Kisalföld, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-01 / 261. szám
Növekedési pályák Hanem így a pontos: Növekedési pályák a mezőgazdaságban. Könyvről lévén szó, illetve fejlődési folyamatról, s bennük a kialakult helyzetet indokló körülményekről. Fecske Mihály kritikus szemléletmódú művénél (a Mezőgazdasági Kiadó gondozásában jelent meg) minden különösebb erőltetés nélkül idézhetjük Kierkegaard megfigyelését: az életet csak visszafelé lehet megérteni, de csak előrefelé lehet élni. Kétség nem férhet hozzá, az előbbi sokkal könnyebb, az utóbbi ugyanakkor fontosabb, immár azokkal a tapasztalatokkal, amelyek például segíthetik az agrár-külkereskedelmünket. Nem utolsósorban pedig az olyan nézetek megdöntését, hogy a magyar élelmiszerek izénél, zamaténál nincs jobb a világon, hogy devizaszerző termékeinknek egyes-egyedül csak a termelés szab határt. A kitűnő elemzés a jelen körülményeinek megítéléséhez, későbbi döntésekhez szolgálhat segítségül. Kiszedhetők belőle közérthetően levezetett példák, számok, tényekkel bizonyított megállapítások, bizonyos területek jellemző tulajdonságai, a fejlődési, vagy inkább a címnél maradva, a növekedési pályák alakulását befolyásoló tényezők. Mindezek a kiadvány első mondatát erősítik: az agrárszektor mindig meghatározó szerepet töltött be a magyar nemzet életében. Kétségbe nem vonva ezt, sőt megbecsülve az eredményeket — a tárgyalt időszak 1950— 1985-ig tart —, egyvalamiről nem szabad megfeledkeznünk. Arról, hogy a köztudatban ezzel az ágazattal kapcsolatban más megállapítások is élnek. Ám inkább a tényekre, a tapasztalatokra bólintsunk, mint a régtől itt maradt naivitásokra, nézetekre. Növekedés: különböző termékeknél eltérő intenzitással. A hetvenes évek adataiból látszik, hogy négy termelési ág — búza, kukorica, sertés, baromfi — növekedése négyszerötször nagyobb volt, mint a többi részt képezőké. Az eredmények az úgynevezett dinamikus szakaszban — nemzetközileg is kiemelkedőnek mondhatók. Ugyanebben az időben átlagosan csak 1,3 százalékos növekedést mutat a gyümölcs, a szőlő, a szarvasmarha és a tömegtakarmány ágazat. A szálak oda vezetnek, a különbségek oka abban keresendő, hogy nem mindig sikerült a kemizálás, a gépesítés, az élenjáró technika, technológia alkalmazása, a kérdések gyújtópontjában nem volt, alapkövetelménnyé nem váltak az ilyenek. Szó van a növekedési pályák különbözőségeinek következményeiről, a javítások lehetőségeiről — a jövedelmezőségben, a gazdaságosságban, a piaci pozícióban —, az egymás közti kapcsolatokról, együttműködési formákról, az élelmiszeripar fejlődéséről. Utóbbinál ugyancsak hangot kap a változtatások szükségessége, annak említésével, hogy a növekedésre egyáltalán nem biztatók a jelek. Nagy hangsúlyt kap a könyvben a külkereskedelem, benne a problémák, gondok, a hasznosítható ötletek, tapasztalatok — nem csak a szűk szakmai kör számára érthetően. Fecske Mihály szerint — jelzések a következtetésekből, javaslatokból — tartalékok feltárása nélkül további fejlődésről nem lehet beszélni. Újat követel a technikai eszközökkel való bánásmód, a közös és a háztáji együttműködése, az értékesítésnél a felesleges szervek kiiktatása, a termelésben az adottságok megfelelő hasznosítása. Fel kell hagyni a régi módszerekkel (tömeg-élelmiszercikkek termelése), koncentrálva az erőket egy új, magasabb szintű munkastílus bevezetésére, a „laboratóriumi mezőgazdaság” megvalósítására. A jövőbeni fejlődést — ha úgy tetszik növekedési pályát — döntően a gazdaságos exportlehetőségek határozzák meg, erről nem lehet megfeledkezni, még akkor se, ha napjainkban a haladásnak törvényszerű kísérői és korlátozó tényezői vannak. J. J. 4 EURIPOID 11 buszvezető panaszai Könnyed, színes sorokat szerettem volna írni egy autóbuszvezető mindennapjairól. Nem így sikerült. Inkább gondokat, panaszokat adhatok tovább. Hajnal előtt, negyed négykor kel. Reggel kilencig ül a volán mögött. Aztán jön a karbantartás, viszi a buszt mosatni, tankolni. Délig marad egy kevés szabadidő, az alatt pihen, de ebéd után folytatódik a műszak, egészen este hatig, hétig. És ez így megy nap mint nap. Fekete János, a Kisalföld Volán autóbuszvezetője osztott műszakban egy hónap alatt — elmondása szerint — van, hogy másfél hónapra valót dolgozik. A legutóbb is 240 órát, az előírt 182 helyett. Ugyanis kevés az ember a Volánnál, muszály túlórázni, még akkor is, ha nem éri meg. Hiszen a túlóráért a sofőrök egy fillérrel sem kapnak többet, mintha a rendes időben dolgoznának. Nemrégiben a pécsi Volán szakszervezeti bizottsága azt kérte a minisztériumtól, hogy az óriási létszámhiány következtében fellépő túlórára valamilyen formában anyagi fedezetet adjon. Valamint év végi forgalmi juttatásként ugyanannyit kaphassanak, mint a BKV dolgozói, azaz huszonötezer forintot. (Ez Győrben hosszú évek óta csupán nettó ötezer.) A nyugdíjkorhatárt vidéken is 55 évben állapítják meg. (A fővárosiaknál már ennyi.) A Kisalföld Volán dolgozói jogosnak tartják, és támogatják a pécsiek kéréseit. További nehézségeket szül, hogy a buszvezetőknek munkaidejükből adódóan nincs lehetőségük másodállásra. Fekete János bruttó 17 ezer forintot keres, ebből tízet visz haza. És óriási felelősséggel jár ez a foglalkozás. Egész nap „húzni” kell érte a majd húszméteres csuklóst Győr amúgy is kritikus tömegközlekedésében. El kell viselni, hogy a késésért, a frontátvonulásért, a rosszkedvűkért, szinte minden apró bántalomért a sofőrökön csattan az utasok „ostora”. Hogy ennyi megatívum ellenére miért vállalják mégis, miért csinálják? Hiszen nem kötelező. Kereshetnének más helyet, felmondhatnának. Mint ahogy meg is teszik sokan, azért van akkora létszámhiány a Volánnál. De a város nem maradhat tömegközlekedés nélkül. Valakinek a buszt is vezetni kell. És valljuk be, azért az a nettó tízezer nem is olyan rossz fizetség... Ny. Cs. .^-BELPOtijlKA. Vadászok látogatása Háztűznézőben Sindelfingenből Győr és az NSZK-beli Sindelfingen között a baráti kapcsolatok egy esztendő óta dinamikusan fejlődnek, különös tekintettel a Fekete-erdő szomszédságára is, ahol a Stuttgart melletti gazdag város polgárai szívesen kapják puskavégre a vadat. A sindelfingeni vadászoknak tudomására jutott, hogy a magyar vadászat egyik kiemelkedő helye Győrött található, köszönhetően a Ciklámen Tourist által alapított és üzemeltetett trófeabíráló bizottságnak. Mindezek következményeként Harmuth Junkernek, a Sindelfingeni Idegenforgalmi Hivatal vezetőjének szervezésében október 26-tól november 1-jéig 11 sindelfingeni vadász tartózkodott Győrben, „háztűznézőbe” jöttek. Tanulmányozták, érdemes-e Győrbe, illetve a megyébe jönni, hogy nemes színvedélyüknek hódoljanak. A vendégek között volt Karl Gerhardt Riedel sindelfingeni fővadász, valamint Wolfgang Baltzer, a legnagyobb sindelfingeni bank elnökigazgatója. A nyugatnémet vendégek a győri Klastrom Szállóban laktak. A hotel barokk termében szombaton délelőtt Szép László, a Ciklámen Tourist vezetője adott tájékoztatást a győri trófeabírálók munkájáról. Tájékoztatta arról is a vendégeket, hogy a Kisalföld erdőrengetegében leginkább a szarvas, az őz, a dámvad, a vaddisznó és az apróvad tanyázik. Lombos Ferenc, a Győr- Sopron Megyei Tanács nyugalmazott elnöke, a Mavosz Győr-Sopron Megyei Bizottságának elnökeként meghívta a sindelfingenieket a ravazdi vadásztársaság területére. (Ennek a társaságnak 22 év óta Lombos Ferenc az elnöke.) A terület 20 ezer hektár. Itt egy év alatt 248 szarvasbikát, 850 ezret, mintegy nyolcezer nyulat és 18 ezer fácánt lőnek ki. A lőtt bikák 30 százaléka érmes volt. A területet szívesen látogatják az osztrák, az NSZK, valamint az olasz vadászok. Bemutatták a vendégeknek a megyéről, valamint a szarvasbőgésről készített videofilmet. Ellátogattak a vendégek a Szigetközbe, Pannonhalmába. Látogatásuk eredményeként remélhetően Győr és Sindelfingen között a partnervárosi kapcsolatok még jobban fejlődnek és nemes szenvedélyüknek hódolni vadászok is érkeznek onnan Győrbe. IB. Arányló napsugarak Állok a kertkapuban és gyönyörködöm a Sopron környéki lankákban. Az októberi ősz szép nappal ajándékozta meg a kertekben és a szőlőkben szorgoskodókat. G. bácsi — nevezzük így — sürög-forog az udvaron és, ha munkája engedi mesét. Mesél életéről, munkájáról, megtoldva életbölcsességeivel. — A keserű perceket sohasem számláltam, pedig, ha összeadnám bizonyára több esztendő kerekedne ki. Eszmélésem idején, 1919-ben, a május 1-jei felvonuláson a bátyáim egy táblát nyomtak a kezembe, miénk a jövő felirattal. Akkor én még csak nem is sejtettem, hogy mit hoz a jövő, de hamarosan megtudtam... A felszabadulás után, az újjáépítés lázas lendületében újból hittünk és hittem a jövőben. A gyárban mesterként dolgoztam. A gépeket magasabb fordulatszámra állíttatták velünk, hogy többet termeljünk, délelőtt szakadatlan, szinte megállás nélküli munka, délután kötelező pártoktatás. Amikor szóvá tettem, hogy nincs időnk pihenni és nem mentem el az oktatásra, kizártak a pártból. Kizártak, mint fejlődésre képtelen személyt. A munkámra azonban szükség volt. Igaz, fizetésemelést nem kaptam, pedig én voltam a legtapasztaltabb gépmester. A megkülönböztetés bántott, sértette a hiúságomat, ezért szerettem volna elmenni, de akkor a szakemberek nem cserélgethették úgy a munkahelyeiket, mint manapság. Aztán hamarosan eljött az én időm. Az újságokban nagy betűkkel hirdették, hogy az alakuló termelőszövetkezetbe mindenki beléphet. Azonnal beadtam a felmondásomat. Huszonnyolc évet töltöttem el a szakmában. Engem még a gyár tőkés igazgatója is megbecsült ... A szövetkezetben két évig nem találtam a helyemet. Hiányzott a gépek zúgása, a szakik szeretete. Gyötrődtem, de végül is maradtam. Azokban az években az elnök is gumicsizmában járt és nem röstellt végigmenni a szőlőkarók között. Hol volt a félcipő és a vasalt nadrág? A borunk minőségi volt. Később a gazdag szövetkezetet összeadták a szegény szövetkezettel és az eredmény? Húsz évig, a nyugdíjazásomig voltam a szövetkezetben. Nem szégyelltem, hogy az embert mindig és minden korban az embersége szerint kell megítélni. Még a felszabadulás előtt dolgozott nálunk egy kommunista. A lányok, aszszonyok maguk között csak elvtársnak szólították. Kiváló munkás, nagyszerű ember volt. Sajnos ő sem kerülhette el a sorsát. Internálták. A kenyér nélkül maradt családot mi mesterek támogattuk. Ez az ember később igazgató lett és mint oly sok sorstársa korán, nagyon korán meghalt. Negyvennyolc év kemény munka után 3900 forint a nyugdíjam. Ennyit ér egy élet munkája? Nagy viharokat éltem meg. A mi nemzedékünknek csak ritkán adatott meg, hogy csendesebb vizeken evezzen. Túl a nyolcvanon már nincsenek álmaim. Végzem békében a dolgomat és élvezem az aranyló napsugarakat. Horváth Ferenc — Nehogy sületlenségeket adjanak a számba — kéri többször is Bakó Ferenc üzemmérnök-műszaki tanár, kulcsmásoló és csiszoló, gravírozó kisiparos, amikor a győri piacon megszólítottuk. — Egyébként is nemegyszer megkaptuk már a magunkét mi, pályaelhagyó diplomások mikor „belső disszidenseknek” nevezett bennünket a tömegkommunikáció. Panaszra egyébként semmi oka nem volt a szakmájában — tudjuk meg, mert arról azért szívesen beszél —, sem neki, sem a mellette álló feleségének, aki gépésztechnikusból lett filmnyomó. Megbecsülték őket Nyergesújfalun. Neki, a Beton- és Vasbetonipari Művek lábatlani gyára termelési osztályvezetőjének felmondási idejét fél évig hosszabbítgatták. Hátha meggondolja a dolgot. Ám amikor elkészült a háromszázmillió forintos beruházás, vette a kalapját és nyugalmat kért. (Hogy például ne kelljen baleseti jegyzőkönyvek írásával töltenie az idejét.) Kapott helyette: másfajta idegességet. Mindennapos küzdelmet a szállítóval, a hivatalos szervekkel. De végre a maga uraként! Otthon együtt dolgozhat feleségével, törődhet a családjával. Fia tanárképző főiskolára jelentkezett. Nem vették fel elsőre, de biztatják. Mindezek ellenére? — Műveltnek, tájékozottnak kell lennie az embernek ahhoz, hogy tudatosan dönthessen a saját sorsáról. A hibás lépésekért vállalja a felelősséget, de módja, tere legyen továbblépni, ne kényszerüljön zsákutcába. A „réztáblavéső” ajtaján — mint mondja — nincs mutatós tábla, kilincs, levélbedobó, küszöb, rugdosó, lánc. (Amit árul.) A harminc hazai gravírozó közül i talán ő egyedül nem élt ezzel az olcsó reklámlehetőséggel. A bolt így is megy, anyagilag ugyanott vannak, ahonnan indultak. Megélnek. Tudásukat azonban féltve őrzik, sőt tovább művelhetik. Akármikor szükségük lehet rá. OHM 1988. november 1., kedd