Kisalföld, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-01 / 261. szám

Növekedési pályák Hanem így a pontos: Növekedési pályák a mezőgazdaságban. Könyvről lévén szó, il­letve fejlődési folyamatról, s bennük a ki­alakult helyzetet indokló körülményekről. Fecske Mihály kritikus szemléletmódú mű­vénél (a Mezőgazdasági Kiadó gondozásában jelent meg) minden különösebb erőltetés nélkül idézhetjük Kierkegaard megfigyelé­sét: az életet csak visszafelé lehet megérte­ni, de csak előrefelé lehet élni. Kétség nem férhet hozzá, az előbbi sokkal könnyebb, az utóbbi ugyanakkor fontosabb, immár azok­kal a tapasztalatokkal, amelyek például se­gíthetik az agrár-külkereskedelmünket. Nem utolsósorban pedig az olyan nézetek meg­döntését, hogy a magyar élelmiszerek izénél, zamaténál nincs jobb a világon, hogy devi­zaszerző termékeinknek egyes-egyedül csak a termelés szab határt. A kitűnő elemzés a jelen körülményeinek megítéléséhez, későbbi döntésekhez szolgál­hat segítségül. Kiszedhetők belőle közérthe­tően levezetett példák, számok, tényekkel bizonyított megállapítások, bizonyos terüle­tek jellemző tulajdonságai, a fejlődési, vagy inkább a címnél maradva, a növekedési pá­lyák alakulását befolyásoló tényezők. Mind­ezek a kiadvány első mondatát erősítik: az agrárszektor mindig meghatározó szerepet töltött be a magyar nemzet életében. Két­ségbe nem vonva ezt, sőt megbecsülve az eredményeket — a tárgyalt időszak 1950— 1985-ig tart —, egyvalamiről nem szabad megfeledkeznünk. Arról, hogy a köztudatban ezzel az ágazattal kapcsolatban más megál­lapítások is élnek. Ám inkább a tényekre, a tapasztalatokra bólintsunk, mint a régtől itt maradt naivitásokra, nézetekre. Növekedés: különböző termékeknél eltérő intenzitással. A hetvenes évek adataiból lát­szik, hogy négy termelési ág — búza, kuko­rica, sertés, baromfi — növekedése négyszer­­ötször nagyobb volt, mint a többi részt ké­­pezőké. Az eredmények az úgynevezett di­namikus szakaszban — nemzetközileg is ki­emelkedőnek mondhatók. Ugyanebben az időben átlagosan csak 1,3 százalékos növe­kedést mutat a gyümölcs, a szőlő, a szarvas­marha és a tömegtakarmány ágazat. A szá­lak oda vezetnek, a különbségek oka abban keresendő, hogy nem mindig sikerült a ke­­mizálás, a gépesítés, az élenjáró technika, technológia alkalmazása, a kérdések gyújtó­pontjában nem volt, alapkövetelménnyé nem váltak az ilyenek. Szó van a növekedési pályák különböző­ségeinek következményeiről, a javítások le­hetőségeiről — a jövedelmezőségben, a gaz­daságosságban, a piaci pozícióban —, az egy­más közti kapcsolatokról, együttműködési formákról, az élelmiszeripar fejlődéséről. Utóbbinál ugyancsak hangot kap a változta­tások szükségessége, annak említésével, hogy a növekedésre egyáltalán nem biztatók a je­lek. Nagy hangsúlyt kap a könyvben a kül­kereskedelem, benne a problémák, gondok, a hasznosítható ötletek, tapasztalatok — nem csak a szűk szakmai kör számára érthetően. Fecske Mihály szerint — jelzések a követ­keztetésekből, javaslatokból — tartalékok feltárása nélkül további fejlődésről nem le­het beszélni. Újat követel a technikai esz­közökkel való bánásmód, a közös és a ház­táji együttműködése, az értékesítésnél a fe­lesleges szervek kiiktatása, a termelésben az adottságok megfelelő hasznosítása. Fel kell hagyni a régi módszerekkel (tömeg-élelmi­szercikkek termelése), koncentrálva az erő­ket egy új, magasabb szintű munkastílus be­vezetésére, a „laboratóriumi mezőgazdaság” megvalósítására. A jövőbeni fejlődést — ha úgy tetszik növekedési pályát — döntően a gazdaságos exportlehetőségek határozzák meg, erről nem lehet megfeledkezni, még akkor se, ha napjainkban a haladásnak tör­vényszerű kísérői és korlátozó tényezői van­nak. J. J. 4 EURIPOID 11 buszvezető panaszai Könnyed, színes sorokat szerettem volna írni egy autóbuszvezető mindennap­jairól. Nem így sikerült. In­kább gondokat, panaszokat adhatok tovább. Hajnal előtt, negyed négy­kor kel. Reggel kilencig ül a volán mögött. Aztán jön a karbantartás, viszi a buszt mosatni, tankolni. Délig marad egy kevés szabadidő, az alatt pihen, de ebéd után folytatódik a műszak, egé­szen este hatig, hétig. És ez így megy nap mint nap. Fekete János, a Kisalföld Volán autóbuszvezetője osz­tott műszakban egy hónap alatt — elmondása szerint — van, hogy másfél hónapra valót dolgozik. A legutóbb is 240 órát, az előírt 182 he­lyett. Ugyanis kevés az em­ber a Volánnál, muszály túl­órázni, még akkor is, ha nem éri meg. Hiszen a túl­óráért a sofőrök egy fillérrel sem kapnak többet, mintha a rendes időben dolgozná­nak. Nemrégiben a pécsi Volán szakszervezeti bizottsága azt kérte a minisztériumtól, hogy az óriási létszámhiány következtében fellépő túlórá­ra valamilyen formában anyagi fedezetet adjon. Va­lamint év végi forgalmi jut­tatásként ugyanannyit kap­hassanak, mint a BKV dol­gozói, azaz huszonötezer fo­rintot. (Ez Győrben hosszú évek óta csupán nettó öt­ezer.) A nyugdíjkorhatárt vi­déken is 55 évben állapítják meg. (A fővárosiaknál már ennyi.) A Kisalföld Volán dolgozói jogosnak tartják, és támogatják a pécsiek kérése­it. További nehézségeket szül, hogy a buszvezetőknek mun­kaidejükből adódóan nincs lehetőségük másodállásra. Fekete János bruttó 17 ezer forintot keres, ebből tízet visz haza. És óriási felelős­séggel jár ez a foglalkozás. Egész nap „húzni” kell érte a majd húszméteres csuk­lóst Győr amúgy is kritikus tömegközlekedésében. El kell viselni, hogy a késésért, a frontátvonulásért, a rossz­kedvűkért, szinte minden apró bántalomért a sofőrö­kön csattan az utasok „osto­ra”. Hogy ennyi megatívum el­lenére miért vállalják mégis, miért csinálják? Hiszen nem kötelező. Kereshetnének más helyet, felmondhatnának. Mint ahogy meg is teszik so­kan, azért van akkora lét­számhiány a Volánnál. De a város nem maradhat tömegközlekedés nélkül. Va­lakinek a buszt is vezetni kell. És valljuk be, azért az a nettó tízezer nem is olyan rossz fizetség... Ny. Cs. .^-BELPOtijlKA. Vadászok látogatása Háztűznézőben Sindelfingenből Győr és az NSZK-beli Sin­­delfingen között a baráti kap­csolatok egy esztendő óta di­namikusan fejlődnek, külö­nös tekintettel a Fekete-erdő szomszédságára is, ahol a Stuttgart melletti gazdag vá­ros polgárai szívesen kapják puskavégre a vadat. A sin­­delfingeni vadászoknak tudo­mására jutott, hogy a magyar vadászat egyik kiemelkedő helye Győrött található, kö­szönhetően a Ciklámen Tou­rist által alapított és üze­meltetett trófeabíráló bizott­ságnak. Mindezek következ­ményeként Harmuth Junker­nek, a Sindelfingeni Idegen­­forgalmi Hivatal vezetőjének szervezésében október 26-tól november 1-jéig 11 sindelfin­geni vadász tartózkodott Győrben, „háztűznézőbe” jöt­tek. Tanulmányozták, érde­mes-e Győrbe, illetve a me­gyébe jönni, hogy nemes színvedélyüknek hódoljanak. A vendégek között volt Karl Gerhardt Riedel sindelfingeni fővadász, valamint Wolfgang Baltzer, a legnagyobb sindel­­fingeni bank elnökigazgatója. A nyugatnémet vendégek a győri Klastrom Szállóban laktak. A hotel barokk ter­mében szombaton délelőtt Szép László, a Ciklámen Tou­rist vezetője adott tájékozta­tást a győri trófeabírálók munkájáról. Tájékoztatta ar­ról is a vendégeket, hogy a Kisalföld erdőrengetegében leginkább a szarvas, az őz, a dámvad, a vaddisznó és az apróvad tanyázik. Lombos Ferenc, a Győr- Sopron Megyei Tanács nyu­galmazott elnöke, a Mavosz Győr-Sopron Megyei Bizott­ságának elnökeként meghív­ta a sindelfingenieket a ra­vazdi vadásztársaság terüle­tére. (Ennek a társaságnak 22 év óta Lom­bos Ferenc az elnöke.) A terület 20 ezer hektár. Itt egy év alatt 248 szarvasbikát, 850 ezret, mint­egy nyolcezer nyulat és 18 ezer fácánt lőnek ki. A lőtt bikák 30 százaléka érmes volt. A területet szívesen lá­togatják az osztrák, az NSZK, valamint az olasz vadászok. Bemutatták a vendégeknek a megyéről, valamint a szarvasbőgésről készített vi­deofilmet. Ellátogattak a ven­dégek a Szigetközbe, Pan­nonhalmáb­a. Látogatásuk eredményeként remélhetően Győr és Sindelfingen között a partnervárosi kapcsolatok még jobban fejlődnek és ne­mes szenvedélyüknek hódol­ni vadászok is érkeznek on­nan Győrbe. IB. A­rányló napsugarak Állok a kertkapuban és gyönyörködöm a Sopron kör­nyéki lankákban. Az októbe­ri ősz szép nappal ajándé­kozta meg a kertekben és a szőlőkben szorgoskodókat. G. bácsi — nevezzük így — sürög-forog az udvaron és, ha munkája engedi mesét. Mesél életéről, munkájáról, megtoldva életbölcsességei­vel. — A keserű perceket so­hasem számláltam, pedig, ha összeadnám bizonyára több esztendő kerekedne ki. Esz­­mélésem idején, 1919-ben, a május 1-jei felvonuláson a bátyáim egy táblát nyomtak a kezembe, miénk a jövő felirattal. Akkor én még csak nem is sejtettem, hogy mit hoz a jövő, de hamarosan megtudtam... A felszaba­dulás után, az újjáépítés lá­zas lendületében újból hit­tünk és hittem a jövőben. A gyárban mesterként dolgoz­tam. A gépeket magasabb fordulatszámra állíttatták velünk, hogy többet termel­jünk, délelőtt szakadatlan, szinte megállás nélküli mun­ka, délután kötelező pártok­tatás. Amikor szóvá tettem, hogy nincs időnk pihenni és nem mentem el az oktatásra, kizártak a pártból. Kizártak, mint fejlődésre képtelen sze­mélyt. A munkámra azon­ban szükség volt. Igaz, fize­tésemelést nem kaptam, pe­dig én voltam a legtapasz­taltabb gépmester. A meg­különböztetés bántott, sértet­te a hiúságomat, ezért sze­rettem volna elmenni, de ak­kor a szakemberek nem cse­rélgethették úgy a munka­helyeiket, mint manapság. Aztán hamarosan eljött az én időm. Az újságokban nagy betűkkel hirdették, hogy az alakuló termelőszö­vetkezetbe mindenki belép­het. Azonnal beadtam a fel­mondásomat. Huszonnyolc évet töltöttem el a szakmá­ban. Engem még a gyár tő­kés igazgatója is megbe­csült ... A szövetkezetben két évig nem találtam a he­lyemet. Hiányzott a gépek zúgása, a szakik szeretete. Gyötrődtem, de végül is ma­radtam. Azokban az évek­ben az elnök is gumicsiz­mában járt és nem röstellt végigmenni a szőlőkarók között. Hol volt a félcipő és a vasalt nadrág? A borunk minőségi volt. Később a gaz­dag szövetkezetet összead­ták a szegény szövetkezettel és az eredmény? Húsz évig, a nyugdíjazásomig voltam a szövetkezetben. Nem szé­gyelltem, hogy az embert mindig és minden korban az embersége szerint kell meg­ítélni. Még a felszabadulás előtt dolgozott nálunk egy kommunista. A lányok, asz­­szonyok maguk között csak elvtársnak szólították. Ki­váló munkás, nagyszerű em­ber volt. Sajnos ő sem ke­rülhette el a sorsát. Inter­nálták. A kenyér nélkül ma­radt családot mi mesterek támogattuk. Ez az ember később igazgató lett és mint oly sok sorstársa korán, na­gyon korán meghalt. Negyvennyolc év kemény munka után 3900 forint a nyugdíjam. Ennyit ér egy élet munkája? Nagy viharokat éltem meg. A mi nemzedékünknek csak ritkán adatott meg, hogy csendesebb vizeken evezzen. Túl a nyolcvanon már nin­csenek álmaim. Végzem bé­kében a dolgomat és élve­zem az aranyló napsugara­kat. Horváth Ferenc — Nehogy sületlenségeket adjanak a számba — kéri többször is Bakó Ferenc üzemmérnök-műszaki tanár, kulcsmásoló és csiszoló, gra­vírozó kisiparos, amikor a győri piacon megszólítottuk. — Egyébként is nemegyszer megkaptuk már a magunkét mi, pályaelhagyó diplomások mikor „belső disszidensek­­nek” nevezett bennünket a tömegkommunikáció. Panaszra egyébként semmi oka nem volt a szakmájában — tudjuk meg, mert arról azért szívesen beszél —, sem neki, sem a mellette álló fe­leségének, aki gépésztechni­kusból lett filmnyomó. Meg­becsülték őket Nyergesújfa­lun. Neki, a Beton- és Vas­betonipari Művek lábatlani gyára termelési osztályveze­tőjének felmondási idejét fél évig hosszabbítgatták. Hátha meggondolja a dolgot. Ám amikor elkészült a há­romszázmillió forintos beru­házás, vette a kalapját és nyugalmat kért. (Hogy pél­dául ne kelljen baleseti jegyzőkönyvek írásával töl­tenie az idejét.) Kapott he­lyette: másfajta idegességet. Mindennapos küzdelmet a szállítóval, a hivatalos szer­vekkel. De végre a maga uraként! Otthon együtt dol­gozhat feleségével, törődhet a családjával. Fia tanárkép­ző főiskolára jelentkezett. Nem vették fel elsőre, de biztatják. Mindezek ellené­re? — Műveltnek, tájékozott­nak kell lennie az embernek ahhoz, hogy tudatosan dönt­hessen a saját sorsáról. A hibás lépésekért vállalja a felelősséget, de módja, tere legyen továbblépni, ne kény­szerüljön zsákutcába. A „réztáblavéső” ajtaján — mint mondja — nincs mutatós tábla, kilincs, levél­bedobó, küszöb, rugdosó, lánc. (Amit árul.) A harminc hazai gravírozó közül i talán ő egyedül nem élt ezzel az olcsó reklámlehetőséggel. A bolt így is megy, anyagilag ugyanott vannak, ahonnan indultak. Megélnek. Tudásu­kat azonban féltve őrzik, sőt tovább művelhetik. Akármikor szükségük lehet rá. OHM 1988. november 1., kedd

Next