Kisalföld, 2003. szeptember (58. évfolyam, 203-228. szám)
2003-09-01 / 203. szám
4 Postabontás www.kisalfold.hu állás PONT Bulik - nagyban Néhány hét különbséggel két olyan rendőrségi nyomozásról is hírt adtunk, amely egy romák által szervezett nagyszabású buli ügyében folyik és én most mintegy órája töröm a fejem azon, hogy miféle párhuzamot vonjak a kettő között - már ha nem akarok az ombudsman szabad prédája lenni. Laczó Balázs újságíró Az állampolgári jogok által kikövezett ösvényen haladva mind tisztábban és világosabban látom, hogy a két győri eset között az égvilágon semmi hasonlóság nincsen, az az egyik eset, ez pedig a másik, így aligha inthetnénk a vendéglátósokat elővigyázatosságra, hisz nem feltételezzük, hogy létezne akár egyetlen baráti kör is, amelynek L. László és Sz. Rezső fia - mármint a két külön buli két külön ünnepelte - egyaránt úgymond tagja lenne. Még legmerészebb percemben is csak annyit merek megkockáztatni, hogy az előbbi fent nevezettnek az utóbbi fent nevezett küldött egy esküvői meghívót a kb. kétezer közül, vagy ha mégse, akkor az előbbi fent nevezett most borzasztó durcás. Magamban persze azért elmorfondíroztam az emberi hiszékenységen, miután kiderült, hogy az L. László kiszabadulása tiszteletére tartott áprilisi buli után a szervező egy petákot sem fizetett a győri vendéglátósnak, aki L. Lászlóékba vetett bizalmát később azzal magyarázta, hogy törvénytudóbbnak képzelt egy olyan embert, aki most szabadult a börtönből. Igaz ugyan, hogy az előleget az ünnepelt öccse tette le, aki viszont nem szabadult most a börtönből, így az üzletvezető logikáját sem tartozik követni. A másik, ettől teljesen eltérő esetben Sz. Rezső „bazi nagy roma lagzija” sem igazolta a személyzet okoskodását, miszerint aki ekkora bulit rendez, az nyilván fizet is a szolgálatért. (Mint azt megírtuk, ez esetben a szervezők lopással vádolják a hetvenfős személyzetet, így ők erkölcsileg felmentve teszik azt, amit az ezerkilenszázvalahányas számú meghívott tett tavasszal.) Mindebből most már következik, hogy álláspontom sincsen, dacára annak, hogy ez volna e rovat címe. Minthogy még most sem leltem meg az áhított párhuzamot a két rendezvény között - azt leszámítva, hogy egyiken sem vett részt Zalatnay Sarolta -, nem írhatom le, hogy „hölgyeim és uraim, ha ezres nagyságrendű vendégsereg körbeugrálására kapnak szóbeli felkérést, akkor legyenek körültekintőek vagy legalábbis ne építsék be előre az ígért fizetséget háztartási költségvetésükbe”. Így legfeljebb sok boldogságot tudok kívánni az ifjú párnak, s jókívánságaimat küldöm még minden szegény örömapának, aki majd egy évig robotol azért, hogy lánya vagy fia jóval szerényebb méretű lakodalmát ki bírja fizetni. laczo.balazs@kisalfold.hu Sál ML Hámor Vilmos publicista ÉD G Borravaló Azt mondja a szomszédom, a Zsiga, hogy kiábrándult az emberekből. Neki aztán senki se mondja ezentúl, hogy annyit várhatsz el másoktól, amennyit adsz, mert ő mindig úriember módjára állt fel az éttermi asztaltól, lépett ki a gyógyszertárból, távozott az újságárustól és szállt ki a fodrászszékből, a borravaló miatt sose kellett szégyenkeznie. A boltban is kérte mindig, kerekítsenek felfelé, mit is kezdene annyi apróval? Most meg, mint akit leforráztak, úgy áll előttem, s nem a borravalót hiányolja, dehogy, nincs is olyan állása, hanem a csalódását akarja megosztani velem. Képzeljem csak el, mondja: minden vasárnap elsétált a hírlapárushoz két újságért, s a kért 183 forint helyett mindig kétszázast hagyott ott, arra gondolván, szegénynek vasárnap délelőtt is dolgoznia kell, ahelyett, hogy otthon főzne a családjára. Nemrégiben a két újságért kínált kétszázas nem volt elég, kellett volna még három forint, mivel drágább lett az olvasnivaló. De mint tudjuk, Zsigánál sosincs apró, így kétezressel fizetett, és az árus nem mondta ám: nézze, uram, maga mindig itt hagyott pluszban tizenhét forintot, ne kicsinyeskedjünk. Helyette nagy nehezen kiaprózta a visszájáról, no nem 1797 forintot, dehogy, csak 1790-et, mert Zsiga kétszáztízre kerekíttetett megszokásból, ám csalódottsága miatt azóta máshol szerzi be a vasárnapi olvasnivalót. Másik kudarc a vásárcsarnokban érte. Felesége krumplikat rakott egy zacskóba, kérte Zsigát, méresse le. Az árus mondta is: 201 forint lesz. Zsiga nyújtotta az ezrest, mire a piacos kérdezte: volna egy forintja? Zsigánál apró? Csakhamar lett, mert visszakapott 799 forintot. Az asszony azt kérdezte: miért nem vetettél ki egy krumplit? Zsiga szóhoz se jutott, mert egyrészt nem gondolkodik női agygyal, másrészt akkor tán 187 forint lett volna a krumpli ára, s ő tuti, hogy kétszázra kerekíttet. No ekkor a szomszédom elhatározta: ezentúl szemrebbenés nélkül tartja a markát, tegyék csak bele a viszszajárót az utolsó forintig, így aztán neki is lesz aprója. Vagy mégse? A minap olyan boltba tért be, ahol sose járt. A kétliteres üdítő hideg volt, betétes és 315 forintba került. Csakhogy Zsigánál mindössze 280 forint volt, de mielőtt ajánlhatta volna, hogy azonnal kimegy a kocsijához a hiányzóért, az eladólány kedvesen megelőzte, mondván: majd behozza legközelebb. Zsiga persze nem az a tartozós fajta, percen belül pultra tett egy ötvenest, és nem kért vissza - ezúttal hálából és nem megszokásból. — Nem vásároltam, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nincs autóm sem. Az utazás a családoknak drága mulatság, két gyermekem van, ha tömegközlekedési eszközzel megyünk, akkor is legfeljebb az ötvenszázalékos kedvezményre számíthatok. — Igen, vásároltam, s nagyon jó kezdeményezésnek tartom a bevezetését. Annak már kevésbé örülök, hogy ez az akció csak időszakos, úgy gondolom ugyanis, sokan vagyunk, akik az év minden szakában ki tudnánk használni ezt a kedvezményt. — Nem vásároltam, mert nem használtam az autópályát, inkább a főutakon utaztam. Magát a kezdeményezést egyébként jónak tartom, mert autóval közlekedni egyáltalán nem olcsó mulatság. Ha lehet valahol spórolni, akkor élni kell a lehetőséggel. Vásároltunk nyáron négynapos matricát, s még a későbbiekben is vennénk, ha lenne erre lehetőségünk. Az ötlet ugyanis nagyon jó, szerintem sok család sokkal szívesebben utazott úgy, hogy az autópálya-használatért csak a felét kellett fizetnie. - Nem vásároltam, ugyanis én kerékpárral közlekedem. Azt persze tudom, milyen drága az autópálya-használat, legutóbb ugyanis a barátommal utaztam, s úgy döntöttünk, inkább a 10-es úton megyünk, mint az M1-esen, mert nem akarunk ennyit fizetni. Megkérdeztük olvasóinkat ■■ Ön vett négynapos autópálya-matricát? Markotics Gyöngyi raktáros Cseh Csaba gépkocsivezető Ihász Árpádné nővér Kmettné Orsolya gyeden lévő anyuka Németh Balázs fafaragóművész KISALFÖLD Címünk: 9002 Győr, Pf. 28, e-mail: szerkesztoseg@kisalfold.hu Nincs mélyrepülés A Lumniczer-kórházzal foglalkozó, „Mélyrepülés vagy alaptalan pletykák” című írásunkra (Kisalföld, augusztus 28., 8. oldal) reagált egy olvasónk a megyeközpontból. Az elmúlt években sűrűbben kell orvosi kezelésekre járnom. Győri lakos lévén, természetesen ezt eleinte a megyeszékhelyen oldottam meg, de egy véletlen folytán egyik alkalommal Kapuváron kellett orvosi segítséget igénybe vennem évekkel ezelőtt. A dicsérő szavak helyett, mely a kapuvári kórház kollektíváját illeti, most az a helyzet, hogy szinte csak a kapuvári kórházba járok kezelésre, legyen az bármilyen természetű is. Több osztály szolgáltatását is kénytelen voltam igénybe venni, egyik esetben sem tapasztaltam „mélyrepülésre” vonatkozó jeleket. Mondhatom ezt többéves tapasztalataim alapján. Mindig figyelmes, türelmes, szakszerű bánásmódban volt részem. Csak gratulálni tudok a kórház valamennyi dolgozójának és vezetőinek kimagasló munkájukért. A leírtakat támasztja alá, hogy családom több tagja is már Kapuvárra jár orvosi ellátás céljából. Tisztelettel: Lukács György, Győr úszók voltak. Mindkettőjük emlékét kegyelettel őrzi a Rába kollektívája, hisz Csapó úr is ott dolgozott a kovácsgyárban. A Varga család és az önkormányzat gyászában ezúton, ezen írás keretében szeretnék osztozni, igazán szívből jövő, őszinte részvétemet kifejezve. A magam részéről különösen fájó, hogy egy olyan embert vesztettem el személyében, aki találkozásainkkor, főleg munkába menet, mindig lelket tudott önteni belém a nagy életben való magányomban. Szokta mondani: „Laci, soha ne add fel a reményt!” A sors így hozta, én még mindig küzdök, te pedig pihenni tértél. Tiszta lelkiismerettel, őszinte, mély érzésekkel búcsúzom tőled. Nyugodj békében! Füzetborítók vissza az eladónak! Minap az egyik nagyáruházban vásároltam tanévkezdéshez szükséges eszközöket a gyermekeimnek. Gondoltam, majd szép kényelmesen otthon elrendezem a füzeteket. Itthon viszont nagy csalódás ért, amikor elővettem az A5-ös füzeteket és a hozzá való A5-ös füzetborítókat. Az üzletben jól megnéztem, hogy jó erős borítót vegyek, olyat, ami strapabíró, védi a füzeteket. Az erős, jó minőségű, de 0,5 centiméterrel elszabott borító magyar termék. Gyártója nincs feltüntetve, csak a forgalmazó. Megpróbáltam felhívni őket, de csak az irodát tudtam elérni, az általuk adott raktári telefont senki nem vette fel, hiába próbáltam hívni, így nem tudtam elmondani, milyen árut forgalmaznak. Sajnálom, hogy egy magyar gyártó, ráadásul egy megyénkbeli, ilyen pocsékolást megengedhet magának. Igaz, így is sokan veszik - nem? Hát nem mindegy nekik? Valószínű, sok anyuka vásárolt ebből a termékből, és most boszszankodhatnak rajta, vagy vihetik vissza a hipermarketbe, ha egyáltalán visszaveszik. Hát igen, és még csak most jön a könyvosztás! A füzet egyébként jó minőségű, mellesleg pedig méretarányos... Imre Zoltánné, löltéstava Búcsú az embertől... Tragikus véget ért Varga Lajos, Dunaszentpál polgármesterének az élete. Alacsony termetével, jellegzetes egyéniségével elég népszerű volt mindenkori környezetében. Mindig mindenkiben az embert látta. Szívesen hallgatta végig a segítségért hozzá fordulók panaszait és ahol tudott, igyekezett maximális támogatást adni. Munkahelyén, a Rába Futómű Kft.-nél is roppant kiegyensúlyozott, nyugodt munkaerőként tartották nyilván. Munkája során a rábízott feladatokat maximális tudását, minden készségét latba vetve hajtotta végre. A tragédia augusztus 20-án történt a faluban, a Dunán. Lajos szíve nyugodtnak tűnő fürdőzés, úszás közben mondta fel a szolgálatot. Az élet furcsa fintora, hogy három évvel korábban napra pontosan egy volt osztálytársa, Csapó Viktor is majdhogynem hasonló módon vesztette életét a kiszámíthatatlan Dunánál, pedig jó 2003. szeptember 1., hétfő Egy rábás jó ismerősöd: Szabó László, Dunaszeg A gyerekeinket féltem Féltem, mint minden szülő, a gyerekeinket a drogtól. Nem vagyunk felkészülve, a többség legalábbis, hogy felismerje a tablettát vagy más gyengébb szert a gyerekszobában. Sajnos a mai szokások szerint amelyik fiatal diszkózni akar, azt csak éjszakai helyen teheti. Nem kísérhetjük el, már nem foghatjuk a kezét. Marad a bizalom, a hit, hogy nevelésünk alapjai rendben vannak. Van, aki „csak” fogyasztó, van, aki terítő is. Melyik a veszedelmesebb? A börtönt túl lehet élni, a halált nem. Szomorú, hogy fiatalokkal beszélgetve nem igazán ítélik el sem a fogyasztót - ő dolga, csinál, amit akar -, sem pedig a dílert. „Ne legyen más istened!” - áll a Bibliában. A mai kor istene a pénz. Sok fiatal nem tud megélni 60-70 ezer forint nettó fizetésből, mert a maga körül látott világ „fontos” dolgaira ez nem elég. Őket nagyon könnyen bele lehet vinni a könynyű pénzszerzésbe. Nem érzik a veszélyt, nem gondolnak a jövőre — bukás esetén —, és főleg nem gondolnak tisztességben megfáradt szüleikre. Pedig a gyermeki hálátlanságnak ez is az egyik módja. A média a sok agresszív akciófilm helyett, amit előszeretettel utánoznak a gyerekek, több olyat mutathatna, amiben elrettentő példát láthatnánk olyan életekről, amelyeket a drog uralt. Talán ezeknek is lenne olyan erős hatásuk, mint amelyekből a trágárság, a gorombaság és az erőszak süt. Félek, és féltem a gyerekeinket, mert ezek a gondok azok, amelyekről ezelőtt 15—20 évvel még nem gondoltuk, hogy problémát fognak okozni. Név és cím a szerkesztőségben Kapuvárhoz közelebb Augusztus elején Kapuváron jártam és örömmel töltött el szülővárosom újabb szépülése és a fejlődésére utaló események látványa. (Esterházy sétány avatása, Flóra fürdő- és lakópark építése, üzlet- és lakóház építésének megkezdése.) Ott-tartózkodásom alatt a városházán találkoztam gyerekkori iskolatársammal, Cserpes Sándorral és akkor ért egy újabb öröm. Ő ugyanis nagy lelkesedéssel beszélt arról az elképzelésről, mely szerint a városrész képviselőjeként Öntösmajorban kettős kereszt felavatását kezdeményezte a Szent Pál-templomban. Az augusztus 20-i kapuvári programban örömmel olvastam, hogy a szép kezdeményezés megvalósult és remélhető ezek után az ott élőknek a városhoz való erősebb kötődése. Személyesen az ünnepségen nem tudtam jelen lenni, de gondolatban ott voltam. Mindez lassan csökkenti a városrésznek a távolságból adódó esetleges hátrányait. Kívánom az öntésmajori városrészben lakóknak, hogy még sok olyan ünnepben legyen részük, mint augusztus 20-án volt, és az ott élők érezzék egyre közelebbinek minden tekintetben a Kapuvár más városrészén élőket. Lakos Imre, Győr