Kisalföld, 2003. szeptember (58. évfolyam, 203-228. szám)

2003-09-01 / 203. szám

4 Postabontás www.kisalfold.hu állás PONT Bulik - nagyban Néhány hét különbséggel két olyan rendőrségi nyomozásról is hírt adtunk, amely egy romák által szervezett nagyszabású buli ügyé­ben folyik és én most mintegy órája töröm a fejem azon, hogy miféle párhuzamot vonjak a kettő között - már ha nem akarok az ombuds­man szabad prédája lenni. Laczó Balázs újságíró Az állampolgári jogok által kikövezett ösvényen haladva mind tisztábban és világosabban látom, hogy a két győri eset között az ég­világon semmi hasonlóság nincsen, az az egyik eset, ez pedig a másik, így aligha inthetnénk a vendéglátósokat elővigyázatosságra, hisz nem feltételezzük, hogy létezne akár egyetlen baráti kör is, amelynek L. László és Sz. Rezső fia - mármint a két külön buli két külön ün­nepelte - egyaránt úgymond tagja lenne. Még legmerészebb per­cemben is csak annyit merek megkockáztatni, hogy az előbbi fent nevezettnek az utóbbi fent nevezett küldött egy esküvői meghívót a kb. kétezer közül, vagy ha mégse, akkor az előbbi fent nevezett most borzasztó durcás. Magamban persze azért elmorfondíroztam az em­beri hiszékenységen, miután kiderült, hogy az L. László kiszabadu­lása tiszteletére tartott áprilisi buli után a szervező egy petákot sem fizetett a győri vendéglátósnak, aki L. Lászlóékba vetett bizalmát ké­sőbb azzal magyarázta, hogy törvénytudóbbnak képzelt egy olyan embert, aki most szabadult a börtönből. Igaz ugyan, hogy az előleget az ünnepelt öccse tette le, aki viszont nem szabadult most a börtön­ből, így az üzletvezető logikáját sem tartozik követni. A másik, ettől teljesen eltérő esetben Sz. Rezső „bazi nagy roma lagzija” sem igazolta a személyzet okoskodását, miszerint aki ekkora bulit rendez, az nyil­ván fizet is a szolgálatért. (Mint azt megírtuk, ez esetben a szervezők lopással vádolják a hetvenfős személyzetet, így ők erkölcsileg felment­ve teszik azt, amit az ezerkilenszázvalahányas számú meghívott tett tavasszal.) Mindebből most már következik, hogy álláspontom sin­csen, dacára annak, hogy ez volna e rovat címe. Minthogy még most sem leltem meg az áhított párhuzamot a két rendezvény között - azt leszámítva, hogy egyiken sem vett részt Zalatnay Sarolta -, nem ír­hatom le, hogy „hölgyeim és uraim, ha ezres nagyságrendű vendég­sereg körbeugrálására kapnak szóbeli felkérést, akkor legyenek körül­tekintőek vagy legalábbis ne építsék be előre az ígért fizetséget ház­tartási költségvetésükbe”. Így legfeljebb sok boldogságot tudok kí­vánni az ifjú párnak, s jókívánságaimat küldöm még minden szegény örömapának, aki majd egy évig robotol azért, hogy lánya vagy fia jó­val szerényebb méretű lakodalmát ki bírja fizetni. laczo.balazs@kisalfold.hu Sál ML Hámor Vilmos publicista ÉD G Borravaló Azt mondja a szomszédom, a Zsiga, hogy kiábrándult az embe­rekből. Neki aztán senki se mondja ezentúl, hogy annyit várhatsz el másoktól, amennyit adsz, mert ő mindig úriember módjára állt fel az éttermi asztaltól, lépett ki a gyógyszertárból, távozott az újságárustól és szállt ki a fodrászszékből, a borravaló miatt sose kellett szégyen­keznie. A boltban is kérte mindig, kerekítsenek felfelé, mit is kezdene annyi apróval? Most meg, mint akit leforráztak, úgy áll előttem, s nem a borravalót hiányolja, dehogy, nincs is olyan állása, hanem a csalódását akarja megosztani velem. Képzeljem csak el, mondja: minden vasárnap elsétált a hírlapárushoz két újságért, s a kért 183 forint helyett mindig kétszázast hagyott ott, arra gondolván, szegény­nek vasárnap délelőtt is dolgoznia kell, ahelyett, hogy otthon főzne a családjára. Nemrégiben a két újságért kínált kétszázas nem volt elég, kellett volna még három forint, mivel drágább lett az olvasnivaló. De mint tudjuk, Zsigánál sosincs apró, így kétezressel fizetett, és az árus nem mondta ám: nézze, uram, maga mindig itt hagyott pluszban tizenhét forintot, ne kicsinyeskedjünk. Helyette nagy nehezen kiap­rózta a visszájáról, no nem 1797 forintot, dehogy, csak 1790-et, mert Zsiga kétszáztízre kerekíttetett megszokásból, ám csalódottsága miatt azóta máshol szerzi be a vasárnapi olvasnivalót. Másik kudarc a vásárcsarnokban érte. Felesége krumplikat ra­kott egy zacskóba, kérte Zsigát, méresse le. Az árus mondta is: 201 forint lesz. Zsiga nyújtotta az ezrest, mire a piacos kérdezte: volna egy forintja? Zsigánál apró? Csakhamar lett, mert visszakapott 799 forintot. Az asszony azt kérdezte: miért nem vetettél ki egy krump­lit? Zsiga szóhoz se jutott, mert egyrészt nem gondolkodik női agy­­gyal, másrészt akkor tán 187 forint lett volna a krumpli ára, s ő tuti, hogy kétszázra kerekíttet. No ekkor a szomszédom elhatározta: ezentúl szemrebbenés nélkül tartja a markát, tegyék csak bele a visz­­szajárót az utolsó forintig, így aztán neki is lesz aprója. Vagy mégse? A minap olyan boltba tért be, ahol sose járt. A kétliteres üdítő hideg volt, betétes és 315 forintba került. Csakhogy Zsigánál mindössze 280 forint volt, de mielőtt ajánlhatta volna, hogy azonnal kimegy a kocsijához a hiányzóért, az eladólány kedvesen megelőzte, mond­ván: majd behozza legközelebb. Zsiga persze nem az a tartozós fajta, percen belül pultra tett egy ötvenest, és nem kért vissza - ezúttal hálából és nem megszokásból. — Nem vásároltam, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nincs autóm sem. Az utazás a családoknak drága mulatság, két gyermekem van, ha tömegközlekedési eszközzel megyünk, akkor is legfeljebb az ötvenszá­zalékos kedvezményre szá­míthatok. — Igen, vásároltam, s na­gyon jó kezdeményezésnek tartom a bevezetését. An­nak már kevésbé örülök, hogy ez az akció csak idő­szakos, úgy gondolom ugyanis, sokan vagyunk, akik az év minden szakában ki tudnánk használni ezt a kedvezményt. — Nem vásároltam, mert nem használtam az autó­pályát, inkább a főutakon utaztam. Magát a kezde­ményezést egyébként jónak tartom, mert autóval köz­lekedni egyáltalán nem ol­csó mulatság. Ha lehet va­lahol spórolni, akkor élni kell a lehetőséggel.­­ Vásároltunk nyáron négynapos matricát, s még a későbbiekben is vennénk, ha lenne erre lehetőségünk. Az ötlet ugyanis nagyon jó, szerintem sok család sokkal szívesebben utazott úgy, hogy az autópálya-haszná­latért csak a felét kellett fizetnie. - Nem vásároltam, ugyanis én kerékpárral közlekedem. Azt persze tudom, milyen drága az autópálya-haszná­lat, legutóbb ugyanis a ba­rátommal utaztam, s úgy döntöttünk, inkább a 10-es úton megyünk, mint az M1-esen, mert nem aka­runk ennyit fizetni. Megkérdeztük olvasóinkat ■■ Ön vett négynapos autópálya-matricát? Markotics Gyöngyi raktáros Cseh Csaba gépkocsivezető Ihász Árpádné nővér Kmettné Orsolya gyeden lévő anyuka Németh Balázs fafaragóművész KISALFÖLD Címünk: 9002 Győr, Pf. 28, e-mail: szerkesztoseg@kisalfold.hu Nincs mélyrepülés A Lumniczer-kórházzal foglalkozó, „Mélyrepülés vagy alaptalan pletykák” című írásunkra (Kisalföld, augusztus 28., 8. oldal) reagált egy olvasónk a megyeközpontból. Az elmúlt években sűrűbben kell orvosi kezelésekre járnom. Győri lakos lévén, természetesen ezt eleinte a megyeszékhelyen ol­dottam meg, de egy véletlen folytán egyik alkalommal Kapuváron kellett orvosi segítséget igénybe vennem évekkel ezelőtt. A dicsérő szavak helyett, mely a kapuvári kórház kollektíváját illeti, most az a helyzet, hogy szinte csak a kapuvári kórházba járok kezelésre, le­gyen az bármilyen természetű is. Több osztály szolgáltatását is kénytelen voltam igénybe venni, egyik esetben sem tapasztaltam „mélyrepülésre” vonatkozó jeleket. Mondhatom ezt többéves tapasztalataim alapján. Mindig figyel­mes, türelmes, szakszerű bánásmódban volt részem. Csak gratu­lálni tudok a kórház valamennyi dolgozójának és vezetőinek kima­gasló munkájukért. A leírtakat támasztja alá, hogy családom több tagja is már Kapuvárra jár orvosi ellátás céljából. Tisztelettel: Lukács György, Győr úszók voltak. Mindkettőjük emlékét kegyelettel őrzi a Rába kol­lektívája, hisz Csapó úr is ott dolgozott a kovácsgyárban. A Varga család és az önkormányzat gyászában ezúton, ezen írás keretében szeretnék osztozni, igazán szívből jövő, őszinte részvé­temet kifejezve. A magam részéről különösen fájó, hogy egy olyan embert vesztettem el személyében, aki találkozásainkkor, főleg munkába menet, mindig lelket tudott önteni belém a nagy élet­ben való magányomban. Szokta mondani: „Laci, soha ne add fel a reményt!” A sors így hozta, én még mindig küzdök, te pedig pi­henni tértél. Tiszta lelkiismerettel, őszinte, mély érzésekkel búcsú­zom tőled. Nyugodj békében! Füzetborítók­­ vissza az eladónak! Minap az egyik nagyáruházban vásároltam tanévkezdéshez szükséges eszközöket a gyermekeimnek. Gondoltam, majd szép kényelmesen otthon elrendezem a füzeteket. Itthon viszont nagy csalódás ért, amikor elővettem az A5-ös fü­zeteket és a hozzá való A5-ös füzetborítókat. Az üzletben jól meg­néztem, hogy jó erős borítót vegyek, olyat, ami strapabíró, védi a füzeteket. Az erős, jó minőségű, de 0,5 centiméterrel elszabott bo­rító magyar termék. Gyártója nincs feltüntetve, csak a forgalmazó. Megpróbáltam felhívni őket, de csak az irodát tudtam elérni, az általuk adott rak­tári telefont senki nem vette fel, hiába próbáltam hívni, így nem tudtam elmondani, milyen árut forgalmaznak. Sajnálom, hogy egy magyar gyártó, ráadásul egy megyénkbeli, ilyen pocsékolást megengedhet magának. Igaz, így is sokan veszik - nem? Hát nem mindegy nekik? Valószínű, sok anyuka vásárolt ebből a termékből, és most bosz­­szankodhatnak rajta, vagy vihetik vissza a hipermarketbe, ha egy­általán visszaveszik. Hát igen, és még csak most jön a könyvosztás! A füzet egyébként jó minőségű, mellesleg pedig méretarányos... Imre Zoltánné, löltéstava Búcsú az embertől... Tragikus véget ért Varga Lajos, Dunaszentpál polgármesterének az élete. Alacsony termetével, jellegzetes egyéniségével elég népsze­rű volt mindenkori környezetében. Mindig mindenkiben az em­bert látta. Szívesen hallgatta végig a segítségért hozzá fordulók pa­naszait és ahol tudott, igyekezett maximális támogatást adni. Munkahelyén, a Rába Futómű Kft.-nél is roppant kiegyensúlyo­zott, nyugodt munkaerőként tartották nyilván. Munkája során a rábízott feladatokat maximális tudását, minden készségét latba vetve hajtotta végre. A tragédia augusztus 20-án történt a faluban, a Dunán. Lajos szíve nyugodtnak tűnő fürdőzés, úszás közben mondta fel a szol­gálatot. Az élet furcsa fintora, hogy három évvel korábban napra pontosan egy volt osztálytársa, Csapó Viktor is majdhogynem ha­sonló módon vesztette életét a kiszámíthatatlan Dunánál, pedig jó 2003. szeptember 1., hétfő Egy rábás jó ismerősöd: Szabó László, Dunaszeg A gyerekeinket féltem Féltem, mint minden szülő, a gyerekeinket a drogtól. Nem vagyunk felkészülve, a többség legalábbis, hogy felismerje a tablettát vagy más gyengébb szert a gyerekszobában. Sajnos a mai szokások szerint amelyik fiatal diszkózni akar, azt csak éjszakai he­lyen teheti. Nem kísérhetjük el, már nem foghatjuk a kezét. Ma­rad a bizalom, a hit, hogy nevelésünk alapjai rendben vannak. Van, aki „csak” fogyasztó, van, aki terítő is. Melyik a veszedelme­sebb? A börtönt túl lehet élni, a halált nem. Szomorú, hogy fiatalok­kal beszélgetve nem igazán ítélik el sem a fogyasztót - ő dolga, csi­nál, amit akar -, sem pedig a dílert. „Ne legyen más istened!” - áll a Bibliában. A mai kor istene a pénz. Sok fiatal nem tud megélni 60-70 ezer forint nettó fizetésből, mert a maga körül látott világ „fontos” dol­gaira ez nem elég. Őket nagyon könnyen bele lehet vinni a köny­­nyű pénzszerzésbe. Nem érzik a veszélyt, nem gondolnak a jövőre — bukás esetén —, és főleg nem gondolnak tisztességben megfáradt szüleikre. Pedig a gyermeki hálátlanságnak ez is az egyik módja. A média a sok agresszív akciófilm helyett, amit előszeretettel utánoznak a gyerekek, több olyat mutathatna, amiben elrettentő példát láthatnánk olyan életekről, amelyeket a drog uralt. Talán ezeknek is lenne olyan erős hatásuk, mint amelyekből a trágárság, a gorombaság és az erőszak süt. Félek, és féltem a gyerekeinket, mert ezek a gondok azok, ame­lyekről ezelőtt 15—20 évvel még nem gondoltuk, hogy problémát fognak okozni. Név és cím a szerkesztőségben Kapuvárhoz közelebb Augusztus elején Kapuváron jártam és örömmel töltött el szü­lővárosom újabb szépülése és a fejlődésére utaló események látvá­nya. (Esterházy sétány avatása, Flóra fürdő- és lakópark építése, üzlet- és lakóház építésének megkezdése.) Ott-tartózkodásom alatt a városházán találkoztam gyerekkori iskolatársammal, Cserpes Sándorral és akkor ért egy újabb öröm. Ő ugyanis nagy lelkesedéssel beszélt arról az elképzelésről, mely szerint a városrész képviselőjeként Öntösmajorban kettős kereszt felavatását kezdeményezte a Szent Pál-templomban. Az augusztus 20-i kapuvári programban örömmel olvastam, hogy a szép kezdeményezés megvalósult és remélhető ezek után az ott élőknek a városhoz való erősebb kötődése. Személyesen az ün­nepségen nem tudtam jelen lenni, de gondolatban ott voltam. Mindez lassan csökkenti a városrésznek a távolságból adódó eset­leges hátrányait. Kívánom az öntésmajori városrészben lakóknak, hogy még sok olyan ünnepben legyen részük, mint augusztus 20-án volt, és az ott élők érezzék egyre közelebbinek minden tekintetben a Kapu­vár más városrészén élőket. Lakos Imre, Győr

Next