Kisalföld, 2002. október (57. évfolyam, 229-254. szám)

2002-10-01 / 229. szám

4 Postabontás www.kisalfold.hu Varga Lajos felelős szerkesztő #11 # alias ipf |N I I 1# 11 8 Tisztelet és csodálat Európa ilyen. Tiszteletre és csodálatra méltó. Mértékadó szemé­lyiségei miatt. Vagy mégsem? A hagyományoknak oly mérvű erodálódását, kopását éljük, hogy mértékegységet, ha óhajtanánk, akkor sem találnánk rá. E helyzetnek alapvető oka, hogy az emberek szinte végtelen szabad­ságba jutottak. A gyarapodásnak és az elszegényedésnek egyaránt szinte végtelenek a távlatai számukra. A sajtóhírek mögött a médiumok valamennyi ágazatában e jel­zett esélyek húzódnak. És még az is, hogy tapasztaljuk: az egymás­hoz hasonlítás és tartozás attitűdje, életérzése sem megtartóerő szin­te senki számára sem. Marad az egyéni érvényesülés útja. És az el­különülésé. Töprengésre késztet, hogy mire jutunk ilyen tartalmak­kal és formákkal családban, hazában és Európában. Egyik hír sze­rint a nemek szerinti erőszak (a gyengébbek kárára) szédületes azon a képzeletbeli skálán, amelyet olyan fórumon hangoztattak, mint az Európa Tanács. Bármily furcsa, paradox, ez ma téma egy politikai fórumon. Megörökölt formulák szerint ilyen évtizedekkel koráb­ban elképzelhetetlen volt. Elégedettek lehetnénk akár, mert az em­lített példa jele lehet annak, hogy igazából az emberi jogok, az egy­más közti viszonyok humanizálódnak. Ilyen irányba mutatnak. Akkor miért a kimondatlan szkepszis? Valószínű, azért, mert az építgetett új keretek még nem teltek meg tartalommal. Deklarálni, hirdetni valamit vagy valóra váltani, az nem ugyanaz, így érzünk, ha Európát emlegetik nekünk, néhai kirekesztetteknek és elhagya­tottaknak. Valéry Giscard d’ Estaing, aki 1974 és 1981 között Franciaország elnöke volt, azt írja pompás memoárjában hírneves elődjéről, De Gaulle tábornokról: tisztelte és csodálta. Nem hagyható figyelmen kívül azonban a megjegyzése, reflexiója: „E két érzés ma mosolyog­ni való, a mai politikai kultúrából mindkét érzés eltűnt.” Nemcsak a politika küszködik e hiánnyal, hanem a hétköznapi és a civil szféra is. A tömeg uralomra jutása és megszerzett szabadságának szinte végtelen esélye ugyanis lehetetlenné tesz valamirevaló hagyomány­­őrzést. Az említett szerző, mértékadó személyiség, egy nagy európai nép sorsáról gondolkodik. Egyértelműen hanyatlónak látja hazájá­nak és Európa népeinek sorsát. És mégis, Európát építeni kellene. Pontosabban olyan mértékben kell impulzusokkal ellátni, amely nemcsak deklarál érdekeket, hanem valóra is vált. Európa reflexió­ink szerint most ilyen. Vagy mégsem? U­A1 Dr. Lanczendorfer Zsuzsanna Gazdagabbak lettünk A múlt héten gazdagabbak lettünk. Gazdagabbak egy csodálatos értékkel: a Szent és profán - az emberi élet fordulói című kiállítás élményével. A Városi Ágnes és muzeológusaink által megrendezett sajátos tárlatot Csóka Gáspár, a győri bencés gimnázium igazgató­jának szakszerű, alapos — előadásnak is beillő — köszöntője nyitotta meg. A Rómer Terembe egy időre bekéredzkedett a falu vallásos népélete a születéstől a halálig. Lelki szemeink előtt megjelent az of­­ferekkel, kérésekkel búcsúba induló asszonyok alakja, a búcsús aján­dékokkal, „celli Máriával”, emlékképekkel hazatérő precesszió áhí­­tatos közössége. Megfér egy vitrinben, békességben egymás mellett a német nyelvű Luther-féle családi Biblia, a szenteltvíztartó és a gyó­nócédulák. A régi vallásgyakorlat tárgyait szeretettel egyesíti a „mi­atyánkkal” díszített tányérsorozat. Az első életkép, amelyen meg­akad a szemünk, az első átmeneti rítushoz, a születéshez és a ke­reszteléshez kapcsolódik. Láthatjuk a Boldogasszony ágyát a tiszta­szobában, amelyben a boldog édesanya feküdt, a bölcsőt, amelyben az „Isteni ajándék”, az új jövevény pihent, akit a gonosztól még a bölcső szép felirata, a T. H. S. monogram is védett. A csodálatosan díszített mestergerenda felirata is az ég felé vonzza a szemet. A szent sarokban pedig már a „lelki táplálék”, a szent család ábrázolása, a Mária-szobor, a kegytárgyak mellett ott van az édesanyának vitt föl­di táplálék, a „komatál” is. A bérmálkozási emlék, a szerelmi aján­dékok, a jegykendő, a móringlevél időben elrepít a felnőtté válás­hoz. A kocsma berendezés, az ott függő legénycímerek, korsók, az ördög játéka, a kártya idézi fel a legényélet hangulatát. Kihasználva a kiállítóhely adta nagyszerű lehetőséget, egy lépcső vezet be az élet legmeghittebb, legvidámabb rítusába, az esküvőre. A főhajtást követelő XIX. századi győri templomoltár szent hellyé varázsolja a kiállítást. Az oltár előtt esküt tevő kapuvári pár olyan méltóságteljesen áll viseletében, mintha most hagyta volna el szá­jukat az örök együttlétre kimondott „holtomiglan, holtáiglan”. A profán tárgyakon (tükrös, sulyok, mángorló) békésen pihennek a szakrális jelképek. Az egyik sarokban „Szent Mihály lován” fekvő halott mellett képzeletünkben megelevenednek az imádkozó és si­ratóasszonyok. Szinte hallom, amint éneklik a „Temetőkapuja vég­re ki van nyitva...” kezdetű éneket. De a profán tárgyak itt is bé­kében vannak az „égiekkel”, a halott mellett ott az imakönyv és már többé sohasem füstölgő pipa. A falusi ember életét átszőtte a vallás, s úgy, ahogy a naptárban megfér egymás mellett Péter és Pál, itt is megfér a szakrális mellett a profán. KISALFÖLD Megkérdeztük mosonmagyaróvári olvasóinkat Dolgozna-e börtönviselt emberrel? - Igen, bár ez függ attól, hogy miért ült az illető. Lopás miatt elítélt kollé­gával biztos kicsit bizalmat­lan lennék, de nem sze­retnék kábítószeressel vagy embercsempésszel sem egy helyen dolgozni. - Az a szituációtól függ. Ez főképp az adott körülmé­nyek és nézőpont kérdése. Annyit azonban elmond­hatok: egy gyilkosságért el­ítélt embert nem biztos, hogy szívesen fogadnék a munkahelyemen. - Természetesen. Ha nem ölt embert, akkor biztosan elfogadnám munkatársam­nak. Ez az egyetlen kizáró ok számomra, minden más esetben nem lennének elő­ítéleteim az illetővel szem­ben.­­ Én dolgoznék vele, szerin­tem ez nem kizáró ok. Bár­milyen munkakörbe vállal­nám, mert nem kell elítélni ezeket az embereket. Én is ültem, mégis rendesen dol­goztam szabadulásomat kö­vetően is, úgyhogy megér­tem ezeknek az embereknek a nehéz helyzetét.­­ Szerintem sok múlik azon, hogy miért ült. Ha szándéko­san élt, vagy idült kábító­szer-fogyasztó, akkor bizto­san nem szeretném munka­társamnak, más esetben nem zavarna a múltja. Fontos len­ne, hogy az illető vállalja tet­tét, ne mástól kelljen később megtudni börtönviseltségét. Bálintfi István testnevelő tanár Mayer Krisztián egyetemi hallgató Nagy Edina eladó Sághi Ernő nyugdíjas Bolla Tamás rokkantnyugdíjas Az érem másik oldala A V István halálát, az autóbusz-vezetők nehéz helyzetét bemutató cikkhez (Kisalföld, 2002. szeptember 24.) kívánok hozzászólni. A Kis­alföld Volán Közlekedési Rt. többségi állami tulajdonú vállalkozás, így keresetszínvonal-szabályozás érvényesül. A kereset nagyságát alapvetően befolyásolja az országos bérmegállapodás. A növelés éves mértékének meghatározása jelentős eleme az üzleti tervnek. A statisztika adatai ez év 1­8. hónapjában: az autóbusz-vezetők bruttó havi átlagkeresete: 112.448 forint személyenként, ez nettóban 73.422. A havi ledolgozott munkaidő 169,8 óra személyenként, ebből vezetési idő 95,4 óra. Ezek a számok havi átlagok. A táppénz, a szabadság, az egyéb távollétek miatt van, aki ennél többet dolgozik és keres, és fordítva. De a foglalkozta­tásnak korlátai vannak. Az autóbuszvezető munkaköre valóban nem irigylésre méltó: hajnali kelés, heti pihenőnapok döntően hétköznapi kiadása, folyamatos és erő­södő forgalmi stressz, jegyellenőrzés, jegyeladás, bevételelszámolás, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ezekhez járul a menetrendszerűség, a jól ápolt megjelenés követelménye, udvarias viselkedés az utasokkal szemben, akiknek egy része szintén sok stresszt okoz. Rendszeres az or­vosi, munkalélektani és pályaalkalmassági vizsgálat. A munkakör nem szakma, a kereset elmarad a versenyszféra átlagától. Nem csoda, hogy a többi munkavállalóhoz hasonlóan az autóbusz-vezetők között is sokan vannak, akik keresetüket a busz vezetése mellett, azon túl más tevékeny­ségek végzésével kiegészítik. V. István autóbusz-vezetőnk úgy halt meg infarktusban, hogy a rend­szeres orvosi, munkalélektani jogosítványt érvényesítő és pályaalkalmas­sági vizsgálatokon panaszmentes volt, vizsgálati eredményei is negatívak voltak. Sajnálatos hirtelenséggel hunyt el. Nyugodjék békében. Társa­ságunk saját halottjának tekinti. Rátkai János, a Kisalföld Volán Közlekedési Rt. személyügyi igazgatója A félelem még él A „Sudár” aláírással közölt írás előtt meghajtok és köszönetet mon­dok, noha én már nyugdíjas „sofőr” vagyok. Ezért magamról csak any­­nyit írok, hogy húsz éve az akkori szakszervezetet felülmúlva eléggé sok munkaügyi pert megnyertem a Volánnal szemben a „buszsofőrök” munkabérének megcsorbítása miatt. Nekem ez akkor az­ elbocsátásom­ba került összeférhetetlenségi alapon. Megérte a Volánnak a háromhavi átlagbért kifizetni, így a többi kolléga ezért nem meri a mai napig sem a nevét adni a jogos követeléseinkhez. Pedig hol van már az a diktatórikus kizsákmányoló vezetőség? De a félelem még mindig él a kollégáimban. A „buszsofőr” közfeladatot lát el egy veszélyes üzemben, ami a köz­lekedés, így a szó szoros értelmében közalkalmazott. Viszont senkinek nem érdeke, hogy ezt a valóságban is elismerje és akként kezelje. Az adott helyzetekben a buszsofőrnek azonnali döntéseket kell hozni, s több ezer ember életéért felelni, ami sokkal nagyobb felelősség a köz ér­dekében, mint például azoknak a „közalkalmazottaknak” a munkája, akik ráérnek akár hetek, hónapok múlva is dönteni egy-egy ember vagy embercsoport életéről, sorsáról. Nem is beszélve azokról, akiknek a munkájuk ellenőrizhetetlen, vagy a mentességük mögé bújnak. Lehet, hogy a buszsofőr munkája már annyira szem előtt van, hogy mindenki azt hiszi, ez legalább annyira megbecsült anyagilag? Hát nagyon is té­vednek. Persze korrigálni sosem késő. Ideje volna az illetékeseknek erre is felfigyelni! Ennek korrigálása nem is lenne olyan botrányos, mint a sok-sok milliós érdemtelen végkielégítési botrányok, melyek közben, a nagy titkolózások közepette napvilágra kerülnek. Egy valódi demokrá­ciában az embereket a munkájuk alapján illene díjazni, elismerni és nem utolsósorban annyira megbecsülni, hogy a vezetőségük ezt el is intézze! Cseter János nyugdíjas buszsofőr, Győr magam is zenész és zeneszerető ember vagyok, fontosnak tartom leszö­gezni, hogy nem a zenével van probléma, hiszen némelyik muzsikus és együttes valóban a tehetség lenyűgöző magaslatairól tett tanúbizonysá­got játékával. A baj ott van, hogy az ilyen rendezvények szervezői, és az ezeken fejfedő nélkül szórakozó fiatalok nem veszik tudomásul, hogy Is­ten házában vannak, egy épületben, amely zsinagógának épült, és min­dig az is marad, akárki is a tulajdonosa, akkor is zsinagóga lesz, ha ké­sőbb esetleg sertésól, bordélyház, kocsma, vagy éppen koncertterem lé­tesül is falai között. 1944-ben ötezer győri zsidó vallású vagy származású embert deportáltak a nácik az auschwitzi gázhalálba. Ők többségében ebben a zsinagógában imádkozták el utolsó fohászaikat az Örökkéva­lóhoz. Méltatlannak és szánalmasnak tartom, hogy jelenleg céltalanul szórakozó fiatalok diszkózásának, italozásának, dohányzásának, rombo­lásának lett színhelye az az épület, melyet szeretteink, mártírjaink imád­sága szentelt meg. E koncertek szervezőinek pedig jó lenne tudomásul venniük, hogy Isten háza mire való, és abból a tragédiából, ami a zsidó néppel történt, nem kellene hasznot húzniuk. Ha már a jelenlegi szerény kis maradék hitközség egyelőre nem is tudja visszavenni az épületet, attól az még zsinagóga marad. Isten dicsőítésének helye, és szomorú törté­nelmünk tanúja Sej László, Győr Mi lett veled, zsinagóga? Az elmúlt hetekben több koncertre, rendezvényre is betekintettem, amelyeket a győri zsinagóga épületében tartottak. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy a díszeitől és méltóságától megfosztott 132 éves zsinagógát, melyet hosszú ideig Izrael népének imádsága töltött be, most milyen méltatlan, barbár és pogány kultuszok céljaira használják. Mivel 2002. október 1., kedd A Rába Rt a Régió Életminőségéért Alapítvány Kuratóriuma 2002. szeptember 24-én megtartotta kuratóriumi ülését amelyen egy­hangúlag az alábbi határozatokat hozta: 1. elfogadta a szervezeti és működési szabályzatot, 2. megválasztotta a tiszt­ségviselőket, 3. elfogadta a 2002. évi munkatervet, 4. elrendelte a pályázati felhívások közzétételét. Ezért a Rába Rt. a Régió Életminőségéért Alapítvány pályázatot hirdet támogatások nyújtására az alábbi kategóriákban: 1. nyugdíj-kiegészítési támogatás, 2. szociálisan rászoruló, nem nyugdíjas egyének életminőségét javító, egészségmegőrzését segítő támogatása, 3. közösségi-jótékonysági célokért működő egyesületek vagy egyéb csoportok tevékenységének támogatása. A támogatás mértéke az 1. és 2. kategóriában egyszeri, 15.000 Ft-tól 30.000 Ft-ig terjedhet. Az 1. kategóriára pályázatot az nyújthat be, aki a Győr-Moson-Sopron megye, Vas megye és Fejér megye által határolt régióban él, és öregségi vagy rokkantsági nyugdíjban részesül, amelynek 2002-re megállapított havi összege nem haladja meg a brttó minimálbér összegét (50.000 Ft-ot). A 2. kategóriára pályázatot az nyújthat be, aki a Győr-Moson-Sopron megye, Vas megye és Fejér megye által határolt régióban él és nem öregségi vagy rokkantsági nyugdíjas, és akinek családjában 2002-ben az egy főre jutó havi átlagkereset összege nem haladja meg a bruttó minimálbér összegét (50.000 Ft-ot). A támogatás mértéke a 3. kategóriában minimum 50.000 Ft. A 3. kategóriára pályázatot a Győr-Moson-Sopron megye, Vas megye és Fejér megye által határolt régióban működő egyesület, illetve csoport tagjainak a képviselője nyújthat be, ha bevételi forrásai alapján indokoltan rászorul. A pályázatnak tartalmaznia kell: A pályázatot benyújtó adatait: Név/elnevezés, Szül./megalakulás helye és ideje, A.n., Személyi igazolvány/nyilvántartási száma, Adószáma (ha van), Lakcím/székhely, Telefonszáma, Telefaxszáma, E-mail címe. A pályázat részletezését, az alapítvány és a pályázati kategória megjelölését, a támogatás kért összegét, a támogatásra való jogosultság alapját képező körülmények leírását és ezek dokumentálását, és a 3. kategóriában a megcélzott felhasználást A pályázat benyújtásának helye/címe: 9027 Győr, Budai út 1-5. A pályázat benyújtásának határideje: 2002. október 31. A pályázatok elbírálását az alapítvány kuratóriuma végzi a kiírt szempontok szerint. A pályázatok elbírálásának határideje: 2002. november 30-ig. A pályázatok elbírálásának eredményéről a kuratórium a pályázót írásban értesíti a megadott címen. A pályázatok eredményét a kuratórium ugyanebben a napilapban egyidejűleg közzéteszi. A pályázati feltételekkel és a pályázatok benyújtásával kapcsolatban személyesen vagy telefonon érdeklődni lehet a következő személyeknél: Dusza András, az alapítvány elnökhelyettese: a 06- 96/622-322 számú telefonon, Makrányi László, az alapítvány titkára: a 06- 96/622-132 számú telefonon. A nyertes pályázóval az alapítvány külön szerződést nem köt. Győr, 2002. szeptember 27. AZ ALAPÍTVÁNY KURATÓRIUMA

Next