Kisalföld, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-01 / 180. szám
A TARTALOMBÓL A nagy előfutár — Emlékezés egy festőre A barokk ló dicsérete — Ősmúlt és jövendő A MŰFORDÍTÓ SZOLGÁLATA Franyó Zoltán a világköltészet hivatott tolmácsai közé tartozott. Versek ezrei, kötetek sora mutatja érdeklődésének és nyelvismeretének tágasságát. Műfordítói munkássága páratlan gyűjteményt kínál a világirodalomban tájékozódni vágyó magyar olvasónak; a régi arab és kínai költőktől a kortárs francia, német, olasz és román lírikusokig. Nemcsak évezredeket, égtájakat is: Európát, Ázsiát és Afrikát. Munkásságát korábban Évezredek húrjain című háromkötetes válogatása mutatta be, néhány éve indult meg összegyűjtött műfordításainak több kötetre terjedő gyűjteménye, amelyből eddig az ősi örökség, a Bécsi látomás és az Atlanti szél című kötetek kerültek az olvasó kezébe. Hihetetlennek tetszik, hogy a műfordító műhely eme gazdagsága mellett Franyónak annyi másra is volt ideje. Alighanem a reneszánsz humanista mestereit választotta példaképeinek, ő is számtalan munkaterületen dolgozott egyszerre, s mindenütt eredményesen, teljes erőfeszítéssel, mint aki az éppen soron lévő feladatban keresi üdvösségét. Életének emlékeit egyaránt őrzi az irodalomtörténet, a sajtótörténet és a politikai mozgalmak története. Száz esztendeje született az akkori Magyarország egyikprovinciájában, egy kis bánsági faluban. Katonatisztnek készült, a stratégia tanulmányozásától csábította el az irodalom és a politika. Ahogy ő mondta: „az újkori hadtörténelem kézikönyvéből Marx Das Kapitaljáig kapaszkodott fel a megismerés meredek lejtőjén”. Hozzátehetnénk: Rilke Buch der Bilderjéig, Hoffmannstahl Der Tod des Tizianjáig és Ady Endre verseiig. A harcászati szabályzatok helyett a művészetek vonzották. Kezdetben a festészet, aztán mind hevesebben Száz éve született Franyó Zoltán az irodalom. Verseket írt és fordított, újságot szerkesztett, irodalmi harcokban vett részt, csatlakozott a modern magyar irodalom új nemzedékéhez: a Nyugat íróihoz, Adyihoz, Kosztolányihoz, Karinthyhoz. Sorsa meglehetősen kalandos körülmények között alakult. Művészeti csatározások, a radikális ifjúság mozgalmaiban játszott szerep után 1914-ben ismét uniformist kellett öltenie. A Kárpátokban bravúros huszárcsínyekkel hívta fel magára a figyelmet, majd az olasz frontra került, mint később megtudta, szemben Hemingwayvel és Ungarettivel. Ekkor még nem sejtette, hogy az olasz költőtől valamikor fordítani fog. A háborús évek után forradalmárként tért vissza, az önálló Magyar Köztársaság bécsi követségének sajtóattaséja volt, majd újra Budapestre érkezve, a Vörös Lobogó című irodalmi folyóirat szerkesztője, a közoktatásügyi népbiztosság világirodalmi osztályának vezetője lett. Nagy terveket kovácsolt ekkoriban; a világirodalom módszeres magyar tolmácsolásának megszervezésével foglalkozott. A forradalmak kudarca után Bécsbe emigrált, újságíróskodott, keleti nyelveket, kínait, szanszkritot, perzsát és arabot tanult. Termékenyek voltak a bécsi évek; az emigráns magyar sajtó sorra közölte Franyó publicisztikai cikkeit, s közben több kötetben jelentek meg műfordításai. 1923-ban mégis hazatért a magyar nyelvű kultúrközösség soraiba. Az időközben Romániához csatolt Aradra, majd Temesvárra költözött, újságot és folyóiratot szerkesztett, színházat alapított. Magányos jakobinusként szállt csatába Európa peremén. A nehéz években készült műfordításainak zöme is. Azóta is fordításain dolgozott a legtöbbet, a legszívesebben. De nem hanyagolta el a közéletet vagy az irodalmi tevékenység más területeit sem. A felszabadulás után német nyelvű lapot szerkesztett, a Bánság művészeti felügyelőjének munkakörében dolgozott, konferenciákat tartott, politikai tömeggyűléseken szónokolt. Műfordításai mellett publicisztikai és irodalmi cikkeket írt. 1969-ben jelent meg tanulmányainak és cikkeinek A pokol tornácán című válogatott kötete. Élete végén több magas díjban és kitüntetésben részesült. 1968-ban a Magyar Pen Club emlékérmével tüntették ki, 1969-ben a Román Tudományos Akadémia tagja lett, megkapta az osztrák Herder-díjat, s kilencvenedik születésnapján a Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendjét. Életét mindig küzdelemnek és szolgálatnak tekintette. „És ha valaki — írta publicisztikai kötetét záró vallomásában —, ma azt kérdezné tőlem, mit tartok eddigi életem legtöbbre becsült értékének —, azt válaszolnám: a küzdelmet. A harcot, a nemegyszer kilátástalannak tűnt viaskodást a társadalmi igazságosság és az emberiesség szellemének győzelméért. Gyarló tollal is a legfenségesebb ideálokért.” Pomogáts Béla filMAZM) Tönköl József Lenne csak egy őszi csillagunk (SINKA ISTVÁNNAK) Pista bátyám, kellene nekünk egy őszi csillag, nem a hidegben hálás, a vékony kabát. Állnánk a puszta réteken, a kivágott jegenyéknél, ahol száz major van, ahol meleget várnak a fázós kiscsibék. Márciusban virágzó bodzafákat. Lenne csak egy nyári csillagunk, akkor nem lennénk kányacsőszök, fekete bojtárok, bujdosó szívűek! Ha széttaposta a Bibliát a nyáj, ha hallgat a Balgó-ér, a Korhány partja, akkor tél van a fehér akolban, horpadt sirokon regruta kalapok alszanak, áttetszőbbek az üvegfalaknál, halottabbak a fiatal halottnál. Pista bátyám, mi szerettük a madarakat, az öreg költőket, a homokdombokat, a hosszú esőket. Órákig ültünk idegen udvarokban, ahol az ifjúságunk elveszett. Ilyenkor lehet verset írni, augusztusban, amikor a lányok lópofával huhognak, huszonkét csontjuk világít, ilyenkor, amikor szétveri asószemű juhokat a jég, a rossz idő. IKSZL.6 . DZSFS 57 Barátomék úgy döntöttek, hogy mivel nemigen jött össze az idén tartalék pénzük, a szokásos külföldi utazás helyett a szabadságukat itthon töltik. Lelevelezték alföldi rokonaikkal, barátaikkal a programot, a három hét nagyobbik felét pedig szüleik balatoni nyaralójában szándékoztak eltölteni a két gyerekkel együtt. — Akkor ezt olcsón megúsztátok — mondtam nekik, amikor megjöttek. — Hogyne — hangzott a maliciózus válasz — utolsó napon váltottuk fela tizennegyedik ezrest. — Persze, mert szórtátok a pénzt! — kajánkodtam. — Igen, szórtuk, de nem úgy, ahogy gondolod. Mondjuk nyolcvan forint volt a belépés négyünknek a debreceni strandra. Enni is kellett néha: huszonhatért adták Szolnokon a hamburgert, a gyulai várfürdőben 126 forintért mértek le két rántott csirkecombot. Ugyanott öt forintot,kértek az egyébként kötelező fürdősapka kölcsönzési díjaként, úgy számoltam, egy idényben legalább nyolcszor megtérül az ára. Ja, és egyszer vettünk gyümölcsöt, sárgabarackot, harmincötért — fél kilót. Mesélem kávézás közben kollégáimnak a hallottakat, mindenkinek van hozzátenni valója. A tihanyi révrtés 57,30 tíz deka roston sült fogas, csak úgy, zsírpapírban, utcán át. Vagy: a győri termálnál lévő parkolóban újabban tíz forint az árankénti díj, magyarán, a család még be sem lép a strandra, már hatvan, nyolcvan forintja ugrott. Megint másfajta példa. Kollégám elvitte a kertjében termett körtét a zöldségeshez, ahol szemrebbenés nélkül közölték vele, igen, megveszik, negyven, hatvan százalékban. Vagyis a helyszínre szállított gyümölcs árának negyven százaléka az eladóé. Nagyon megdolgozott érte ... Hát mi van itt? Tudjuk, hogy gazdaságunk nehéz helyzetben van. Az utóbbi időben többször a szemünk közé mondták, hogy egyes rétegek életszínvonala egy darabig nem lesz tartható. Nagyokat nyelve vesszük tudomásul a központi árintézkedéseket, szükségszerű céljait kénytelenek vagyunk elfogadni. No, de a félezer forintos balatoni fogas? A szuperprofitot „termelő” fürdősapka? A huszonhat forintos zsemlés fasírozott? Anegyvenszázalékos haszonkulcs? Ezek a példák, és számtalan társak ugyebár nem a központi árintézkedésekből fakadnak. Ezek megfoghatatlan — már elnézést — csibészségek! Azaz, nem is annyira megfoghatatlanok. Van elég ellenőrző intézményünk. Dolgozzanak többet, csípjék nyakon mindennapi vámszedőinket! S ha megcsípték, ne ússzák csip-csup százasokkal. Vetessék le a cégtáblájáta nyilvánvaló szabálytalanságot elkövetőknek. Miközben a nagy többség kénytelen össze húzni magának kabátot, ez a kisebbség le akarja vetkőztetni őket. Kapja el őket — kérem, kérjük, — a központi szigor! Legyen ez is kényszer, legalább olyan, mint a központi áremelés. Talán akkor ezt is könnyebben viselnénk.