymillió forint között ingadozik. Az eredmény azonban jórészt az olcsó energiának, az alkalmazott takarékossági eljárásoknak, a széles körű kereskedelmi tevékenységnek és a helyi, a munkát jól értő szorgalmas munkaerőnek köszönhető. Télen igyekszünk olyan virágokat tartani, amelyeknek a hőigénye alacsony és kibírja esetleg még a 41 Celsiusfokos hőmérsékletet is, ugyanis az energiaellátásunk csupán a termálvízre van alapozva. Sajnos, az előző esztendőkben a villamos energia kimaradása elég sok gondot okozott. Az elmúlt telet viszont jól átvészeltük. Egyébként palántaneveléssel is foglalkozunk a környékbeli kistermelők részére. A talponmaradáshoz új ötleteink is vannak, így például idén ősztől cserepes virágokat hajtatunk és érthetően azt szeretnénk, ha a lipóti szegfűnek nemcsak illata lenne, hanem jövedelme is. N. E. KIÍMPOID 3