Félegyháza és Vidéke, 1889. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)

1889-07-07 / 27. szám

A beadott 84 szavazat közül 76 esett az elsőre, 8 a másodikra s így Holló képv. indítványát tette a közgyűlés magáévá. A keddi közgyűlés tárgyát az építendő honvéd­ laktanya bérletére vonatkozólag az ál­lamkincstárral s az építésre vonatkozólag a vállalkozókkal kötött szerződéseknek jóváha­gyás czéljából történt bemutatása képezte. Előtte Bánhidy István interpellálta a polgár­­mestert, egy a Romhányi-féle malomtól az út­­mentében terjedő bűzös tér felől, mit illetőleg az eljárni ígérkezett. A laktanya bérletére vo­natkozó szerződés jóváhagyás végett a törvény­­hatósághoz felterjesztetni rendeltetett, úgyszin­tén a vállalkozókkal kötöttek is, miután mind­egyik egyhangúlag­ el lett fogadva a kevés számban megjelent képviselőktől. A vállalko­zók közül Jiraszek és Krausz a kőműves és ezzel összefüggő munkáért 57691 frt 40 krt, Tóth Imre és Harmath László az ácsmunkáért 11970 frt 19 krt, Róner Károly az asztalos munkáért 12129 frt 24 krt, Menczel Lajos és Ede a bádogos munkáért 1139 frt 81 krt kap. Mindegyik vállalkozó a vállalatnak megfelelő biztosítékot tett le s kötelezte magát 1. évi okt. végéig, illetve jövő évi április utolsó nap­jaira minden munkát bevégezni. Elnöklő pol­gármester ezzel egyidejűleg kijelente, hogy a felveendő 106 ezer­ért kölcsönt a pesti hazai első takarékpénztár 5-7 év mellett 50 évi tör­lesztésre hajlandó megadni , ami szintén fel­terjesztetni rendeltetett. S ezzel a közgyűlés véget ért. Kerületi tanitógyű­és. Folyó hó 3-án, szerdán tartotta meg a kun-félegyházi két. tanitó-egylet rendes évi közgyűlését. A közgyűlést Yeni-Sancto-val egy­bekötött szent­mise előzte meg, melyet nt. Trungel János gymnasiumi hitszónok és tanár mondott. A szentmisén szép számmal jelentek meg úgy a helybeli, mint vidéki tanítók, sőt, Agócs János esperes-plébános, két­ tanfelügyelő ve­zetése alatt, s innen a központi iskolaépületbe vonultak, melynek legnagyobb termét egészen megtöltötték. A kerületi tanfelügyelő úr üdvö­zölvén a szép számú vendégkoszorút, a tan­férfiakat és tanügybarátokat egyformán, meg­tartotta rövid, egyszerű, de hatásos s eszmék­ben gazdag megnyitó beszédét, rajzolva az egyháznak és iskolának hivatását a múltban, jelenben és a jövőben, feltüntetve a papságnak és a tanítóknak karöltve járó, egymást kiegé­szítő s szükségkép egymásra utalt kötelessé­geit a haza és vallás irányában. Valóban nemes egyszerűséggel fejtegette, hogy míg őseink fegyverrel foglalták el ez országot, addig ne­künk a béke és műveltség áldásaival kell azt megvédenünk, virágzásra emelnünk. Ennek a szent feladatnak első­sorban harczosa az egy­ház és az iskola. Az egyház volt az, mely nemcsak a mi, de az egész világ történetének tanúsága szerint, legelőször lépett fel a vilá­gosság jelszavával s a tudományt, a műveltsé­­get terjesztő a nép között. E nagy czélnak szolgáltak már a patriarchák és próféták, ennek az apostolok és az egyházatyák. Az egyház alapította az első iskolákat s tőle tanulta is­merni azoknak alig mérlegelhető hatását egyénre, családra, társadalomra s önmagára nézve is az állam s az ő példáján okulva, vette kezébe a tanítás ügyét. S az egyház és iskola minden­kor szoros összefüggésben volt egymással : a tanító a hit és vallásosság alaptanait csepeg­teti a gyermek fiatal lelkébe, a pap a népet vezeti ugyanezen ösvényen, s ha az az életbe szűznél rakodtam meg szivarokkal így akar­tam őket egymásra féltékenynyé tenni. S ismét csak én vesztettem. Alig egy hét múlva — úgy látszik min­den hétforduló szerencsétlenséget hoz én rám — a 35 éves kisasszony különösen édes (!) mosoly közt feltűnő gonddal csavarja szivarjai­mat egy illatos papirosba. Észre kellett vennem s kűn kíváncsian kezdtem vizsgálni a papirt. Uram Istenem ! szerelmi vallomás és randez-vous holnap estére ! De ez már több volt a soknál. Azt hittem, nem viselhetem­ el. De elviseltem, sőt még jó gondolatom is akadt. Másnap dél­után a 30 éves szűz csinált mindent igy; a rendez­vénst ez is szintén más napra kérte. Kerítettem valahonnan egy kis fiút s mára ren­deltem ki a „kedve­s“-t. Hadd vesszenek össze ott ketten ; én — tudom — nem leszek ott. Midőn este felé haza igyekeztem, nem messze egy uj fényes czimtáblát s nyitott aj­tót láttam. Új bolt nyílt meg ott. Mintegy ösz­­tönszerüleg benyitottam. Bájoló, mosolygó 18 éves leányka sietett elém. Megválók mentve a kétségbeeséstől. Ez lett az én angyalommá. Szép volt, barátom, tündéri szép s fiatal. Szi­vem rögtön lángba lobbant és szerelmem majd szétveté keblemet. Elfeledtem mindent s csak ő lebegett előt­tem. Másnap ismét benyitottam hozzájuk s har­mad-, negyednap ismét, szóval naponkint. Néha egy éltes asszonysággal találtam együtt. Mama és leánya mindig oly szívesek voltak hozzám. Egyszer alkonyatkor léptem a kis boltba. A félhomályban ott láttam Évikét für­tös fejecskéjével. Szomorú volt talán, mert alig fogadta köszönésemet. Most itt volt a pillanat, s szerelmemet be­vallom neki. Igent mondott s már boldogan akartam ajkára csókot nyomni, midőn az egyik mellékajtón gyertyával kezében belépett a mama. Bálványként maradtam meg­lepetve előtte, de a mama legkevésbbé sem mű­kilépő ifjú lelkiismeretes kezekben nevelkedett s ha a hivek pásztorai megteszik kötelességei­ket, akkor az az állam, melynek népe ily ve­zetés alatt nőtt fel s áll jelenleg is, valóban boldog leend. S e szép hivatás nemcsak a ki­szabott kötelességek pontos elvégzését követeli meg a tanférfiaktól, de még a magánélet fedd­hetetlenségét is, mert jó példával előljárnia kinek kell jobban, mint a tanítónak ? És ha e követelményeknek mindenben eleget tesz a tanító, ugyan mi jutalom vár reá? A gyermeké az öröm — mert az ő tudnivágyó lelke örül a tanultaknak — a szülőké a gyönyör — mert ők gyönyörködnek gyermekeik szorgalmában — a tanítóé egyedül a kötelesség teljesítésében talált megnyugvás, önérzetes büszkeség, a jól véghezvitt munka tudata. És mégis ez a leg­szebb jutalom. S e jutalom elérhetését kívánva az egyleti tagoknak, az elnök úr a közgyűlést megnyitottnak nyilvánította. A zajos éljenzé­sekkel fogadott megnyitó után az egyleti jegyző olvasta fel a múlt évben Péteriben júliusi 4-én tartott közgyűlési jegyzőkönyvet , majd újból a kerületi elnök úr emlékezett meg első­sor­ban azon nagy veszteségről, mely az egész magyar hazát érte Rudolf trónörökös szomorú halálával, azután Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter elhunytéról s végre a gyászról, melybe a helybeli tanítói kart egyik szorgalmas nőtagjának, Komjáthy Máriának ha­lála borította. A következő pénztárosi jelentés szerint az egyesületnek összesen 51 tagja után tagságdíj fejében járó 26 frt 40 krból besze­detett 16 frt 10; a hátralevő 10 frt 30 kr. be­hajtása a választandó pénztáros feladata leend. A tanügyre vonatkozó felsőbb rendelet, szerint közöltetett a minisztérium azon meghagyása, hogy a tanítók fizetése előre, a fizetési idő elején folyósítandó, s kik talán ebben hátrányt szenvednének, az illetékes hatóságoknál, pol­gármesternél vagy szolgabírónál tegyenek pa­naszt. Most következtek volna az egyesület tagjai által tartandó előadások, melyek közül azonban K. Nagy Zsuzsanna, félegyházi taní­tónő, Névy Gyula m­ajsai és Fehér Antal hely­beli tanítók előadásai, az előadók akadályozta­tása miatt megtarthatók nem voltak. Hanem bőven k­árpótolt bennünket ezért az az egy felo­vasás és egy előadás, melyet hallottunk. Először Keserű Imre, helybeli tanító értekezett komoly szellemben és szépen a testi nevelés­ről; azután Krébecz József péterfi tanító tar­tott előadást az énektanításról az elemi iskola egyes osztályaiban, szép, kellemes hangon és­­ modorban adva elő egyes kitűnő pedagógusok s ebbeli véleményét, úgy a saját észrevételeit s megjegyzéseit is, melyeket mint életrevalókat a tagok élénk éljenzés közt helybenhagytak. A felolvasónak az elnök úr elismerést, az elő­adónak pedig dicséretet szavazott. Majd a válasz­tások megejtésére került a sor s ezek megejté­­sével a helybeli tanítók jövő évi közgy­űés­i­e­­lyéül Halas jelöltetett ki. Ezután a főt.­elnök úr megköszönve az egybegyűltek részvételét, meleg szavak közben bezárta a közgyűlést. De még meg kellett hallgatnia Kiss Boldizsár plébános ur köszönetét a gyűlés tapintatos vezetéséért s a lelkes éljenzést, mely a plébá­nos ur azon kijelentését követte, hogy a sze­retett elnök számára a királyi kegy ép a na­pokb­an adományozta az apát-plébánosi méltó­ságot. A közgyűlés után délben az ó-temp­omi plébánián barátságos ebéd, este pedig a lövöl­dében sikerült bankett következett. Magyar ipar a múltban. (Folytatás.) A XVII. század közepe táján volt Ho­­licson kőedény- és majolika-gyár, melyet Ferencz császár, Mária Terézia férje állítta­tott fel és nagy ügybuzgalommal s elősze­retettel maga vezetett. Ő személyesen taní­totta a gyárosokat a máz készítésére, mely mesterség hazánkban akkor titok volt, és a császártól sem lehetett soha megtudni, hogy hol tanulta el ő a mázvegyülék készítését. Szepességen, Gömör, Bihar és más me­gyékben aczél készíttetett; Pelsőczön sok vasmű készült, Beszterczén pedig gyártották a hires damaszk kardokat. Kés, kard és más ily hasonló iparczikk az ország külön­böző és számos részein készült. Vasmegyé­ben volt gr. Batthyányi Tivadarnak két posztógyára, Mosonyban pedig Krisztina fő­­herczegné állított fel posztógyárat; gyapjú­­szövetgyárak voltak Munkácson a gr. Schön­­borné, Kassán Koppy kereskedőé, Pozsony­ban Hunold kereskedőé és m.1) Igen virágzó állapotban voltak a kincstár által Liptó-Uj­­várott felállított vashámorok, vas- és fegyver­gyárak, melyek valóban mintaszerűleg, a stájerországi hasonló gyárak szerint építtet­tek. Noha ezen ipartelepekhez német csa­ládokat hozattak be, mégis az egész vidék lakossága a megteremtett munka által gya­rapodott, mert a gyárak sok embernek ad­tak foglalkozást. Az ipar áldása meg is lát­szott nemcsak magán a kis telepen, mely­ Magyarország legszebb városai közé tarto­zott, hanem az egész környékbeli vidéken. A pénzkereset módja lehetővé tette a mű­veltség áldásait is élvezhetni és a szokáso­kat és erkölcsöket nemesíteni. Ezen kornak a bélyegét itt még a mostani nemzedéken is észlelhetni lehet, mely a szorgalom, a szakadatlan munka és a megelégedésben lel kifejezését. — Sajnos, hogy mindazon virágzó gyárak elpusztultak és a hajdan nagyszabású ipartelepeknek ma már csak romjait bá­mulhatjuk, és a magyar iparról, mely itt virágzásba hozatott, elmélkedhetünk.1 2) Később ugyan még megkísérelték ezen gyá­rak életbeléptetését az által, hogy Újvár felső része Albrecht főherczegnek bérbe adatott, ki is ott nagyobb vasgyárat állítta­tott fel. Az alkotmányos korszak beálltával azonban, mikor a bérlet lejárt, a gyár el­pusztult és ennek folytán a nép nyomora is előtérbe lépett. Az alkotmányos korszak puszta politikával elfoglalva, az iparra súlyt nem fektetett. De azóta több mint húsz év folyt le és ma sem fektet senki súlyt azon vidékre, hol világhírű ipart lehetne minden téren teremteni. A későbbi fejezetekben lesz még alkalmunk a felső vidékekről tü­zetesebben szólani. Mária Terézia alatt (1740—80) a nem­zeti ipar, daczára a konok magyar előítéle­teknek, mégis jelentékeny volt egynémely ágazatában.3) Egészben véve e korszak nem volt ugyan kedvező hazánk iparának, ha­nem kedvezőbb lehetett volna, ha mi ma­gunk hozzá látunk. Mária Terézia kormányzása idejében az intéző körök a bevételek gyarapítását csak az ipar és a kereskedelem emelésében lát­ták, és e tekintetben megtétettek a kor­mány részéről a kezdeményező lépések. Azonban ezen intézkedéssel oly irányesz­mék vezettettek be, „melyek a szabad ki­­­­fejtésnek útját állván, magyar iparunk és­­ kereskedelmünk gyarapodását nemcsak e korszakban, hanem egy egész századon keresztül meggátolják “4) De tagadni nem lehet, hogy az ipar a nagy királyné és ma­gyar kormánya részéről gy­ámolításban ré­szesült ; az iparosok így szaporodtak, a czéhek szabályoztattak, sőt még a gyáripar is némi életjelt adott magáról. Gyárak, vashá­morok és vasműgyárak a felső vidéken az ő előrelátó közgazdasági érzületének köszö­nik keletkezésüket. Csakhogy mindezen intézkedések a külföldön már akkor felvi­rágzott iparhoz képest, mint törpék és igénytelenek tűntek fel. Hogy az ipar, az iparra a természettől teremtett hazánkban fel nem virágozhatott, azt nagy részben magának a nemzetnek bűnül kell felróvni. Kétségtelen — mondja Horváth Mihály he­lyesen — hogy anyagi érdekeink életreva­lóbb kifejezésének akadályait a nemzetün­ket ekkoron (1770) még átalában bélyegző keleties indolencziában és előítéletekben kell keresnünk, melyeknél fogva az ipart és ke­reskedelmet kicsinylőleg lenézve (mint ma is), az egész tért idegeneknek, németeknek, gö­rögöknek és zsidóknak engedte át; a honi készítményeket pedig ócsárólag megvetette és csak a külföldieknek tulajdonított becset­­ (mint ma is). Beismerve ezen hibákat, nem akarjuk tagadni, hogy a magyar ipar felnemvirágzá­­sának az oka nagyrészben az ősiségben és 1) Horváth Mihály : Magy. ipar és keresk. tört. 215. 2) Horváth Mihály az ő Magyar, ipar és keresk. tört. munkájában említi, hogy Liptó-Ujvárott, Wiesne igazgatása alatt, gazdasági iskola prosperált. Ezen állítás valószínűleg tévedésen alapul. Igen is virágzásban vol­tak és prosperáltak az említett ipartelepek és a minta­szerűleg berendezett és vezetett elemi négy osztályú iskola, de nem gazdasági iskola. Az elemi iskola oly jól volt vezetve, hogy hírneve a szomszéd megyéken túl is terjedt. Szerző. 3) Horváth Mihály: Magy. ipar és keresk. tört. 197. 4) U. o., VII. 412. 5) Horváth Mihály: Magy. ipar és keresk. tört. 423. más nemesi kiváltságokban, a szabad föld­, a törvény előtti egyenlőség és a hiteltörvé­nyek hiányában feküdt; — valamint az is bizonyos, hogy a szakképzettség hiánya gá­tolta az iparos osztályokban minden lépten nyomon a haladást. Hanem ezen hiányokért, és az ebből keletkezett nyomorért a felelős­ség nem egyedül a nemzetet, de egyúttal a kormányt is terheli, mely az oktatást erősen a kezébe tartotta és midőn a német tarto­mányoknak szakiskolákat állított fel, olyano­kat Magyarországon nemcsak hogy nem léte­sített, hanem e téren még minden szellemi mozgalmat és fejlődést is megakadályozott. A­helyett, hogy a kormány műveltség és a munka által igyekezett volna az állam be­vételeit fokozni, meg­akadályozta a polgá­rok fejlődését és az által csökentette az állam nagyobb bevételeinek a lehetőségét. (Vige köv.) Politikai szemle. A magyar delegáczió albizottságai rész­letes és komoly viták között befejezte mű­ködését úgy a külügyi, mint a pénzügyi és a hadügyi kérdések tekintetében, s a közös miniszterek előterjesztéseit részleteiben is jóváhagyta, mi különösen a külügyi albizott­ság jelentéséből tűnik ki, melyben a jelentés nemcsak a korona leiratában foglalt elveket, hanem a közös kormánynak egész politikai iránya és intézkedéseinek döntő részeit tel­jes bizalommal fogadta. A külügyi albizott­ság jelentéseiből kiemeljük, hogy monarchiánk szövetségét azért tartja fontosnak, hogy vál­ságos pillanatokban is, midőn a kardok már­­már megmozdulni látszottak hüvelyeikben, Európa meg lett óva a háború iszonyaitól ; reá támaszkodik azon remény, hogy béke áldásaiban ezután is­­fogunk részesülhetni, mert a szövetséges hatalmak a békét fönn­tartani akarják, s e komoly akaratnak meg­felel az imponáló hadi erő, mely fenyegeti mindazokat, kik külön érdekeiket az euró­pai jogrend rovására érvényesíteni netalán hajlandók volnának. S ha mégis a veszély elkerülhetlen lenne, úgy megnyugvást nyújt a monarchiának azon tudat, hogy védelmében, saját erejében ép oly­an, mint erős társakra számíthat ; s ez nyújt megnyugvást arra, hogy a monarchia legnagyobb erőfeszítéssel teljesíthető áldozatokat hoz véderejének foly­tonos fokozására. A külügyi politika általá­nos irányát az albizottság feltétlen helyeslés­sel fogadta. Örömmel üdvözli az albizottság, hogy a k­üügyi kormány az érdekkörök el­osztásának politikáját el nem fogadta, s ki van zárva, hogy a Balkán-félsziget részeit egyes hatalmak külön alku tárgyává tegyék, s igy meg van győződve az albizottság, hogy a keleti népek ildomossága meg fogja találni a helyes utat, mely őket az állami önálló­ság és függetlenség felé vezeti. Örvendetes, hogy Bulgária már jelenleg is ez ösvényen halad, hogy ott nehéz körülmények közt is a rendet és nyugalmat fenntartani sikerült, s meg van győződve az albizottság, hogy Bulgáriának sikerülni fog legyőzni a nehéz­ségeket, melynek ez életre való fiatal állam konsolitásának útját állják. Szerbiára vonat­kozólag, hogy a legújabban felmerült kelle­metlenségek, melyek monarchiánkra kínosan hatnak, átlátja az albizottság, hogy azokat a kormány éber figyelemmel, de az erősnek nyugalmával kíséri, s így remélhető, Szerbia szomszédos állama közt föltételezett barát­ságos viszonyok ellen véteni nem fog, mert Szerbia az önálló európai á­lam­ok sorába tartozik, s igy neki nemzetközi jogtörvényt szab, mely kötelezi, hogy szomszédja nyu­galmát és biztonságát ne háborgassa. Nem érdektelen az albizottságnak Apponyi gróf indítványára tett azon határozata, hogy a Bosnyák vitában Kállay közös pénzügym­­i­­tel iránt teljes bizalmat és elismerést feje­zett ki. Ausztriában fontos politikai meglepeté­sül tűnik föl, hogy az új csehek az ó-cse­heket a tartománygyűlési képviseletből ki-­b­ontották. Az új csehek programm­ja, hogy fölveszi újra a harczot a cseh állam függet­lenségéért az osztrák magyar monarchia ha­tárai között és emelni fogja az egykori cseh tartomány jelentőségét. Mi az új csehek programmját elítéljük, mert lehetetlennek tartjuk, hogy a monarchiába a dualizmus elébe tralizmus lépjen. Egyedül csak azt sajnáljuk, hogy kudarczot vallott gróf Taaffe kiengesztelési államtudománya, mert esetleg most már tárczájába is kerülhet. Külügyi tekintetben nem érdektelen német tekintélyes politikai lapok jelentése, hogy a német és orosz viszonyokat illető­leg minden illúziónak meg kell szűnni. A czár berlini látogatása elmaradt, s különös az orosz dragonyos hivatalos küldöttség stuttgarti botránya, mely szerint a küldött­ség vezetője , földhözvágva poharát, kijelenté, hogy szívesen iszik Würtenberg javára, de nem Németországéra. A pápa és a bíbornokok testülete tit­kos Consistoriumot tartott, melyből kiszivárgó hírek szerint határozat hozatott háború ese­tére a pápai széknek Spanyolországba leendő áthelyezése iránt. Úgy látszik a curia borús felhőket lát közeledni az európai nemzet­közi viszonyok terén, mert csak ez igazol­­■ hatja aggodalma­skodásait a pápaság szabad­­­sága és souvenitása tekintetében.­­ ---------- tatott zavart, hanem igenis, bemutatott neki — mint jegyesét. Nem tudom, hogyan hagytam el őket, csak azt tudom, hogy egész éjjel házuk körül kóboroltam, hogy valamikép módot talál­jak, hogy felvilágosíthassam a szerencsétlen tévedésről a szeretett leányt, kit e hit nagyon levert. Végre éjféltájban megnyílt az egyik ablak s megjelent annál éjjeli pongyolában Évike. Nem adhatok róla számot, hogy mikép vallottam neki mindent , csak azt tudom, hogy nem volt nehéz őt meggyőznöm az igazságról. De most jön a bökkenő : mit szól mindehhez két reménybelim (már t. i. ők reménylettek) s hogyan szabadulok meg tévedés által szerzett jegyesemtől. Barátom, az égre kérlek, adj va­lami okos tanácsot. II. Csak röviden Írok. Köszönöm már most tanácsodat: a véletlen (vagy minek nevezzem) segített rajtam. Évikét egyszer nem találták otthon , keresik mindenfelé, nincs sehol ; eljegy­zett jegyesem (t. i. az öreg) hozzám jött pa­naszkodni — vagy talán valami gyanú is fúrta az oldalát. Kit talál itt ? Évikét. Következnek kölcsönö felvilágosítások. Ez ugyan röviden van mondva s békességesen is hangzik , de elképzel­heted, hogy sem ily rövid, sem ily békességes nem volt az az eset. S mindennek mi lett a vége? Néhány napi harag volt jegyesem s le­endő anyósom részéről, jóval hosszabb pletyká­­zás a két aggszáz részéről, az én részemről pedig nagy-nagy bo­dogság, mely valószínűleg tovább fog tartani a végnélküli pletykázásnál is. Jöjj és lásd irigyelni való boldogságomat, melyhez annyi keserűség árán jutottam Hogy mikor lesz a la­jdalom? ma, holnap, holnap­után, no meg még azután s azután . . . csak jöjj! Ipszilüll.

Next