Kisalföld, 2004. február (59. évfolyam, 27-50. szám)

2004-02-02 / 27. szám

4 Postabontás www.kisalfold.hu Hollywoodi János Kedves olvasó, ha meglát engem, kérem, haladéktalanul vág­jon pofon, én tudni fogom, hogy miért kaptam. Ha mégis túl hirtelen reagálnék, azt tudja be csekély érzelmemnek, ami nem képes felemelkedni Joe Esterhashoz, aki szerint ez az elbűvölően egyszerű eljárás minden magyarral szemben adekvát. Lévén, hogy „a magyarok erőszakosak, az öngyilkosságig szenvedélye­sek, túl gyorsan mondanak ítéletet, szűk látókörűek, antiszemi­ták és rasszisták” - nyilatkozta ezt az ohiói The Plain Dealer cí­mű lapnak a világ egyik legsikeresebb forgatókönyvírója. Mivel ez errefelé kimeríti a gyűlöletbeszéd fogalmát, nem ja­vasolhatom, hogy ha szembejön önnel Joe Esterhas, azonnal vágja pofon, és ő úgyis tudni fogja, hogy miért kapta. Azért sem javaslom, mert túlontúl kicsi az esélye annak, hogy az „Elemi ösztön” vagy a „Flashdance” csákánydoroszlói születésű forgatókönyvírója, aki szüleivel hatévesen tántorgott ki Ame­rikába, egyszer csak visszatántorogjon. Pedig itt még valószínű­leg üdvrivalgással fogadnák, amit minap készült interjúja után az ohiói magyarságtól hiába is remélne. Mert a fentieken túl még egy szégyenletes gyűlöletbeállítódással is megáldott min­ket Isten teremtő szándéka, az eidosz. Jelesül, hogy nagyon utáljuk, ha egy hazánktól elszakadt milliárdos lerasszistáz, le­­szűklátókörűz, leantiszemitáz, s teszi ezt a nagy nyilvánosság előtt, amikor a magyar sajtóban éppen azért nem szabad ilyes­miket nyilatkozni, hogy az említett vádaknak ne legyünk kol­lektíve kitéve. Ezért feltételezem itt, most normakövetőként, hogy Joe Esterhas a legkevésbé sem magyargyűlölő. Pedig le­fogadom, hogy nem keveset zaklattuk hatéves koráig. Ám szerintem, ha már úgyis belenyúlnak Ohióból egy nép lelkébe, tekintsük letagadhatatlan gyengeségünknek például azt, hogy túlontúl sokat kérkedünk világhírű feltalálóinkkal, művészeinkkel­­ és forgatókönyvíróinkkal is. És még egy do­loggal vagyunk egészen biztosan vádolhatók, amit Joe Esterhas kifelejtett, hogy legyen szó bármilyen közös ügyről, mi mindig széthúzunk. Ebből az egyből legalább biztosan tudjuk, hogy ez a Joe magyar születésű. laczo.balazs@kisalfold.hu Valljuk be férfiasan, a címbéli érzés nem tartozik a legkelleme­sebbek közé, ám elviselhető, ha nem tulajdonítunk nagy jelen­tőséget neki, ha nem fogjuk fel tragikusan. Nyugodtan olvassa to­vább a kedves olvasó e jegyzetet, nem a saját kudarcaimmal un­tatom az alábbiakban, már csak azért sem, mert tudom, hogy a siker és a kudarc kézen fogva járnak, a sikertelenségről pedig eszembe jut a mondás, mely szerint nem az a fontos egy adott szituációban, hogy veszítettünk-e, hanem hogy belenyugszunk-e a vereségbe? Egyik üzletember mesélte, hogy ha ő elbukik, igyekszik előre esni, hogy fektében is minél közelebb legyen a céljához. Kudarc­tűréshez egyébként a legjobb példa Thomas Edisoné, aki tízezer sikertelen kísérlet után találta fel az izzólámpát. Mi lenne ma ve­lünk, ha a kilencezer-nyolcszázhetvenharmadiknál feladta volna? Esze ágában sem volt ezt tenni, mert tudta jól, hogy minden egyes kudarccal közelebb kerül a célhoz. Van egy spanyol közmondás: „Ha ég a házad, melegedj a tü­­zénél!” Nos Edisonnak kilenc évtizede alkalma adódott átélni ezt az érzést is: laboratóriuma ugyanis 1914-ben csaknem teljesen a lángok martalékává vált, s életművének nagy része odaveszett azon a decemberi éjszakán. A tűzvészben a feltaláló huszonnégy esztendős fia az aggodalomtól félőrülten rohangászott a füst és törmelék között, míg végre megtalálta apját a tűz közelében. Döbbenten nézte, amint Edison arcát vörösre festette a lángok fénye, s ősz haja lobogott a szélben. „Sajgott érte a szívem - szá­molt be az esetről később a feltaláló fia. — Már nem volt fiatal az apám, s most mindene elpusztult.” Edison észrevette a fiát, és a tűz ropogását túlkiabálva kérdőre vonta: „Hol van az anyád?” A fiú azt felelte, nem tudja, mire a feltaláló megparancsolta neki: „Eredj, keresd meg, hozd ide, soha az életben nem láthat még egyszer ebihez hasonlót!” Másnap reggel, reményeinek és álmainak üszkös romjai között kószálva a hatvanhét esztendős Edison kijelentette: ,A katasztrófa legnagyobb haszna, hogy minden tévedésem elégett. Hála isten­nek tiszta lappal indulhatok újra.” Edison tehát nem sopánko­dott, hanem akart. Feszítette és cselekvésre bírta a győzni akarás gondolata, amelyet David Ambrose regényíró ekként vetett pa­pírra: „Ha akarod a győzelmet, a sikert félig már el is érted. De ha nem akarod, egy fél kudarcot máris elkönyvelhetsz.” — Minden emberi kapcsolat alapja a hűség. Magam hűsé­ges természetű vagyok, és minden kapcsolatban hűsé­get várok el, és kölcsönös tiszteletet. A hűségtől függ sok minden, talán nem túlzás azt mondani, hogy minden. — Mindenféle kapcsolatban — legyen az kollegiális, baráti, társas, különösen a házastársi kapcsolatban - az egyik leg­fontosabb, hogy hűségesek tudjunk lenni és ezt viszo­nozzák. — Az ember hűséges lehet az elveihez, csoportokhoz, a ba­rátjához, kedveséhez. Mind­egyik fontos, hűség nélkül sok minden értelmét veszíte­né. • — Huszonnyolc esztendeje vagyunk házasok, szerintem a családi boldogsághoz a hű­ség a legfontosabb. És persze a megértés, de ennek is a hű­ség és a kölcsönös bizalom az alapja. — Nem gondolom, hogy el­avult fogalom lenne, a hűség mindig fontos lesz az ember számára. Érezhetünk ugyan az állatok részéről is hűséget, de az emberi mindig tudatos. Szerencsés, aki hűséget kap a hűségéért. Megkérdeztük olvasóinkat Mit gondolnak a hűségről? Tóth Renáta ingatlanügynök Paradsikné Rácz Ágnes nyugdíjas pénzügyes Hechmann Gábor egyetemista Paradsik Ferenc nyugdíjas Vajda Renáta miskolcs KISALFÖLD Címünk: 9002 Győr, Pf. 28, e-mail: szerkesztoseg@kisalfold.hu M Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! Berzsenyi A magyarokhoz című versében írta ezt a felszólítást, ami Vida István január 24-én megjelent Uniós centi című írásáról jutott eszembe. Sajnos ma, ha fennhangon kiáltaná sem hallaná meg nem­zetünk a felhívást, ugyanis a médiumokból ömlő szenny zaja győzel­met aratna felette. Ez ma a magyar, szunnyadó lelkű. Az új évszázad kezdetén beleesünk abba a hibába, amelyet a történelmünk során már annyiszor elkövettünk: tartozni akarunk valahová. Érdekes, itt vagyunk kis felszabadult országunkban közel tízmillióan, mégis egye­dül. Árva a magyar nép? Nem hiszem! Elődeink annyiszor harcoltak ezért a talpalatnyi földért, mi mégsem érezzük magunkénak. Miért nem érezzük jól magunkat hazánkban, miért nem tudja szánk büszkén mondani: magyar vagyok? Egyszerű a válasz. Magával sodort minket a nyugati kultúra áradata, s a vele járó mellékhatások. Csupán az a baj, hogy több a mellékhatás, mint az átvehető érték. Rohanó életünkben nincs időnk megállni, s gyönyörködni egy út­­széli virág látványában, ellenkezőleg: ha utunkban van, eltiporjuk. Milyen érdekes, hogy a választások alkalmával szinte mindegyik po­litikai párt nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy felébressze magyarság­­tudatunkat. Mindezt kecsegtető ajánlatokkal, ígéretekkel tette, holott talán hatásosabb lett volna egy, a fent említett idézethez hasonló, iga­zán magyar mondat. Csatlakozásunk mindenféleképpen (át)törést je­lent a magyar népnek! Szabadon áramolhat ki-be a humánerő, az ide­gen kultúra (és kulturálatlanság), s „végre” uniós állampolgárok le­hetünk. S lesznek, akik - köztük én is - alig érezhették teljes jogú magyar állampolgárnak magukat, ám egyszerre belecsöppennek egy jóléti közösségbe, tele megelégedettséggel, és állampolgáraivá válnak annak. Halkan jegyzem meg: reménykedem abban, hogy május el­seje nem lesz a magyarság halotti torának napja­­litika jóvoltából. A hatalom akkori birtokosai ugyanis ezt a szót tűz­ték kalapjuk mellé abból a célból, hogy rajta keresztül nyerjék meg a tömegek bizalmát és rokonszenvét maguk számára. A rendszerváltás után a „munkás” szó elveszítette politikai jellegét és megmaradt ere­deti jelentésénél. És ma már ott tartunk, hogy nemcsak a szó tűnik el, de eltűnik a klasszikus értelemben vett munkásság is. Ennek a szónak a visszaszorulása és térvesztése fájó pontja Háry Béla volt megyei első titkárnak (Kisalföld, 2004. január 17.) is. Én minden magyar szóért aggódom, amelyek veszélyeztetve vannak és sodródnak a felejtés felé. Ezen a téren egyet kell érteni Háry Béla aggodalmával, mert egy magyar szó eltűnése az anyanyelv szegényedé­sét idézi elő, és hosszú távon erodálhatja. Akiknek ma fáj a „munkás” szó hiánya, azoknak annak idején miért nem fájt a „paraszt” szó ve­szélybe sodrása, ami politikailag a parasztság felszámolását tette lehe­tővé? Félreállították azt a paraszti társadalmat — jól hangzó érvekkel —, amely egy évezreden át hű őrzője és gondozója volt a haza földjének, amely vérrel és könnyel tette azt termővé. Ez a parasztság nem érde­melte meg azt a bánásmódot, amelyben részesült, s amelynek hiánya ma még nagyobb veszélyt jelent az országra nézve, mint amennyi ered­ményt produkált a szocializmus építésében. A parasztság megszünte­tésével hazánk földje kalapács alá került, egyszerű adásvétel tárgyává degradálódott. Az ügyeskedők pedig felépíthetik a haza romjain a ma­guk magamizmusát, akár nemzeti színek alatt is. A múlt eme bűnéért kit terhel felelősség, és ki hullat majd könnyet az eladott hazáért? A múltban a hazánkra kényszerített igényeket kellett kielégíteni és teljesíteni, ma pedig a nyugati elvárásoknak kell megfelelnünk. Tar­tok tőle, hogy ma még csak egynéhány szavunk eltűnésén sajnálko­zunk, és holnap mit fogunk feláldozni az elvárás oltárán akkor, ami­kor a kisgyermeknek nem az anyjától kell tanulni a magyar nyelvet. Holnapunkat magunknak kell biztosítanunk, s nem másoktól kell el­várnunk! Meg kell előznünk a ránk leselkedő nagyobb bajt, mert a megtörtént bajon a könnyáradat sem segít! Kevesebb szónoklatot és több hétköznapi tettet vár a nemzet a holnapok kialakításához! Polgár Kálmán, Pér N. Attila, Mosonmagyaróvár Kajári bicsakosok Apai nagyanyám, néhai Kocsis Rozália, aki 1876-ban született, a szomszédban lakó Tóth Orzse nénivel mesélte gyermekkoromban a kajári bicsak történetét. A bicsak 1890-1936 között élte kultuszát. Eb­ben az időszakban a virtuóz, kemény kiállású, nyáron is csizmás, fehér ingű, fekete mellényű legények voltak különösen a vasárnapok szerep­lői a községben. Mulatság nem múlhatott el erőpróbák, fogadások, vé­gül verekedések nélkül. Minden legénynek zsebében ott volt a barna nyelű bugylibicska. Bugyiinak azért hívták, mert nyekli volt, folyton becsukódott, szúrni nem lehetett vele. Nagyméretű díszpéldánya év­tizedekig lógott a községházán, néhai Balogh György jegyző irodája fa­lán. A háború után (fénykora elmúltával) néhai Kovács József tanító találta meg a kályha melletti tűzifás láda fenekén. Onnan mentette ki. Ma is megvan a község helytörténeti gyűjteményében. A bicsak történetének lényege, hogy egy Marci nevű legény bará­taival mulatott a kocsmában. Borgőzös hangulatban nagyot csapott az asztalra, miután beletörött a bugyis pengéje. A szájhagyomány szerint a kajánoknak volt egy bicsaktermő fája, valamelyik horgos út lejtőjén. Lógtak rajta a zöld nyelű bicsakok. Marcit a barátai arra a helyre küld­ték. A történetből népdalféle kerekedett, ami fennmaradt a következő szöveggel: „Nagykajáron az a mondás járja, legények mulattak a kocs­mába. Marci vágott az asztal lapjára, beletörött a bugylibicskája. Usgyi! Marci, menj a horogpartra! Ott van Kajár bicsaktermő fája, barna nye­lőt válaszd az ágvégen, a zöld nyelűt hagyd, hogy tovább érjen.” Domonkos László, Kajárpéc Egy szó eltűnőben A velem egykorú vagy még idősebb emberek nemzedéke már sok mindent megért, így azt is, hogy miként tűnnek el szinte pillanato­kon belül szilárdnak, megbízhatónak tartott dolgok. így vagyunk a szavakkal is, amelyek születnek, élnek és halnak el. Eltűnőben van például a „munkás” szavunk is, amely 1945 után élte virágkorát a po- A GYŐRI LIKŐRGYÁR RT. (9027 GYŐR, BUDAI U. 7.) FELVÉTELT HIRDET: KARBANTARTÓ GÉPLAKATOS, KARBANTARTÓ VILLANYSZERELŐ­ (MŰSZERÉSZ) munkakör betöltésére. Alkalmazási feltétel: • gépsorok üzemeltetésében, karbantartásában jártasság • önálló, felelősségteljes munkavégzés • magas fokú hibafelismerési és problémamegoldó képesség. Jelentkezés Papp Lászlónál személyesen vagy a 06-30/901-7400-as telefonon. 2004. február 2., hétfő Mit szól hozzá? Kedves olvasónk! Ha véleménye van egy témáról, legyen az helyi vagy nemzetközi, és szeretné megosztani másokkal, írjon a Kisalföldnek. Annak érdekében, hogy minél több vélemény nyilvánosságot kaphasson, az írásokat szerkesztett formában publikáljuk. Kér­jük, ne felejtse el, hogy a levélnek tartalmaznia kell az ön nevét és teljes címét, bár névtelenségét kérésére garantáljuk. Próbálja olyan rövidre fogni mondandóját, amennyire csak tudja, és kér­jük, hogy a közösség érdekében vesse papírra gondolatait, Írá­sát levélben, faxon és e-mailen is elküldheti kiadónkba. Győr, Dunakapu tér 10. sz. alatti épületben reprezen­tatív fekvésű, klima­­tizált, liftes irodák az I. emeleten bérbe adók . Érd.: ITAG-Építő Kft., Győr, Liszt F. u. 21. Tel.: 96/529-194 (munkanapokon) Németh Zoltán

Next