Kisdobos, 1957 (6. évfolyam, 1-11. szám)

1957-02-01 / 1. szám

s AZ ESZTENDŐ K-s­zegény ember volt az év Volt tizenkét gyereke. Kilenc fia, három lánya, s szűkén volt a kenyere. Elunták a koplalást, így szólt egy nap Január: „Legidősebb fia vagyok, rám férne a munka már.” Könnye hullt az esztendőnek. Mit tehetett egyebet? A maradék lisztecskéből sütött egy kis kenyeret. Hóból subát szabatott, Bocskort jégből varrt neki. Búcsúzáskor gyönggyé fagytak szakállán a könnyei. Alig, hogy a kilincs csattant, s szállt a hó az út során, apja elé lépett fia, a második. Február: „Eresszen el, édesapám, a világba engem is! Megkeresem a magamét ezután már magam is!” Ez is elment. Kulacsába patakvizet merített. S a vállára egy kis vékony hó­kabátot terített. Márciuson volt a sor már, a mosolygós kamaszon. Úgy szökött f­el, búcsú nélkül egyik esős hajnalon. Április csak fütyörészett, s hetyke szóval feleselt. Mindent fitymált, lebecsmérelt, lekicsinyelt, keresett. „Édes fiam — szólt az apja — szűk neked a mi házunk. Elmehetsz, ha kedved tartja. S ha visszajössz, megvárunk.” Május arca i­ult-pirult. ,,Én is mennék, jó apám!” Aranyhaját szél borzolta, úgy ment Április után. Június sírt, sóhajtozott. Kék szemében bánat ült. Nem mert szólni az apjának, a szobába menekült. „Lányom, lányom, gyenge ágam, te is elhagysz, érzem én! Menj, tán vár a jószerencse, túl a házunk küszöbén! „Nem szívesen megyek én el, de egyebet mit tegyek? Mért fogyasszam a keveset, a falatka kenyeret?

Next