Kisalföld, 2001. február (56. évfolyam, 27-50. szám)

2001-02-03 / 29. szám

Szombat, 2001. február 3. A látható idő Megmutatható-e, tetten érhe­tő-e a megfoghatatlan, a felfogha­tatlan, az örökké változó idő? A budapesti Néprajzi Múzeumban erre tettek kísérletet. És hatalmas arzenállal, parádés ötletekkel, el­képesztő fantáziával, rendkívül változatos és gazdag tárgyi anyag­gal látványos, de filozófiai mélysé­geket is érintő tárlatot rendeztek. Már a megnyitó sem volt min­dennapi: az ezredfordulón, pont­ban éjfélkor rendezték a ceremó­niát, megjelölve a megismételhe­tetlen évezredforduló időpillana­tát. A zárást is jeles napra, 2001. december 31-én éjfélre tervezik. Egy évig lesz tehát nyitva az Idő­képek című, a múzeum földszinti és második emeleti összes termét megtöltő és erre az alkalomra az udvart is bemutató térré változta­tó kiállítás. Hogy az idő fogalmához mi minden kapcsolható, azt a kiállí­tást tagoló fejezetek hangzatos cí­mei - Az idő talánya, A minden­­ség ideje, Az idő felhalmozása, Időtlen idő, Sámánok ideje - is sejtetik, s a nézőt rögtön tovább­gondolkodásra késztetik. Maga is mindjárt hozzátenne még egy-két fejezetet, megfogalmazva saját időképeit. A látogató előtt azonnal nyil­vánvalóvá válik, hogy a tárlat az embernek az idővel kapcsolatos felfogását, élményeit, viszonyát mutatja be. Természetesen föld­rajzi és időhatárok nélkül. Rég­múltból és a sejthető jövőből. Magyarországról, Európából, Ázsiából vagy Dél-Amerikából. Az ember személyes idejéről - születéséről, házasulásáról, halálá­ról -, a kisebb-nagyobb közössé­gek, a népek és társadalmak ide­jéről, vagy a bennünket körülve­vő természet időbeli változásairól szólván. De mivel mégiscsak az etnológia alapállásából született az ötlet (a koncepció Fejős Zoltán főigazgatótól származik), mind­ehhez a néprajz, a kulturális ant­ropológia, az etnológia adja a hát­teret, az illusztrációt. Merőben újfajta összefüggésben, szokatlan csoportosításban, különös és elra­gadó módon. Felhasználva a mú­zeum minden szegletét és minden gyűjteményét, természetesen ki­egészítve más intézmények anya­gával. A látványt pedig hang- és fényhatásokkal fokozzák. Halk zenével, harangzúgással, zörejek­kel, óraketyegéssel, diaképekkel, videofilmekkel. KISALFÖLD Szivárvány 11 Megtaláltam, amiért megszülettem A kapuvári állatorvos öt gyermeket nevelt fel, négy lányt és egy fiút, mind az öt gyerekét diplomához segítette és még adott sok olyasmit, ami a pénznél, diplománál is többet ér. Például, mikor már annyira uralta a betegség, hogy nehezen beszélt, rosszul hallott, papírt és ceruzát kért, hogy leírja mindazt, ami még működő agyában végigszaladt. „Egy messze induló apa levele a családjához” - így kezdődött élete utolsó üzenete, s minden gyermekének külön írta meg utolsó tanácsait, mire ügyeljen, mihez kezdjen, miben erős és miben gyenge... Emlék Csodálatos ember volt, mon­dom Ildikónak, aki még ma is könnyes szemmel bólint rá: „Az volt.” S hogy ő mit kapott a messze induló apa intelmeiből? Erről majd később. De hát a gyö­kerek fontosak, nagyon is fonto­sak, ezért is e kis kitérő, amikor Imreh Ildikóval beszélgetünk. S az sem lényegtelen, hogy a család­ban hét generáción keresztül akadt lelkész, hogy a nagy család egyik leánya is hajdan annyi min­den akart lenni... A soproni Ber­zsenyi-gimnázium biológiai tago­zatán érettségizett, a fővárosi ker­tészeti egyetemen szerzett élelmi­szer-ipari mérnöki diplomát, az­tán következett a győri húsipari vállalat, technológus, külkereske­delem, csomagolóüzem beindítá­sa, ilyen feladatok. - Ez volt, amit akartál? - Azt hiszem, míg meg nem ál­lított egy betegség, amihez a gyógyulásért nem a műtétet vál­laltam, hanem azt mondtam, megpróbálok életmódot változ­tatni. Olyasmibe fogtam, amiről már annyit olvastam, hallottam, hogy vegetáriánus leszek a többi között. Ez a húsiparnál nagy hú­zás volt részemről, a jó fűszeres hurkák és kolbászok után... - Legalábbis együtt csinálni a hús nem fogyasztását a hurkakészí­téssel. - Négy évet dolgoztam, így tizen­négyet a húsiparnál, azért mikor megkínáltam a henteseket a hamis kacsazsírommal, nagyon ízlett nekik, s nemigen hitték el, hogy miből van. - Miért, miből van? - Élesztőpástétomból. Mon­dom, négy év múlt el így, s akkor megkérdeztem magamtól, miért gyártok én olyasmit, ami ellenke­zik a hitemmel és a meggyőződé­semmel?! Megkerestem a vezér­­igazgató urat és elmondtam, kilé­pek. „Mihez kezd?” - kérdezte jó­indulattal, mire én, hogy nem is tudom, vannak halvány elképze­léseim... De nagylány vagyok már, csak el tudom dönteni, hogy mit akarok. - Végül is eldöntötte. - Jelentkeztem egy kibucba, már le is leveleztem, s közben ha­lálosan megbetegedett édesapám, idehoztam Győrbe, két évig ápol­tam. Ekkor jutott eszembe sokad­­szorra, hogy az életemben semmi sem véletlen, a céklakísérletekről írtam a diplomamunkámat. Szó­val elmaradt a kibuc, átmenetileg az építőiparban vállaltam munkát arra a két évre. - Közben teológiát is tanultál, minek? - Tudni akartam, hogy miben hiszek. Idén államvizsgázom, mert halasztanom kellett, de most már a külföldi út miatt. Találkozás - Ez volt az a nagy lehetőség? - Budapesten találkoztam egy svájci szakáccsal, lánnyal, aki megjár­ta már Londont, Amerikát, vegán éttermeket vezetett. Én a vegán táp­lálkozás iránti érdeklődésem mellett németet, angolt tanultam, s éppen megbízást kaptam egy német könyv fordítására, amikor ettől a kedves is­merőstől érkezett az ajánlat, megüre­sedett egy hely a bázeli étteremben, volna-e kedvem elfoglalni. Ez volt tavaly januárban, öt hónapot töltöt­tem Bázelben, úgy negyven kilomé­terre lehetett, ahol laktam, kisfalu­ban vízesés mellett, csodálatos volt. - Ott tanultad elkészíteni a da­tolyalekvárt, a kesudiótejet, a regi­­burgert, a diós fasírozottat és hadd ne soroljam. - Részben. A lényeg, hogy ez az egész nem az evésről, illetve nemcsak az evésről, hanem az életvezetésről szól. Mikor haza­jöttem, azt mondtam, ezzel a tu­dással, tapasztalattal most már kezdeni lehet valamit. Közben barátok meghívtak Békéscsabára, séta alkalmával betértünk egy re­formbüfébe, ami már belépéskor kellemes érzést adott. Ilyesmi kel­lene, erre gondoltam... - Nem a messzire induló édes­apa utolsó üzenetére? Mert ugye abban a többi között az van, hogy vállalkozásba ne kezdj! - Amit én akarok, az nem any­­nyira kemény dolog. - Csak az élete ne legyen az. - Mire jók a barátok? - Igaz. Szóval december 12-én ötvenhat négyzetméteren megnyi­tottad Győrben az első vegán étel­bárt, amit a napraforgóról neveztél el. Egy falhosszúságban polcok, szó­rólapokkal, a vízről, a levegőről, a mozgásról, a nyers étrend előnyei­ről, a testi-lelki egészségről, s a he­lyes életmód alapelveiről. Aki betér, annyit vesz el, amennyit el akar ol­vasni. Megtanultad a kosárfonást, s ezekből magad készítettél több kel­léket, díszt az éttermedbe, naponta tizenkétféle salátát készítesz, fi­zelé­­keket, salátakölteményeket zöldség­ből, gyümölcsből, gabonából. S azt mondod, nem akarod, hogy ide csak azok térjenek be, akiknek sok pénzük van. Megér ez ennyit? Küldetés - A pénz nem ér meg ennyit. Csak annyit akarok, hogy önfenn­tartó legyek, nem szeretnék elru­gaszkodni. Éppen ezért vannak még terveim, például főzési tanfo­lyamok szervezése, s részvállalás az egészséges életmód programok­ból, mint például a Rómer-ház előadás-sorozatából. Inkább kül­detés ez, mint vállalkozás. - A mindenkinek szánt irodal­mak között olyasmit is találtam, hogy pontokba szedve a helyes élet­mód alapelvei, például a vidám el­me jó orvosságul szolgál, a szomorú lélek pedig megszárasztja a csonto­kat... Ezeket honnét kölcsönöztétek? - Mi dolgoztuk ki őket, mi szerkesztettük, gyűjtöttük szak­­irodalomból, a Vega Bt. tagjai, az­az a barátok. Mondhatni, ez az előétel a napi menühöz. - Nyúlnak érte? - Lassan megszokják. -A természet, amennyiben nem gátolják, bölcsen és jól végzi a mun­káját. Egészséges test és egészséges lé­lek lesz azok jutalma, akik szívós kitartással engedelmeskednek tör­vényeinek. Nálatok olvastam ezt is. És te egyébként most mennyire vagy jóban az egészséggel? - Kitűnően érzem magam. - Mire gondolsz mostanság, né­hány hete, hogy napraforgózol? Fordulni kellene újra valamerre?­­ Most találtam meg, amiért megszülettem! G. Szabó Mária „Mondom, négy év múlt el így, s akkor megkérdeztem magamtól, miért gyártok én olyasmit, ami ellenkezik a hitemmel és a meggyőződésemmel?! Megkerestem a vezérigazgató urat és elmondtam, kilépek. „Mihez kezd?” - kérdezte jóindulattal, mire én, hogy nem is tudom, vannak halvány elképzeléseim... De nagylány vagyok már, csak el tudom dönteni, hogy mit akarok.” Fotó: Szűk Ödön „A pénz nem ér meg ennyit. Csak annyit akarok, hogy önfenntartó legyek, nem szeretnék elrugaszkodni." Keresztúri pillanat a Festeticsek ősi fészkén Négy kis öregasszony tipeg a kijárat felé, utánuk imbolyog a harangszó. A freskók szentjei hűvös áhítatba merülnek, az oratóriumban a templom­építő kegyúr, az enyészettel dacoló Festetics Kristóf tekintete villan. Mintha azt mondaná: lássátok, fe­leim, aki épít, megérdemli, hogy megemlegessék az utódok. Igen, válaszolnak gondolatban, miközben a rokokó ízléssel faragott székeket nézegetem - az építő nevét azért sem felejti el az utókor, hogy jó példaként időnként fölemlegethesse. Kegyelmed, Festetics Kristóf, aki úgy tudom, a rebellis Béri Ba­logh Ádám sógora volt, és szívós pereskedések után sikerült csak elérnie, hogy Mária Terézia a birto­kaiban megerősítse, építő uraság. A megnyugtató királynői kegyben ezúttal egy alkotó szellemű em­ber részesült, aki Keresztúron a templomon kívül barokk kastélyt is emeltetett, amelyet a műemlé­kekben szegény déli parton ugyancsak nagy becs­ben tartanak. Persze, kegyelmed bizonyára csodál­kozna, ha látná, hogy kastélya falán ma Bél Mátyás professzor uram munkásságára hívja föl a figyelmet egy emléktábla, bár feltételezem, hogy egykori vendégétől nem irigyelné a dicsőséget. Sőt! Még azt is valószínűnek vélem, hogy az emléktáb­lán olvasható két hexameterért méltó „pályadíjat” ajánlanak föl a kiváló literátornak, Keresztury Dezső­nek, aki így írt: „Bél kutatott, hogy feltárhassa mi él a hazában / s megdúlt tájain újra virulhasson Magyar­­ország.” Mert bizonyára kegyelmednek is fájt a fel­dúlt tájék, az elbitangolt Magyarország, és vajon mi­ért hívta volna házába a tudóst, ha nem becsült tu­dományáért, hazafiúi buzgalmáért? Igen, „Bél kuta­tott, hogy föltárhassa, mi él a hiában” a törökjárom, a labancjárvány után; szorgos deákjai kérdőíveket kaptak tőle, mielőtt vakációra utaztak vármegyéjük­be, hogy pátriájuk adataival térjenek vissza rektoruk­hoz, leveleket küldött szét az országba lelkészekhez, oskolamesterekhez és más írástudókhoz azzal a kérés­sel: tudassák őt, az ismeretekre szomjúhozót szűkebb hazájuk állapotáról; s ha tehette, maga is utazott, jár­ta az országot, hogy megalkothassa nagy művét a ha­záról. Kegyelmed akkor országgyűlési követ úr volt, a pozsony diétán ismerkedett meg Bél Mátyással, s 1731 telén meleg szívvel, jó szóval Keresztúrra invi­tálta. A tudós jól érezte magát itt, kegyelmed min­dent elkövetett, hogy kellemes körülmények között alkothasson, lehetővé tette számára, hogy tüzetesen megismerhesse a Balaton sajátos világát. „Bél kutatott”, s értékes feljegyzéseket hagyott ránk, de a nagy mű, sajnos, nem teljesedett be. Mi­ért nem? Mert még kevés volt a lábadozó hazában a kegyelmedhez hasonló nemes úr, aki saját érdekét az országéhoz igazította volna, kevés megyei vezető akadt, aki Bél Mátyás gyönyörű tervét megértette, segítette, ám jóval több volt, aki legyintett a „kér­déseire”, és írásos küldeményeivel befűttetett az udvarház kandallójába. Bizony, Festetics Kristóf uram, ha kegyelmed nem hagy ránk Keresztúron két szép barokk műemléket, Bél Mátyás vendégül látásáért akkor is megemlegetnénk, most pedig azt mondjuk: méltó őse volt a másik, a nagyobb Fes­teticsnek, aki a közeli Keszthelyen Georgikont ala­pított és Helikont teremtett. Szapudi András

Next