Kisalföld, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-01 / 51. szám

A nyárfából kell a tetőt csinálni Rönktől a forgácsig A faluban derült ki, hogy két fűrésztelep is van. A „miénk” a TSZKER-é, úgy örökölte a feloszlatott iváni gazdaságtól. A másik az er­dészeté. Egy faluban két fű­résztelep. .. Nem sok ez egy kicsit? — Más-más faanyagból, eltérő céllal dolgozunk — mondja Endrődi Sándor, a TSZKER fafeldolgozó üze­mének vezetője. — Megfé­rünk egymás mellett, annak ellenére is, hogy az erdészet könnyebb helyzetben van, hiszen saját anyagból dolgo­zik, nekünk pedig minden egyes fáért fizetnünk kell. Ha lenne saját erdőnk, már rég milliomosok lennénk... A TSZKER fűrészüzeme alig tíz éves, így hagyomá­nyai nincsenek. A múlt in­kább kísért, hiszen egy vesz­teséges téesz örökeként ha­gyott „lepusztult” üzemből, érdektelenné vált emberek­kel nehéz kincsesbányát csi­nálni. Mégis belevágtak és feltornázták magukat. Jelen­leg már százezer forint az éves átlagkereset. Ahol csak lehetett, bevezették a telje­sítménybért, jó az anyagi ér­dekeltség, és teljesítmény szerinti az elosztás. Valóban az kapja a több pénzt, aki jobban dolgozik. A fűrésztelepen ma már zömében magyar­ és nemes nyárakat dolgoznak fel. Egy­re ritkább a tölgy, a kőris és az éger. Pár éve még áramlott a szovjet fenyő az országba, a behozott meny­­nyiség az utóbbi időben azonban már rohamosan csökken, annyira, hogy fe­nyőrönk is csak elvétve jut az üzembe. A nyárfából kell a tetőt csinálni! — jött tehát a jel­szó, és nagy nehezen az ácsok is megszokták az „új típusú” építkezést. "A nyár­fának lassacskán elfelejtik a rossz tulajdonságait, és hang­súlyozni kezdik a praktikus szempontokat: a nyár­geren­da 30—40 százalékkal ol­csóbb a fenyőnél, állítólag nem megy bele a szú, és tar­tós is, ha nem kap nedves­séget. Szegény ember vízzel főz... Megérkezik a rönk a fel­dolgozó üzembe. Kiveszik a közepét, gerenda lesz belő­le. Az oldala jó bútorlécnek, ami abból marad, göngyö­lögnek, a többi részből pedig kitűzőkaró készül. A „mel­léktermék” sem vész kárba, az a tűzifa. A feldolgozáshoz persze jó gépek kellenek. A gatterhez például szalagon érkezik a fa, egy műszakban harminc köbméter. A szegezést is gé­pesítették. Maga a szegező­pisztoly egy személyautó ára, olyan jól dolgozik, hogy még a normál magyar huzalsze­get is beveri. Ottjártunkor éppen az „egyutas” raklapot szegelték vele. A fűrésztelepen rend, tisz­taság van. Komolyabb bal­eset nem volt, a vezető el­sőrendű feladatának tartja az olyan feltételek biztosítá­sát, hogy épen, egészségesen és józanul fejezhessék be a műszakot az emberek. — A rendnek rendes ter­melés a következménye — mondja Endrődi Sándor. — Mi vezetők azért vagyunk, hogy­­kiszolgáljuk a terme­lést, a munkásokat, nem pe­dig fordítva. Ha meg aka­runk élni, egyébként is úgy kell alakítani az érdekviszo­nyokat, hogy az egyéné és a vállalaté megegyezzen. Ny. Cs. Ez a szögbelövő pisztoly annyiba kerül, mint egy személyautó. Noé utódai Ménfőcsanakon Szőlőművelés a dombokon Nem valószínű, hogy Győr- Ménfőcsanakra a szőlőt ma­ga Noé telepítette. Ám a helybeliek úgy vélik, hogy ezen a vidéken régi hagyo­mányai lehetnek a növény­nek. Erre utalnak a telepü­lésen feltárt kelta sírok is. Írott feljegyzések az itteni szőlőkről, miként ezt a hely­ség történetét kutató Szaba­­dy János népfronttitkár el­mondta, 1170-ből származ­nak. Egy ekkori adományle­vél szerint ugyanis Konrád, III. István jobbágya, birtokát „Menfu”-t, szőlők nélkül, négy unokájára hagyta. Az 1400-as években a csanakhe­­gyi szőlőterület a pannonhal­mi főapátság birtokai közé tartozott. S mivel 1520 táján a szárazság és a hideg telek nagy pusztítást vittek végbe a vidéken, azért, hogy a la­kosság új tőkéket telepítsen, az apátság több esztendőre elengedte a kilencedet. A törökök nem kedvelték kü­lönösebben sem a szőlő levét, sem a művelőit, 1640 táján rontottak a Győr környéki szőlőkre, és hat győri, illet­ve két csanaki embert ma­gukkal hajtottak. Úgy tűnik, a szőlőművelő emberek sem lehettek szen­tek, mert 1694-ben a főapát beleegyezésével egy Statútu­mot adtak ki, amely nagy hatalmat biztosított a hegy­mestereknek. Egyebek közt előírták, hogy „Szent György naptól fogvást a szőlőnek elvégzéséig semmi névvel nevezendő marhát az szőlő­hegyben senkinek se legyen szabad tartani. Ennek bünte­tése az földesúr részére 12 forint, a szőlősgazdáké 4 fo­rint, és az hegymestereknek igazsága tétessen”. Egy 1707-ből származó irat azt tanúsítja, hogy Bottyán János kuruc tábornok vállal­ta azon esztendőben a Győr környékén lévő szőlők és a szüretelők védelmét. Ezért a helybeliek 2550 rénus forin­tot fizettek. Az 1700-as évek második felétől fellendült Ménfőn és Csanakon a szőlészkedés. Utóbbi helyen a község pe­csétjébe is belekerült egy fürt. Városi szőlősbirtokosok települtek a vidékre, és épí­tettek nemegyszer nagy nya­ralókat, pincéket. Fontos szervezete volt a helybéli kertészetnek az 1885-ben megalakított szőlő­birtokosok egylete, amely igyekezett befolyásolni a mű­velés módját, a szüretelés idejét, az értékesítés irányát. Vagyis az adott korban fej­lett érdekvédelmi szervezet­nek számított. Több mint száz esztendő­nek kellett eltelni ahhoz, hogy most már új nevén Győr-Ménfőcsanakon ismét elkezdődjön egy, ha nem is teljesen hasonló, de csírájá­ban azonos lehetőségeket kí­náló közösség létrejötte. A településen tavaly alakult meg a kertbarát kör. A te­rület szőlőművelő hagyomá­nyait említő előadás is az ő egyik rendezvényükön hang­zott el. Amiként ezt Szabady Já­nostól és Pintér Andrástól megtudtam, a körnek 128 be­jegyzett tagja van. Az embe­rek érdeklődése nem korlá­tozódik csupán a szőlészke­désre, bár a vidék hagyomá­nyainak most is akadnak ne­mes folytatói. Erre enged következtetni a házi borver­senyük, amelyen negyven minta versengett. Köztük akadtak a ménfőcsanaki bo­rok hírnevét tovább öregbítő nedűk is. Fehérbor kategó­riában a kiemelt helyezést Géber Kálmán érte el, első helyezett volt Búza Vilmos. A vörös italok között pedig Mátis László bora szerepelt a legjobban. A kertbarátkor tagjai bíznak abban, hogy a közösen hallgatott előadások is hozzásegítenek ahhoz, hogy a helybéli borok előbb­­utóbb országos versenyeken is sikerrel szerepeljenek. N. E. 4 — KIJMPOID A vadászat nem hobbi — A Kisalföldi Erdőgaz­daság területe harmincötezer hektár, s ebből húszezer hek­táron a vadászati jog is a mi­énk — mondta dr. Komjáthi Ferenc igazgató. — Az em­lített húszezer hektáron éves átlagban elejtenek 250 szarvast, 300 vaddisznót, 60 őzbakot, 25—30 őzsutát, 1000 —1500 félvad vadkacsát, 8000 fácánt és néhány száz egyéb vadat. — Ezek szerint kilödözhe­­tik magukat az erdészek — jegyeztem meg kajánkodva. — Ugye most viccel? — kérdezte az igazgató, majd hozzátette —, bár vannak, akik komolyan így gondol­ják. Ezért hadd jelentsem ki, nálunk nem hobbi a vadá­szat, hanem a gazdálkodás fontos része. A felsorolt va­dakat szinte teljes egészében külföldi vendégvadászok ej­tik el. Az erdészek, ha en­nek a sportnak akarnak hó­dolni, akkor jelentkeznek valamelyik társaságba. Ná­lunk a vadászat külön ága­zat, amelynek éves bevétele tizenötmillió forintnak meg­felelő deviza. Ebből haszon­ként­­másfél-kétmillió forin­tunk marad meg évente. Bevallom, a tizenötmillió­hoz mérten ugyancsak keve­sellettem a kétmillió forint­nyi nyereséget. Hisz a vad kint az erdőn szinte a ter­mészet ajándéka. A külföldi vendégvadász a kényelmet, a kísérgetést megfizeti. Ak­kor hova tűnik el a bevétel? — Ahhoz, hogy a terüle­ten ennyi nagyvad megélhes­sen, majdhogynem olyan ta­karmányozásra van szükség, mint egy téesz húsmarhatele­­pén — szólt közbe Törzsök Gyula, a gazdaság vadászati ágazat vezetője —, nézze, itt a lista —, tavaly megetet­tünk: 213 mázsa szálastakar­­mányt, 3876 mázsa szemest, 2950 mázsa lédús takarmányt, 261 mázsa silót, volt 82 hek­tár vadföldünk, valamint 138 hektár vadlegelőnk. Csupán tavaly vadkár elhárítására költöttünk kilencszázezer fo­rintot. — Igen, mert nekünk bár­mily furcsa is, össze kell bé­­kítenünk a vadat és az erdőt Néha Irigylem az er­dészeket. Gyönyörköd­hetnek a szép természet­ben, a fában, az Szék­ben, a szarvasokban és ráadásul jó levegőt szív­hatnak. Érdekelt, vajon hogyan fér meg egymás­sal békében a láger, az erdő és a vad? Erről tu­­dakosodtam a Kisalföldi Erdőgazdaságban. — mondta az igazgató. — Ha valahol fiatal, frissen telepí­tett csemeték vannak, azok­ban nagy kárt tehetnek az ál­latok, s az visszavetné az er­dőgazdálkodást. Így ezeken a részeken már korábban igyekszünk a megengedhető mértékűre csökkenteni a vad­állományt és gondoskodni azok ellátásáról is. De van például 124 hektárnyi beke­rített vaddisznós kertünk, ahol rendszeresen etetjük az állatokat. Azt pedig talán már mondani sem kell, hogy a kacsákat és a fácánokat zömmel mi neveljük, és úgy engedjük ki a területre. A Kisalföldi Erdőgazdaság országosan is az első három között van az egy hektárra jutó deviza kitermelésében. Ez a megfogalmazás eléggé csúnya, de jelzi a lényeget, vagyis azt, hogy szívesen jár­nak ide a külföldi vendég­vadászok és meg is fizetik a szórakozásukat. De mutat ez bizonyos törekvéseket is. Ugyanis az erdőgazdaságnak nem az a célja, hogy ide csa­logasson egy külföldit, kivi­gye az erdőbe, rámutasson az éppen soros kilőhető bi­kára és miután az illető el­húzta a ravaszt, beseperje a p­énzt. Inkább hosszú távú, több pénzt hozó kapcsolatok­ra törekszenek. Vannak olyan csoportok, akik egy­­egy területen esztendőkre megvásárolják a vadászati lehetőséget. Így nem az az érdekük, hogy azonnal le­­puffantsák az eléjük kerülő vadat. Sokszor eljönnek, és csak napokig cserkelnek az erdőn, figyelik az állatot, gyönyörködnek szokásaiban. Közben persze fizetnek, mert az erdőgazdaság gondosko­dik ellátásukról, elhelyezé­sükről, kíséretükről. A cél az, hogy a vad lelövésének lehe­tősége mellett szolgáltatások sorát biztosítsák a horgászat­tól a lovaglásig a külföldi­eknek és így minél több de­vizát szerezzenek az ország­nak. Mint megtudtam, né­hány olyan kezdeményezé­sük, mint a solymászat, vagy az íjas vadászat most kezd beérni. De más ötleteik is vannak tarsolyban. Ezért a gazdaságnál bíznak abban, hogy a jövőben növelni tud­ják a vadászat bevételét és remélhetően a hasznát, még­hozzá úgy, hogy mindennek az erdő se lássa kárát. Németh E. A közlekedés biztonságáért A soproni Területi Közle­kedésbiztonsági Tanács kö­zelmúltban tartott ülésén megbizonyosodhattunk arról, hogy olyan testületről van szó, melynek tagjai — akár hivatalból, akár társadalmi jelleggel — komoly felelős­séggel harcolnak az emberi élet megóvásáért, anyagi ér­té­keink megőrzéséért. Az ülésen elsőként Varga Gyula alezredes, a soproni rendőrkapitányság vezetője számolt be a város és kör­nyékének közlekedésbizton­sági helyzetéről. Elmondta, hogy testületük munkájában fő feladat, hogy megelőző propagandamunkával javít­sák a közlekedési morált és segítsék a közlekedés szabá­lyaiban járatlanokat. Az ál­talános és középiskolás ta­nulók részére rendszeresen tartanak KRESZ-oktatásokat és az ismeretanyag elsajátí­tását célzó versenyeket is rendeznek. Propagandatevé­kenységet folytatnak az ittas járművezetés visszaszorításá­ra is. A beszámoló a testület munkájának 1988. évi ered­ményét értékelve megállapí­totta, hogy tevékenységüket kevés siker koronázta. Fő céljukat, a személyi sérülé­ses balesetek számának visz­­szaszorítását nem sikerült teljesen megvalósítani. Az esetek száma nőtt, a leg­szembetűnőbb emelkedés az elsőbbségadás elmulasztása terén volt, valamint az elő­zési szabályok megszegésé­nél. A gyorshajtásból eredő szabálysértéseknél megálla­pítható, hogy szinte vala­mennyi az úgynevezett rela­tív gyorshajtás kategóriájá­ba sorolható. A kifejtett propaganda és a fokozott ellenőrzések elle­nére emelkedett az ittasan sérüléses balesetet okozók száma. Az iskolai oktatások ellenére nőtt a kerékpáros és segédmotorkerékpáros sé­rüléses balesetek száma is. A helyzet javítása érdeké­ben a testület az illetékes tanácsi szervekkel felülvizs­gálta az utak állapotát, az utcák forgalmi rendjét és ja­vaslatot tettek módosítások­ra, változtatásokra. A beszámoló után Szóka Sándor a városi tanács köz­lekedési csoportvezetője vá­zolta Sopron közlekedési fej­lesztési tervét, majd Kónya László, a Hungária Biztosí­tó helyi kirendeltségének vezetője adott tájékoztatást a balesetek anyagi vonzatai­­ról. A hozzászólásokat köve­tően dr. Kalanovics László rendőr-ezredes, az Országos Közlekedésbiztonsági Tanács titkára köszönte meg a te­rületi testület munkáját. Vé­gül négy társadalmi aktivát részesítettek dicséretben és tárgyjutalomban. V. G. 1989. március 1., szerda

Next