Kisalföld, 1989. november (44. évfolyam, 258-283. szám)
1989-11-01 / 258. szám
1989. november 1., szerda IQMLFOID . Mind a hivatásos, mind a nem hivatásos értelmezők hajlamosak arra, hogy a magyar forradalom jelentésével kapcsolatos kérdéseket szimplifikálják. Némelyek egyszerűen a nemzet szabadságának visszaállításaként, „nemzeti forradalomként” értelmezik, míg mások éppoly egyszerűen a politikai szabadságjogok helyreállítását, „liberális forradalmat” látnak benne. Ámde e két felfogás nem född és soha nem is födte egymást, ez az „egyszerű ügy” valamivel bonyolultabb mindezeknél. Ahhoz, hogy az 1956 októberét „nemzeti forradalomnak” minősítő felfogás érveit és ellenérveit megítélhessük, éppúgy félre kell tennünk a „forradalom” bármiféle formális meghatározását (amivel azt a „zavargás”, „lázadás” és „fölkelés” kategóriáitól elkülönítve szokás), mint azokat a szónoki mutatványokat, amelyek csupán azt célozzák, hogy a nemzeti függetlenségi harcokat a társadalmi forradalmaktól elválasszák. Ezek többnyire nem egyebek meddő kísérletnél. Hiszen semmi kétség nem férhet, ahhoz, hogy e tizenhárom dicső emlékezetű nap csúcspontján a nemzeti ■függetlenségi harc áll, azon igen egyszerű oknál fogva, hogy mindenfajta változást szükségképpen a szovjet hadsereg jelenlétével és elnyomó szerepével szembeszállva kellett kivívni. Ezen a ponton megingathatatlan tényként kell látnunk azt (amit Nagy Imre politikai megítélése kapcsán oly sokat vitattak), hogy a szovjet hadsereg bárminemű magyar fölszólítást megelőzve avatkozott be az ország ügyeibe, kiváltképp azt megelőzve hogy Nagy Imre e beavatkozáshoz bármiféle jóváhagyását (avagy az erre való felhíváshoz a nevét) adta volna, s látnunk kell, hogy a hatalom tényleges birtokosa már október 23-a éjszakáján a szovjet pártelnökség és annak magyarországi meghatalmazottja, Andropov volt. Az ÁVH-kommandók, a gyűlölt „kékek” egynémely békés tüntetők elleni gyilkos merényletétől eltekintve (amelyek különben jóval több áldozatot szedtek, mint később a felbőszített tömeg által véghezvitt ávós lincselések) a magyar fegyveres fölkelők csaknem mindig szovjet, s csupán elvétve magyar katonai egységek ellen küzdöttek. (Molnár Miklós Budapest 1956 című könyve bőséges példaanyaggal igazolja, hogy a magyar hadsereg magatartása-skálája miképpen terjedt a passzív be nem avatkozástól egészen a fölkelők — bár az előbbinél kevésbé gyakori — aktív támogatásáig, avagy szórványos esetekben a tömegekkel szembeni ellenséges föllépésig.) Ez a tény tehát (tágabb társadalmi-politikai keretétől eltekintve) a fölkelést elsődlegesen és magától értetődő-en nemzeti üggyé avatta. Ámde e „tágabb társadalmi-politikai keret” nagyon is jelen volt, s nemcsak objektív adottságként, hanem szubjektív módon: a fölkelt nép tudatában is. A többségükben fiatal fölkelők nemigen voltak tudatában annak, hogy micsodamegingathatatlan erőt jelent a nagyhatalmak közt létrejött megállapodás s naív lelkesedésük tovább hajtotta őket. Azok a magyar milliók, akik e forradalmat naponta megújították és, tovább éltették, akkoriban még jó okkal hihették, hogy nemzetük kiválását a szovjet tömbből (föltéve, ha az sikerül) a Nyugat is a legmelegebben üdvözlimajd. S azt remélték: egy tényleges győzelemmel Magyarország, mint nemzet kivívhatná végre azt a nyugati méltányosságot és megértést, amit a trianoni majd az 1947-es párizsi békeszerződések idején oly fájdalmasan nélkülöznie kellett. (Az előbbi még Ausztriával, a volt Habsburg-birodalom magjával is sokkal kedvezőbben bánt el, mint a megcsonkításra ítélt Magyarországgal; az utóbbi pedig Magyarország rovására, a nácizmus valódi áldozatainak számító Csehszlovákián és Jugoszlávián túl, még olyan egykori náci szövetségeseknek is jelentős területi engedményeket tett, mint amilyen Románia vagy méginkább Ausztria volt.) Valójában tehát nem is volt olyannyira eltúlzott optimizmus, ha a magyarok azt hitték, hogy egy sikeres szovjetellenes forradalommal, e században először sikerülhet maguk felé hajlítani a Nyugat jóindulatát. Ez a kimondhatatlan várakozás volt az egyedüli valóságalapja mindama „összeesküvés-teóriáknak”, amelyeket a magyar forradalomra ráhúztak, és amely teóriák a mind a szociológiai tudatlanság, mind a célzatos politikai intrika talán utóbb oly bőven sarjadtak. Hiszen a fölkelt nemzet egésze, de legalábbis felnőtt polgárainak túlnyomó többsége nagyon is tisztán értette (amiről a forradalmi Budapest utcáin sok emberrel beszélve magunk is személyesen meggyőződhettünk, hogy a békeszerződések revíziójának akár legcsekélyebb nyilvános fölemlítése is végzetes következményekkel járhat a magyar ügyre nézve. Ám ugyanezek az emberek, ha többnyire csak egy meghatározatlan és artikulátlan várakozás jegyében is, arra számítottak, hogy a győzelemmel egyszersmind az „igazságtalanság korszaka” is véget ér. Megítélésünk szerint a határrevízió gondolatát csupán egy ostoba és jelentéktelen kisebbség forgathatta komolyan a fejében. A történelemben csak igen ritkán fordul elő az az eset, hogy egyes nemzetek ilyen mértékben figyelmen kívül hagynák a világfejlődés általános irányát... « A végnélküli Himnuszéneklések, a nemzetiszínű zászló és a hagyományos Kossuth-címer állandó hangsúlyos jelenléte a középületeken a kommunista rendszer teremtette jelképek helyén (mely utóbbiak az emberek szemében egészen egyszerűen a szovjet megszállás hatalmi jelvényeinek tűntek), ugyanígy a tömegek által elunhatatlanul skandált jelszavak („Minden magyar egyet akar!”; „Aki magyar, velünk tart!”) — nos mindezen jelenségek sokszor talán meglehetősen avíttnak vagy gyerekesnek tűnhettek a nyugati megfigyelők szemében, akik számára saját népük nemzetként való fönnmaradása (a fasizmus fenyegető közjátékát leszámítva) immár régóta megnyugtatóan rendezett ügynek, elintézett dolognak számított... Ez a nemzeti konszenzus sokkal inkább védőpajzsul szolgált egy olyan nép számára, amely látszólag patologikus, valójában nagyon is megalapozott bizalmatlansággal viseltetett mindenki iránt, akinek a legkisebb köze is volt a megingott diktatúrához — egyelőre függetlenül attól, az újjáteremtődő politikai arculattól, amit az elszánt tüntetések és utcai harcok utóbb magukra öltöttek. Rövid időre még maga Nagy Imre is veszíteni látszott népszerűségéből, minekutána nevét adta a szovjet hadsereghez intézett fölhíváshoz... (Folytatjuk.) HELLER ÁGNES — FEHÉR FERENC :orradalom: csupán „egyszerű ügy”? Magyarország, 1956 „A múltat végképp?" Kása Ferenc filmrendező, akkor mégnem MSZP elnökségi tag Mérkőzés című, belügyi filmszakértők által is tüzetesenvizsgált filmjével kapcsolatban újságolta,anilyen nehezen talált Rákosi Mátyást ábrázoló festményt. Felkutatta a Parlament egész épületét a pincétől a padlásig, eredménytelenül, míg végül valahol mégis csakráakadt a kellékre. Az ördög gondolta, hogy Matyira még egyszer szükség lesz, és egyolyan filmben, amely az államvédelmi hatóság áldásos tevékenységéről kíván mesélni. Az ördög gondolta, hogy ez a film elkészül, abelügyi filmszakértők megtekintik,mielőtt a nagyközönség elé kerül, és a diktatúrában még be is mutatják. Bemutatták. •Hiába, a diktatúra is követ el hibákat. Rákosipajtás sehol sem föllelhető portréja m megmaradt tanulságnak. Az utókor éppen Imost szívlelgeti. Nem arra gondolok, hogy a megszűnt MSZMP nem akar megszűnni, mert úgy véli, még sokáig szükség lehet rá. Megmaradnék egy korszak „tárgykultúrájának” a vonalán. A Városligetben a Vajdahunyad vára tövében élelmes vállakozó ütötte fel a Sátrát. A sátor szó persze jelképes. Egyszerű asztalokról van szó, meg a vár polckénthasznált kőkorlátjáról. Históriás elárusítóhelybe ütköznek a látogatók. Nem csodálkoznék, ha az iskolák élő történelemórára hoznák ide az osztályokat egy haldoklótörténelmi korszak agóniájának tanulmányozására. Úgy tetszik, az utóbbi négy évtized minden kiváló dolgozó. Kiváló brigád,Kiváló ifjúsági brigád, törzsgárda, KISZ, MSZMP, népfront, szakszervezeti és egyéb kitüntetéseit ide, erre a pár négyzetméternyi területre zsúfolták össze egy titokban működő begyűjtési minisztérium rendelkezésére. Kapható itt Sztálin világegyetemnek szóló halhatatlan műve, Lenin-sapka orosz katonai jelvények. A kaphatóval egyben azt isszerettem volna jelezni, hogy megvásárolható ára van, mint volt mindennek az utóbbiévtizedekben. A félig még élő történelem ,tehát a legüzletebb üzlet, mint volt az ideológia mindenkor. Gondoljunk csak arra, sokaknak mennyire jó üzlet. Nem csoda, hogymost szeretnék a történelem kerekét megállítani, sőt visszaforgatni, elsütni az Auróra ágyúit, aztán rohamra indulni a paloták, a grófok, a bárók, a kizsákmányolok ellen. Csak egy bökkenő van, hogy a paloták pontosan az övék a Rózsadombon, a Balatoni parton, ők a grófok, a bárók, igaz, szolgálójuk egyetlen egy sem volt, csak az egész nép, és aki nem lépett egyszerre,, az nem kapott rétest estére a vizsgálati fogságban. A múlt most eladó. Egy kiváló dolgozó kitüntetés tokkal, kis csillag, nagy csillag,négyszáz forint. Ennél van drágább és olcsóbb. Az orosz katonai gyakorlósipka 600forint. Én drágázom. A laktanyák előtt húszasért is lehetett venni. Nemcsak sapkát Szenet, benzint, rádiót, színes tévét, s voltrá példa, lőszert is, ötvenhatban tankot adtak egy vekni kenyérért. Ebből is látszik. Ima rosszabb időket élünk. Olasz turistákvizsgálgatják a klenódiumokat. Arcukon széles mosoly. Látnivalóan bíznak a magyarreform sikerében. Talán arra gondolnak, hogy a magánszektornak nyújtandó nyugati tőke segítségével adjuk el a vörös csillagot,a kicsit, a nagyot. Gondolhatnának arra is,hogy egy kiváló dolgozó nálunk oda jut, elkell adnia a kitüntetést. Csak a módosabbak tehetik meg, hogy ellenszolgáltatás reménye nélkül küldik el Grósz Károlynak. • Hiába, elvtársak, vannak szegény kiválók és gazdag kiválók, de nem ez a lényeg. A kiváló kiváló. És ez a rengeteg kiválóságmost közkinccsé válik. Nosza, jöjjön a Kosa, a Jancsó meg a többi filmes, nem lesz probléma a kellékekkel. Még egy magyar királyi útlevél is lapul a kínálatban. Havisszatér a monarchia, népszavazást lehet kezdeményezni a jogfolytonosságáról. Különben ahogy hallom, MSZMP-tagoknak, szochazásoknak, munkásőröknek nem jár kedvezmény a vásárlásban, eladáskor pedig nem kérdezik a végzett társadalmi munkamennyiségét. A Vajdahunyad vára tövében annyi a csillag, mint az égen, és ez mind eladó. Csak tessék, tessék, amíg a készlete tart. P. M. 5 ■I Alfred Strasser: Este. Bruckneudorfi vendégkiállítás Győrött Sógorok hangulatai Aki a fenti mondattal hívja fotónézőbe az érdeklődőket, az valójában képek vonzáskörében élő, kiváncsi tárlatlátogató, ilyenformán egyik észrevétele sem a szakember véleménye, értékelése. Mármost, hogy ezt a kiállítást, s épp a megyeszékhelyen láthatjuk, köszönhető egyebek között a győri és a bruckneudorfi (királyhidi) fotóklub — a hadsereg sportegyesületének csoportja — tagjainak. Kit hogyan nyom a világ, hagyjuk eldöntetlenül, nézzük inkább azt — miközben lassan „lecsöng” a fotográfia éve —, mennyire új öröm- és igazságforrásunk Daguerre úr százötven esztendős felfedezése. A világ fényképezhető, ez derül ki, vagy inkább bizonyosodik be újra a Petőfi Sándor Városi Művelődési Központban, ahol a Fényképezés tegnaptól máig című vendégkiállítás kilencvennégy műve talált otthonra. Bánatunkra, sajnálatunkra csak rövid ideig, november 5-ig, naponta 9—18 óráig. Ha képet kellene választani, az Josef Fiaszak alkotása — Álom a jövő évi szabadságról — lenne, hiszen ha kell a múlt, az idő mélye (a francia, Roland Barthes szerint egy fényképet szemlélni nem azt jelenti, nézzük, ami van, hanem valamit, ami volt), akkor legalább ennyire kell a jövő, a reménység. Anélkül, hogy debilítás felé hajló figurák másznának ránk, a beton-iMoloch áldozatot követelne — biztosan követel ! —, hogy elfeledkeznénk a közhelyről, a múlt szépnek ■tűnik, a ma rejtélyes, a holnapot megjósolni egyszerű halandónak szinte lehetetlen. Lírai ihletésűek a természeti felvételek, egyéni látásmódú képeken örökítődtek meg az utazások (Rizsterasz, Bennszülöttek, Halász, Tél, La Palma sziget), a fotókör tagjainak érdeklődése széleskörű, a természetfotótól a tárgyfotón át a munkaábrázolásig tart, a mesterek tükröztetik érzelmeiket, érzékenységüket (Szőlőhegy, Egy pillantás Joisza, Szivárvány, Udvarló páva, Esti kép, Csigalépcső). Bizonyos alkotások persze dokumentumokká válnak (Dekoráció, Formation II, Kaszaverő), azután a fényérzékeny papírra tobzódó színű költeményeket varázsolnak a sógorok, máskor meg a képteremtő szándék fókuszába egyebek kerülnek; idilli vidékek követik egymást, emberek nélkül látjuk ezt a világot (Óvatosság, Randevú, Acélnyereg, Ünnepi kapu), általában gyönyörű-színes a valóság, ám néha megdöbbentett bennünket („Az ég és fogai", Moloch beton, Ablakszem). . . A képek megnyerő, esztétikus elhelyezést kaptak — igen érdekes-értékes a fotótörténeti rész —, kérdéssé immár az kerekedhet: mitől van, hogy ez a vendégkiállítás összességében szép és nyugodt? Műgond jellemzi az alkotásokat, hiteles információkat közölnek a képek, tiszta, pontos fotókat látunk, tudják a bruckneudorfiak — Johann Giffinger, Irene Haszak, Josef Haszak, Erwin Huber, Leopold Lechthaler, Edith Schnetzinger, Helmut Schnetzinger, Walter Steiner, Alfred Strasser, Harald Walla, Roland Weigl, Hans Seitz —, honnan és hogyan kell fényképezni ipari tájat, virágot, hogyan kell behatolni a természet világába, feljegyezni a magán és közösségi élet mozzanatait, rögzíteni eseményeket, tünékeny hangulatokat. Elandalító szépségű a bemutatkozó tárlat. Amikor kilépünk a művelődési központból, mindjárt tapasztaljuk, a hétköznap sokkal de sokkal piszkosabb, ráadásul nem is olyan kellemes. J. J. ■I Josef Haszak: Betonszörny.